Dunántúli Napló, 1986. december (43. évfolyam, 330-359. szám)

1986-12-13 / 342. szám

Amatőrök és alkalmi társulatok

Színház a színházon kívül

Baranya megye és o megyeszékhely színházi életének természetesen a Pécsi Nemzeti Színház a központja, ám a négy tagozat bérmutatóin kívül más színházi előadások is láthatók a különböző intézményekben: amatőr együttesek, alkalmi társulások bemutatói, a népszínház és egyes művészek önálló estjei teszik változatossá a programot. Némelyik választékbővítést jelent, általában, mások csak egy nézői réteget céloznak meg - gyakran hiányt is pótolva. Ezúttal négy produkciót emelünk ki a hivatásos színházon kívüli színházi látnivalók sorából.

A Komlói Játékszín harmadik esztendeje működik a 'Május' 1. Művelődési Központ mecénálásávali kislétszámú együttest megkívánó darabokat mutatnak be, többnyire vígjátékokat, ebből hiány van a piacon. Legutóbb Bencsik Imre Pillanatnyi pénzzavar című komédiája került színre: nagy sikerrel játsszák Komlón és környékén. A történet szerint egy elvált asszony és egy kidobott férj - kollégák egy tervezőirodában — a nagy kereset reményében pizzasütőt akarnak létesíteni, óm szakmájuk szeretete erősebbnek bizonyul a meggazdagodás vágyánál. Különféle anyagi és szerelmi bonyodalmak utón visszaié Tek az irodába és egymáséi lesznek. A pénztelen értelmiségi és a pénzes kisvállalkozó már közhelyszerű szembeállításából szerencsére nem közhelyszerű erkölcsi prédikáció lett, hanem rutinos, kellemes vígjáték rokonszenves hősökkel. Vas-Zoltán Iván rendező nem hagyta elmenni

Mrozek: Emigránsok. Mikuli János és Pilinczes József

(Tóth László felv.)

Nemzet és egyéniség a magyar drámában

Beszélgetés dr. Nagy Imrével

Mennyezetig érő könyvespolcok között beszélgetünk dr. Nagy Imrével, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem művészettudományi intézetének adjunktusával, az irodalomtudományok kandidátusával. ,.Olyan a foglalkozásom, hogy a sok könyvnek karnyújtásnyira kell lennie tőlem", mondja. Dr. Nagy Imre, a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar-orosz —rajz szakán szerzett oklevelet 1963-ban, majd elvégezte az ELTE magyar nyelv-és irodalom szakát. Addig, míg

1980-'b,an a tanárképző irodalomtudományi tanszékére került adjunktusnak, az alsó- és középfokú oktatás szinte minden területén dolgozott: általános iskolában, gimnáziumban, technikumban,

szakközépiskolában és szakmunkásképzőben, volt szak- felügyelő is. Mg úgy látja, ezek az esztendők késleltették ugyan tudományos kutató munkáját, de olyan emberi és pedagógiai tapasztalatokkal ajándékozták meg, amelyeknek mint egyetemi oktató is hasznát veszi.

— Az irodalomtörténet kutatásának és tanításának vágya mindig is együtt élt bennem — mondja. - Meggyőződésem, hogy egyetemi szinten csak az a tanítás hatékony, amely mögött tudományos kutató munka áll, másrészt: légüres térbe kerül a tudomány, ha' eredményei nem jutnak el a hallgatókhoz, hiszen mi nemcsak előadjuk az irodalmat, hanem a kutatás módszereit is tanítjuk. Nem szólva arról, hogy tudományos tevékenység az oktató személyi hitelét is növeli.

— Indokoltnak látszik, hogy ennyi tapasztalattal rendelkező tanárnak is leltegyük a kérdést, amit újra meg újra nekiszögezünk Íróknak, költőknek és lőleg pedagógusoknak: miért csökkent az iskolában és nemcsak az iskolában az irodalom presztízse, miért olvasnak kevesebbet a qyerekeink, mint mi annak idején?

— Megváltozott az irodalom helyzete a társadalomban: míg korábban a művészi élmény közvetítésének ha nem is egyetlen, de legfőbb csatornája volt az irodalom, ma csak egyik lehetőség a televízió, a film magnó, video, mellett. Megváltozott az irodalom funkciója is, és növekedett az autonómiája. Veres Péter azt mondta: népben, nemzetben gondolkodni. Esterházy Péter szerint: alanyban és állítmányban gondolkodni. Természetesen mindkettő fontos, inkább csak a hangsúlyok áthelyeződéséről van szó. Ezt azonban még nem érzékeli eléggé a közvélemény, és a pedagógusok sem mindig. És sajnos, az iskolában egyre kevesebb az

az igazi pedagógus egyéniség, aki nemcsak közvetíti az irodalommal való találkozás élményét, hanem létre is tudja hozni azt.- A tanár személyisége szükséges, de nem elendő feltétel ehhez . . .- Nem. Beszélhetnék az iskola szervezeti nehézkességéről, merevségéről is — én azonban ismét csak a személyiséghez térek vissza. A tanári pálya jó ideig agyonszabályozott volt, kialakult tehát a hivatalnoktanár. Ez kontraszelekciót eredményezett, s ha egy színes, érdekes személyiség mégis bekerült a pályára, a hivatali körülmények között - ha meg nem szökött — maga is szürkévé vált. És még mindig nem kap az iskola ilyen értelemben elég támogatást, nem egyszer a gazdasági nehézségekre hivatkozva, holott az eredményes oktatás a gazdasági fellendülés hajtóereje is lehetne. Nem szólva arról, hogy az értelmiség társadalmi funkcióját csak megfelelő anyagi és erkölcsi körülmények között tudja ellátni, de, mert sokaknak ilyesféle gondjaik vannak, önzővé, kisszerűvé válnak,- Nemzet és egyéniség, Drámairodalmunk az 1810-es években címmel irta kandidátusi dolgozatát. Milyen érdekességet kinál ez az évtized, a Bánk bán születésének évtizede a mai kutató számára?- Míg tanulmányok hosz- szú sora foglalkozik epikánkkal és líránkkal, drámairodalmunkat a köztudat — sőt sok felkészült kutató számára is — csak a Bánk bán, a a Csongor és Tünde és Az ember tragédiája jelenti. Többször feltettem magamnak a kérdést — először doktori disszertációmban, ezt fejlesztettem aztán tovább — vajon valóban nincs számba- vehető drámai folyamat a magyar irodalomban? De van. Jórészt ismeretlen és a vártnál sokkal gazdagabb anyag került a szemem elé. A Bánk bán hegycsúcs, engem a mögötte lévő hegy- vonulat érdekelt, és szeretném elérni, hogy ez a háttér nagyobb hangsúlyt kapjon irodalmi tudatunkban.- Az 1810-es évtized a magyar romantika kezdete...- Igen, és annyi dráma született ekkor, mint ameny- nyi ilyen rövid idő alatt sem előtte, sem utána. Ügy gondolom, hogy egy társadalmi krízis- terméke volt ez a sok dráma. A nemesség felbontotta a királlyal kötött kompromisszumot, és ebből tudatválság állt elő. Napirendre került a nemzet és az egyéniség fogalmának, viszonyának átértékelése. Korábban, a nemzet fogalma a területi integritáshoz és a kiváltságokhoz kapcsolódott,

ettől kezdve a nemzetet etnikai-nyelvi közösségnek tekintik. Noha a rendi nemzeteszme mellett kialakult a liberális nemzeteszme, az értelmiség azonban — amely részben a nemességből, részben kívülről érkezett — nem tudott és nem is akart integrálódni sem a nemzetbe, sem az államba. Az izoláltság Jett az alapélménye, s tekintete saját személyiségére, önmagára irányult. Mindez átértékelte a királyhoz való viszonyt is, és ezek a feszültségek a drámában tudtak legjobban megfogalmazódni. Az ismert példa erre éppen a Bánk bán. A színház ekkoriban növekvő presztízse is segítette a drámairodalom kiteljesedését. Több mint száz drámai szöveget elemeztem, öt drámaírót részletesebben is szemügyre vettem ebből a szempontból: Katona, a két Kisfaludy, Bolyai Farkas és Gombos Imre műveit.- Mit hallhat ki a ma embere ezekből a korai romantikus drámákból?- Dolgozatom segíthet a Bánk bán értelmezésében, és talán sikerül felhívnom a figyelmet néhány jelentős értékre: Bolyai Pausanias, Katona Jeruzsálem pusztulása és Kisfaludy Iréné című drámájára. De legfőképpen: ma is megszívlelendő tartalma van a kor nemzet-értelmezésének. Mottóul Ungvár- németi Tóth Lászlónak, a Nárcisz című dráma szerzőjének, az évtized jellegzetes értelmiségi figúrájának egyik mondatát választottam: „A" Haza, mint Társaság, mint ollyan Test, mellynek minden tóga élő egész, velünk, bennünk, 's általunk él, hal: szaporodik 's fogyatkozik." Vagyis: a nemzet alapvető emberi közösség, amely megfelelő teret ad az egyén kiteljesedése számára. Látjuk ma is, hogy a nemzet jelentősége növekvőben van. Ha va'ahol a nemzet fogalma nem tisztázott, akkor ez identitás-zavarokhoz vezet. A nemzet történetileg változó kategória, és minden generációnak feladata, hogy újból és újból meghatározza. A mi feladatunk is ez.- Min dolgozik most?- A magyar dráma fejlődésének útját kutatom a 18. század közepétől a 19. század közepéig, az iskoladrá- mák magyarrá válásától Az ember tragédiájáig. De érdekel annak a ma élő drámaíró nemzedéknek a munkássága is, amely Németh László, Örkény, Illyés, illetve Spiró, Nádas között foglal helyett: Sütő András,

Szakonyi Károly, Csurka István és Száraz György drámáit olvastam, elemzem egy tanulmánysorozatban.

G. T.

Könyv Tiszteletadás Csorba Győzőnek

Hetvenedik születésnapja táján megsokasodtak az események a költő körül: ünneplések, méltatások, elismerés, tisztelgés. Az évek száma nem érdem, mondta nemegyszer ő maga; dehát ilyen természetű az emberi figyelem, alkalom kell neki, fogódzó, hogy megfogalmazza, amit a hétköznapok sodrásába, ha tud is, ritkán mond ki. De itt még valamiről szó van: arról, hogy bár több szem és fül megérezte már korábban, Csorba Győző valódi nagysága az utolsó években, az utolsó egy-másfél évtizedben vált nyilvánvalóvá. Lassan, szinte észrevétlenül ment végbe egy folyamat, melynek eredményeképpen ma már elismert tény, hogy ő a mai

magyar költészet egyik legnagyobb alakja.

A gesztus értékén túl ez ad különös jelentőséget a Pannónia Könyvek új kötetének, amely - Tüskés Tibor válogatásában és szerkesztésében - a Csorba Győzőről szóló, illetve a neki ajánlott írásokat gyűjti egybe. Versekből, tanulmányokból —tanulmányok részleteiből —, emlékezésekből, köszöntőkből áll össze a kötet. S miközben tisztelgés maga a könyv is a 70. születésnapját ünneplő költő előtt, egyben az imént említett folyamatról is érdekes képet ad. Ahogy Lengyel Balázs írja: „Az értékek összeadódása a költészetben nem számtani művelet, hanem kikristályosodás." A kötet írásai nyomán is ezt a „kikristályosodást" érzékelheti az olvasó, a megközelítéseknek, vélekedéseknek ezt a lassú összeadódását - még akkor is, ha a válogatás szemmellátható- an nem erre törekedett, hiszen meghaladott, vagy éppen tévesnek bizonyult vélemények, nem kerültek kötetbe. Mégis, az erre érzékeny olvasó nyomon követhet valamit abból a nehézkességből, mellyel a közvélemény (akár az irodalmi is) birtokba vesz egy igazságot, újabb és újabb „bizonyítási eljárást" várva el ott, ahol mór megdönthetetlen a bizonyosság.

A kötet arra is alkalmas, hogy kirajzolja olvasói előtt a költő és az ember portréját. A tájversektől, verstani eszközeinek gazdagságától, vagy a műfordításaiban használt „változatos fegyvertár” elemzésétől kezdve az anekdotikus emlékezésig igen sokfajta megközelítésben szólnak a szerzők Csorba Győzőről. Sokféle színből keverődik ki a valódi szín: a visszahúzódásra való hajlam, (ahogy ő maga látta magát: „riadt és gyámoltalan" fiatalembernek) megfér a kitűnő humorérzékkel, a múlandósággal való korai szembenézés a barátok körében szinte a féktelenségig növekvő vidámsággal, az irónia csaknem állandó jelenléte azzal az erkölcsi tartással, amelynek parancsoló kisugárzását oly sokan megérezték nála, A „€ivil" arc és a költői portré elválaszthatatlanok. A vállalt sors nem könnyítette meg a „civil" ember útját, de kiteljesítet- ite költészetét, hogy aztán végül, vagy olykor közben-közben a költészet segítsen élni, megmaradni

............ van okunk (érte

lmes ábraként csússzanni ki) a viszontagság ollóiból” — írta Berták László Triptichon című versében tíz évvel ezelőtt, az akkor hatvanéves Csorba Győző köszöntésére.

Költők „fölvonulása" is e kötet, Weöres Sándortól a tanítványokig — igen sok a közvetlen vagy közvetett, de magát annak valló — tanítvány. A róla szóló írások egyik vonulata Vórkonyi Nándortól Galsain, Gyurkovicson, Bertha Bulcsún és másokon át szeli át az évtizedeket, — másik vonulata, a tanulmányoké, Sőtér Istvántól a kötetzáró Pomcgátsig kitűnő elemzéseket tartalmaz, mint például Rába Györgyét vagy Lengyel Balázsét."

H. E.

ségeihez, a hangoskodáshoz, a szaladgáláshoz.

Schwajda György Himnusz című komédiáját játssza a Pécsi Egyetemi Színpad Schmidt Zoltán rendezésében. A Himnusz itt az a Himnusz, amelyet ünnepélyes alkalmakkor meghatottam, vigyázzbo állva, szoktunk hallgatni, s amelyet Az ember — itt egy több műszakot vállaló fáradtságát, feszültségeit italban feloldó, mai magyar munkás - éjfélkor hazatérvén a fárasztó robotból minden este elénekeltet álmából felvert gyermekeivel és feleségével. Talán mert ismereteiben, érzelmeiben ez az egyetlen jelképe a hazához való tartozásnak. Talán öntudatlan szemrehányás a hacsalád és a be-beavatkozó társadalom a szocialista brigád, a tanács, a szomszéd- asszony és a rendőr képében. Az egész előadáson azonban valami ernyedtség, szürkeség és monotónia uralkodik, ami a valóságban jellemzője lehet ugyanennek az életformának, a színpadi események azonban több dinamizmust kívánnának. A két főszereplő — Az ember: Markó Ferenc, Az asszony: Lapicz Erika — egyéniségéből, amatőr színházi gyakorlatából úgy tűnik, többre is futná, mint szándékosan és természetellenesen visszafogott, el-elharapott félmondatokra, amelyek mögött nem érezni az elfojtott indulatokat.

A Nyitott Színpad, amely az elmúlt években Örkény István műveinek bemutatásával hívta fel magára a szakma és a közönség figyelmét, most a groteszk másik nagy alakjának, a lengyel Mrozeknek már-már klasszikus játékát, az Emigránsokat játssza Vincze János rendezésében. A Ságvári Művelődési Ház alagsorában alakították ki a drámabeli alagsori szobát, ahol vízvezetékek és szennyvízelvezető csövek között él XX, a munkás és AA, az értelmiségi. Hazájuktól távol — pénzt kuporgat az egyik, hogy hazatérhessen a családjához, szabadságról, rabságról és hatalomról elmélkedik a másik. Közben saját illúziójuk és tehetetlenségük börtönébe zárva ölik egymást, s nem tudnak válaszolni a másik hívó emberi szavára.

Az amatőr és hivatásos színpadon egyaránt sokat játszott drámában Mrozek minden idők és minden ország emigránsait írta meg. Vincze János Magyarországra és mára teszi a cselekmény idejét és színhelyét. Nyitva hagyja azonban a kérdést: honnan emigrált AA és XX. Ettől eltekintve azonban az egész előadást mind a rendezői, mind a színészi munkában átgondoltság, tiszta értelmezés, a részletek tisztelete és gondos kidolgozása jellemzi: Mikuli János (AA) és Pilinczes József (XX) színészi alakítása kiváló. A Nyitott Színpad tartalmas, szép estét szerez közönségének.

G. T.

w .ííííUmíu . vk, :'«MI

Pillanatnyi pénzzavar: Újvári Zoltán és Oláh Zsuzsa

(Kóródi Gábor felv.)

zónák, amelynek képviselte (hivatalos és társadalmi szervek) nem belülről értve és érezve Az ember konfliktusának lényegét, segítség címén egyre mélyebbre löki a családot, amely valóban kívül kerül a társadalmi normákon.

Schwajda groteszkje nagyon mai történet, itt és most érvényes: nevettető és megrendítő, torokszorító. Még akkor is, ha a színpadi megvalósítás nem elég átütő erejű. Hatásos díszletben (Benedek Péter munkája) jelenik meg a

a színészeket a bohózat felé: Sípos László, Oláh Zsuzsa és Újvári Zoltán látható élvezettel elevenítették meg a fordulatos történet hőseit, Borbáth ■ Ottilia viszont hangoskodásával bántóan kirítt az együttesből.

A Nemzei Színház az idén nem mutat be gyermekdarabot, a Ságvári Művelődési Ház vállalkozása tehát kétszeresen is üdvözlendő: az

úgynevezett Harmadik Színház műsorra tűzte Hars László Fordított esztendő című darabját. Az ismert ifjúsági író ötlete szerint eav iskolás kisfiú fordított világról álmodik: ahol a csinytevők kapnak dicséretet és nem a jók, s ahol nem kell olyan fegyelmezetten viselkedni, jóJ tanulni, mint az életben. Míg aztán megérti ifjú hősünk — és a néző is —, hogy nem a képzelt, a fordított, hanem az igazi a meglévő értékrend és szokás- rendszer a bölcs és a célravezető. A didaktikusság ellen nem is lenne kifogása a gyermek- és felnőtt nézőnek, annál inkább az ellen, hogy az ötletek sora ezzel körülbelül véget is ér: sem az író, sem a rendező Vas-Zoltán Iván nem tudja fenntartom a közönség folyamatos érdeklődését. A színészek is (Bódis Irén, Bánky Gábor, Csuja Imre, Újlaky László, Balikó Tamás), amikor nincs szövegük és helyzetük egy-egy figúra jellemzésére, a kelleténél gyakrabban nyúlnak a gver-