Dunántúli Napló, 1987. február (44. évfolyam, 31-58. szám)

1987-02-21 / 51. szám

Tolnai Ottó A Jelenkor februári száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számában Kalász Márton, Makay Ida, Szervác Józsel és Takács Zsuzsa versei ol­vashatók. Végei László Be­vezetés az elbeszélésbe cí­mű esszésorozatának és Ső­tér István regényének újabb részletei mellett Tolnai Ottó elbeszélését és Sándor Iván esszéjét közli a lap. A tanulmányrovatban Ba­lassa Péter írására hívjuk fel a figyelmet, amelyben Ka­lász Márton Téli bárány cí­mű, baranyai témájú regé­nyét elemzi. Futaky Majna Színészportrék pécsi háttér­rel című sorozatában Tu­ray Idával beszélget. P. Mül­ler Péter a Pécsi Nemzeti Színház újabb bemutatóit ér­tékeli. A kritikai rovatban kiemeljük Nemes István Írá­sát Rába György Csönd her­ceg és a nikell szamovár cí­mű tanulmánykötetéről. BRILIÁNS (részlet) Voltam kint megint, úgy mentem, hogy ha már kint leszek, spárgázok is egy idényt. A spárgára még adnak en­gedélyt. Ezt nem vállalják se az olaszok, se a törökök. A világon még csak egyedül a bácskaiak hajlandók spárgáz­ni. Nem tudom, miért. A diák erre egyszer azt felelte, azért, mert ott a legtöbb öngyilkos- sági hajlamú ember a világon. Igen, a spárgára még adnak engedélyt. Meg tán a szőlőre is adnak még. Ősszel. Ott volt velem a sámli, de már nem mentem el a Rajna mellé. A szőlőt sámliról szedtük. A spárgánál lefelé kell fúrni, ka­parni, a szőlőnél viszont ál­landóan felfelé kell gebesz- kedni. A bal kezeddel arrább húzod a sámlit, a jobbal meg már nyúlsz is a következő fürt után. Bal sámli, jobb szőlő, jobb puttony, bal sámli, jobb . . . Sorban vagy száz sámli. Száz sok sámli. És szinte vezényszó­ra mozdulnak. Sosem is hang­zik el vezényszó. És mégis ál­landóan ott visszhangzik. A német vezényszó. A spárgások­nál is. A német vezényszó ál­landóan a levegőben lóg. Bal sámli, jobb, bal, jobb . . . Amikor kislány koromban először voltam városban, egy nagy templomba vezetett szentfazék keresztanyám. Szép volt benn. Sok szép fehér apá­ca csoszogott hangtalanul ide-oda. Végtelen csipketerítők ropogtak az oltárokon. Festet- len-érintetlen gipsz Szűz Má­riák. De rosszul lettem a liliom­illattól (a diák azt magyarázta, a spárga is a liliomok család­jába tartozik), és ki kellett mennem a levegőre, s kint tö­mérdek koldus várakozott. A koldusok között volt egy, aki sámlin közlekedett. Borzasz­tóan ügyesen kezelte kissámli- ját. Ment, lépegetett, futott, ugrabugrált vele. Fürge volt, mintha csak négy lába lett volna. Fürge volt szegénykém, mint a nyúl. Csak őt néztem. Néztem, ahogy a mise után elindul haza, a városon túlra. Követtem. Valami borzalmas külvárosba értünk. Mélyen sá­ros terepen vergődött el-elgu- rulva. Elrepült tőle a sámli. Mászott érte, de sehogyan sem tudta elérni. Elindultam érte, de én is hasravágódtam. Vég­re elértem. Fényes volt, akár egy kristályzsámoly. Megérin­tettem. Magamhoz öleltem. Odanyújtottam neki. Megira­modott, próbált elszökni elő­lem. Otthon egy részeg ember mohón kizsebelte. Egy másik durván feldobta valami kuckó­ba. Egy harmadik pedig meg­vizsgálta a sáros sámlit, éket vert az egyik lába mellé. A sámli aztán egész éjszaka ott állt a rideg, hideg szoba kö­zepén. És ismét csillogni kez­dett. Ismét a kristályzsámoly volt. Ott, a Rajna mellett állan­dóan arra az altestében béna koldusra gondoltam. Kapasz­kodnod kell, anélkül, hogy felemelhetnéd az üleped a sámliról; fel, fel kell kapasz­kodnod az égre. Kapaszkodsz a súlyos, a mind súlyosabb fürtökbe, s közben az eső, a harmat, a szőlőlé, a szőlőmo­csok állandóan