Dunántúli Napló, 1987. május (44. évfolyam, 119-148. szám)
1987-05-01 / 119. szám
Édesanyám Édesanyám, egyetlen, drága, te szüzesség kinyílt virága önnön fájdalmad boldogsága. (József Attila) Kézenfogva jönnek és egy székre ülnek. Az egyik szőke, kékszemű és fehér bőrű, a másik barna, kreolbőrű és dióbarna szemű. Bakonyi Boglárka és Gálosi Luca nagycsoportos óvodások, barátnők. Az oviról, a játékról, a pajtásokról szívesen beszélnek. Még azt is készségesen sorolják, hogy milyen színű az édesanyjuk szeme, haja, hogy sokat beszélgetnek, hogy finomakat főz. Aztán elakad a szavuk. A kérdés ott van a szemükben, s valóban, mi újat, érdekeset tudna mondani az édesanyjáról az a két hatéves kislány, akik fényes hajjal, anyu mosta-vasalta szép ruhában ülnek, akiknek mosolya, nyugalma, egész megjelenése válasz a kérdésre: ilyenek vagyunk, így törődik velünk az édesanyánk. Lehet-e jólesőbb kérdéssel fordulni az édesanyához, mint: hogy vannak, mit csinálnak a gyerekek? Boglárka és Luca édesanyja — kicsit helyettük is —, szívesen beszél a mindennapokról, a rengeteg apró élményről, örömről, amit a gyerekek adnak nekik. Mindkettőjüknek van testvére. Fiúk. Biglárkával hét évig várt az édesanya, aki tanítónő, mert sajnálta átadni a tagozatos osztályát. így aztán érthető, hogy most is nagy örömmel emlékezik arra a percre, amikor még a szülőszobából telefonált a férjének, hogy most már egy kislányuk is van. Ebből a nagy örömből minden napra jut egy csipetnyi: reggel még egy si- mogatás, még egy puszi Boglárkától, mielőtt mindenki az útjára indul. Ugyanúgy, mint ahogy annak ideién kisgyerekként Bakonyiné bújt az édesanyjához . . . Luca édesanyjának még viszonylag friss a testvérkapcsolat, hiszen a kisebb gyermeke, Dávid kétéves. — Megfog az a gondoskodás, amellyel Luca körülveszi az öccsét. Fürdővizet készít neki, előveszi a pizsamáját, s közben egy-egy pillantással kérdezi: jól csinálom, anyu? Az este nem múlhat el külön mese nélkül. Ez már a tv-mese után következik, az anyu mondja, s ha vége van, mindegyiken meg kell igazítani a takarót. . . * Élmény ezzel a kisfiúval beszélgetni. Kedves, okos, huncut tekintetű, amolyan igazán belevaló gyerek, akinek mindenről van véleménye, aki minden szavát élénk gesztikulálással erősíti. — Szóval egy kicsit ilyen az orra — mondja a negyedik osztályos Radnai Béla, miközben a mutatóujjával felfelé nyomja az orra hegyét. Szerencsére nem öltözik feltűnően. Szünetet tart, látszik rajta, hogy ezt rendkívül fontosnak tartja. El is időzünk ekörül egy darabig, képzeletben eljátsszuk, mi lenne, ha egyszer szembe jönne vele az utcán, tíz teljesen ugyanolyan édesanya, mint az övé. Ki tudná-e választani, melyik az igazi? — Hogyne — feleli kapásból. — Az igazinál gyorsabban verne a szívem. Én nagyon jól ismerem az anyut. Azt is tudom, mikor kell puhán szólni hozzá. — Puhán? — Hát úgy halkan, lassan, melegen. Ha nehéz napja volt, ettől jobb kedve lesz. Meg attól is, ha látja, hogy segíteni akarok neki. Én mór főztem is. Anyunak eltörött a lóba, feküdnie kellett, az apu dolgozott, én meg ki-be rohangáltam a konyha és a szoba között, az anyu mondta, hogy mikor mit kell csinálnom. — Hogy köszöntőd vasárnap? — Veszek neki virágot, az biztos. Verset is tanultam. Szeretném neki elmondani, de lehet, hogy úgy járok, mint tavaly. Akkor is odaálltom elé, fogtam a virágot, mondani akartam a verset, de itt mindig megakadt — mondja és a torkához emeli a tenyerét. * Szép dús haját lófarokba kötötte. Az