Dunántúli Napló, 1986. december (43. évfolyam, 330-359. szám)

1986-12-24 / 353. szám

A Dunántúlt napló 1986. december 24., szerda 1987-ben szívátültetés Magyarországon? Kell a jó szív Interjú Szabó Zoltán szívsebésszel — Készülünk a szívátültetésre mi is, s talán már 1987-ben sor kerül rá. ígérem, a Dunán­túli Napló olvasóit az elsők között informáljuk mcijd, hiszen Baranyához sok szál köt ma is — mondta dr. Szabó Zoltán, a budapesti Ér- és Szívsebészeti Klinika professzor-igazgatója a vele készült interjú során. Sokan emlékeznek még Sás- don és Pécsett Szabó doktor úrra, a Somogyországi Patalom tanítójának gyermekére, mint ahogy emlegetik sokan So­mogybán . és Baranyában a doktor úr Zoltán nevű fiát: is­kolatársak éppen úgy, mint azok, akik Szabó Zoltánnak kö­szönhetik életüket, egészségü­ket. Hogy milyen különleges a szívsebész és betegeinek kap­csolata, arról a kaposvári Pacemaker-klub egy találkozó­ja győzött meg, s mely inspi­rálta eme interjút: újságírói eszközökkel leírhatatlan a há­lának, a bizalomnak, a re­ménységnek, a bizonyosságnak az a szövevényes megjelenése, mellyel a szívműtéten átesettek körbevették a professzort. Az Ér- és Szívsebészeti Klini­ka az utóbbi hetekben gyakran szerepelt a sajtóban, lévén, hogy elkészült egy új műtő­tömb, és korszerűsödött, bővült a klinika egésze. Ám Szabó Zoltán professzort azért keres­tük meg, hogy egy olyan élet­pályáról számolhassunk be, mely Pécsről indult, ami ma is kötődik ehhez a térséghez, de amely túlmutat régió- és vá­roshatárokon, s talán túl szív- sebészeten, orvosi hivatáson is. — Ernst, Romhányi majd Ku- dász professzor alakította leg­inkább azt a fiatalembert, oki voltam az ötvenes évek ele­jén, pécsi medikus. Romhányi- tól hallgatóként a kórboncta- non, Kudásztól a ll-es sebé­szeten „cselédkönyvesként" ta­nultam sokat. Ű már akkor modern sebészeti gyakorlatot folytatott, elegáns, gyors és kitűnő operatőr volt. Ő volt, oki Pécsett elkezdte a szív- sebészetet is, ami akkor nagy szó volt. így kerültem én is a szívsebészet vonzáskörébe. Hívott magához, amikor Bu­dapestre került, de engem nem engedtek. De mennem kellett mégis, mert itt kezdőd­tek meg akkor, 1957-ben a nyílt szívműtétek. Addig leg­feljebb csak az ujjúnkat dug­tuk be a szívbe, tágítani a billentyűn, de akkor arról volt szó, hogy a szívet kikapcsol­juk a műtét idejére a kerin­gésből. Ennek vannak jócskán technikai feltételei is, de a gyakorlatot is meg kellett sze­rezni : nem is tudom, mennyi kutyát operáltunk a kísérleti műtőben. Akkor a valóságban is itt laktam a klinikán, évekig lül végigélhettem a műszaki­technológiai fejlődést: új anyagok megjelenését, az elektronizációt és annak mini- atűrizálodását — a szívsebé­szet szinte mindent a techni­kának köszönhet. Ezért termé­szetes, hogy érdeklődöm a technika iránt is. Valóban összeszereltem 60-ban egypár pacemakert, annál is inkább, mert megfizethetetlenül drága volt, egy eredeti. S ma is az a szívsebészet: egy korszerű pacemaker ma 70 000 forint, egy szobánk volt, de ennek megvolt az a jó oldala, hogy sok időt tölthettem a műtő­ben. 58-ban szert tettünk egy szív-tüdő gépre, így egyre in­kább a nyitott szívműtétekre vettük az irányt, s mikor Kudász professzor meghalt, már szív- és érsebészeti klini. ka voltunk. Engem 1981-ben bíztak meg a klinika vezeté­sével, közben hat évig az or­vosegyetem dékánja is voltam, jelenleg rektorhelyettes. Ez mozgalmas időszak volt, a klinikai vonal "érvényesült — talán ennek is köszönhető a klinika látványos fejlődése. Sikerült jó nemzetközi és ha­zai kapcsolatokat kiépíteni, a fiatal sebészeket sokfelé el tudjuk küldeni világot látni, tapasztalatokat szerezni.