Dunántúli Napló, 1986. szeptember (43. évfolyam, 240-269. szám)
1986-09-06 / 245. szám
r Új törekvések a TIT megyei szervezetében Kiváló népművelő: Bóna Ernőné Bóna Emőné 1980 óta titkára a Tudományos Ismeret- terjesztő Társulat Baranya Megyei Szervezetének. Alapszakmáját tekintve vegyész- mérnök, diplomáját Szovjetunióban szerezte meg. Korábban is, mielőtt a TIT megyei szervezetének élére került volna, aktív közéleti tevékenységet folytatott. Idén augusztus 28-án a szervezetben végzett hatévnyi munka elismeréseként „Kiváló Népművelő1’ kitüntetést kapott. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele a TIT munkájáról, felépítéséről, sokoldalú tevékenységének időszerű változásairól. — A TIT értelmiségi társadalmi szervezet, melynek munkája tagjai tevékenységén keresztül valósul meg. Itt Baranyában mi nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, mert nagyon magas színvonalú, szellemi és társadalmi bázis áll rendelkezésünkre. Tagjaink mindig az újat keresik, nyitottak a problémák felé és nagyon fontosnak tekintik az ismeretterjesztés értékteremtő funkcióját. A legújabb tudományos eredmények közzétételével igyekszünk kielégíteni az embereket, mindig keresve a kontaktusteremtés megfelelő módját. Fontos feladatunk ezenkívül, hogy hozzájáruljunk az érdeklődők általános és szakmai műveltségének fejlesztéséhez, a közéletben való jártassághoz, és nem szabad megfeledkeznünk az ismeretterjesztés életmódalakító funkciójáról sem — mondta Bóna Ernőné. — Baranyában régi hagyományai vannak a nyelv- oktatásnak. Nagy lépést jelentett előre az új nyelviskola beindulása. — A TIT-nyelvoktatás már nagyon mostoha körülmények között folyt, annak ellenére, hogy a TIT részéről a személyi feltételek adottak voltak. Az új nyelviskola beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hiszen jó technikai felszereléssel a gyerekektől a nyugdíjasokig tudja fogadni és fogadja is a nyelvtanulókat. —- Hogyan változtak az ismeretterjesztés módszerei az évek során? — Ma már nem lehet a klasszikus értelemben vett ismeretterjesztést folytatni. Az emberek igénylik az élő szóban, közvetlenül való érintkezést. Nekünk pedig azt kell megválasztanunk, hogy milyen közeggel, milyen formában létesítünk kontaktust. Új kezdeményezésünk például a Pécsett élő, illetve innen elszármazott érdekes emberekkel való beszélgetések megszervezése. Tapasztalatunk, hogy az ilyen formájú ismeretterjesztés nagyon érdekli az embereket. Ezen beszélgetések kapcsán is rengeteg új ötlet merül fel és vár a későbbiek során megvalósításra. A másik újdonságunk a levelező forma. A megyéből közel 500 általános Iskolás számtanbarát jelentkezett és vett részt a Levelező kis matematikus baráti kör munkájában és versenyén. Természetesen a régi formák közül még megmaradtak — már jóval csekélyebb számban ugyan —- a konzultációkkal egybekötött előadások is. De a jövőre készülve 23 szakosztályunkban szakemberek sora figyeli és keresi folyamatosan a módot, hogy milyen témákkal és hogyan lehet eljutni az emberekhez. — Milyen a TIT jelenlegi szervezeti felépítése, milyenek kapcsolataik? — A TIT megyei szervezetében húszán végzünk tartalmi munkát. A megyei elnökség irányításával Komlón, Mohácson, Szigetváron és Siklóson működnek városi elnökségek, mindenütt 1—1 függetlenített emberrel. Ami a kapcsolatainkat illeti, úgy érzem, rengeteg