Dunántúli Napló, 1987. április (44. évfolyam, 90-118. szám)
1987-04-25 / 113. szám
JAKI FERENC Janus Pannonius köszöntése Janus nézd íme mandulafád már újra virágzik hired is újra kel itt mindegyik új tavaszon. Nem borit el többé feledésnek hótakarója sok magyar és idegen áll meg és újra csodál. Áldott béke honol ma e tájon zümmög a méhraj szobrod mély nyugalom s áhítat lengi körül. Verseidet mormolva tekintünk rád e falakról s boldogan hirdetjük Általad hires e föld. Fotó: Proksza László Schrammel Imre a modern magyar kerámia klasszikusa, nagy megújitója, aki a Siklósi Kerámia Szimpózium munkájában is hatalmas részt vállalt. Munkássága nemcsak hazai berkekben, hanem nemzetközileg is ismert és elismert. Kutató szelleme korán felfedez te azt a tényt, amely utólag - mint minden felismerés — evidenciának hat: nevezetesen, _ hogy a magyar kerámia megújulása nem utolsósorban a technológiák jobb ismeretének és magasszintü elsajátitásának kérdése, s ez a kérdés lényegében nem más, mint a forma és tartalom viszonya. A kerámia formája és tartalma ugyanannak a dolognak két oldala s a két oldal optimális esetben egyensúlyban van. Mindez persze, még nem mutat túl az általánosságok szintjén, hiszen ezek a követelmények bármely más szakmára, bármely emberi produktumra érvényesek. A megvalósítás módja az, amely különös és nagyszerű Schrammel Imre esetében. Schrammel korán felfedezte és alkalmazta azt a másik zseniális evidenciát, amelyet általában „természetelvűségnek" nevezünk. Saját megfogalmazása szerint: ........az agyagból l ehet úgy építkezni, ahogy rétegződött a földkéreg, ahogy kivájta medrét a folyó, ahogy épülnek belülről a sejtek, a növények . . . Ezt szeretném megpróbálni." Művein - többek közt a rangos faenzai biennólén aranyérmet nyert Hasított gömbön - a természetes növekedés, rétegződés, szétválás folyamatait idézte fel. Olyan anyag ez, amely a magyar kerámiaművészetben használatos anyagokhoz képest szokatlanul kemény, érdes: a magas hőfokon kiégetett samottos agyaggal, amelynek felületén helyenként fémsók csapódtak ki. Mostani kiállításán is ilyen samottos agyagtárgyakat láthatunk, amelyek még sokkal közelebb állnak a szobrászat műfajához, mint ahogy azt Schrammel Imrénél amúgy is megszoktuk. A kiállítás címe ,,Színház", s minthogy a plakátokon feltüntetett címen kiFalusi színjátszók Szakos Sándorné első osztályos tanitványai között vül semmiféle információt nem kapunk - a Pécsi Galéria kiállításai általában nem halmozzák el az érdeklődőket információkkal —, talán meglepő lehet, hogy minden tárgy valójában a Pécsi Nemzeti Színház átjárója kerámia falburkolatának előtanulmánya, s így a pécsieket különösen illeti. Szép és nemes gesztus tehát ez a kiállítás, azt az évezredes hagyományt idézi, hogy minden köztérre kerülő alkotást maguk az érdekeltek, a városlakók előzetesen megtekinthessenek és értékelhessenek, eldönthessék, óhajtanak-e az illető tárggyal együtt élni. A dolog tehát némileg szépséghibás: először azért, mert csak utólag nyújt módot a betekintésre, másodszor pedig azért, mert a kérdéses kerámia falburkolat hónapok óta a helyén van. (Természetesen ostobaság lenne éppen egyetlen köztéri műalkotás kapcsán szá- monkérni azt, ami társadalmi életünkből sajnálatosan hiányzik, talán mégsem érdektelen megemlíteni a beleszólás lehetőségét.) A színházi átjáróra készült falburkolat egyébként nekem nem tetszik, aminthogy az egész túlméretezett mellvédszerű építményt építészeti non- szensznek tartom. Rajta a kerámia falburkolat a közelről és távolról egyaránt kivehetetlen ábrákkal