Dunántúli Napló, 1987. május (44. évfolyam, 119-148. szám)
1987-05-01 / 119. szám
ÜNNEPI MELLEKLET 18. hét Filléres teljesítményekért forintok? Ezekben a napokban több vállalatunk és szövetkezetünk is érdemesül kiváló minősítést kapva, s ezzel mintegy föltéve a koronát el- •múlt évi gazdálkodására. A kollektívákban ünnepi hangulat uralkodik, egy pillanatra meghajtják fejüket a teljesítmények előtt, s ahogy ez lenni szokott, megjutalmazzák a legkiválóbb brigádokat és egyéneket. Néhány évvel ezelőtt ilyentájt valóságos aranyeső hullott, miközben maga a magyar gazdaság a leépülés szakaszába jutott, a magyar munka nemzetközileg igencsak leértékelődött, amiről mint- ha tudomást sem akartak volna venni a „kiváló” címet osztogatok. Most nincs aranyeső, szerényebbek lettünk, pontosabban szerénységre kényszerültünk. A magyar gazdaság az elmúlt évben sem tündökölt, az ez évi első negyedév sem volt éppen diadalmenet, várat magára a kedvező fordulat, az áttörés. Vitathatatlan azonban, egyesek mégis csak ötről hatra jutottak, o valós teljesítmények és eredmények pedig elismerést érdemelnek. A jó munka becsületét, megbecsülését persze ki-ki a hó elején átvett boríték mindenkori vastagságán szokta lemérni. E téren több a sirám, mint az éljen, hiszen áprilisig bérstop volt érvényben, s azt követően sem a béremelések, sokkal inkább az áremelések adtak beszédtémát. A kormány viszont és ezt el kell ismerni - jogosan intette önmérsékletre a gazdálkodókat a bérfejlesztéseknél. Szálljunk csak egy kicsit magunkba: tavaly Baranyában sem történt lényeges előrelépés a teljesítményekben, ezzel szemben az átlagkeresetek 8,1 százalékkal voltak magasabbak az előző évinél, mértékében meghaladva mind a termelési érték, mind a nyereség növekedését. Most, amikor nagyon is érezhetően megdrágult az életünk, a háztartásokban élére kell rakni a pénzt, érthetően ágaskodik bennünk a szemrehányó kérdés, hogyan is állunk a munka becsületével, megbecsülésével. Aligha visz messzire azonban, ha csak folytonosan a forintokról beszélünk. Sokkal inkább annak az ideje van, hogy nagyobb teljesítménykövetelményeket szabjunk, a munkaidő jobb kihasználásával a lehető legnagyobb teljesítményeket érjük el, ésszerűbben és takarékosabban gazdálkodjunk az eszközökkel és a létszámmal, a belső érdekeltséqi rendszert úgy alakítsuk, hogy az ösztönözzön a iobb munkára, azok borítékját vas- tnoítva, akik a nyereséget hozzák. Csak ez adhat alapot és lehetőséget a későbbiekben a mainál nagyobb mértékű keresetnövekedésre. Izotópvizsgálat a magyar gyártmányú számítógép-vezérlésű sokcsatornás analizátoron a MÉV Kutató-Fejlesztő Üzem központi laboratóriumában. (írásunk a Május 1. brigádról 7. oldalon.) Proksza László felvétele Szinte simogat a csend Kék füst úszik át Patocs felől a völgyön. Valahol karót vernek a szőlőben és visszhangzik a hegyoldal. A présházak ajtai-ablakai nyitva fogadják a beáramló langyos és friss szellőt. Kutyák ugatnak, gyerekek sivalkodnak, égetik a gazt, a keskeny hegyi utcákon autók erőlködnek fölfele köhögő motorral. Jön ki a nép a hétvégi telkekre. Az innenső oldalon öreg körtefa alatt ülünk a napfényben, a rügyek pattanásig duzzadtak, már csak napok kérdése, és kibomlik a levélzet. Ez a 300 négyszögölnyi szőlő itt az Orögi határúton Dévai Ernő lakatosé és feleségéé, Rózsikáé. Déltől-napnyugtáig süti a nap, a felső végében áll a szép kis hétvégi ház, krémszínű vakolattal, négerbarna zsalugáteres ablakokkal. A présház lekövezve, hoszszú asztal, hűtőszekrény, konyhaszekrény és tűzhely, az emeleten hálóhelyiség, ha éppen itt akarják eltölteni a hétvégét és el is töltik tavasztól őszig szinte rendszeresen. — Már nehezen képzelném el magam a kertvárosi lakásunk panelfalai között. Amint van egy kis időnk, kijövünk télen is térdig érő hóban, olvadáskor is tapossuk a sarat, de csak jövünk. Pedig annakidején eszembe sem jutott, hogy valaha telkünk legyen — mondja Dévai Ernő. — Kinek az ötlete volt? — Rózsikáé. Hallani sem akartam róla. már csak azért sem, mert nem értettem én a szőlőhöz meg a gyümölcsfákhoz. De most nagyon örülök, hogy megvan. Megosztjuk a munkát is: a feleségem a „szőlész”, én a „borász”. Ez két külön „szakma”, nem? Egyébként ezt a házat úgy nézze, hogy nagyrészt ketten építettük, persze besegítettek a haverok is az Erőműtől, meg itt a szomszédok: nagyon rendes szomszédaim vannak. Hivatásos kőművest ez a ház nem is látott. Igaz, két évig győzködtünk, talán három évig is, mert ha meg is vettük az építőanyagot, akkor jött a kocsi, az is elvitte a pénzt, utána a fiam nősült, az ő lakásukhoz is beszálltunk, ahogy helyzetünk engedte. A Pécsi Hőerőműben dolgozom, eléggé zajos üzem, ha kijövök ide, szinte simogat a csend. — Milyen az Erőmű?- Jó. Ha egy üzem tőle telhetőén mindent megtesz a melósért, akkor az a Hőerőmű. Ez a második munkahelyem. Előtte Újhegyen a szénmosónál kezdtem, ott tanultam a szakmát, hatvanháromban átkerültem az erőműbe, az irányítástechnikai üzemrészben mérleglakatosként dolgozom, ötvenegy éves vagyok, innét is megyek nyugdíjba majd. Vándorolni sohasem szerettem, ahol megállapodok, ott is maradok. A feleségem a Mecsekvidéki Vendéglátónál dolgozik, és az ötszóznyolcas intézetben órákat ad a szakácstanulóknak. Dévai magas, erős, elegáns férfi, a régi haverok — és az üzemi kollégák — „Cininek” becézik.- Hogy-hogy?- Annak idején, amikor fociztam, „cingár” soványsógú gyerek voltam, és az edzőm nevezett el Cininek, örökké csak azt hajtogatta, hogy legalább öt kilót szedjek fel, mert egyszer elszállok labdával együtt. Aztán rajtam ragadt. A napfény elé tartja a teli poharat, ízlelgeti a tükrös-tiszta zöld árnyalatú „sajáttermést". Mondom neki, hogy egy közös ismerősünk mindig azzal kérkedik, „minden a Kálvária utcában kezdődik . . .”, emlékezve a gyermekkor színhelyére, nem kevés nosztalgiával.- Hja igen, a Jenő! így is van: a Kálvária utca volt a „világ közepe”.- Hogyan éltek?- Hát, mint a prolik. A Kálvária utca egyik öreg, festett házában laktunk. Emlékszem rá, egy kemény téten, kiselejtezett dorkó-cipőkkel tüzeltünk, mert apám akkoriban szertárosa volt egyik pécsi sportegyesületnek, elképzelhető, milyen kevés fizetéssel. De tüzeltünk kukoricaszárral is. Kora hajnalban indultunk munkára, gyalog persze, a Kálvária utcából gyárvárosba a szénosztályozóhoz: szerintem négy-öt kilométernyi az út odáig, vagy még több is. Amikor hazajöttünk már rúgtuk a labdát. Két sapkát ledobtunk, az volt a kapu, aztán neki, mezítláb döngettük a bőrt. Olyan „nagymenőkkel” játszottunk, mint a tettyeiek, vagy a Harangöntő utcai srácok. Ha éppen nem fociztak, akkor ott ácsorogtak a Rudolf- szabó háza előtt, vagy a jó öreg Ciller Józsi bácsi házánál. Az aztán egy csuda ember volt. — Élt-halt a futballért. Képzelje el, minket kiválasztott a csapatból — mert tényleg jól ment a foci — szóval saját költségén engem és a Jenőt is fölvitt Pestre a híres magyar- angol mérkőzésre. Azt megtette nem is egyszer, hogy nagy meccsekre vele utazhattunk. Egyszer elvitt minket az áruházba és tetőtől-talpig felöltöztetett kettőnket. Cini telkesen meséli a Ciller- féle történeteket: sportköri vezető volt és csak akkor folyamodott ravasz megoldásokhoz, amikor már saját kasszája kiürült. Mondják, több házat „elfocizott", de a csórógrund- srócoknak - ha értettek a labdához — ruha és ennivaló kellett. Anyagi támogatást kért az egyesület „tornacsapatának", amely a valóságban nem is létezett: — Mi voltunk a tornász csapat, ha Pestről lejött valaki, bemutatót tartottunk, de volt „lánycsapat" is, ideiglenesen persze, ahova - akár hiszi, akár nem — „teszerződtette” a Pécsi Nemzeti Színház egyik neves táncosnőjét is. A kislány tényleg jól tornászott, mindig akkor, amikor a „fejesek" lelátogattak. Cini neveket említ, akikkel a Traktorban, aztán a Bányásznál focizott: a két Merényi, aztán a Schwarcz Jenő, Ma- neszkó Ferenc, aztán a Rab gyerekek, Haselbach Béla, aztán a szegény Kecskés Jóska — nemrég halt meg — és persze a iá haver, a Jenő.- Emlékszem a Gotthár- féle cukrászdára az Ágoston tér körül, oda jártunk fagylaltot nyalni, ha éppen volt pénzünk. Egyébként lógott egy vicces tábla a pultnál, az volt ráírva, hogy „Hitel csak 100 éven felülieknek". A Stipics- nevű tánctanárhoz jártunk hétvégén, az ő tánciskolájába vittük a Kálvária utcai lányokat.- Feleségét hogyan ismerte meg?- A sport hozott össze bennünket. Ő kézilabdázott és edzés után találkozgattunk, amikor lejártunk a lányok edzésére. Állandóan ott lebzseltünk, lestük a lányokat. így kezdődött.- Meddig tartott a futball?- Gyermekkoromban kezdtem és most talán négy éve abbahagytam a kispályás játékot. Égy-két kilót azóta fölszedtem, de ez tavasztól őszig lemegy itt a szőlőben. Elhallgatunk néhány percre. Dévai tűnődve néz maga elé, aztán nevetve mondja:- A feleségem tegnap utazott el egy hétre valami szak- szervezeti tanfolyamra, de ma délben már felhívott, azt mondja a telefonba: „Na mi van?” Hát mi lenne? — széttárja a kezét és lemegy a pincébe az üres üveggel. Rab Ferenc
