Dunántúli Napló, 1986. szeptember (43. évfolyam, 240-269. szám)

1986-09-13 / 252. szám

Simon István emlékezete

Simon István költészetét mérlegre téve hatvanadik születésnapja alkalmából legszívesebben köszöntőt írna az ember. így volna természetes. Dehát a költő 49 éves korában meghalt, s mintha azóta nem is egy évtizednyi idő telt volna el, hanem legalábis emberöltőnyi. A gyilkos betegség, a természetellenesen korai halál nemcsak az ő pályáját tette hirtelen befejezetté, hiszen nemzedéktársai közül hasonlóan, már csak emléküket idézően lehetett szólani hatvanadik születésnapjukon Váci Mihályról, Kormos Istvánról, Nagy Lászlóról is. E nevek a felszabadulás utáni magyar irodalom legfényesebbjei közül valók, az ma már aligha lehet kétséges. Életművük — ha nem is egyforma súllyal — az irodalomtörténet része lett.

Milyen szerep jutott az 1945 utáni évtizedekben Simon Istvánnak? Milyen feladatokat vállalat magára, s mit teljesített belőle? A világháború és a hadifogság keserves esztendei után a fényes szellők forgatagos éveiben toppant be az irodalomba a Veszprém megyei Bazsiban született fiatalember. Hamarosan egyike lett a legismertebb költőknek. _Juhász Ferenccel, Naqy Lászlóval emlegették együtt, s bár a kritika néha megdorgálta, mert túlságosan csendes, derűs volt a szemlélete, s nem volt kenyere a harci- assáa, e dorgálás feloldódott az általános elismerésben. Gvors egymásutánban jelentek mea kötetei, s két József Attila-díi után 1955-ben már Kossuth-díjat is kapott.

Simon István verseinek világa a legsematikusabb időkben is olyan volt, mint saját költői személyisége. Ez a személyiség alapvetően a világ harmonikus szemléletére, az ellentétek kiegyensúlyozására, az élet hétköznapi, apró-cseprő dolgaiban az értékek, a költőiség felmutatására törekedett. Hajlamos volt a világ idillikus szemléletére. Pályáiénak első szakasza olyan történelmi körülmények között zajlott, amelyek eqyrészt idilli, másrészt könyörtelenül osztályharcos szemléletet követeltek meg, nem látva át, hoav ezzel véqső soron feloldhatatlan ellentmondásba kerqetik a költőket. Simon István iá esztétikai érzékét mutatja, hoay a szocializmus maradéktalan fölvállalásával

együtt is csak azt valósította men ezekből a követelményekből, ami alkatának megfelelt.

A derűs szemlélet nem feltétlenül leeqyszerűsítő szemlélet. Simon István már ebben a pályaszakaszában is tudatosan törekedett arra, hogy a valóság összetettségét költőilea is visszaadja. Azok az ellentmondások, amelyek 1953. táián már erősen megbolygatták a

8. HÉTVÉGE

magyar társadalmat, jelen voltak verseiben. Szinte egy- időben keletkezett a Virágzó cseresznyefa, amely tiszta idill, és az Az a nehéz című vers, amely a falu forrongását adja vissza, érzékeltetve az egyes emberek döntésének pokoli kínjait is, és a világtörténelmi fejlődés menetét is.

Ebben az időben, az ötvenes évek derekán a magyar költészetben nagyszabású szemléleti-poétikai változások zajlottak le. A költői forradalom elsősorban Juhász Ferenc és Nagy' László nevéhez fűződik, akik látványosan szakítottak, a tárgyias- leíró jellegű versformálósi móddal, s helyette egy láto- másos-szimbolikust alakítottak ki. Simon István nem tartott velük ezen az úton. Alkata gátolta ebben: nem tudta, nem akarta magáévá tenni sem a tragikus szemléletet, amelyet ebben az időben a lótomásos költészet hozott, sem az újfajta versformálósi módot. Inkább őrizte tovább költői személyiségének kialakult s lényegivé vált jeqveit. Szép példája ennek 1957-ben a Húsvéti körmenet, amely az ország valóban tragikus hónapjai után a megújulás, az újrakezdés mellett érvel azzal az ősi paraszti bölcsességgel, amely minden tavasszal újrakezdi a munkát.