tartalékunk van. A közművelődésért nem lehet egyedül tenni, így hát szükségünk is van az állami és társadalmi szervek, szervezetek együttműködésére. — Tervek a jövőre nézve? — A cél marad a régi. A meglévő és folyamatosan jelentkező igényeket igyekszünk kielégíteni, illetve felkelteni az emberek figyelmét a bennünket körülvevő világra. Ezek olyan feladatok, melyek napról napra megújulást kérnek és követelnek tőlünk. K. E. Ki is volt hát Tóth Aladár? A Dunántúli Napló augusztus 14-i számában Díszoklevél a karnagynak címmel beszámoló jelent meg arról, hogy Pécsett, egy tettyei ház padlásán kézzel festett oklevélre bukkantak, mellyel 1940-ben a Pécsi Bőr- gyári Dalárda vezető karnagyát, Tóth Aladárt tüntették ki. A bőrgyár helytörténésze szerint Tóth Aladár „azonos a kiváló zenetörténész, zenekritikussal, az Operaház egykori igazgatójával, aki hosszú évekig vezette a bőrgyár énekkarát." A kétségtelenül igen értékes lelet, melynek iniciáléját a neves pécsi művész, Gebauer Ernő festette, rangos darabja lesz a Várostörténeti Múzeumnak, a pécsi zenetörténet dokumentumtárának. A Pécsett működött Tóth Aladár és a budapesti zenekritikus, operaigazgató azonban két különböző személy! Csupán névazonosságról van szó. A pécsi Tóth Aladár 1878- ban született, zenei képzését elsősorban a Székesegyház kórusában Lajos Gyulától és Glatt Ignáctól nyerte. (Ennek a híres kórusnak szinte haláláig oszlopos tagja, kitűnő basszusénekese volt.) Egykori kollégája, á ma 80 esztendős Agócsy László főiskolai tanár szóbeli tájékoztatása, valamint Horváth Mihály Muzsikáló Pécs című munkája szerint Tóth Aladár a 20-as, 30-as és 40-es években meghatározó személyisége volt városunk zenei életének. A Miasszonyunk Rend pécsi Tanítóképző Intézetének karnagya, a Bőrgyári Dalárda vezető dirigense, valamint a Pécsi Dalárda titkára volt. Megértette az „új időknek új dalait”: szívesen tűzött műsorra Kodály- és Bárdos-műveket. örökségével az egykori Tanítóképző Intézet jogutóda, a Leöwey Gimnázium jól sáfárkodik: dr. Szabó Szabolcs és felesége vezetésével kitűnő énekkarai működnek. Tóth Aladár másik kórusa, a Bőrgyári Dalárda sajnos ma már csupán a pécsi zenetörténet lapjain létezik: bárcsak valaki felélesztené az egykor oly eredményesen munkálkodó, még Kodály Zoltánt is új mű megalkotására ihlető munkáskórust! A budapesti Tóth Aladár majd' egy emberöltővel később, 1898-ban született. Bölcsész- doktori oklevelet szerzett. Mint zenekritikus egyik élharcosa lett a Bartók és Kodály nevéhez fűződő, európai rangú magyar muzsika népszerűsítésének. Még életében, 1968-ban gyűjteményes kötetben jelentek meg örökérvényű zenekritikái — nem kisebb személyiség, mint Lukács György előszavával. Igazgatása alatt, 1946—56 között az Operaház egyik virágkorát élte, felesége, Fischer Annie és az ő ösztönzésére jött fővárosunkba, és lett annak három évadon keresztül vezető karmestere századunk egyik muzsikus-géniusza, Otto Klemperer. Tehát két Tóth Aladár fejtette ki áldásos tevékenységét a magyar zenei életben: másmás helyen, más-más horizontú területen, de mindkettő méltó arra, hogy mi, az utódok kamatoztassuk munkásságuk gyümölcseit . . . Ivasivka Mátyás Gábor Jenő: Villa a Tettyén MELIORJSZ BÉLA MÉG ALSZIK Az éjjel esett A nyár tócsákban áll Eldobott vasakon fordul a rozsda kerítések tövében bújik a bogár gyöngyöznek a füvek fák duzzognak a