egyik tanárnő kérte, hogy az iskolában fogja össze. Csillának emléket idéz a kérés: édesanyját, aki szintén a pécsi Egyetem utcai iskolába járt, ugyancsak erre intették, mert akkor szívesen tupírozták a frizurájukat a bakfis lányok. Pálinkás Csilla 12 éves. Nagyon ügyel a külsejére, és igazán jól áll neki a divatosan szabott nadrág, a fehér pulóver. Már öt centiméterrel magasabb az édesanyjánál. amiről csak ő tud. Megbízik bennem, és ez a legfontosabb — mondja Görbe László, az érettségire készülő nagy fiú. Fiatal az édesanyja, és amikor vásárolni indulnak, ma már ő karol a fiába. — Nyugtalankodik, ha nyolc óra utón nem vagyok otthon. Tulajdonképpen nem szeretek discóba járni, általában egy hónapban egyszer, hétvégén tizenegyig maradok a barátaimmal. Néha rosszul esett ez a kötöttség, de belátom, igazuk van a szüleimnek. Azt hiszem, én is így féltem majd a gyerekemet. Talán a tizenkét éves öcsémmel szemben érzem, hogy engem mintha szorosabban fogtak volna. Túl van az első sorozáson. Néhány hete múlt tizennyolc éves. Csizmadia Attila nagykorú. — Tizenöt éves koromban éreztem először felnőttnek magam, amikor a nyári szünetben dolgoztam, és ott álltam a pénztárnál, a felnőttek között, anya munkahelyén. 2286 forintot kaptam. Tulajdonképpen ő volt a főnököm, és éreztem a megkülönböztetett gondoskodását, de bizonyítani akartam. Morgolódtak is a többiek, mert én nagyon komolyan vettem az adminisztrációt a raktárban. Tizennyolc éven túl már másképpen értékelődnek a dolgok. — Ahogy jobban értem és érzem a dolgokat, tudom a jelentőségét annak, hogy ilyen bensőséges a kapcsolatunk anyával. Nagyon szerencsés vagyok, hogy megbeszélték velem a családi gondokat a szüleim. Még olyan fontosat is, mint egy építkezés, ami sok lemondással járt. Most, hogy végiggondoltam, csekély dolog az, hogy időnként segítettem a munkában, a spórolásban is. — Hogy kezdődött? — Általános iskolába mentem és ő segített a tanulásban, az őrsi munkában. Akkor ez nagy erőpróba volt — és ő állt mellettem. Egyszer a Balatonnál ho gásztam. Ahogy ültem a stégen, azon tűnődtem, milyen éhes vagyok. És akkor anya megjelent egy tál palacsintával. Nehéz lehetett megtalálni, sokan horgásztak ott, de keresztülgázolt a vizen a tállal. Tudta, hogy nagyon szeretem. Példa a családod? Szinte minden hétvégén segítek a nagymamáéknak, de anya törődik velük legtöbbet. Családi szertartás, hogy hétvégeken mindig együtt ebédelünk, — így tiszteljük egymást. Apuval sokat vitázunk, kicsit mérkőzések ezek a beszélgetések, de ilyenkor jövök rá, mennyi mindent nem tudok még, vagy időnként ezek a viták segítenek másképpen látni a dolgokat. Az enyém nagyobb család lesz, mindiq hiányzott a testvér nekem. Itthon a tanulás a legfontosabb, nekem az egészség is, mert szeretek sportolni, és az biztos, hogy sok közös programot szervezek majd a gyerekeimmel. — Tizennyolc évesen hogy készül az ember az anyák napjára? A Nagy Lajos Gimnáziumban talán mi vagyunk az egyetlen osztály, amelyben hagyomány, hogy mi szervezzük meg a köszöntést. Idén elhatároztuk, hogy mindenki mond verset. Tudom, ha ott állok az osztály előtt, csak őt látom, csak neki mondom. Török Éva és Gáldonyi Magdolna — Tisztelem őt. Minden csi- bészséqet elmondhattam neki, és bármivel álltam elé, ha megszidott is, jól esett, hoqy megértő. Barátként viselkedik velem. Vannak olyan titkaim, Gálosi Luca és Bakonyi Boglárka az Aniká utcai óvodában Läufer László felvételei Görbe László és Csizmadia Attila, a Nagy Lajos