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy Simon István költészete mozdulatlan volt. Versformálási módszere nemigen változott, szemlélete azonban módosult. Változott a kor is, változott életkora is. Az ötvenes-hatvanas évek fordulójának halványabb- válságosabb évei után ismét maqasba emelkedik költészete. Hangja eqyre inkább elé- gikusra vált át. Más lesz idő- szemlélete is: nemcsak a ie- lent és a közeli ígéretes jövőt fiaveli már, hanem a távolabbi jövőt és múltat is érdeklődési körébe vonja. Utolsó kötetének címe is: Rapszódia az időről. Innen való a Téli rapszódia, amelyet méq ő maga állított életművének záróverséül.:

A múlandóság talán ostoba tréfája csak a másként

komoly létnek; de nézd, havával mégis

minden tél egy könyvet növel, ó-fóliánst,

hova

föliratik a mag, az ősz bora, erényünk, bűnünk s ahogy

évre évet

fordít a tél, két jéglap közé préselt

levélként marad az ember nyoma.

Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky János visszhan- gosabb sikereinek árnyékában nem fordult már kellő figyelem Simon István utolsó versei felé. S halála óta mintha a nemzedéktársak emlékezetén és szép tanulmányain kívül kevesen tartanák számon az egész életművet. A tankönyvekből kimaradt, névsorolvasásokban egyre ritkábban szerepel. Érthetőnek kell tartanunk ezt a tendenciát, de nem helyeselhetjük. S talán közeledik, talán már itt is van az a korszak, amelyik újra felfedezi Simon István költészetét, amelyik belátja azt az irodalomtörténeti igazságot, hogy egy korszakot nem lehet csak két-három legna- gyobbjával megismerni, hogy például Ady és Babits mellett Juhász Gyula is nagy érték. A maga idejében bizony az volt Simon István is.

Vasy Géza

Portrévázlat

eg/

nemzetiségi

könyvtárosról

Szalai Lászlónéval többnyire a baranyai horvátok, szerbek lakta falvakban szoktam találkozni. Egy-egy irodalmi esten, nemzetiségi kulturális programon, Kásádon, Kátolyban, Sza- lántón. Ö az estek háziasszonya, ő kíséri a költő- az íróvendégeket, akár a magyarországi Marko Dekicet vagy Sti- pan Blazetint, akár az eszéki írókat, költőket vagy a tavalyi könyvhéten Horvátország egyik vezető költőegyéniségét, Dra- gutin Tadijanovicot. Hogy az estekig milyen szervezőmunkát végzett Szalai Lászlóné, abból az odaérkező látogató szinte semmit sem érzékel.

A mohácsi Horvátszerb Báziskönyvtár vezetője könyvtárosi munkájáért ez év augusztus 20. alkalmával a Bessenyei György-emlékérmet vehette át Budapesten. A magas kitüntetés azt a nemzetiségi kulturális munkát ismerte el, mélyből csak ízelítőt adhatott a fenti pár sor.

Mohácsi sokaccsalád gyermekeként született. Édesapjuk, bár szerény körülmények között éltek, mind a négy gyermeke kezébe szakmát adott. Magda leánya óvónő lett. Nagykozár volt az első működési helye, ahol óvodát alapítottak, színjátszócsoportot, tánccsoportot szerveztek. Aztán újra Mohács következett, a DISZ- szervezet, melynek városi titkára lett a fiatal óvónő. Tagja, aztán vezetője lett a mohácsi sokac-tánccsoportnak. Aztán megalakult 1969-ben a Mohácsi Sokac Klub, a pomáziak után az ország második délszláv nemzetiségi klubja. Sokan ellátogattak hozzájuk, s az őtőlük kapott tapasztalatok nyomán szerveztek klubot a

deszki szerbek, o Vas megyei horvátok, és más csoportok szerte az országban.

A klub, melynek ma is Szalai Lászlóné a vezetője, túljutott negyedszázados jubileumán, és továbbra is összefogja a Mohácson élő horvátokat, szerbeket. Társas összejöveteleik, irodalmi estjeik, találkozóik újra és újra együvé gyűjtik az embereket, öregeket és fiatalokat, akiket a közös anyanyelv, a zene, a régi szokások fűznek össze. A klub hagyományőrző együtteseként működik a tánccsoport idősebbekkel és fiatalokkal, akiket jól ismernek a határ két oldalán. Mindennek a Lehel György igazgatása alatt álló mohácsi Bartók Béla Művelődési Központ ad otthont.

A Bessenyei György-emlék- érem azonban nem ezt a fajta tevékenységet jutalmazta. Nem is a szövetségben végzett munkát. Szalai Lászlóné ugyanis évekig volt a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének elnökségi tagja. Most a választmányban tevékenykedik.

