Dunántúli Napló, 1986. augusztus (43. évfolyam, 210-239. szám)
1986-08-20 / 229. szám
12 Dunántúli napló 1986. augusztus 20., szerda A pékcéh jelvénye Pékmúzeum Sopronban A Pékmúzeum épülete hóba a vizet, noha még vízvezetékről akkoriban senki sem álmodott a városban. Közvetlenül a konyhaablak előtt állott a kút, az ablakból kinyúló kéz felhúzta a kerék segítségével a teli vödröt, egyenest be a konyhába, ahol tartalmát a tűzhely vízmelegítőjébe öntötték, utóbbi csappal volt ellátva, tehát A soproni „ponzüchter” negyed mesébe illően bájos polgárházai között a maga nemében egyedülálló, földszintes kis múzeum hívja fel a figyelmünket a kapuja feletti oroszlános cégtáblával. A céhes pékipar múzeuma ez, bár a házban még a céhkorszak után is szorgos élet folyt: 1950-ig sütötték itt a kenyeret, az omlós zsemlét, a böjti perecet, és az ünnepi foszlós kalácsot, no meg a finom cukrászsüteményt. Sopron város lakói kiváltképp kényesek lehettek (ma is ízletesebb itt a pékáru, mint bárhol a hazában!); szigorúságukat jelzi a kép, amelyen az úgynevezett „pékfürösztő" gépezet látható. A pékfürösztés szokása a német városokból jutott el a Dunántúlra: ha romlott a kenyér, meg a sütemény minősége, vagy ha a súlya csökkent, akkor megfürösztöt- ték a péket, vagyis egy gé- meskút-szerű szerkezetből tóba, vízmedencébe (Győrben a Dunába) eresztették, ami télen kiváltképp kellemetlen lehetett, a szégyenről nem is szólva. Meg kell hagyni azonban, hogy Sopronban emberségesebbnek bizonyult a magisztrátus, mint Bécstől Székesfehérvárig a többi Városban, mert itt pénzen meg lehetett váltani a büntetést; meg is váltották, mert a ré- mületes szerkezet csak ijesz- tésül szolgált, használatára sosem került sor. A pékproduktumok kiváló minőségére a címer is utal (ezt viseli a kapu fölött lógó cégtábla is). Két oroszlán tart egy hatalmas perecet, s A cukrásiműhely részlete mindkettő hosszú nyelvvel nyalogatja a szája szélét, sejtetve, hogy már elepednek az után a perec után. A ház műhelyrésze a XVI. században épült, a mesterék lakrésze fiatalabb, az a XVIII. században kapta mai formáját. Az első ismert tulajdonost Joachim Hübnernek hívták, az utolsó mesterek az olasz eredetű Sever család tagjai voltak. Sever Mihály trieszti péklegény vándorévei során vetődött Sopronba, ott beleszeretett a pékség tulajdonosának unokahúgába, és bizony itt ragadt, mint a lépvesszővel fogott madár, de nem bánta meg, ellenkezőleg, új termelési ágat vezetett be, oly mértékben szárnyakat kapott munkakedve a boldogságtól. Ö rendezte be folyt a meleg víz lavórba, vájdlingba, amibe kellett. Szükség is volt erre az eredeti melegvíz-szolgáltatásra, hiszen a pékek szőlősgazdák is voltak (ugyan ki nem művelt szőlőt a régi Sopronban?); tehát a konyhában bort is mértek (ma is ott sorakoznak a különféle űrméretű edénykék), sűrűn kellett őket öblögetni, mosogatni. A boltíves lakószobák finomvonalú, intarziás bútorai szolid jólétről, kifinomult ízlésről tanúskodnak; mértéktartóan józan, fényűzésmentes életvitelről egyszersmind. Ezeknek az embereknek a munka képezte életük tengelyét, de szerették szép, vonzó, rendezett és tiszta környezetben álomra hajtani a fejüket; noha a legfontosabb parányi helyet kihasználtak. Volt itt dagasztószoba, sütőszoba, cukrászműhely, kenyérbolt, cukrászda, az