szivárog, folyik a karodon végig, a hónod alá, le a bugyidba, úgyhogy állan­dóan totyogsz, mint aki bepi­silt, mint akinek hasmenése van. És ott a szőlőnél állan­dóan hasmenésed is van. Egy ‘kicsit állandóan részeg . vagy. Részeg, mint a fronton a ka­tonák. Bal, jobb, bal. . . Hányszor gondoltam arra, a sámlin elindulok a városba, fel sem emelkedve a sámliról elindulok a városba, se szó, se beszéd, elindulok haza. A sám­lin elindulok Európán át: Bács­ka - Balkán! És többé sosem adom a fejemet ilyen őrültség­re: németekhez menni dolgoz­ni! Legfeljebb nyár elején még egyszer: spárgára - hogy jól kinyújtóztassam az inaimat. Legfeljebb még egyszer — utoljára, spárgára. A homok­buckák között hajlongva állan. dóan azokról a sámlikról me­séltünk. Azokról a kristályzsá­molyokról álmodoztunk. Ha csak néhány percre letottyan- hatnánk! Soha többé a néme­tekhez, ismételgettük kórusban. Legfeljebb még egyszer szőlőre a Rajnához, hogy egy kissé ki­pihenhessük magunkat a sám- I :on. Az igazság az, hogy rá­szoktunk a mustra . . . Bal sámli, jobb szőlő, bal, jobb . . . Hat éve nem spárgáztam. Azt hittem, meghalok. Tán azért is mentem. Nem a nyug­díj miatt. Hogy ott haljak meg Heidelbergben, mint a férjem. Az egyik nemesmiletici asszony meg is halt. Egyedül vállalt fel egy holdnyi spárgát. A gazda reggeltől estig figyelte, fixálta, míg végül szegény szó nélkül át nem bukott a buckán. Hol esett az a hideg német eső, fojtogatott bennünket a köd, hol meg kánikula volt, párologtak a műtrágyával tö­mött buckák. Állandóan csak arra gondoltam, engemet ki fog hazavitetni? Ki fog haza­vitetni, ha átesek, ha bele- esek a késbe. Ha megcsinálom az utolsó spárgát. És máris láttam azt a nagy térképet tele piros műanyag zászlókkal. Lát­tam a férjemet. Meztelen. Nya­kán csdkorba kötött, olcsó fe­kete szalaggal. Meg mellette magamat. Anyaszült meztelen a jeges fiákban. Tizenöt éve mentünk ki dolgozni, de én valójában már húsz éve va­gyok vendégmunkás. Vagy ha jobban meggondolom, még több. Még sokkal, de sokkal több. Amikor édesapám felakasz­totta magát, édesanyám még fiatal volt. Szép. És kiment Né­metbe. Szinte másnap. Kiment dolgozni. És ott hamarosan férjhez ment. Egyedül maradtam a tanyán. Pont tíz éves voltam. A nagy tanya hirtelen kiürült. Édesapám az istállóban akasztotta fel magát. A lovak közé. Olyan volt, mintha csak lovagolni akart volna. Szeretett lovagolni. Csak úgy szőrén ül­ve meg a kancát. Szinte na­ponta kiügetett a legelőre, megkerülte az akácost. Vagy beugratott az iskolaudvarba, mind felszedte a felénk lakó gyerekeket. Én olyankor min­dig a nyakában ültem. Pon­tosan olyan volt, mintha csak lovagolni akart volna akkor is. Azzal a különbséggel, hogy most előbb a gerendához erő­sítette a kötőféket. Sokáig csu­takolhatta a kancát, mert úgy csillogott az állat szőre, mint a gyémánt. Nyugtatta, mert a ló biztosan megérzett valamit. Felült. Nyakába akasztotta a hurkot. És a sarkával egy ki­csit megbökte a jószágot. Ép­pen csak melléje csúszott. A ló azt gondolhatta, áll mellet­te. Lehet, a ló észre sem vette, hogy a lábai nem érik a földet. Alit a ló mellett. A gyémánt­kanca mellett. Két-három cen­timéterre a föld felett. A szom­széd szaladt át levágni. Azt mondta, az ő apja zsámolyra állt. A nagy tanya hirtelen ki­ürült. Az örökösök - a zsíros és a vörös família - pillanatok alatt elvittek mindent. A kan­cát is elvezették. A gyémánt­kancát is. Szidták az anyámat, hogy miatta történt az egész. Szép asszony volt az édes­anyám. Csak a kecske maradt ve­lem. Meg a kutya. Meg a há­romlábú macska. A görény­csapda szakította le térd alatt