Az emlékérem könyvtárosi munkáját volt hivatott elismerni, a Baranya Megyei Könyvtár keretében 1972-ben alakult mohácsi Horvátszerb Bázis- könyvtár vezetésében kifejtett munkát. A Mohácson, továbbá a három dél-dunántúli megye horvát és szerb nemzetiség lakta falvaiban lévő 66 letéti könyvtár 15 000 kötetes állománnyal rendelkezik. A Jugoszláviában és a hazánkban megjelent könyvek között megtalálhatóak a jugoszláviai klasszikusok és a mai szerzők művei, a magyarországi nem- izetiségi írók kötetei, gazdag a gyermekkönyvek állománya,

sokféle hasznos kézikönyv, enciklopédia is megtalálható az anyagban. Iskolákban, közművelődési könyvtárakban, 5—6 éve óvodákban működnek a letéti könyvtárak. Köztük a leggazdagabb a pécsi August §e- noa Délszláv Klub könyvtára, jelentős a Janus Pannonius Gimnázium és Szakközépiskola nemzetiségi óvónői tagozatának és a pécsi Horvátszerb Tcnnyelvű Általános Iskola és Gimnázium könyvtárának állománya, ahol minden kötelező olvasmányt eredetiben talál meg a diák és a pedagógus.

Ezek a könyvtárak, klubok adnak otthont az előbb említett irodalmi esteknek, melyeken ^ természetesen a nemzetiség anyanyelvén folyik a szó. Ugyanilyen találkozók, nyelvművelő, hagyományápoló

programok színhelyei Bárban a Szalai Lászlóné által szervezett nemzetiségi olvasótáborok is. Több mint tíz éve jönnek ösz- sze itt nyaranta a nemzetiségi falvak gyermekei az ország különböző helységeiből. és mindig van egy pélmonostori, jugoszláviai gyerekcsoport is. Ezekben a bári programokban az országos nemzetiségi lap, a Narodne Novine, a Pécsi Rádió, a Pécsi Televízióstúdió nemzetiségi szekciója is részt vesz.

E rendezvényeknek és a láthatatlan aprómunkának szervezője hosszú évek óta Szalai Lászlóné. Nem hallani tőle zengzetes szavakat a nemzetiségi kultúra, az anyanyelv, a hagyomány ápolásáról, de ott van mindenütt, ahol ez ügyben történik valami, hogy szervezője, háziasszonya legyen a rendezvényeknek.

Gallos Orsolya

Bertalan István:

Portyák az éjszakában

(Regényrészietek)

I. Kétségek között

Alig ötvenen lehettünk. Mi voltunk az elsők.

Csonka századunkat éppen abba a kerületbe vezényelték, ahol gyermekkorom óta laktam. Itt, a régi munkás-peremvárosban, egy valamikor egyházi intézmény ódon épületében rendezkedtünk be. A vastag falú házat szűk udvar és magas kőfal övezte. A környéken gyárak és javarészt földszintes bérházakból álló utcaszövevény.

Azonnal megszerveztük a huszonnégy órás járőrözést. Egyelőre ezt tartottuk munkánk egyetlen célravezető módszerének.

Daróc szél karmolászta az úttestet, amikor este nyolckor először elindultam Deressel. Vállunkon géppisztoly, oldalunkon töltött dobtár.

Az éjszakai kijárási tilalom

miatt egy lélek sem járt oda- künn. A gyér közvilágítás és a lefüggönyzött ablakok kevés fényt bocsátottak a külváros sikátoraira. Minden kapualj utcasarok sejtelmes homályba burkolódzott, minden homály váratlan veszélyeket rejthetett. Különböző irányokból, valahonnan a város távolabbi részeiből időnként egy-egy lövés és sorozat zaja törte meg az éjszaka csendjét.

Hallgatagon róttuk az utat.

Deres nagysokára megszólalt:

— Nem sok teteje van ennek a mászkálásnak.

— Miből gondolod?

— Láthatod. Már csaknem egy órája megyünk, és sehol senki. Ugyan ki dugná ki ilyenkor az orrát az utcára? Hülye lenne . . .

— Csak ne kiabáld el. Ez a sok puffogtatás egyáltalán nem megnyugtató. Még talál- kózhatunk fegyveresekkel.

— És akkor mi van? Csak

nem akarsz összeakaszkodni velük?

— Talán dísznek küldtek ki bennünket?