és jelekkel szomorú látványosság. Ugyanez a kiállításon kicsiben sem vonzóbb vagy érdekesebb. Annál érdekesebbek az előtanulmányok. Ezekben Schrammel megalkotta a maga ,,új eklektikáját", amellyel mégis következetes maradt önnön múltjához. Úgy járkál az elmúlt évezredek művészetében, hogy e közben mindig alapvető kérdéseket feszeget, ahogy a természetben alapvető folyamatokat vizsgált. Évezredek alatt kialakult toposzokat fogalmaz újra sbjátszerűen. A termékenység, élet és halál, férfi és nő egymást feltételező, kiegészítő viszonyait ragadja meg a kis nőidolokon, a torzókon, korpuszokon és Minótau- roszokon, a drapériában fplol- dódott Madonnákban. Férfi és női torzókból kialakított tömbjei annak az elemi gondolatnak a felidézői, amely gyakran felbukkan az ún. „primitív" népek mitológiáiban: férfi és nő egy test volt hajdanában, és isteni beavatkozás következményeképp vált ketté örökös hiányérzetet okozva. Schrammel kerámiái zseniális módon hordozzák az anyag esendősé- gét és sérülékenységét a benne megfogalmazott gondolatok elemi erejével szemben. Kovács Orsolya Dobszán újra éledt egy régi tradíció Tamáskodva fogadtam a hírt az elmúlt évben a Sári bíró sikersorozatáról, dobszai színjátszók előadásában. Pedig gyerekkorom falusi téli estéit, a műkedvelők lázas izgatott készülődését melengette bennem az emlékezés. A negyvenes-ötvenes évek táján, a helybéli néptanító irányításával, még ez volt jószerével az egyetlen esemény telente az útta- lan-utakkal, hóval-hófúvással körülzárt magyar kistelepüléseken. De volt ... A hatvanas évekig. Valaha küldetést teljesített - ma már emlék. Művelődéstörténet. Az eqész országban talán nyolc- tíz ilyen „múzeális" együttes maradt, hírmondónak. (Baranyában egy hasonló működik Beremenden, de más arculattal). Hitetlenkedésem végképp szerte foszlott tavaly ősszel, amikor dobszai pajtaszín- hózbcrn láthattam előadásukban néhány jelenetet a Móricz-darabból. Kitünően szórakoztunk. Visszalapozva jegyzetemben ilyesmiket olvasok: ,,Drapérián két oldalt jelzett dinietek, ugyanakkor minden a hagyomá- ' nyos falusi színjátszás példája. Humorérzék, csattogó teplikák. A játék természetessé ge, naiv bája magával- ragadá. . ." Vártam az alkalomra, hogy alaposabb beszélgetésben is megismerhessem a csoport vezetőjét, Szakos Sándornál. Most itt ülünk egy iskolai csöndes zugban, tanítás utón. Szakos Sándorné tanítónő. 1943-ban képesítőzött Miskolcon. Idevalósi: kisdobszai. Eredetileg közgazdásznak készült, de három szemeszter után közbejött a háború. Hazatérve dolgozott adóhivatalnál, majd boltvezető; 1950-től pedig a kisdobszai osztott iskola megüresedő alsó tagozatában és később máig is — tanítónő. Valahai néptanítók egyik hírmondója. Arca . fiatalos. Halk szó, tiszta, derűs tekintet. Mint akiben az ambíciók és a szakmaszeretet belülről munkálnának — és nem szóban . . . Olyan igazi tanító néni. Akitől a betűket kaptuk, akire mindig emlékezünk. Gyerekkorától részese a falusi műkedvelő színjátszásnak. Apja borbély volt, és színdarabokat tanított be. És maszkírozta a szereplőket. Sokszor játszott közöttük. Azután, nagyobb diáklányként megszakadt ez a folyamat. Tanultak ugyan ilyesmit is a képzőben, de színjátszó emlékei nincsenek róla. Visszatérve tanítónőként folytatta, gyerekekkel. Karácsonykor, farsangkor, ahogyan ez szokásban volt. Azután a kislányok, legénykék fölcseperedtek. A szép hagyományt az ötvenes-hatvanas években velük folytatta. Színdarabokat tanultak, kul - turversenyekre jártak, s a környékre is, szerepelni. Da- rányba, Nemeskérre, Nagydobszóra. Lovaskocsival, néha gyalog. Fiatalok voltak . . . Gyerekei is még kicsinyek, szeiencsére szolgálati lakása a tanteremre nyílt, ahol a próbákat tartották. így őket is el tudta látni. Műsoraikkal szórakoztattak - s ' maguk is jó időtöltésnek érezték. amit csinálnak. Szívesen tették, jól érezték magukat egymás közt. így lehetett, hogy ez a kisdobszai csoport 1970-ig fennmaradt, egyikeként. a legtovább működő együttesnek. Azután maradt egy két gyerekelőadás évente, az iskolásokkal. Eltelt vagy másfél évtized, amikor megtörtént a „csoda". A dobszai Általános Nevelési Központ keretében kialakították, fölavatták az eredeti berendezésű talpasházat a pajtaszínházzal. Néprajzi bemutató hely ez, ahol uqyanakkor a nyugdíjasok is szívesen össze-ösz- szejöttek emlékezni, régiekről .. . A fiatal házasok pedig ún. családklubban találkoztak rendszeresen. Már azok - olyan 15-16 család - akiket nem elégített ki a minden esti tv-nézés, akik össze akartak jönni találkozni, beszélgetni egymással. „Főztünk is, újakat, korszerűbbeket a megszokottnál; voltak egészségügyi, kertészeti gyermekgondozási előadások. Színházba is jártunk, négyszer is egy télen. Pár év után, mikor már szerettünk volna valami mást, valahogy fölvetődött: mi lenne, ha színdarabbal próbálkoznánk?. . . Otthonról is bíztatást kaptak a nagyszülőktől: -Hej,, mikor mi A bor-ban szerepeltünk! Hatvan éve... Milyen nagy öröm volt az!» Nem igen kellett rábeszélni őket. Komák is egymással, meg jó barátok is. Nincs féltékenykedés meg hiúság, a magunk örömére kezdtük el. A Sári bíróra esett a választás . . . Megbeszéltük a szereposztást. Elfogadták, jól ismerem őket, hiszen csaknem valamennyi a tanítványom volt kisiskolásként . . ." Azután mindenki szépen leirta magának a szerepét, elkezdték a próbákat - az eredményeikről már szóltam ... A Sári bitóért megkapták a Népművelési Intézet nívódíját. Nemrégen Gárdonyi A bor című színművével arattak kirobbanó sikert. Sokfelé kaptak meghívást, a napokban például a jugoszláviai magyar faluba, Kórógyra indultak szerepelni. Van köztük szobafestő, gyári munkás, orvosirnok boltos, ikocsmáros, gimnazista, kertész mér nők-házaspár. Azt hiszem boldog emberek . . . Wallinger Endre Schrammel Imre kiállítása a Pécsi Kisgalériában befőtt krumpli volt, tarhonya nélkül. Délben valamicske húst is tálaltak, kecske lehetett vagy birka. Az istálló fele már le volt betonozva. Szóltam a gaz. dónak, adna ennél tisztességesebb menázsit, mert így nem lehet dolgozni. Némi perpatvar kerekedett; a gazda azzal érvelt, örüljünk, hogy egyáltalán van mit ennünk; ő se lopja az asztalravalót. Én meg .azt fújtam, hogy ilyen baromi munkáért másmilyen koszt járna. Igaz, kosztért-lakásárt vállaltuk a melót, de ne nézzen bennünket máriáshuncutnak. Gazdánk erre azt taiálta válaszolni, hogy oz ilyetén mar. habendőjű kenyérpusztitókat az Isten se győzné. A tanulékony Dali Pista hergotkruciíik- szolt, én meg azt mondtam: ha holnap is ez a vacak lesz a früstük, fakepnél hagyjuk; a cserepezést befejezheti sajátkezűig. A kórházban az assrisztens- nő azzal fogadott, hogy a „Magyar Tóni” manduláját ki kellett venni, nagyon veszélyes stádiumban volt már, és egyéb komplikáció is föllépett. Hogy mi, arról nem ejtett szót. 1 okosztályunkban továbbra is ' folyt a csatározás a koszt miatt; a • munka ugyancsak „langzam” tevődött; gazdánk ortályozott, mi meg replikáz- tunk; fordítanom nemigen kellett, mert általában csak káromkodott a két szemben álló fél. Másnap délben ismét beszaladtam Tónihoz, s alig akartam elhinni az ügyeletes orvos közlését: Somos Antal