Dunántúli Napló, 1986. június (43. évfolyam, 149-178. szám)
1986-06-28 / 176. szám
Milyen erősek a szélmalmok? Egy irodalmi kávéház hangulatai Régen gyanúsak már b szélmalmok. Ezen járt az eszem, amikor megkaptam Bertha Bulcsú délutánjának a pesti Hungária kávéházba szóló meghívóját. A kártyán ott volt Bertha Bulcsu, teljes Don Quijote-i vértben, dárdával és pajzzsal, Kaján Tibor remek karikatúrájaképpen. Csupán a pajzsra rajzolt két hal adott ennek a Don Quijote-nak némi sajátosan berthabulcsus balatoni jelleget, meg persze, magának Berthának az arca. Aztán a Hungária emeletére megjött a mai magyar irodalom legvérbőbb szerzője, Gyurkovics Tibor is, bo- járos szakállal, és elkezdte faggatni Berthát az irodalmi- harcairól. Ettől aztán mindjárt értelme lett a meghívókártya Don Quijote-s rajzának. De aztán ismét gyanúsak lettek a szélmalmok. Előbb persze, illik leírn' a helyszínt és az alkalmat: a Lapkiadó Vállalat havonta egyszeri, vasárnap délután, amikor a Hungáriában nem szól a cigányzene, irodaim, kávéházat rendez, ötvenfo- rintos belépővel, Galsai Pongrác szerkesztésében, ezúttal a kérdezőriportei Gyurkovics Tiborral és az ajtónál Kacsóh Mihály úrraí. Utóbbi nyugdíjas kávéházi főúr. Kacsóh Pongrác leszármazottja, a család marosvásárhelyi ágából. Ö adja a belépőt, s egyúttal némi tájékoztatást a tényekről és a hangulatokról: egy-egy irodalmi kávéházra úgy nyolcvanon jönnek el, ennél többen csak akkor, ha nagy a rokonság. Az ötvenes csak a belépő, utána mindent külön kell rendelni. Ez a nyitóhan- gulat: székláb csúszik, dugó cuppan, a pohár pedig oly finoman csilingel, ahogy csak egy jobb kávéházban illik. Rokonságügyben még annyit: ennek mint az irodalmi tehetség dolgában értéktelen tényezőnek, semnr szerepe sincsen a havonta egyszeri irodalmi kávéház sikerében, sokkal inkább része van abban a szerző korábban kinyomtatott gondolatainak, természetesen. E gondolatok mögé nyúlt Gyurkovics Tibor. Divatos és elkelő szóval azt is mondhatnánk, hogy afféle nyilvános mélyinterjút készített Berthával, de a divat nem azonos a korszellemmel, még a kifejezés szintjén sem. Az interjú mástól volt mély: az írói alkotás ezúttal sikeresen kifaggatott, okos bátorságától. A bátorság háttérétől. Például a Kesudió-ügy. Gyurkovics szívós kérdezős ködésére Bertha Bulcsu tsak-csak elmondta, hogy őt senki sem biztatta föl, ő csak látta, amit a jószemű tisztességes írónak meg kell látnia, s megírta azt. Voltak persze, mögötte nagy zűrök, meg utána is. Sokan az író fejét követelték, néhány megyei könyvtárban pedig a nagy riadalom 'levétette a polcokról a műveit, nem adták ki olvasásra. Aztán kiderült, hogy a Kesudió-ügyben megírt disz- nóságok - igazak. Léteztek. Végül a hatalommal visszaélő néhány fejes megkapta a magáét. S az irodalmi kávéház közönségén először áramlik át ’a derű. Dehát a rajtakapott emberek zseniálisak a védekezésben, annyira, amennyire nem azok a munkában. Bertha Bulcsu régi baranyai történetet is felidézett. Egykoron ugyanis a Dunántúli Napló — ahol Bertha majd egy évtizedig dolgozott - mezőgazdasági rovatának vezetője, Szalai János megírta, hogy a megye déli részén egy tsz kicsépelet- lenül hagyott jó tömeg kenyérgabonát. Másnap reggel jött a tsz-ből a tiltakozó telefon, hogy nem igaz! Dé jöttek az igazságot védő olvasói jelzések is: mégiscsak igaz, de siessenek ki az újságírók, mert a tsz most égeti a kenyérgabonát, hogy mire valamilyen felsőbbségek kijönnek a riport igaz voltát ellenőrizni, ne legyen bizonyíték. Az alkalmi kiskirályok szélmalma nem bizonyult tehát erősnek. Tap, a Hungáriában. Más példa a szélmalomügyben: Gyurkovics Tibor kérdezgette, vajon a három ismert „t" betűt: a tiltást, türelmet, támogatást az író hogyan kapja, ha nekiment egy szélmalomnak. Bertha Bulcsu válasza: a tiltás sokszor nem egyéb, mint előre magunk elé festett rémkép. Ha okosan — tisztességesen, logikusan, bizonyítékokkal erősítve — ír, akkor egyre törvényszerűbb, hogy az írás megjelenik. Az író, ha esetleg megszidják, akkor haza- meay — mondta Bertha - és kiírja magából a harcát. De ha kitüntetik, akkor csak sétálgat, hogy lássák a plecsnit. Nagy különbség! Vastapsot kapott tehát író és válasza, mert az olvasó sem szereti a szélmalmokat. Az írói humor, a felszabadító nevetés és nevettetés, az áttételes gondolkodás üzenetei életet adnak az irodalomnak, az egészséges gondolkodást serkenti elő az olvasóban. Ha Bertha Bulcsu Don Quijote, akkor ő a világ első nyertes Don Quijffte-je. A nyertes lovag pedig nem búsképű. Ettől van, hogy sem ő, sem olvasói általában nem olyan búsképűek. Földessy Dénes PÉNTEK IMRE » 1 \ . Ösvény tilosban van egy ösvény a parkon keresztül van egy ösvény a parkon át ki volt aki először a gyepre lépett sietős léptekkel és továbbment ösvény vezet a parkőrt át most már őrzi lábunk nyomát (ez az ösvény a tied te hívtál járni rajta ...) van egy út a parkon keresztül ki volt aki először keresztülvágott gyepre taposva szégyentelenül átment (követői vagyunk szégyentelenül: jövünk-megyünk a parkon át...) köszönti léptünk annyi lábnyom valahányszor a tilosba lépünk (most már miénk is ez az ösvény) innen út nem vezet tovább TARJÁNI IMRE Hanem leszek Ha nem leszek megsiratja egy csillog sok el nem mondott énekemet Ha nem leszek nem szöknek el szavak titkaimat kifecsegni .' Ha nem leszek az idő rámborul én már nem hiszek más bolygót síromul BÁLINT V. ÁGNES Mit tudna mondani Ma szörnyű voltam keserű és nem magyaráztam. Összetorlódott kérdéseim: jéghegyek. Ha valaki szólna hozzám. — Igen. És mit tudna mondani? Többé te sem jössz. Minek kívántok tőlem lehetetlent? Pandur József rajza S zürke Elemér hazafelé tartott a hivatalból. Útközben bevásárolt, és elköltötte szokásos napi ötven forintját. Többre nem futotta. Takarékoskodott. Évekkel ezelőtt elhatározta, hogy minden fizetéskor félretesz ezer forintot ballisztikus atomrakétára. Ennek ellenére lenézték a munkahelyén. Még a hivatalsegéd is vegyi fegyverekkel a szatyrában járt dolgozni, a portás lángszóróval tartotta távol az ügyfeleket, a főnöke pedig a napokban vásárolt egy naprendszer-elhárító műholdat. Gyötrődve vonszolta magát, és úgy döntött: mindenét pénzzé teszi, csakhogy tekintélyt szerezzen magának. Két fiatalember lépett ki az egyik kapualjból. Apró, fényes szögekkel kivert bőrzakót, bőrnadrágot viseltek. Körülnéztek a fényárban úszó utcán, szemügyre vették az embereket, tekintetük megakadt Szürke Eleméren, és odaléptek hozzá. Egyikük bal kezével megragadta a szinte magába roskadt férfi gallérját, jobbjával pedig iszonyatos erővel gyomron vágta. Szürke Elemér lerogyott az aszfaltra. Hosszú másodpercekig feküdt mozdulatlanul, majd lélegzése fokozatosan visszatért, és görcsös fájdalommal az arcán feltápászkodott. Kétségbeesett tekintetét a járókelőkre függesztette, akik tisztes távolból szemlélték az eseményeket. Egyik kezét a gyomrára szorította, a másikkal pedig megpróbált kapaszkodni valamibe, de csak az üres levegőt markolászta. Két-három bizonytalan lépést tett előre, aztán megtántorodott és visszazuhant a földre. Ekkor a másik fiatalember hegyesorrú cipőjével fejbe rúgta. Szürke 'Elemér elvesztette az eszméletét. A járókelők eközben a száguldó autók közt csöndben átmentek a túloldalra. Csak Szürke Elemér maradt a helyén, és vérrel kevert nyál buggyant elő szája szögletéből, meg a két bőrzakós, akik cigarettára gyújtottak, és hátukat kényelmesen nekitámasztották egy hirdetőoszlopnak, eltakarva a feliratot: Segítsük egymást! A Lenin körútnak ezen az oldalán meqszűnt az élet. Hangos dörrenéssel lezuhantak az üzletek redőnyei, csattanva csukódtak a házak hatalmas kapui, kulcs fordult a zárakban, ‘az ablakok pedig Szégyenlősen függönyt húztak az arcuk elé. Még a magasban szálló repülőgépek pilótái is engedélyt kértek az irányító toronytól, hogy inkább az Izabella utca fölötti légi folyosót használhassák. Szürke Elemér szájából vékony an csordogált a vér, lassan tócsává terebélyesedett, és eláztatta a zsebéből kihullt vadonatúj ezerforintost. A túloldalon összezsúfolódott több tucat ember az öklét rázta, és rendőrért kiáltott, de hangúkat elnyomta a két fia - talembet teret s időt betöltő sátáni kacagása. A bőrruhások eldobták a csikket, levetkőztették időközben magához tért áldozatukat, és a véres ruhadarabokat felakasztották a buszmegállót jelző táblára. Ezután térdre kényszerítették, a szemközti járda felé fordították, és imáro kulcsoltatták a kezét. A másik oldalon összeterelődött emberek soraiban élénk mozgolódás kezdődött. Volt aki elájult, mások Istenhez fohászkodtak, megint mások a „Hol itt a Törvény, és hol itt az Igazság?" mondatot ismételgették. Egy kisebb csoport kivált a tömegből, és kájörven- dően mutogatott a szemközti oldalra. A gépjárművek forgalma mindkét irányból zavartalan volt, sőt: még fel is gyorsult, 'ha az autók a vértócsában fekvő Szürke Elemér közelébe értek. A lámpák is szabályos időközökben váltottak sárgára, pirosra, piros-sárgára és zöldre. A két fiatalember egy ideig bámulta az elázott bankjegyet, majd megtörölték izzadt homlokukat, és lassú léptekkel befordultak az első mellékutcába. A szemtanúk melléből megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. Odamentek a zebrához, megvárták, míg zöldre vált a lámpa, és átsiettek a túloldalra. Kinyitottak az üzletek, feltárultak a kapuk, és a szélesre tárt ablakokon keresztül vidám, pattogó muzsika áradt szerteszét. Valaki elment telefonálni, és előkerült egy pokróc is, hogy betakarja a földön fekvő mezítelen testet. Az emberek tovább akartak indulni, de hirtelen földbe gyökerezett a lábuk. Valami furcsa erő vonzotta őket máqnesként egymáshoz. Ismét összeterelődtek. És, ekkor rémült kiáltás tört elő ;a torkukból. Néhány fiatalember közeledett feléiük. öltözékük apró, fényes szöqekkel kivert bőrruha volt. Megragadtak egy-egy szemtanút, iszonyatos erővel gyomron váatók, majd hegyesorrú cipőjükkel fejbe rúgták. A meqtámadottak arcukat kezükkel betemetve védekeztek. Az üzletek redőnyei hangos robaiial ismét lezuhantak, a házak hatalmas kapui döngve beváqódtak, az ablakok pedig kétségbeesetten újra függönyt rántottak arcuk elé. A qépiárművek forgalma a közlekedésrendészet qyors, hatékony intézkedésének köszönhetően terelőutakon kígyózott tovább. Csak a lámpák működtek továbbra is zavartalanul: sárga, majd piros, piros-sárga és zöld. A szemtanúk rettenetes fájdalommal arcukon feltápász- kodtak, és döbbenten néztek egymásra. Tekintetükben hitetlenkedés éb őrület bujkált. A fiatalemberek megtörölték izzadt homlokukat, és lassú léptekkel eltűntek az első mellékutcában. Adamecz Kálmán Szemtanúk Beugrásos koncerttel nyitott a Nyári Színház A Pécsj Nyári Színház nyitó* nyának igazi nyári, színházhoz illő meglepetése, mondjuk, az lett volna, ha a Pécsi Szimfonikusok tagjai egy hirtelen ötlettel pódiumra invitálják a közönséget, kezükbe adják hangszereiket, maguk' pedig lent, a széksorokban várják a produkciót. . . Ilyenszerű nyitó ötlettel a színház nem szolgálván, a közönség meglehetős apátiával vette tudomásul Medveczky Adóm — betegség miatti — távollétét, kezdett viszont őszintén szurkolni Gál Tamásnak, a PSZZ fiatal karmesterének, aki mindössze két napja tudta meg, hogy nemcsak próbálnia, hanem dirigálnia is kell. A „beugrás" fényesen sikerült: az aprótermetű, ösztövér karmester olyan frappáns, élvezetes és temperamentumos olasz zenét varázsolt Rossini Teli Vilmosának beköszöntőjéből, hogy hallatán valószínűleg még maga a szerző, a zenében, színházban, ételekben egyaránt mester: Rossini is elégedetten csettintett volna. A cselló szólamvezető Gácsik Veronika szép szólójával kezdődő kompozíció a végére rakéta-sebességűre, tű- zijáték-sziporkázásúra forrósodott, de ez sem feledteti, hogy - mint minden jó előadásnak - ennek is fő alapja volt a pontosság, a ragaszkodás a kottaképhez, az, hogy az együttes úgy és annyit készült e csupán, alig néhány perces műre, ahogy ■ kellett, karmestere semmit sem bízott a véletlenre, a „majd sikerül valahogy"-ra. A minden rossz beidegződéstől mentes, feszes, drámaian izgalmas, már-már Toscanini-felvételekre emlékeztető nyitányt a közönség joggal honorálta vastapssal, ami mindjárt az első szám után, még „hazai pályákon" is meglehetősen ritka. Ugyanez a pontosság, igényesség jellemezte Dvorák IX. (Az új világból) szimfóniájának előadását is. Az okosan megválasztott tempóban a téma-karakterek plasztikusan különültek el, domborodtak ki; az előadás tiszta, világos szőtteséből elsősorban a dallam-karakterek emelkedtek ki. A II. tétel angolkürt-szólója a kelleténél fakóbbra sikerült: szélesebb íveket, szabadabb szárnyalást érdemelt volna; az egész est „nagydíját", legszebb teljesítményét itt viszont a vonóskar érdemelte ki bársonyosan puha, egyöntetű hangzásával, ami a második, sajnos ismét kissé bátortalan' angolkürt-szóló utáni vonóstrióra külön, kitüntetetten is vonatkozik. A „Scherzo, Molto vivace” bizonyos értelemben lehetett volna súlyosabb, kissé nehézkesebb, s általában az egész mű előadása inkább a folklorisztikus tünemények megmutatásában jeleskedett, inkább a részlélszépségeket tárta fel, mintsem a zeneszerzőnek az új világ ’áttpn érzett döbbenetét, monurnentalitás- érzetét. Úgy vélem, ennél jóval súlyosabb benyomásait is közölni cjkarta vélünk a szerző; hiányára azonban nemcsak a felkészülés ismert körülményei, hanem a részletszépségek. előadásának színvonala is ad érvényes felmentést. Wagner Wesendonk-dalainak tolmácsolásával Pánczc.l Éva, fiatal énekesnőnk mutatkozott be, sokoldalú képet adva nem mindennapi kvalitáséi ról. Hangjának tisztasága, érthető szövegmondása, dinamikai színskálája e különböző karakterű dalokban egyaránt meggyőző volt. A nagyon muzikális énekes legfőbb — és feltétlenül megőrzendő — kincse azonban hangjának természetes lágysága, simulékony oldottsága, a legkisebb erőltetéstől mentes termeszetessé- ge. Iskolázotton is természetes csengésű hangiának érvénve- sülésében jó partnere volt a zenekar — a kissé pongyolán sikerült befejezéstől és a már sokadszorra hamis brácsaszólóktól eltekintve nagyon jó kísérettel. Ebben ismét a remek formában játszó hegedűk jártak élen, de az est többi kiemelkedő teljesítményéről se feledkezzünk meg: Barth István, Kircsi László, Szabó Gyula szólóiról, s a timpaniról, amely végre nem „szégyellős- ködött", hanem ékesen szólt. Varga János