Gimnázium diákjai — Ö alacsony, de nagyobbnak látszik a cipő miatt. Jellegzetes a járása, göndör a haja, a szeme barna, és mostanában kék ceruzával húzza ki. Nem a legújabb divat szerint öltözködik, de azt vesz fel, ami előnyös neki. A munkahelyén, az OTP-ben is fontos, hogy mindig csinos legyen — felfelnevet, ahogy a bakfis lányok a bizalmas dolgokról beszélnek. A mindennapi kicsi és nagyon fontos titkokat ketten beszélik meg. — Ezék a beszélgetések nem olyan régen kezdődtek. Talán tízéves koromtól. Akkor a nyáron megtetszett egy fiú és elmeséltem neki. Csilla most tervezget. A szobáját szeretné átrendezni, hogy igazán a saját birodalma legyen. — Anya azt mondta, akkor szóljak, ha készen van a tervem, akkor megcsinálhatom. A bakfis lány önállóságáról komolyan beszél: Jobban félt, mint kellene. Szinte látom a nagymamámat, ahogy az ablak mögött várta anyát. Ö is így várhat most engem. Amikor kicsi voltam, mindig alkudoztunk, hogy meddig nézhetem a tv-t. Óvodás koromban a filmekből az első tíz percet engedte meg — de a Családi kört mindig megnéztem, mert nagyon érdekelt. Lehet, hogy anyutól örököltem a családhoz kötődést? Aztán egyre többet. Nagyon fontos neki, hoqy mindiq időben otthon legyek. Ha jégpályára megyek, vaqy az Úttörőházba discóra, fél nyolcro vár. — Pontos vagy? — Velem szokott példálózni apunak, mert mindig pontos vagyok. — Miért? — Megbízik bennem, és én nem akarom elveszíteni a bizalmát. Az ifjúkorban az édesanya megszólítása anyuvá szelídül. Ö a gyengéd jóbarát, ő közvetít a családban. — Szívesen örökölném tőle a türelmét, o szorgalmát és a kitartását. Három fiú van a családban, sokat dolgozik értünk. Tulajdonképpen apáé a vezető szerep, de anya az, akinek mindent elmondok. Apában pedig a szigorúságát, a logikáját tisztelem, tudom, hogy értem teszi, amikor kijavít. — Ha szülő leszel? — Nem vagyok elkényeztetett gyerek, de azt hiszem, mindent megkaptam. Szeretném, ha a gyerekem jobban megküzdene az elért dolgokért. Ma már érzem, nem tettem meg mindent azért, amit kaptam. — Hogyan őrződ az édesanyádat? — Nagyon egyszerű dolgokban. Talán az arcát, amikor hazajövök a nyaralásból. Ahogy vár abból tudom, szüksége van rám, hogy szeret. A bólyi MEDOSZ vegyeskara Fotó: Proksza László Vándor Sándor emlékére Mai munkásdalosok Nem az ünneprontás szándéka vezet, amikor május 1. kapcsán elmeditálok — örömömnek és nosztalgiámnak egyaránt hangot adva - a munkásdalos hagyományok mai helyzetén. Alkalmat ehhez a munka internacionalista ünnepén túl egy nemrég hallott szigetvári kórustalálkozó adott. Az 1973 óta országosan háromévenként sorra kerülő Vándor Sándor Munkásénekkari (!) Szemle megyei bemutatóját hallottam örömmel néhány hete Szigetvárott. Mint akkor beszámoltunk róla, Pécs—Baranya öt kórusa szerepelt az 1945-ben mártírhalált szenvedett jeles karvezető és zeneszerző, a róla elnevezett kórus alapító karnagya, Vándor Sándor emlékére. A pécsi Bartók Béla Férfikar, a bólyi MEDOSZ Vegyeskar, a komlói Munkáskórus, a szigetvári Tinódi Vegyeskar és a pécsi Mecsek Kórus egészében véve, jó, élvezetes koncertélményben részeltette a meglehetősen gyér „civil" hallgatóságot: a kórusok itt is egymást hallgatták, tapsolták meg. De, mint a hasonló találkozókon így természetes, az énekkarok eltérő zenei nívón és zenei erővel szólaltak meg. A háromtagú zsűri feladata, hogy kiválassza azt az együttest, amelyik majd az országos rendezvényen Baranyát képviseli az idén. Az egész bemutató fő értéke számomra az, mennyire jólesett látni, hallani több száz felnőtt dalost a pódiumon, s hinni muzsikájuk nyomán azt, hogy ez által ők még vannak; s előbb-utóbb valamilyen léleknemesítő hatást gyakorolhatnak szűkebb és tá- gabb környezetükre s azokra is, akik sorsukat igazítják vagy arról dönthetnek. A rideg valóságot ugyanis értelmetlen volna szépíteni, kendőzni. A haidani munkásénekkari mozgalmat jószerével ez a négy-öt, s kívülük még talán három együttes képviseli ma valamilyen formában. (A néhány évtizede még több, mint 50 különböző gyári, vállalati vagy falusi felnőtt énekkarból megmaradt jelenlegi 23-24 működő együttesünk közül. Ide számítva a pécsi egyetemi énekkarokat és öt országos rangú középiskolát is.) Ök a múlt századi munkósda- lár-egyletek, a két világháború közti s az azt követő egy-két évtized munkásdal-éneklésének fáklyavívői. Szellemiségében jogfolytonosságban, emlékekben, és hagyományokban. Egyik másiknál még a nevében is. Ami ugyancsak nem lényegtelen; amit védeni vagy megújítani kellene. Esetleg valamilyen hagyományőrző név fölvételével, hiszen manapság olybá tűnik számomra, hogy maga az együttes csupán „jelzett szóként" szerénykedik a, van rá eset: kimondhatatlanul hosszú nevű fenntartó szerv után; s az áruvédjegykéat hivalkodó „jelző" iránti permanens hálára kötelezetten . .. De ebbe talán ne merüljünk bele. Sokkalta kényesebb és problematikusabb a munkáskórusok hagyományos megítélése: a „mitől" munkáskórus anakronisztikus kérdése — ma. (Tudok karvezetőről, akitől rendszeresen kimutatást kérnek a fizikai aolgozókról, s ha ez kevés, őt marasztalják el . . .) Nem kertelek: az országos jelenség Baranyában is jellemző. Bizony, sajnos, nagyon kevés a kétkezi dolgozó, a munkás- vaqy ilyen hagyományú kórusokban. Negyede—ötödé az együttesnek vagy még kevesebb. Ahogyan ez a többi kórus ösz- szetételére is jellemző. Lehetne jóval több, hiszen a belső igény dalosközösségekre, a kóruséneklés örömére ma sem lehet sokkal kevesebb a fizikai dolgozókban, mint „anno" . . . Fölsorolhatatlan oka van ennek — lényege eléggé ismert. A fiatalok többségét másféle könnyebb időtöltés vonzza; mindenki gyűjt valamire vagy kiskerttel próbál enyhíteni megélhetési gondjain. Ezért senkit nem lehet elmarasztalni. Sokkalta inkább az elidegenedés, a befelé fordulás, a közösségélmény iránti igénytelenség mélyebb társadalmi okainak a rugóit. Ezek nem mai keletű okok. S köztük van az utóbbi 20—25 évben megszűnt falusi és gyári énekkarok hosszú sora. Kórusok, amelyeket hagytak megszűnni, sőt . . . És ez (is), bizony, visszaüt. Társadalmi megbecsülés? . . . Tessék megkérdezni bármelyik kórust: érez-e ilyesfélét, azon túl, ami a közönség vagy a szakma elismerésében megnyilvánul! Nem folytatom, mert az általános kép ennél is sötétebb, vigasztalanabb. Épp ezért — visszatérve Szigetvárra - próbáljunk örülni annak, hogy ők megőrzik, tovább viszik a mun- kósdal kultúra hagyományait. S ne azt kutassuk, szám szerint 7 vagy 8 fizikai dolgozó énekel-e közöttük . . . Általában bérből — fizetésből élő kisemberek énekelnek a kórusokban. Lehet, őket is várja munka után - próbák helyett - a kiskert, a gmk. De, úgy tűnik, tudnak lemondani egy- egy közösség együtthangzása, a muzsika lelket formáló s jelenen túl, messzebbre intő harmóniája ügyében. Tudnak áldozatot vállalni érte! Jó lenne jobban odafigyelni erre mindenkinek, akit illet. Amíg nem késő. Amíg ők is bele nem fásulnak a részvétlenségbe. Wallinger Endre MELLÉKLET 1987. május 1., péntek