- A sebészet „technikás" hivatás, de az ön esetében úgy is, hogy ma a számitó­gép is munkaeszköze, s nincs távol öntől a szerelés sem. Köztudott, hogy ön készítette el az első magyar pacema­kert . . . — Inkább kényszerűségből. Akkor lettem sebész, amikor a szív-tüdő motort kitalálták, s szinte saját szakmámon bel­80-100 000 egy szívbillentyű, félszáz ezernyi egyszer hasz­nálatos alkatrész kell a szív­motorhoz: egy-egy műtét két- háromszázezer forintos ösz- szegről indul csak a hozzá közvetlenül szükséges anyago­kat számolva.- A szivmütétekre fordítha­tó pénz viszont véges. Óhatat­lanul sorolni kell azokat, akik ilyen műtétre várnak . .. — Magyarországon hat he­lyen történnek szívműtétek, s a reális igények ötödé, hato­da elégíthető ki e hat helyen. A „válogatás" szempontjait az élet diktálja. A billentyűbeteg­ségek száma szerencsére csök­ken a prevenció következté­ben: a veleszületett rendel­lenességek stagnáló arányú­ak, fél-egy év a várakozási idő. Viszont robbanásszerűen jelentkeznek a koronáriás megbetegedések — gyakorlati­lag ezek szervezik műtéteink rendjét, hiszen azonnali gyors beavatkozást igényelnek. S ez esetben az is számít, hogy ki hol lakik, milyen gyorsan is­merik fel betegségét, s egy­általán eljuttatható-e valame­lyik műtőbe. Morálisan meg­közelíthető, mint nemegy or­vosregényben, de gondoljunk csak arra, hogy nagyon sok országban az egyszerű vak­bélműtét is nagy gondot je­lent Dehát „keseregni ezer okunk lehet, cselekednünk vi­szont kell..."- Felvetődhet úgy is a kér­dés: szükség van-e ilyen drá­ga műtétekre, ha egyszerűbb gyógyszerekre sem mindig te­lik. Különösen, ha arra is gon­dolunk, hogy a bizonyára még drágább szívátültetésre is ké­szülnek . . . — Ezzel nem értek egyet: a magyarországi veseültetések ilyen szempontok szerint in­dultak — későn, s ennek az orvostudomány is kárát látta, s sokan haltak meg értelmetle­nül. A szívátültetéssel is ez a helyzet: egyszerűen nem lehet nem csinálni, ha megértek hozzá a feltételek. Látni 20-30 éves fiatalembereket fneghal- ni, akiken segíthetne egy új szív, ez egy orvos számára bor­zasztó. Ma már többszáz újszí­ves él a világban, az ötéves túlélési arány eléri a nyolcvan százalékot is esetükben. Van­nak jó gyógyszerek a kilökődés megakadályozására, s maga a műtét, bár bonyolult és hosz- szadalmas, tulajdonképpen nem nehéz. Ami nagy munkát kíván, az a műtét megszerve­zése: a donor megtalálása, a technikai készenlét, a jó ope­rációs team kialakítása, az anyagi feltételek megteremté­se stb. Most úgy látom, 1987- re mindent sikerül összehoz­nunk, s meg kell tennünk, mert különben megint lemaradunk a sebészet egyik ágában. Sze­retnénk az első átültetéseket csendben elvégezni, s csak az­tán, eredmények birtokában a közvélemény elé lépni. ígérem, a Dunántúli Napló olvasóit is első kézből fogjuk informálni. Telefüstöltük a főorvosi szo­bát az interjú során. Szívse­bész égő cigarettával? — a kérdés az újságíró arcára le­hetett írva. S a válasz is meg­jött a napokban a kért fény­képek mellékleteként. A titkár­nő írja: „...küldöm a kért ké­peket. Bármelyiket lelhasznál­hatja. Amennyiben az tetszik meg, amin a Professzor úr do­hányzik, akkor a képaláírásnál közölni kellene, hogy már le­szokott a dohányzásról!" Kell a jó szív a szivek meg­mentéséért. Bodó László Bajor Nagy Ernő ■ ■ Ünnepek Amióta csak az eszemet tudom — egy alkalmat ki­véve — mindig ugyanaz ke­rült elém a karácsonyest ünnepi asztalára. Borleves, rántotíhal, mákosguba. Sze­retnék hinni abban, hogy ez a menü most már, amíg élek, nem változik. Pedig sok'éle karácsonyt éltem át. Olyat is, amikor szinte süvöltve megrázta karácsonyfánk ágait sze­génységünk. És olyat, amikor