a jobb hátsó lábát. A szom­széd, aki levágta édesapámat a gyémántkanca mellől, ha meglátta a macskámat, min­dig azt mondta, olyan, akár egy hadirokkant. Meg az a tö­mérdek fehér galamb maradt velem a korhadt dúcban. Min­dig megtapsoltak, ha az ud­varba léptem. Volt, amikor nyaranta napokra felköltöztem hozzájuk a forró dúcba. A mennyországban lehet olyan forró toliszag. Nem volt mit enni. Nyaltuk a sókristályt az állatokkal. Habzsoltuk a má­kot, a zsizsikes nullást. A kecs­ketejet is testvériesen elosztot­tuk a kutyával meg a három­lábú macskával. Volt, amikor meg a nagypadlásra húzódtam fel. Néztem a pókokat. Meg a darazsakat. A külön-külön rez­gő porszemeket. Szerettem, most is szeretem gyömöszölni a puha darázsfészkeket. Min­dig tele volt a kötényzsebem csörgő darázsfészkekkel. Sze­rettem kinyomkodni, mint a mitteszereket, a gennyszerű ke­serű mézet. Édesapám mondta egyszer a szomszédoknak, ak­kor, amikor megkérdezték tő­le, miért nem tart méheket, hisz ott az akácos egy köpés­re: én darázspárti vagyok. A méheknél túl nagy a rend, sok a formaság, a szabály, túl szigorú a rezsim, túl sok a munkás, a rabszolga. Az én kasaim ézek a kis formátlan, keserű papírpogácsák, mond­ta. Nézze, milyen karcsúnk! Ilyesmiket mondott. Nem na­gyon értettem, de azt éreztem, hogy szövegével egy kicsit a vörös meg a zsíros famíliát is V*. -ft——Vf*3 • Bene Géza: Nö galambbal bosszantani akarta. Jó volt, hogy sosem nézett felém senki. Még a tanító néni se. Akkor­tájt erőszakolták meg ugyanis a traktorosok a mislingben. Idegösszeroppanást kapott. Sokszor csak úgy elsírta ma­gát. Ha netán feleltetni akart, a komisz fiúk a szoknyája alá lestek, és ő felzokogott, kisza­ladt a tanteremből, ki a mis- lingbe, a kukoricásba. Ahogy bejöttek a hidegek, egész nap a kemence előtt ültem a kis- sámlin. Nem raktam fel az elő­tétet. Bámultam a kemence izzó boltját. Csak ültem a kis- sámlin. Ezen. Egész nap ültem a kemence előtt. És piszkáltam a parazsat. Az állatok is mind ott hevertek körülöttem az üres liszteszsákokon. Sokszor úgy is aludtam, ott, a sámlin, a kecs­kének dőlve. Most is. Most is ezen a sám­lin alszok. Nincs már hely a priccsen. Letúrt a papundekli. Letúrt, kitúrt mindenhonnan. Anyukám mindenféle színes ruhákat, színes bonbonokat, színes játékokat küldözgetett Németből. De én mindent be­leszórtam a kútba. Csak egy selyempapírost tartottam meg. Ezt a selyempapírost. Mandarin volt belecsavarva. A mandarint azt megettem. Egy béka van rajta. Egy zöld béka. A békakirály. Mindent beleszórtam a kútba. A béka­király meg mintha éppen a kútból ugrott volna a tenye­rembe. A selyemre. És azóta itt van velem. Amikor én is kiju­tottam Németbe, állandóan ezt a fajta mandarint kerestem, de nem találtam. Anyukám el­küldte az esküvői fényképüket is. Egy behemót szőke sváb lett a férje. Piros autó előtt áll­tak. Anyukám térdig érő piros kabátban. Mindig szép térdei voltak. Pedig sokat sikált ő is. Ott állt a piros autó előtt, ke­zében nagy csokor vörös rózsá­val. A képet is beledobtam a kútba. Akkor - nagy puha pelyhek- ben éppen leesett a hó -, megírtam anyukámnak, ha ka­rácsonyra nem jön haza: pont­ban éjfélkor felakasztom ma­gam. Az volt életem legszebb nap­ja. Legszebb karácsonya. Reg­gel vizet melegítettem. Beleül­tem a dézsába. Az állatok kö­rülállták. Először láttak mezte­len. A kecske megbökte a mellbimbómat; levágtam a körmeimet. Hosszúak váltak mór, mint a karvaly karmai. Szépen befontam a hajamat. Úgy, ahogy a zsíros nagyanya fonta a kalászt, a fokhagymát. Felmázoltam a konyhát. Ami­kor megszáradt a föld, behin­tettem liszttel. Hoztam