— Semmi kedvem fűbe harapni.

—- Hülyeség. Nem kell mindjárt erre gondolni.

— Miért? Azt hiszed, babra megy a játék? Fogadom, hamarosan átlyukasztják néhány karhatalmista bőrét.

Ráhagytam.

— Ha nem vagyunk észnél, meglehet.

— Nem azon múlik, hogy észnél vagyunk-e vagy sem. Az ember kap egy golyót és kész.

— Ne hidd, hogy vége a csetepaténak — folytatta Deres. — Negyediké után kicsit megszeppentek a felkelők, de elrejtették fegyvereiket. Csak alkalomra várnak, hogy elővegyék. A délutáni váltásban nem voltál kint. Én igen. Kótai- val. Egyetlen barátságos pillantást sem koptunk. Csupa gyűPécsi sikersorozat

Arezzóban

Jövőre a JPTE Női Kamarakórusa nyitja meg a versenyt

Az olaszországi Arezzóban augusztus 27. és 31. között rendezték meg a 34. Nemzetközi Kórusversenyt. Hazánkat e rangos eseményen a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Női Kamarakórusa képviselte, Jobbágy Valér irányításával.

— A Kórusok Országos Tanácsa javasolt bennünket erre a nemzetközi seregszemlére — kezdi a beszélgetést az együttes vezetője, aki a legjobb karnagynak járó díjat kapta a nemzetközi zsűritől. — Arezzóban először egy úgynevezett „kvalifikációs rostán" mentek keresztül az énekkarok, ahol kiválogatták a különböző kategóriák további résztvevőit. Mi öt kategóriában versenyeztünk.

— Milyennek látta a nemzetközi mezőnyt?

— Arezzo ma is a legrangosabb kórusversenyek színhelye. A mérce igen magas, különösen az egy- neműkarok között alakult ki szoros verseny. A gyakori föllépések és próbák miatt azonban alig maradt idő egymás meghallgatására.

— A két első díj, a nagydíj, az oklevelek, a bronz plakettek mind azt jelzik, hogy Arezzo 1986- ban a pécsiek számára páratlan sikert hozott.. .

— Palestrina: Salve Regina és Ave Regina Coelo- rum című művével nyertünk első díjat a reneszánsz-polifon kategóriában.

A kettős Liszt-évforduló tiszteletére mutatta be a 30 tagú pécsi együttes a Gottes ist der Orient című darabot. E mű magas színvonalú előadásáért nyerték el azt a magyar ala- aítású különdijat. melyet a Magyar Népköztársaság római nagykövete személyesen adott át a kórus karnagyának.

A JPTE Ének-Zene Tanszékén Arezzói Guido bronzszobra emlékeztet a pécsiek nagyszerű helytállására. A hagyományokhoz híven az idei nagydijas kórus nyitja mojd meg a 35. Nemzetközi Kórusversenyt Arezzóban, 1987 augusztusában .. .

Törtely Zsuzsa

lölködő vagy hideg, közömbös szempár tekintett ránk. Pedig állítólag munkáskerületben vagyunk. Állítólag — ismételte keserű nyomatékkel. — Mi lehet a belvárosban, vagy Budán.

— Pesszimista vagy — feleltem higgadtan.

— Ugyan! — nevetett Deres. — Csupán józanul gondolkodom. Hiába erőlködünk, hasztalan játszunk rendőrösdit, ha beledöglünk, akkor sem tudunk rendet teremteni. Figyeld meg, nekem lesz igazam. Sajnos. Járőrözhetünk rogyásig, a lábunk is lekophat, rtlitsem érünk vele. A gyárak állnak. A bányák üresek. A munkások nem hallgatnak a Kádár-kormányra. Az üzemekben o felkelők az urak. Ha ők azt mondják: sztrájk, akkor sztrájk. Ezen az atyaúristen sem tud változtatni.

Megdöbbentem. Ennyire sötéten lát ez az ember? Éreztem. hogy nincs igaza, a helyzet nem reménytelen. Bíztam a munkásokban, a becsületes dolgozókban. Hittem, hogy legtöbbje együtt érez velünk, támogatni fogja a kormányt, segíteni a karhatalmat.

— Nem maradhat ez így. Majd csak feleszmélnek a melósok — válaszoltam.

— Majd, majd! De mikor? Sohanapján!... Naqyon el lett itt rontva minden. Nem hisz már senki a kommunistáknak. Ez a legnagyobb baj. Ezen mi