csak arra gondolhattunk, mindenünk megvan. Háború és béke, családi boldogta­lanság és kacagó derű egy­aránt jutott ünnepeimre. Egy azonos volt mindahány­ban. Jámbor vágyakozásom, hogy azt a bizonyos estét ne csak a jó ízek, a meleg hajlék, a szívvel adott és ör­vendező lélekkel átvett aján­dék együttesének tekintsék, akikhez kötődöm. Zavarba hozna, ha le ké­ne írnom, mi is az a kötő­anyag, amitől rendkívülivé lesz karácsony este az elköl­tött étek, és tündérkedves- ségű az a nyakkendő vagy sál, amit azoktól kapunk, akik fontosak számunkra. És mitől érezzük azt, hogy gyarapodtunk valamiben, ha bármit is adni tudunk má­soknak. Egy vitathatatlan Aligha van ősibb, kötelez­vény aláírása nélkül is száz­milliók szokásrendjébe be- ivodott mcgatartásparancs, mint amit ez c fenyőiIiotú nap szab meq. Az első vi­lágháború egykori frontkatonái megmondhatják: huszonneqve- dike estéjén néhány órájára előzetes tóigyalások nélkül is elhallgattak a szemben- álló'k tűzfegyverei. De nincs okom arra, hogy általában beszéljek a kará­csony békességet teremtő bűverejéről. Szomorú visz- szássága a történelem me­netének, amit ezen az ün­nepen is tapasztalhatunk. A világnak az a része, melyet a kereszténység Szentföldnek nevez: harcok martaléka. Pokolgépek és rakéták, pisz­tolyok és aknavetők gyilkos párbajai zajlanak tán még Betlehem fölött is, ahol a Biblia szerint világrajött a Kisded. Sajátságos, hogy a „kis­ded” szót jobbodén csak ezzel az egy nappal kap­csolatban használják. És fájdalmas kötelesség leírni — éppen ezen a napon —, hogy - Földünkön naponta negyvenezer gyermek hal meg. Mert nem juttatnak szervezetükbe betegség el­leni oltóanyagot. Mert nincs mit enniük. Mert nem kap­nak egészséges ivóvizet. Hol van ettől Heródesnek az a vérengzése, melvet a gyer­mekek körében véghezvitt?! Igen. ennyi minden tolul az ember emlékezetébe az ünnepi vacsorára^ és o fö1- díszített fenyőre gondolva is. Az már csak olyan, mint a ráütődm egyes versekben, hogy milyen módon és mér­tékben színezi át korunkban a karácsonyt a pénz. Máig elő-előbukkan emlékezetem­ben gyermekkorom néhány kínos élménye. Hogy év­számra arról íratták taní- tóink-tanáraink az új eszten­dő első fogalmazás-dolgoza­tát: mit hozott a Jézuska? Arcpirító szélsőségek támad­tak föl a beszámolókban. Már gyermekfejjel meg kel­lett értenünk, hogy az isko­lai munkában tanúsított szorgalom, a példás maga­viselet, az ész fürge fogé­konysága nem föltétlenül készteti arra az angyalt, hogy az osztály büszkeségét halmozza el játékkal, ruha­neművel, mindazzal, ami a jeles napot méltán emléke­zetessé teszi. Hárem mindig azt, akinek jobbmódú a családja. Bízom óbban, ma már nc-m dolgozattéma, hogy kiknek mire futotta a nagy bevásárlások alkalmá­val. De percnyi kétségem sincs afelől, hogy most is nagy. és sok gvermek szá­mára fájdalmas szélsőségek mutatkoznak atekintetben — mii talál a karácsonyfa alatt. Minden érzelmi vagy anyagi üzemzavar ellenére a ka.ácsony mégiscsak ka­rácsony. Emberségre es gondolkodásra serkentő al­kalom. Hogy mást ne mond­jak, bennem az idén az a gyermeteg ábránd motosz káI' ó ha egyszer olyan okossá válnék a világ, hogy megteremtené az országo­kat és kontinenseket szere­tőiben összefűző érzelmek napiát. Tudom, ismer ha­sonló indítékból született napot nem is egyet az em­beriség. De tisztességes lel­kű smeretvizsgá lat után csak azt mondhatjuk: azok szép szándékok eqyelőre, csak szép szándékok. Hiszen napjainkat esztelen testvér­háborúk éppúgy feldúlják, mint az a szörnyű lehetőség, hogy égitestünk egyik perc­ről a másikra elpusztulhat. Nagyon kéne már egy bé- kességes, szeretettel is át­font nap a világnak. Lesz-e? Van bennünk egy ódon megszokás. Hogy év végén, karácsony táján azt mond­juk: Majd jövőre. Nem alap­talanul gondolunk arra, hogy az elkövetkező év sem hoz hegyen-völgyön lako­dalmat. De tán elismerése 1986-nak, ha úgy tekintünk a jövő év elébe: jaj, csak nehezebb ne legyen, mint az idei volt. Szerencsére az ünnep el­tereli figyelmünket a jövő fürkészéséről. összecsendül­nek a poharak, össze a szi­vek, és ez eqnek a napnak legszebb ajándéka . . . Bol­dogságot a boldogságra vá­gyóknak! Szeretetet azok­nak, akik számára e nélkül rideg a világ! Szép ünnepet! Három karácsony a klinikán Az első kórházi karácsonyt jó lenne elfelejteni, öt évvel ez­előtt, a 26. hétre koraszülött gyermeket hozott a világra. Másfél napig élt. Még egy ko­raszülés után, 1984 novemberé­ben, 14 hetes várandóson be­fektették a POTE Szülészeti Kli­nikájára. Karácsony előtt ta­lálkoztunk. Aztán a következő évben, május elején még egy­szer. Horgas Tamásné 1985 má­jusának első vasárnapján, vagy is anyák napján 3490 grammos fiút szült. * — Megint itt vagyok! — inte­get mosolyogva a kórterem jobb oldali, legbelső ágyáról. Körülötte kötőtű, fonalak, az éj­jeliszekrényen színes fotók. Ba­lázs a nagymama ölében, Ba­lázs tortát eszik, Balázs a sző­nyegen elmélyülten játszik, Ba­lázs . . . — Másfél éves a kisfiam — •nyújtja egymás után a képeket. Petra vagy Péter — Érdekes, hogy most ő ad erőt az ittléthez, hiszen ha a fény­képekre pillantok, mindig azt mondogatom magamban, hogy érdemes, hiszen vele is bent fe­küdtem. Ugyanakkor pont ő- miatta nehezebb is. Nagyon vá­gyódom haza, szeretnék vele lenni. Horgasék nyolc éve házasok. A szimpatikus fiatal házaspár annak idején úgy tervezte, hogy több gyermekük lesz. Négyet akartak. Aztán múltak az évek, jöttek a szomorúságot hozó na­pok, aztán tavaly májusban végre a nagy öröm, Balázs szü­letése.- Azzal tisztában voltam, hogy ha sokáig halogatom, nem lesz erőm testvért adni Balázsnak - mondja a 32 éves Horgasné, aki pedagógus. — Egyrészt a korom, másrészt a kialakuló életformánk, s nem utolsósorban a tartós klinikai bentiét gondolata tartott vol­na vissza. Bár ezekben a hónapokban nem irigyelhető a család hely­zete, nem mérlegelték, hogy legyen-e második gyermek. Zsu­zsa édesanyjával rendkívül be- látóan viselkedett a munkahelyi vezetés — a Hunor Kesztyű- és Bórruházati Vállalatnál dolgo­zik — fizetés nélküli szabadság­ra engedték. Ő vette magához Balázst, a Körösi Csorna Sán­dor utcai lakásába, ahol a dédnagymamával hármasban laknak. Az édesapa — aki nem­rég munkahelyet változtatott — gyakran jár vidékre, s nem tud­ná a kisfiút kellően ellátni. Most adták be Zsuzsa édes­anyjának gyeskérelmét. Mind­össze arról a néhány hónapról lenne szó, amíg Zsuzsa a klini­kán fekszik. Mivel az édesanyja most nem dolgozik, családi megegyezés alapján Zsuzsa táppénzét neki adják.- Nem könnyű, az biztos. De mi inkább arra gondolunk, mennyi öröm érhet bennünket a közeljövőben. Nemrég kap­tuk a jó hírt, hogy várhatóan a tavasszal 2,5 szobás lakásba költözhetünk a jelenlegi másfe­les helyett. Bár erre már rég­óta várunk, most mégis az a legfontosabb, hogy ép, egész­séges gyermekünk szülessen. Petra lesz vagy Péter. A második gyermeket febru­Raffa Gyovai Jánosné első unokájával, Balázzsal , Fotó: Sági Tamás árra várják, vagyis a karácsonyt és az év utolsó napját ismét a klinikán tölti Horgasné. — Tudom, hogy rossz érzés lesz, ezt kór lenne tagadni, de emlékszem, hogy i-tt, nekünk is díszítettek fenyőfát a nővérek. Biztos, hogy most is így lesz. És nekünk nem szabad elfelejte­nünk, hogy akikkel otthon sze­retnénk lenni, azok a kará­csonyfa mellett ránk gondol­nak . . . Török Éva

Next

/
Oldalképek
Tartalom