kötélen maradt ruhák de örömöm ablaka tárva Sietve hozok tejet kenyeret feleségem még alszik Kislányt öltöztet szőke hajfonatost Arcunkon a.történelem \ ' Halász Ferenc interjú kötetéről Jó érzés olyan kötetet kézben tartani, olvasni, amely egy újságíró munkásságának kiemelkedő írásait — ezúttal interjúit — gyűjti csokorba. Jó érzés, mert mi, akik naponta a lapkészítés sodrásában forgunk, hajlamosak vagyunk munkánk alábecslésére, mondván, cikkeink rövid életűek, értékük nem maradandó. Jó érzés, mert bizonyítják számunkra, hogy a jelentős írásoknak nem feltétlenül az egy-két napos, esetleg a néhány hetes „élet" csupán a sorsuk. A Forrás Könyvek sorozatban a közelmúltban jeleni •meg kecskeméti újságíró kollégánk, Halász (Sztrapák) Ferenc „Arcunkon a történelem" 8. HÉTVÉGE című interjúkötete, melyben a szerző a legsikerültebb beszélgetéseit adja közre. A dolog természeténél fogva ezek az interjúk már megjelentek az Élet és Irodalom, a Petőfi Népe, a Forrás hasábjain, elhangzottak a televízióban, ennek ellenére hasznos olvasmány mindenki számára, hisz egy tájegység — Bács-Kiskun megye — egész országra kiható szellemi arculatával ismerkedhet meg. Mert miről is beszélget Halász Ferenc interjúalanyaival? A gyakorló politikusokkal az új választó- jogi törvényről, népességpolitikáról, településfejlesztésről, zöld forradalomról, társadalmi tervezésről, a tudósokkal a zöldségtermesztésről, az értelmiségi lelkiismeretről, a nemzeti park igazgatójával a környezetvédelemről, az orvosezredessel az űrrepülésről. De megszólal antropológus, könyvkiadó szerkesztő, pedagógus, zeneiskolai igazgató, írónő, könyvtárigazgató, rajz- filmstúdió-vezető, külföldi nép rajztudós, keramikus .. . Közös az interjúkban, hogy a beszélgetőpartnerek valamilyen módon kötődnek Bács- Kiskunhoz. Erénye a kötetnek, hogy bemutatja az ott folyó politikai, gazdasági, kulturális tevékenységet, s teszi ezt úgy, hogy az olvasó egy pillanatig sem érzi idegennek magát, hisz nem egy általa talán ismeretlen szakmába, témába pillanthat, hanem a hely szellemébe, amelynek ereje a megyehatárokon túl kisugárzik. Halász Ferenc rutinos kérdező, ez a rutin azonban nem jelenti nála azt, hogy felületesen kérdez, ami éppen eszébe jut. Kétségtelen, hogy az „anyagfelvételek" előtt alaposan felkészül nem csupán a tárgyból, az emberből is. Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy okos partnere tud lenni beszélgető társainak, s nem vallatja őket, hanem társalog velük. Egyiic interjúja végén írja, hogy „a jó beszélgetés sohasem, távolról sem lehet vallatás és nem viseli el az akár ifjon- tian rámenős kioktatás látszatát sem”. Utószó helyett írja a szerző, hogy a nyitottság, nyíltság és nyilvánosság akkor is segíteni tud, amikor az akarat önmagában már tehetetlen. Nos, ezek az interjúk jó példái demokratizmusunk szélesedésének, s annak is, hogy az értelmes dialógusokra s természetesen a vitákra nagy szükségünk van. Roszprim Nándor Balogh Edgár nyolcvanéves A Duna-táj sorsának vállalója Aki ismeri Balogh Edgárt — szüntelen tevékenységét, legendás munkabírását mindig új életre kelő optimizmusát és hitét —, meglepődéssel áll a tény előtt. Nyolcvanéves volna? Nyol; évtized múlt volna el felette, nyolc évtized kelet-kö- zép-európai történelem? Igen, Balogh Edgár, aki személyes sorsában élte meg a Duna-táj népeinek közösségi történelmét, s a saját életét volt kénytelen átengedni e közös történelemnek szcéna gyanánt, valóban betöltötte nyolcvanadik életévét, egy küzdelmes és termékeny írói sors végső összegzéséhez érkezett. Sorsa, amely valóban egész történelmi korszakot ölel fel, a régi Magyarországtól a nemzetiségi jelenig, egy egész nemzedék kezdeményező és úttörő szellemiségét példázza. Temesváron született, Pozsonyban és Prágában tanult, Szlovákiában ismerkedett a kisebbségi lét és a forradalmi munkásmozgalom tennivalói- valf Romániában lett a népfrontgondolat és a duno- táji közeledés apostola. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely számára már állásfoglalásra kényszerítő, egyszersmind tettekre mozgósító történelmi realitást jelentett a kisebbségi élet, a négy országba került magyarság sorsa. Ö és társai a kényszerűségből csináltak erényt a kelet-közép-európai népek, a magyarok, a szlávok és a románok eszményi közössége felé akartak kitörni a nemzetiségi elszigeteltségből; sőt messzebb, az emberiséghez, a nemzetköziségbe, amely nem ismer nyelvi előjogokat, kulturális alárendeltséget, asszimilációs politikát. Balogh Edgáré duna táji szolidaritást Ady •Endrétől, József Attilától, Fábry Zoltántól és Gaál Gábortól tanulta, a szlovákiai Sarló és a romániai Korunk körében gyakorol- to, művek, történeti és publicisztikai írások sorában magyarázta, életével és munkájával tett mellette hitet. Mint ahogy életével és munkájával tett hitet a népfrontos összefogás gondolata mellett is. Jól tudta, hogy a duna-táji megbékélés türelmet és józanságot kíván, s tudta, hogy a nemzetiségi fennmaradásnak a haladó erők, a jóakaratú emberek együttműködése jelenti legfontosabb feltételét. Ezt az együttműködést hirdette a népfrontos fordulatához érkezett Korunkban, a Brassói Lapok hasábjain és az 1937-es Vásárhelyi Találkozón, amely a terjeszkedő fasizmus és a kirobbanni készülő háború ellen kívánta frontba szervezni a romániai magyar fiatalságot. Ezt az összefogást képviselte a fel- szabadulás után is, midőn mások mellett reá hárult a romániai magyarság eszmei irányításának és szervezésének történelmi feladata. Erről a tevékenységről — munkájának eredményeiről és fájdalmas történelmi kudarcairól — ad számot utolsó könyvében, a nyáron megjelent Férlimunka című önéletírás lapjain akárcsak emlékiratainak korábbi —■ Hét próba és Szolgálatban című — köteteiben vagy éppen irodalmi és történelmi tanulmányaiban, publicisztikai müveiben. A Duna-táj népeinek megbékélése, párbeszéde és szövetsége, a magyarság és a szocialista eszmék korszakos jelentőségű találkozása ma is Balogh Edgár műhelyének vezérlő gondolatai közé tartozik. Munkásságát c két gondolat lendíti, bizakodását e két gondolat szabja meg. A nyolcvanesztendős író, közíró és tudós ma is dolgozik: tágas íróasztalán könyvek, megkezdett kéziratok, fejében tervek, szívében a szolgálat parancsa és a jövendő reménye. Rákóczi úti ablakából Kolozsvárra látni, a városra, amely immár fél évszázada az otthona. De otthona egész Erdély, az egész Duna-táj, egymásra utalt népeivel, zajló történelmével, megcsúfolt, mégis megőrzött hiteivel. Balogh Edgár küzdelmes élete során mindig azon fáradozott, hogy e Duna-táj valóban a nemzetek és a nemzetiségek otthona legyen. * Balogh Edgár 1977 márciusában Pécsett is járt, találkozott a pécsi írókkal, és interjút adott lapunknak. Pomogáts Béla