alagsorban présház és pince, a tenyérnyi udvaron ló- és tehénistálló, kocsiszín, félemeletnyi magasan a „magazin”, ahol gabonát, lisztet, kukoricát — még magasabban a padlás, ahol babot, diót, mandulát tároltak. (Mindent, amit csak adott a szőlő; a bab kivált nélkülözhetetlen soproni csemege, állítólag itt még torta is készült belőle, de nem a gesztenye pótlására, mint nehezebb időkben máshol, dehogyis, hiszen itt bőven terem a szelídgesztenye, hanem önmagáért, cseppet sem rejtve bab mivoltát.) A „szőlősgazda műhelye" is helyet kapott a házban, mintegy a pékség kiegészítőjeként. (Jó hasznát látta ennek az utolsó pék: ipara megszűntével a szőlőjéből élt.) Ma a régi raktárakban pékipartörténeti múzeum van, itt sorakoznak a céhládák, -pecsétek, -levelek, s a különféle munkaeszközök, receptkönyvek. Megtudjuk itt, hogy mesterremeknek zsemlét kellett készíteni; sokféle változatával jeleskedhetett az ifjú jelölt: volt köznapi Semmel, volt finomabb lisztből való, fényűzőbb asztalokra szánt, ezt Mundsemmel-nek hívták, de sütöttek vajas, sőt ikerzsemlét is, utóbbiról régi tányérokon fönnmaradt ábrázolások tanúskodnak. A sütőszoba mellett, a da- gasztóteknők és a hatalmas kemence közelében húzódott meg a legények kamrája, egyszerű, de kényelmes, és meleg (gondolom, albérlet helyett ma is sokan elfogadnák); a pékmunka ugyanis szakaszos volt; míg kelt a tészta, pihenhetett a pék. örvendetes, hogy az utolsó pék megőrizte őseitől örökölt felszerelési tárgyait, hogy 1970-ben bekövetkezett halála után a város a házat rendbehozatta; és így 1975-ben megnyílhatott ez a múzeum, régi iparosok okos munkaszervezésének, szorgalmának és minőségérzékének az ékes bizonyítéka. Bozóky Éva a cukrászdát, hozatta és gyártatta az édességek előállításához szükséges eszközöket, formákat, üstöket, edényeket. Legmegragadóbb azonban a lakása. A szellemes ötlet, amely — övé volt vagy az ősöké?! — behozta a konyakkor is az volt, hogy holnapra erőt gyűjtsenek. A műhely maga rusztiku- sabb; régibb korszakot mutat be, mint a mesterlakás. A nem nagy területre épült pékséget a józan, célirányos gondolkodás, rendszeretet, ötletesség jellemzi. Minden Címertörténelem Újságok, képeslapok nem voltak még abban az időben, s a festők sem örökítették meg a kalandozó magyarok sisakdíszeit, így máig sem tudjuk: milyen volt az első magyar címer. A szó ugyanis a francia cimiére-ből származik, ami sisakdíszt jelent. Az egymással harsoló seregek ugyanis a különböző rajzú sisakdíszekkel különböztették meg magukat, így lett az egyik király, herceg vagy csak főúr seregének jelkép-sisakdísze az előre lépő oroszlán, a másiké a kiterjesztett szárnyú sas, a harmadiké ismét "más, a hatalmat, az erőt, a bátorságot szimbolizáló állat rajza. S a rajzokból évszázadok során mai értelemben vett címerek, országok jelképei. Európa számos népénél szerepeltek már ilyen címerek, amikor — 1100 évvel ezelőtt megjelentek a magyarok. Sisakjukon aligha, de zászlórudjai- kon hordták a turulmadár képét, bizonyítva vele (amit a történelem azóta már sokszor megcáfolt), hogy Attila hun király utódai. Címerre soha nem került a turul, mert Szent István király a pogányság jelképének tekintette, s a zászlórúd- ra keresztet helyezett a kereszténység felvételének jelképéül. Címere csak kétszáz évvel később lett a magyar királynak. Imre király (1196—1204) vörös alapon kilenc balra lépő oroszlánt festett pajzsára, amelyen a vöröst ezüst csíkok — címertani szakkifejezéssel vágások — tarkították. Utódjának, II. Endrének (1205—1235) már tizenegy oroszlánja volt. Aztán az oroszlánok — amelyeket valószínűleg Imre király spanyol feleségének kísérete hozott messze földről —- eltűntek, s maradt a vörös-ezüst vágásos pajzs. Oroszlánok helyett kettőskeresztet rajzoltatott pajzsára IV. Béla (1235—1270), követve szó* mos nyugat-európai uralkodó példáját (és hiába számítva segítségükre a tatárjárás idején). Utódai — akik valamennyien új címert rajzoltattak maguknak — több-kevesebb módosítással megtartották a kettőskeresztet. A vörös-ezüst vágásos címer azonban végig megmaradt — mint az Árpád-ház családi címere. Felvették — éppen az Árpádházzal fennállott rokonság bizonyítására — a vörös-ezüst vágásos pajzsot a vegyesház- beli királyok is címereikre. így Róbert Károly (1308—1342) nagy és kis kettőskeresztet, különböző címerállatokat rajzoltatott úgynevezett nagy pecsétjére, de megtartotta rajta a vágásos pajzsot is. Évszázadokon át a cimer mindig az uralkodót jelképezte, az országot csak annyiban, hogy minél több részből állt a címer, annál nagyobb királyi hatalomról tanúskodott. Ezért aztán a középkorban egyre nagyobb „divat" lett, hogy olyan országok címereit is rárajzolták a nagy pecsétre vagy az egyesített címerre, amelyekhez — a királynak semmi köze sem volt, legfeljebb valamilyen rokoni alapon tartott igényt az ottani trónra. Ilyen volt például Zsigmond király (1387—1437) nagy pecsétje, amelyen a cseh oroszlán, a brandenburgi sas és egyéb elemek is szerepeltek, továbbiakkal tarkítva német-róRóbert Károly (1308—1342) címere mai császárrá koronázása utón. E téren nem volt szerényebb nagy nemzeti királyunk, Hunyadi Mátyás sem: címerében a főhelyet a vágásos pajzs és a családi holló foglalja el, de fokozatosan oda kerültek különböző hódításainak szimbólumai is. Az ország három részre szakadása után a nyugati végeken uralkodó Habsburgok felvették címerükbe a vörös-ezüst vágásos pajzsot — mint az „örökös tartományokat" jelképező címer egyikét. Érdekes, hogy elsőként I. Lipót (1657— 1705) helyeztette a Habsburg kétfejű sas mellére azt a kerek pajzsot, amelyen együtt szerepelnek a vágások a kettőskereszttel és a három halommal. Az a Lipót császár, akinek magyarellenes intézkedései nyomán robbant ki Thököly Imre, majd II. Rákóczi Ferenc szabadságharca. Korábban is fel-felbukkant a címereken a halom, de hol egy, hol három; s egyik elmélet szerint a Golgota jelképe lett volta (erre mutat, hogy a kettőskereszt alapjául szolgált a címerben), mások egyszerűen esztétikai okokkal magyarázzák: a kettőskeresztnek valamilyen alapzat kellett a rajzon. Sokkal későbbi az a sovinizmustól sem mentes magyarázat, amely szerint a három zöld halom a Tátrát, a Mátrát és a Fátrát akarta volna jelképezni, a négy ezüst vágás pedig a Duna, Tisza, Dráva és Száva szimbóluma lenne. Tetszetősen hangzott de semmi történelmi alapja nem volt. Mindenesetre a Habsburgok ezt is igyekeztek háttérbe szorítani. Ferenc császár például (1792—1835), aki Martinovi- csékat kivégeztette, hatalmas címert rajzoltatott magának, s azon a Magyarországot jelképező rész egy jelentéktelen sarokba került. 1848 honvédseregének zászlóin eleinte még koronával a tetején szerepelt a magyar címer, de 1849 áprilisában, a debreceni trónfosztáskor lekerült onnan is, a kettőskereszt alapjáról is, s rövid idő alatt általánossá lett az úgynevezett Kossuth-címer. A szabadságharc leverése után a kétfejű sas korlátlan uralma következett. Minden hivatalra azt kellett kitenni, hivatalos leveleken is ugyancsak az szerepelt. S még a kiegyezés (1867) után sem akart engedni a bécsi kancellária a címerhasználat ügyében, ragaszkodott ahoz, hogy nemcsak a „közös" külképviseleteken, de még a magyarországi hivatalok homlokzatán is „a gyűlölt madár" legyen látható. Csak 1915-ben, az első világháború közepén, Ferenc József uralkodásának végnapjaiban egyeztek bele olyan címer használatába, amelynek „magyar” feléhez hozzácsapták a horvát címert, közepére az Aranygyapjas rend jelvénye került, alulra pedig az akkor már nagyon is ingatagnak látszó jelmondat: „Indivisibiliter ac inseparabiliter", azaz megoszt- hatatlanul és elválaszthatatlanul. Mindez három évig, az Osztrák—Magyar Monarchia összeomlásáio tartott . . . Néhány hónaora visszahozta a Kossuth-cimert az 1918 októberi őszirózsás forradalom. A Magyar Tanácsköztársaság 133 naDia alatt sok minden fontosabbnak bizonyult, mint új címer tervezése, hivatalos iratokon az ötóaú vörös csillagot alkalmazták címerként. Horthyék egyik első teendőie volt a királyi címer visszaállítása. Minden közintézménynél, de mén az iskolák valamennyi osztálytermében is kötelező volt elhelyezni az angvalos-koronás címert, mint a „Magyar Királyság" jelkérrét, noha egy negyedszázadon át kormányzó volt az államfő. Gyakorlatban mindjárt a felszabaduló1' után elkezdték feltenni a Kossuth-cimert, törvényesen 1946. február 1-től volt érvényes 1949. augusztus 20-ia, a Magyar Néoköztársaság alkotmányának törvényerőre emelkedéséig. Akkor új címer rajzát fogadta el az országgyűlés: „kétoldalt búzakoszorúval egybefogott, világoskék mezőben kalapács és búzakalász; a mező felső részében a mezőre sugarakat bocsátó ötóaú vörös csillag, alján redőzöd piros-fe- hér-zöld színű szalaa" Kifejezte ez a hazánkban bekövetkezett, történelmi jelentőségű változást — de a magyarságot kevéssé. Mindössze az alján levő nemzetíszíuű szalag utalt ró, alig észrevehetően. Színtelen nyomatban meg éppen semmi. Olyannak kellett felváltania, amely követi a magyar címer hagyományait, s egyben hazánk szocialista jellegét is kifejezi. 1957-ben úi címer született: a mostani, amelyet már a Magyar Népköztársaság jelképeként ismernek bel- és külföldön. Alakja követi az ősi címerpajzsokét, a piros-fehér-zöld vágások az Árpád-ház óta csaknem minden magyar címerben fellelhető vágásokat, s egyben a nemzeti zászló színeit is viselik. S mindezzel nagyon is összhangban áll, hogy ez a címer nem uralkodóké, hanem a magyar dolgozó népé, amit a parasztságra utaló búzakoszorú és a munkásságot — egyben a világ dolgozóit is -- jelképező ötágú csillag mutat. Vagyis azt, amit az alkotmány úgy fejez ki: „A Magyar Nép- köztársaságban minden hatalom a dolgozó népé.” Vórkonyi Endre Közös osztrák—magyar kiscimer 1915-böl Imre király (1196 — 1204) pajzsa