megháborodott... Túl sebesen pörögtette a szót a doktor, csak átabotábon értettem meg, hogy Anti egész éjszaka le-löl szaladgáit a kórház kert. jében, üvöltözött, „Fójer"-t vezényelt, égő-zuhanó gerendákat emlegetett. És sí rt-rítt- zokogott. Mikor abbahagyta a rohangálást, azzal állt elő, hogy itt járt a halottkém, megállapította: feleségét, Somos Antalné, született Holczer Arankát bombatalálat érte a Csörsz nevű páncélos cirkáló fedélzetén . .. Úristen, ez a szerencsétlen Tóni beleórült a hírekbe! Most mit csinálhatok?! Az orvos megmondta kerekén, szó se „lehet arról, hogy Tónit ilyen állapotban kiengedjék a kórház, ból. Hazaszaladtam a rettenetes hírrel. Brancsom a kapuban várt, málhástól, útrakészen: Imre Károly föfmondott a vizeskrumpli okán. A fölmondás annyi volt, hogy szó nélkül ösz- szepakoltak s kivonultak a ház elé. Szóval: még ez is!- Legalább addig várjanak, míg visszamegyek Tónihoz - révedezek tehetetlenül. Nem hagyhatjuk itt szó nélkül. Dali Istvánt vittem magammal a kórházba. Hogy Somos Antal megtébo- lyodott, .azt nem volt nehéz megállapítani, bár egészen másképp zajlott le találkozásunk — honnét sejthettük volna hogy ez az utolsó? - mint ahogy gondoltuk. Tóni magábaroskadtan gubbasztott ’ egy színehagyott kerti pádon, tébolyának már csön- desebb-rezignáltabb stádiumában. Mikor meglátott (meg. sejtett?) bennünket, föltápósz- kodott: „Tisztelettel köszöntőm a parlamentereket!" — mondta elszomorodva, mégis fegyelmezetten; mire Dali Pista elsírta magát, s én se tudtam visszafojtani könnyeimet. Micsoda elesett, szánalmas öregember lett a daliás kiállású Somos Antiból! Mit fog csinálni a szerencsétlen, ha elköszönünk s megtudja, hogy itt kell maradnia- egyedül? — Tóni - kezdek bele a fájdalmas mondókába -, holnap indulnunk kell, se szállásunk. . . — Menjenek csak nyugodtan - vág a szavamba — én még maradok, jól érzem itt mo- gdm . .. írt a feleségem . . . Nem mertem félbeszakítani. — . . . írta, hogy holnap érkezik a bécsi gyorssal ... ti- zennégyötvenötkor ér ide . . . meg is kéne beretválkoz- nom ... itt a Hungária-jachton nem lehet másnapos szakállal defilirozni . . . napiparancsban van . . . Dali István a bakancsa spiccét stírolta, a hangja remegett:- Úgy gondoltuk, értesítjük majd a feleségét, Tóni, ha hazaérünk ... ő kijön ide Fürstenfeldre, addig maga is rendbe jön ... és együtt utaznak haza ... Most meg, furcsa módon, fölismert Anti:- Nézze, tanító úr, én a föl- támadási körmenet alatt nem akarok csöngetés minisztráns lenni . . . egyszer már lehetnék én is főceremóniás . . .- Hát akkor. . . Isten vele, Tóni . . . pihenje ki magát . . . Dali Pista is kezet nyújtott, de Somos Tóni nem volt képes fölfogni a búcsúzás keserves mibenlétét.- Valaki ellopta a fogkefémet . . . még Pozsonyban vettem, mikor a naszád dugattyúját javították . . . istenbizony nem haragszom a kapitányra, pedig csakis . ő lehetett. . . hisz fölöttem feküdt az emeletes ágyon . . , kerestem a palloson is, de nem találom se- hoi . . . Váratlanul elordítja magát:- Farkötelet eldobni! Indul a Csörsz őrnaszád! Isten óvja a ködös Albiont . . . Mégegyszer kezet nyújtunk. Tóni valahova fölfele néz a gomolyfelhős levegőégbe. Sóhajtásnyi idő múlva jött két ápoló, Tónit karonfogták s fölvezették a bejárati grádicson. Vissza se fordult. Megegyeztünk abban, hogy ahányon vagyunk, kivétel nélkül értesítjük Somos Antal feleségét. Érdi elmét minden bagázsbelinek fölírtam egy fecnire. És hozzátettem: — Ki-ki csupán annyit írjon Somosnénak, hogy sebesülésről van szó . . . HÉTVÉGEQ 1987. április 25., szombat