egy zöld ágat. A mozsárba állítottam és nagy gyapjúpelyheket szórtam rá. Amikor mindennel elkészül­tem, felvettem a vörös nagy­apa szőrcsizmáját és kisétál­tam az akácosba. Imádtam az akácost. Kicsi volt, nem volt tele nehéz árnyakkal, át lehe­tett látni rajta. És mégis erdő volt. Akkor pedig még fogal­mom sem volt, milyenek is a német erdők. A varjak gyé- mántkéken csillogtak. Az egyik varjú egészen közelről nézett. Hirtelen arra gondoltam, ő többet tud rólam, mint én róla. Addig sosem vettem igazán szemügyre a varjakat. Igaz, egyszer végignéztem, chogy megevett a barázdában egy még vak tejes kisnyulat. De akkor inkább azt néztem, mi­lyen ügyesen bontja fel a csöpp jószágot. A varjút nem vettem szemügyre igazán. Pe­dig semmi sincs a behavazott mezőn, csak a varjak. A kecske meg a kutya mesz- sziről követtek. Érezték, készül valami. Izzóit a határ. Parázs­lón a hó. Egy nagy kristály volt a világ. Egy nagy, tiszta kristály. Rettegni kezdtem, beállít anyukám és összema- szatol, összenyálaz, össze- szutykol mindent. HÉTVÉGE 9. MÉNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT KALÄSZ MARTON versei 97 TOLNAI OTTÓ: Briliáns (elbeszélés) 99 * SÁNDOR IVÁN: Napló a másvilágból 115 VÉGEL LÁSZLÓ: Bevezetés az elbeszélésbe (III.) 121 TAKACS ZSUZSA versei 128 SÖTÉR ISTVÁN: A jegyesek (regényrészlet) 130 MAKAY IDA versei 141 FUTAKY HAJNA: Szinészportrék pécsi háttérrel 7.- Turay Ida 143 P. MÜLLER PÉTER: Pécsi színházi esték 150 RÓNAY LÁSZLÓ : Idill és tragédia (Antik vonzódás a harmincas évek magyar lírájában) 156 FŰZI LÁSZLÓ: Elmozdulások - avagy az irodalmi pörök természete (Crezsa Ferenc és Sándor Iván könyve Németh Lászlóról) 170 * NEMES ISTVÁN: Újragondolt irodalomtörténet (Rába György: Csönd-herceg és a nikkel szamovár) 177 LUKACSY ANDRÁS: „Elherdált, fényes nemzedékért" (Szécsi Mar­git: A Betlehem-blues) 180 DEMETER MÁRIA: „Csak csillagok az ég helyett" (Keszthelyi Re­zső: Katalekták) 183 LACZKÓ ANDRÁS: Ne hiányozzék a megszállottság (Sumonyi Zol­tán: A trójaiaknak) 185 TÜSKÉS TIBOR: Befejezetlen számvetés (Haraszti Sándor emlék­iratáról) 188 BALASSA PÉTER: Archaikus történelemkritika (Kalász Márton: Téli bárány) 191 1907 FEBRUÁR Takács Zsuzsa Az éjszakai hívás A kétségbeesett, éjszakai hívás. Egy pillanatra még azt hittem, igaz, ott vársz a ház előtt a fűtött kocsiban és nincsen más, aki segítene rajtad. Mintha szívdobogásod lett volno a hang, fölijesztette a sötét szárnyakat, kivilágosodott az ég, ez volt hát titkod, jól sejtette önhitt, vakmerő szivem: nem élhetsz szerelmem nélkül! Most eljött az éjjel, szavaidra kigyúlt, és fénybe vonva vársz és kérlelsz, ahogyan én vártalak és kértelek, hosszan, gondolatban. Gyümölcse érett a türelmes szenvedélynek, lebirt és kimondatta veled: megadod magadat! Mint annyiszor, de meg nem únhatóan fülemben e lázas vallomás! De aztán fékezhetetlen halmozta a szavakat, fuldoklásba ment át és nyöszörgött a hang, és én rájöttem, hogy nem veled beszélek, te alszol ma éjjel is hűvös párnáid közé merülve, nyugodtan. Éjszakai lényünk ölt idegen testet az egymás mellé tapasztott fülkesorban, egy beázott, hosszú körfolyosón, és önmagával beszélget az örült hangzavarban. Szeretsz? kérdezi magát, és könnyezve ráfelel, szeretlek. És így virrad rá a hajnal. Makay Ida Balladák erdejében Itt várlak meg, a kőkeresztnél, hogy bealkonyul, s lassú hó temeti be tündöklő őszöm, hogy minden árboc és hajó alámerül a horizonton. Utak vége. A forduló balladák erdejébe száll le. S kopjafák sötét sűrűjében a csöndtől súlyosul a szó.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom