Dunántúli Napló, 1986. október (43. évfolyam, 270-300. szám)

1986-10-15 / 284. szám

1986. október 15., szerda Dunántúli napló 3 Állami támogatások a felsőoktatásban (II.) Pénz, természetbeni juttatások, rendkívüli segély A népművészet Ifjú mesterei Vízin Antus zenekara Figyelemreméltó, hogy az ér­vénybe lépett oktatási törvény­hez kapcsolódó végrehajtási jogszabályok közül a szociális támogatásról szóló változott legkevésbé, legalábbis a nap­pali tagozatos egyetemistákkal és főiskolásokkal összefüggés­ben. Érdekes azért is, mert — mint később kiderül — minden­kinek tetsző, egyformán min­denkit kielégítő szabályzat kreálása itt lehetetlen. Figye­lemreméltó, mert régóta rebes­getik a módosulásokat, ame­lyek most elmaradtak. Minden­esetre a most érvényben lévő szociális támogatási rendszer­nek több, igen jó mozzanata is van. Az úgynevezett szociális tá­mogatásnak mindhárom formá­ja: — a kedvezményes termé­szetbeni szolgáltatás, a pénz­beli szociális támogatás és a rendkívüli segély —, a felső- oktatásban tanulók családi hát­teréből adódó különbségeket próbálja csökkenteni. (Diák­szociális jogszabályok — KISZ KB EFT kiadvány.) A jelenleg érvényben lévő működési for­ma öt évvel ezelőtt alakult ki, nagyobb teret adva az intéz­ményi kezdeményezéseknek és döntéseknek, ugyanakkor to­vábbra is több szempontból központosított elképzeléseknek és főként pénzeknek a fel­használósával. Mint például a kedvezmé­nyes természetbeni szolgáltatá­sok esetében. Ezek egyik fajtá­ja az országosan egységesen kedvezményes, havonta 600 fo­rintnyi térítési díj. Az új rende­let lehetőséget nyújt arra, hogy az ellátás színvonalától függő­en az intézmény differenciál­hatja a térítési díjat. De csak akkor — legalábbis a rendelet betű szerinti értelmében — ha ugyanahhoz az „intézményhez több kollégium tartozik” és egy újabb „de": a „térítési díj egy elhelyezett hallgatóra jutóan átlag havi 600 forintnál keve­sebb ebben az esetben sem le­het.” Pécsett nem élnek ezzel a lehetőséggel, pedig lehetne . . . A másik fajta a kedvezményes étkezés ebédre és vacsorára (testnevelés szakosoknak reg­gelire is). A térítési díj általá­ban havi 744 forint. így Pé­csett is ennyi, a legtöbb he­lyen. Ez húsz—harminc százalé­kos mérséklésnek felel meg. 17—18 forint körüli összegből, vagyis anyagköltségből kész csoda megfelelő ebédet ki­hozni, így sajnos — főként a nem kollégisták — nagyon ke­vesen veszik igénybe a szerve­zett kedvezményes étkezést. Többen javasolták, hogy az egyetemi hallgatóknak is járó „húspénzt” egészítsék ki in­kább, hiszen így egy részük ki van zárva a kedvezményekből. Nem részesül belőlük, igaz, ré­szesülhetne. Annál több hallgatót, — gya­korlatilag az összlétszám több, mint háromnegyedét — érinti a pénzbeli szociális támogatás. A pénzösszeg kiszámítási mód­ja igen egyszerű, végrehajtása pedig szükségszerű buktatók­kal teli. Mindenekelőtt jövede­lemigazolások kellenek. A jö­vedelemigazolások hivatalos, pecsétes papírok, de második, harmadik és ki tudja még, hogy hányadik gazdasággal teli jelenünkben korántsem mindig tükrözik reálisan a csa­lád jövedelmét és az ennek alapján kiszámítandó egy főre eső. pénzt. Szükséges rossz a jövedelemigazolás. Realitásá­nak ellenőrzésére nincs ember, helyettesítése bármi mással ha­sonló torzulásokat szülhetne. Tehát a beküldött jövedelem- igazolások alapján a helyben (a képző intézmény települé­sén) lakó hallgatók egy főre eső jövedelmét háromezer fo­rintra, a „vidékiekét" 3700 fo­rintra egészítik ki. Akiknél többre jön ki az egy főre eső jövedelem, pénzbeli, szociális támogatást nem kaphatnak. Mindez persze, nem ilyen egyszerű. Ha, tegyük fel, vala­kinél az egy főre jutó jövede­lem a családban pécsiként 2100 forint, nem 900-at kap, hanem valamivel kevesebbet, az új rendelkezés értelmében ezen összeg 92 százalékát, mert a további összeget visszatart­ják, például egy újabb formá­ra, a rendkívüli segélyre. Je­lentése elnevezésében kereshe­tő. Ha a fenntartott keretet meghaladó igénylés érkezik egy-egy intézménybeli, a diák­jóléti bizottság rangsorol. Kétrészes sorozatunk végére érve számolgassunk! Speciális esetben nagyon jól tanuló, ke­veset kereső szülővel vagy férj­jel, feleséggel bíró hallgató akár négyezer forintot is kap­hat havonta, az átlag pedig ezer—ezerötszáz között van, beleszámítva azt a csekély ré­teget is, akik semmit sem kap­nak, csak fizetnek. De ez raj­tuk is múlik. Bozsik László Sokáig a Baranya Tánc- együttes kísérőzenészei voltak. A változást az 1985-ös eszten­dő hozta meg számukra, ami­kor önállósultak. Azóta neve­zik őket Vízin Antus zenekará­nak. Az együttes 'hat tagja közül öten a JPTE Tanárképző Karán végeztek, ezért kötődnek még most is az intézményhez. A je­lenlegi felállásban 1983 óta zenélnek. Fellépéseiken főként magyarországi délszláv népze­nék szólalnak meg, de szívesen játszanak görög, bolgár, szerb, albán, macedón és román mu­zsikát is. 'Koncerteket adnak, táncházakon és délszláv lako­dalmakban zenélnek. Amellett tehát, 'hogy népszerűsítik ze­néjüket, hagyományőrző fel­adatra is vállalkoztak. Az a tö­rekvésük, hogy minél eredetib­ben szólaltassák meg különbö­ző tájegységek zenéjét, termé­szetesen az odaillő hangsze­rekkel. Az együttes tagjai, Ozs- vári Zsuzsa, Vízin Antal, Szabó Zoltán, Dervár Ferenc, Rádity Milenkó és Piroska Gyula, kö­zülük hárman délszláv anya­nyelvűek. Ilyen módon a szö­vegeket is hitelesen tudják visz- szaadni a közönségüknek. A délszláv nyelvtudás ezenkívül nagy előny az újabb és újabb zenei, illetve táncanyagok ösz- szegyűjtésében. A tagok közül gyűjtéssel fő­leg a zenei vezető, Vízin Antal foglalkozik. Évente 30-40 óra zenei anyagot és 9-10 órányi táncot rögzítenek magnetofon­ra és videóra. A begyűjtött anyagokból színesíti repertoár­ját az együttes. Kapcsolataik közül a Horvát-Szetb Gimná- ziurrthoz és a Délszláv Klub hagyományőrző asszonykóru- sóhoz fűződő a legszorosabb. Az utóbbi a zenekar számára is roppant gyümölcsöző, 'mivel a hagyományőrző asszonykórus vezetőjének, Matusek László­nak segítségével tudták össze­állítani a fellépésekhez elen­gedhetetlenül szükséges nép­viseletet. Évekbe telt, de most már kifogástalan, gazdag hangszerkészlettel is rendelke­zik a zenekar. Természetesen a gyűjtéskor felbukkanó új'hang­szereket is mielőbb igyeksze­nek megszerezni. Jelenleg 19 hangszer szólal meg koncert­jeiken. önállósulása óta szép sike­reket ért el a zenekar. Arany minősítést szereztek az amatőr délszláv zenekarokat minősítő fesztiválon, elhozták a 'Kaláka nemzetközi folkfesztivál fődíiját. A tavalyi sorozat Idén folyta­tódott egy sikeres ORI-vizsgá- val — mely hivatásos működési engedélyt biztosított számukra — és eddig az utolsó, de talán a legszebb eredménnyel: augusztus 20-án a 'Népművé­szet Ifjú Mestere címet kapták meg. Tovább szeretnék bővíteni a koncertrepertoárjukat, rend­szerezni gyűjtésüket, feldolgoz­ni gyűjtött anyagaikat. Szíve­sen fogadják a külföldi és ha­zai meghívásokat. A zenekar részt vesz a pénteki nemzetkö­zi folknapok programjában. K. E. ülök csak és nézem, néz- degélem, ez serceg, pattog itt-ott, föl is robbanhat bár­melyik pillanatban, az te­nyérnyi kicsi és 'csak bizo­nyos szögből nézve nem zúg, amaz színes, vadonatúj és NDK, ülök előttük mostaná­ban, egyre többször véletle­nül és „csak úgy", megfeled­kezve 'jegyzetírásról, kötele­zettségemről ilyenformán, egyszerűen csak nézem őket, azzal a Ikikapcsolódós nézés­sel, amivel legtöbbször tévé­zünk mindannyian, s mely né­zésben a főműsorok csak ab­ban különböznek a 'körítés­től, hogy hosszabbak és elő­zőleg szám on tartjuk őket. A körítés alatt most reklámot értek, reklámot, ami olyan ütemben szaporodik hóna­pok óta, hogy lassan 'befon­ja, beborítja az egész adás­időt. Lám, mennyire eltűnt az üres képernyő, a reklám megette a szünetjelet, csak a képújság diszkrét olvasha­tatlansága, szegényes bu­nyorgása tartja magát. Tele hát vízióval a képernyő, na­ná, végül is ezért van, ülök ■előtte, nézdegélek, nem vá­rok ilyenkor semmi 'különö­set, viszont nem is érhet meg­lepetés. Gondolom én. Mert azért valami mindig kirí a jól viselkedő, szolid, szelíd össz­képből. Véletlenül bekapcso­lódom az Elmebajnokságba. Eszembe se jut, hogy valami itt is kiríhat. Pedig az elmúlt vasárnap legnagyobb alakí­tása innen való. Versenyzőnk véresen komolyan veszi a já­tékot. És ez eddig szimpa­tikus. Feszült, ideges, az első sorozatban, m'ikor választott témájából kapja a kérdése­ket még csak-csak bír ma­gával, még bírja a széket, ha nehezen is. Még csak saj­nálom, hogy ennyire nem tud játszani. Gondolatai gyorsab­ban száguldanak, mint szája azokat követni tudja, keze repül, szeme villan, rebben, szúr, vág. Hanem az általá­nos kérdések! Mikor ellenfe­le nemcsak önmaga és az idő! Mikor van kivel szemben nyerni! Versenyzőnk előredűl, talán így gyorsabban meg­hallja a kérdéseket, markol­ja a gombbal ellátott karfát, ellenőrzi másodpercenként a lámpát maga mellett, meg- van-e még. Ellenfelei lenyű­gözve nézik. Nem is tudnak másra figyelni. Nem is le­het. Egri János még 'föl sem teszi a kérdést, máris zumm, dong a karfa, ég a lámpa. Jön a válasz. Jó. Újabb kér­dés, karfa, lámpa, válasz rossz. Versenyzőnk helyesbít. A másik kettő csak ül. Egyi­kük csak azzal törődik, hogy ki ne robbanjon belőle a visszafojtott röhögés. Ver­senyzőnk tovább üti a karfát. És nyer. Még csorog róla a víz, -rezeg alatta a szabad­ság-téri űrfotel, mikor nyitott tenyerét a második helyezett felé löki. De nem gyomorba vágja. Gratulál. Nem lenne ez fontos, dehogy. Csak lát­tam egy figurát. A tetten­érhetetlen unfair figuráját. S most ez motoszkál a fe­jemben, nem az Ének az eső­ben zseniális profizmusa, nem a Vészi Endre-műsor tucat­megoldásai, amikről nem az író tehet, hanem az a szem­lélet, mely szerint íróportrét lírai zene, lírai táj és kom­mersz meghatódottság nél­kül nem lehet csinálni. S még így is jó, hogy a televízióban jelen van a mai irodalom. De erről már annyi szó esett, ha nem is elég. Hanem ver­senyzőnk agilitása, s még- inkább a versenyzőtársaik, a stáb, mi, a mosolygók, az el- képedők, akik ülünk össze- és visszahúzódva, udvariasan átengedve a terepet, mond­ván, így mi nem játszunk, fe­jünk veresedik, félrefordu- luak, csak halljuk, zumm a karfa, ég a lámpa, rossz vá­lasz, jó válasz, válasz. Csak­hogy ő nyer. Mi meg nézde- gélünk. Csak úgy. Parti Nagy Lajos A szocializmus megújulásának útja (7.) A Forradalmi Munkás - Paraszt Kormány Hogy 1956 november első napjaira milyen végveszélybe került a népi rendszer, és mennyire közel volt a burzsoá restauráció — amelynek első szakasza, a dolog természeté­nél fogva, a féktelen fehér­terror lett volna —, azt Mind- szenty József fellépése mutat­ta. Az ősreakciós, a kommu­nizmus" és minden progresszió ellen inkvizítori gyűlölettel el­telt főpap, miután kiszabadult a háziőrizetből, november 3-i rádióbeszédében meghirdette programját. 'Ebben az új, im­már teljesen jobbra tolódott koalíciós Nagy Imre kor­mánytól is megvonta a bizal­mat. Félre kell állítani és fe­lelősségre kell vonni minden­kit, akinek bármilyen része volt a népi demokratikus rend­szer létrehozásában — hirdet­te —, és bejelentette követe­léseit a magántulajdonon alapuló társadalmi rend visz- szaállítására, az egyház egy­kori hatalmi szerepének res­taurálására, és visszakövetelte a földreform révén kiosztott egyházi birtokokat is. Az ellenforradalmi hatalom- átvételt meg kellett hiúsítani. November 4-én létrejött az új forradalmi központ: Kádár Já­nossal az élen azok az elv­társak, akik az ellenforrada­lom kirobbanása után kineve­zett első Nagy Imre-'kormány tagjai voltak (Münnich Fe­renc, Apró Antal, Kossá Ist­ván) és november 1-jén, illet­ve 2-án, látva e testület teljes jobbratolódását, minden kap­csolatot megszakítottak vele, megalakították a Magyar For­radalmi Munkás—Paraszt Kor­mányt. A forradalmi központ­hoz tartoztak a Nagy Imre- csoporttal szakító munkásmoz­galmi személyiségek, mint Fe­hér Lajos, Kállai Gyula, Kiss Károly, 'Marosán György és mások, valamint Dobi István, a 'Népköztársaság Elnöki Ta­nácsának elnöke is. Kádár János 1957 májusá­ban az országgyűlésen így jel­lemezte az 1956 novemberi helyzetet, és a Forradalmi Munkás—Paraszt Kormány meg­alakításának szükségességét: -„November elején a magyar kommunisták számára a tör­ténelem így tette fel a kér­dést: az-e a megoldás a pro­letárdiktatúra gyakorlatában elkövetett hibákra, hogy fel­számoljuk a munkásosztály ha­talmát? Az-e a megoldás a gazdaságpolitikában elkövetett •hibákra, hogy szétromboljuk a szocialista népgazdaságot? Ügy küszöböljük-e ki a kul­túrpolitikában elkövetett, szek­tás hibákat, hogy elvesszük a néptől azt, omit a kultúrfor- radalom nyújtott neki? Úgy küszöböljük-e ki a szovjet- magyar viszony apró-cseprő, a szocialista lényeget nem érin­tő, és függetlenségünket nem csorbító fogyatékosságait, hogy szembefordulunk a Szov­jetunióval, szakítunk a prole­tár internacionalizmussal, és átvisszük az országot az im­perializmus táborába? Kom­munisták, marxisták csak ha­tározott nemmel válaszolhat­tak ezekre a sorsdöntő kér­désekre. . . A Magyar Forra­dalmi Munkás^Paraszt Kor­mány tagjai november első napjaiban szakítottak az el­lenforradalom bábjává vált, tehetetlen és széthullóban le­vő Nagy Imre-kormánnyal. Ilyen körülmények között jött létre 'és alakult meg a mai Forradalmi Munkás—Paraszt Kormány. Ez a kormány úgy döntött, hogy a Szovjetunió fegyveres segítségét kéri az ellenforradalom szétverésé­hez, és a rend helyreállításá­hoz. Ehhez a Szovjetunió test véri s'egítsége múlhatatlanul szükséges volt. Mi volt a cél? Szétverni az ellenforradalmat, rendet teremteni az ország­ban, és újjászervezni a szo­cialista forradalom erőit. Mi ugyanis pontosan tudtuk, hogy a magyar munkásosztály és a dolgozó parasztság alapvető tömegei, s hasonlóképpen az értelmiség nagyobbik és job­bik fele a szocialista forra­dalom híve.” A fordulat végrehajtását per­sze bonyolította, hogy a ne­hezen áttekinthető események miatt, a szocializmushoz hű erők sorában, sőt még a párt­tagságban is a változás iránt bizalmatlanság és bizonyos passzivitás volt tapasztalható. Az ellenforradalmi erők vi­szont, érezve a megsemmisü­lés veszélyét — amikor már katonailag vereséget szenved­tek —, az úgynevezett mun­kástanácsok demagóg, nem­csak teljesíthetetlen gazdasági követeléseivel, hanem a meg­szűnt Nagy Imre-kormány mintegy helyettesítő politikai programjával (az Országos Munkástanács szinte ellenkor­mány szerepében lépett fel) próbálták megakadályozni a rend helyreállítását. A Forra­dalmi Munkás—Paraszt Kor­mány ‘nemcsak a fegyveres el­lenforradalmárokkal, hanem az ilyen kihívásokkal szemben is kerülte a konfliktusok kiéle­zését, és végsőkig türelmet tanúsított a megtévesztett em­berek iránt, ám nem kerülhet­te el, hogy olykor a proletár- diktatúrának a diktatúra ol­dala kerüljön előtérbe. De az új szellemet, a tömegekkel va­ló kapcsolat nyíltságát de­monstrálta az az elvinek te­kinthető kijelentés, amelyet Kádár János már egy 1956. november 11-én megtartott értekezleten hangoztatott, ami­kor leszögezte: „Nem azért vagyunk felelős poszton ilyen nehéz időkben, hogy szépeket mondjunk, hanem azért, hogy igazat mondjunk, és a nép érdekében cselekedjünk.” A szovjet hadsereg fellépése elejét vette annak, hogy az ország hosszan tartó polgár- háború színtere legyen. De a kormány magyar kézbe kíván­ta adni az ország védelmét: nyomban megkezdte a forra­dalmi karhatalom szervezését és ez — soraiban nem kevés volt partizán, pártmunkás, régi szervezett dolgozó — áldozatos harcot folytatott az ellenforra­dalmi csoportok teljes felszá­molásáért, a közbiztonság és rend helyreállításáért. 1957 februárjában aztán, a mun­kásőrség megalakulásával, újabb erős, önfeláldozó táma­sza született a népi hatalom­nak. Az ellenforradalom okozta anyagi kár — a rombolások, a termelés megbénulása, a sztrájkok nyomán a vesztesé­gek - mintegy 22 milliárd fo­rintot tettek ki. Már a Forradalmi Munkás- Paraszt Kormány megalakulá­sát bejelentő november 4-i felhívás, majd november—de­cember folyamán sok gazda­sági intézkedés jelezte az új vezetés elszántságát arra, hogy a korábbi hibákat kikü­szöböli. November 10-i ren­delettel 8—15 százalékkal emelték az iparban dolgozók bérét; november 12-én meg­szüntették a mezőgazdasági termékek beadási kötelezettsé­gét; eltörölték a gyermekte- lenségi adót; visszaállították a szabad munkavállalást; visz- szaadták a törvénytelenül megvont nyugdíjakat; mérsé­kelték a kisiparosok adóját, és még egy sor, a lakosság legkülönbözőbb rétegeit ked­vezően érintő intézkedést hoz­tak. A politikai szerkezet nem változott, de a hatalomgya­korlás módja annál inkább. Ebben a rendcsináló perió­dusban is megmutatkozott mint szándék a törekvés a de­mokratizmusra, a tömegek be­vonására ügyeik intézésébe. A rendszer konszolidálása tehát kezdettől a szocialista megújulás programja is volt. (Következik: A decemberi határozat) Nemes János Csak úgy

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom