Dunántúli Napló, 1986. május (43. évfolyam, 119-148. szám)

1986-05-01 / 119. szám

A

Dunántúlt napló

1986. május 1., csütörtök

Hatékony, fegyelmezett munkával a gyorsabb haladásért!

Néhány évvel ezelőtt egy HNF-rendezte tanácskozáson felszólalt Schaff Antal is, a bakonyái népfrontbizottság elnöke. Elmesélt egyet s mást, mit tettek a faluért, mi valósult meg társadalmi munkában, min keresztül mérhető, hogy — ha kellően szervezik a közmunkákat —, akar tenni a községek népe lakóhelyéért. Jól tudta Schaff Antal: Bakonya — nem sokat mondó falunév, a tanácskozás résztvevői közül jó páran azt sem sejtik, hol van. így nem lepődött meg különösebben, amikor a szünetben az abaligeti küldött odament hozzá, s így szólt:

— Maga aztán tud nagyokat mondani...!

*

A tanácselnök hátraint a Skodából, a föld felé bököd ujjá- val. Jelzi: innen készült el az út Kővágótőttős és Bakonya között, társadalmi munkában, csatlakoztatva az új szakaszt egy „magánhasználatú" tsz-út- hoz, lerövidítve így a két falu közötti távolságot a korábbi

8—10 kilométerről mindössze

3—4-re.

Ez a keskeny kis tsz-út mintha egy mesekönyvből kanyarogna élő: völgynek le, dombnak fel, éles fordulókkal, patak- völqyeken át, zöldfüvű legelők mellett, gyümölcsösöket súrolva, hogy azután hirtelen beköszönjön Bakonyára, alig párszáz méterre a közséq centrumától, ahol a buszfordulót nem régen alakították ki, s ahol a napokban a Schaff-féle faluért mozduló emberek kapáikkal, sara- bolóikkal rendet teremtettek.

Mindössze 373 lakosa van a Kővágószőlőshöz társult kisközségnek, volt persze több is, amikor Schaff Antal majdnem négy évtizede ‘ideköltözött, majdnem hatszázan voltak. Keskeny kis utcái össze-vissza kanyarognak, akármily furcsa, nem lenne nehéz eltévedni. A Tőttős felől a mezőkön-dom- bokon áthozó kis ösvényen ér falujába Schaff Antal, a nyugdíjas iskolaigazgató. Meg- megáll. Hallottam: éppen a napokban volt faültetés, községszépítés az ő vezérletével, így hát aki megáll a frissen ültetett fák mellett, csakis Schaff Antal lehet.

Szívesen invitál, nála majd beszélgethetünk.

*

Egy levelet mutat, dr. Mar- kovics Antal, a Kővágószőlősi Községi Közös Tanács elnöke. Friss még rajta a dátum, s arról értesítik, hogy a községek kategóriájában a településfejlesztést és -fenntartást segítő társadalmi munka 1985. évi eredményei alapján Bakonya az első, Kővágótőttős a második helyen végzett Baranyában.

A számok: Bakonyán a múlt évben összesen 4 millió 690 000 forint értékű társadalmi munkát végeztek, így egy- egy lakosra több mint 12 500 forint jut. Talán az is ide tartozik, hogy a községben —, amikor a teho-ról kellett dönteni —, természetesen többeknek jogos indok alapján lett volna módja mentesítést kérni a fizetése alól. Ezzel a lehetőséggel csak nagyon kevesen éltek, sőt Tőttősön még kevesebben. Csak jelzésszerűen, miből állt össze ez a 4,7 millió forint: elsősorban a Mecseki Ércbányászati Vállalat segítőkézsége húzódik meg mögötte, s ez annyiból természetes is, hogy a bakonyaiak jó része a vállalatnál dolgozik. A MÉV anyagi támogatást ad az idősek étkeztetéséhez, a kulturális ágazat rovatba csaknem 180 000 forint jutott: az óvoda felújításánál segéd- és szakmunka biztosítását, géphasználatot takar. Az V. számú bányaüzem szocialista brigádjai 70 000 forint értékű társadalmi munkával vettek részt a művelődési ház felújításában.

És itt egy meghökkentő tétel: a kommunális ágazatban a társadalmi munka, támogatás értéke négy és fél millió forint. Utakat építettek, vízvezeték- lett készen, parkosítottak, mind — nem is kell ezt hangsúlyozni, — a község komfortossá tételét, az itt élők kényelmét szolgálja, végső soron kötődést a iakóhelyhez. Természetesen ö helybeliek munkája is szerepel

n Nemzeti Zászlóval kitüntetett falu

Bakonya

ebben a rovatban: fásítás, parkosítás mintegy 15 000 forint értékben, — a hetvehelyi erdészet adta a csemetéket, több mint 40 000 forintot érőt -r~, a temető felújítása, karbantartása újabb 20 000 forintnyi társadalmi munkát takar.

Ezek hát nagyjából a számok. Csak annyit még hozzá: a la- kosonkénti 12 500 forint országos viszonylatban is igen tiszteletre méltó teljesítmény.

*

A tények persze többet mondanak a számoknál. Mert — például — a fásítás mögött nemcsak forintok vannak, hanem a munkát megelőző, esti órákba nyúló szomszédolás a szervezés érdekében, sokszor elmondott óhaj: csak legyen megfelelő idő, felfényesedő ásónyelek, földszagú gödrök a gyökereknek, cigarettányi szünetek, a közös munka öröme. Annak reménye, hogy hangulatosabb és szebb lesz Bakonya. Pedig most is hangulatos és szép kis község.

Gyurisa József, az elöljáróság vezetője mondja:

— Igen régi falu ez, hiszen a szomszédban is, Cserkúton, meg a többi községben, többszázéves múltról lehet beszélni. Patkó Bandi fája persze a mi erdőnkben is van, s öregapámtól azt hallottam: hajdanában nem itt, a dombok hátán, hanem lent, a patak völgyében volt a falu, de egy árvíz nyomán úgy döntöttek az itt élők: feljebb húzódnak.

Gyurisa Józseffel irodájában, az iskolában beszélgetünk. A szobában tekerős telefon, kettős csengőjén megtompul a fény, fekete, öreg írógép, régi, barna íróasztal.

— Mire a legbüszkébb ebben a faluban?

— Az iskolára! Annak köszönhetően, hogy a felsőtagozatot körzetesítették, a felszabaduló termekben könyvtárat, tornaszobát, a volt szolgálati lakásból óvodát tudtunk kialakítani.

— Ebben az évben mi a legfontosabb feladat, amit társadalmi munkában akarnak megcsinálni?

— A művelődési ház. Ennek felújítása folyamatban van. Ha a székhely- és a három társközségben összejön összesen 450 000 forint a teho-ból, akkor még a ravatalozóra is sor kerülhetne . . .

— Miért pont a művelődési házat? Kevesen élnek itt, jobbára idősek.

— Hát ez az! Nincsen egy olyan közösségi létesítményünk, ahol összejöhetünk. Másrészt a művelődési házban lesz az öregek napközi otthona. Gondolja csak meg: sokuknak már házhoz viszik a meleg ételt, napközben pedig .eldiskurálhatnának a felújított épületben. Nagyon fontos nekünk ez a ház!

*

Leülünk hát Schaff Antalnál, a szépen berendezett hallban.

— Tudja kérem, — néz rám

elgondolkodva —, azért csaknem negyven év, ez meghatározó ... — Azt kérdeztem tőle: miért érdemes ezért a faluért tenni? Mi mozgatja, hogy ilyen lendülettel szervezi a társadalmi munkát? Amelynek eredményeként most Bakonya elnyerte a-HNF Országos Tanácsa Nemzeti Zászlóját. — Aktívan teltek ezek az évtizedek, mint értelmiségi, meghatározó kellett hogy legyek a faluban. Úgy érzem, ha most nem ugyanolyan lendülettel tennék a faluért, elfecsérelném mindazt az értéket, amit negyven év alatt megvívtam magamnak.

— A legközelebbi cél?

— Mód feletti nagy igény van a ravatalozóra. Ha marod pénz: korszerű közvilágítás. Legyen több fény az utcákon!

Mészáros Attila

Kátyúzók

A csákány csattogva vágódik az aszfaltba, a kemény anyag nem enged, de az újabb csapás után megadja magát: a vastag rétegből apró darabkák fröccsennek szerteszét.

— A kátyú szélén a „rohadt” aszfaltot is muszáj kivágni - mondja Kis János, miközben a lyukból ellapátolja, kisöpri az ottmaradt darabokat —, mert csak így lehet viszonylag rendes munkát végezni,

A Pécsi Köztisztasági és Útkarbantartó Vállalat két brigádja a Szent István téren dolgozik, a friss, még képlékeny aszfalt szaga betölti a környéket. Kis János, amióta a PKUV-nál van — ennek pedig már hét éve —, kátyúzó. Ilyen szakma ugyan nincs, a személyi igazolványában a foglalkozás, alkalmaztatási minőség rovatban segédmunkás szerepel, de mint megjegyzi, „ehhez a munkához nagy szakértelem szükséges!” Ö is, csakúgy, mint a többiek, az idősebbektől lesték el a fogásokat.-r— Nehéz munka, persze, hogy az, hisz az aszfalt büdös és meleg — 160 fokos —, mindent kézzel kell csinálni, s ha a nap is süt.. .

Az április eddig nem hozott kánikulát, de Kis János már most olyan barna, mint mások szeptember végén.

— Nem szabályos, de az ember kénytelen levenni a felső munkaruhát, mert elviselhetetlen a meleg. így mégis jobban szellőzik a testünk.

Kérdem a szőke, bajuszos, mokány férfitól, mit csinál szabad idejében.

— Pécsett, a Hősök terén lakom családommal, feleségemmel, aki raktáros a gyermek- kórházban, s két kislányommal. Ha hazamegyek, ott a kert, a disznók, a baromfik, folytatom a munkát. Estére, úgy elfáradok, hogy jó, ha a tévét tudom nézni. Olvasás? Négy-öt oldal után kiesik a könyv a kezemből.

Néhány méterrel odébb dolgozik Petrovics Béla. A 19 éves fiatalember egy éve van a ká- tyúzóknál.

— Gépkocsiszerelő szerettem volna lenni, de hat osztály után kimaradtam az iskolából, s o PIK-nél helyezkedtem el. Nem voltam megelégedve a fizetésemmel, így átjöttem ide. Tetszik itt nekem, most már kezdem érteni is, jól elvagyok.

— Mi a szép ebben a munkában?

— Hát az, hogy az ember állandóan úton van. Az igaz, hogy nem könnyű, a brigádunk naponta 5—6 tonna aszfaltot dolgoz be a lyukakba, de ezt is meg lehet szokni/

Barna arcáról csorog a veríték, mondja: nem sok lazítást engednek meg maguknak, teljesítmény után kapják a fizetésüket, ha állnak, nem keresnek. Mennyi jön össze havonta? 4500 forint.

Szalner Józseftől, a PKUV útépítési üzemének vezetőjétől tudom, hogy a város úthálózata idén télen nagyobb kárt szenvedett, mint tavaly. A városi tanács 12 millió forintot költ a helyreállításra, ezt a vállalat négy brigádja végzi. A munkát március közepén kezdték, zömét május végéig befejezik, de a nyárra is marad bőven tennivaló.

— Rengeteg a városban az útfelvágás, a helyreállítás nem lehet tökéletes, így télen ezek kifagynak, s maradnak a kátyúk. Az ideális az lenne, hogy a kátyús útszakaszokat újraaszfaltozzuk, de erre nincs elegendő pénz. így marad a jelenlegi megoldás, a foltozás ... — mondja Máté Fe- rencné építésvezető.

Fodor Károly művezető szerint a kátyúzó technológiájuk nem rossz — igaz, néhány új gép, például réselő elkelne. A munkások körülvágják — többnyire csákánnyal — a „beteg” részt, portalanítják, a lyukat kikenik emulzióval, beaszfaltozzák, s tömörítik. Ez azonban az időjárástól és forgalomtól függően nem sokáig tart, s akkor kezdhetik elölről. Sziszifuszi munka, soha nincs vége.

A Diósi úton annak vagyunk tanúi, hogy a teljesen tönkrement utat újraaszfaltozzák. Gépláncok helyett az emberek terítik az aszfaltot, simítják, a korszerű technikát mindössze egy kis henger képviseli.

Németh József egy terítőfával, ahogy ők nevezik: kurug- lával dolgozik, a forró aszfalt még a melegben is gőzölög. A negyvenéves férfi tíz éve kátyúzó, annak ellenére, hogy két szakmája van. Csodálkozásomat látva megjegyzi.

— Segédvájárként az egészségi állapotom miatt nem dolgozhatok, gépkocsivezetőként pedig nem tudnék ennyit keresni. Igaz, a pénzért nagyon rrteg kell szenvedni. Mi tart itt? Megszoktam, s kedvvel csinálom.

Három fiát többre szánja. A legnagyobb már gimnáziumba jár.

— Azért dolgozunk a feleségemmel, hogy a fiúk semmiben ne szenvedjenek hiányt, s ha képességük van, tanuljanak. Legalább jó szakma legyen a kezükben.

— Milyen emberek a kátyúzók?

— Ilyenek is, olyanok is. Akadt olyan, aki néhány nap után fogta a kalapját, azt mondta: „Na, nekem ebből elég", s továbbállt. Régi melósok nagyon kevesen vagyunk. Nincs nagy vonzereje ennek a munkának.

Roszprim Nándor

Mária nővér

Ha léptei koppantak a folyosó kövén, szaporábban futott a kisnővér. Gyógyszert, ágyneműt, parancsokat osztott. Nehéz éjszakákon reá várt a nágybeteg, és a hajnal még Ott találta. Mária nővér. Ropogós köténye régen nem suhog a csendes szobákban. De beszélnek róla.

Bors Mária osztályvezető főnővér huszonkét évet töltött szolgálatban a szigetvári kórház sebészeti osztályán. Tizenkét éve nyugdíjas.

Szigetvár, Bástya utca. Eny- nyit tudtam.

— Az utca végén, a kanyarban, — ott lakik. — mutatta egy fürdőruhás nő.

— Vártam, üzentek, hogy jön, — tárta szélesre a kertajtót a napbarnított arcú asszony. Éppen a kertből jött, palántázott. Földes kezét törli a kék konyhaköténybe. — Talán bent jobb lesz — invitál a hűvös szobába.

Az apró, piroshéjú pogácsákat délelőtt sütötte. A likőr a zöld, lapos üvegben tavalyról maradt. - Amaretto, San Marinából. — mondja. — Jó, hogy ma- jött — térül-fordul, körülöttem. — Holnap már úgysem maradhatok otthon, megyek a zsibóti hegyre. Végre itt a jó idő, a szőlő se várhat.

— Az életemről? Sermjii Jtü- lönös, egyszerű, mint annyi más — simítják ujjai á róncta- lan abroszt., — Hatgyermekes család. Kétéves sem voltam, amikor az édesapám meghalt. Anyánk nevelt, a szőlő meg eltartott bennünket. Fehérneművarrást tanultam. Aztán indult egy vöröskeresztes tanfolyam Szigetváron. Hívtak, Az első varratszedésnél elájultam. Mégis, csak én maradtam meg közülük a pályán.

A «szekrényfiók mélyén azsú- rozott térítők között féltve őrzött kincsek: színjeles index a műtősnői tanfolyamról, régi képek. Az egyiken fehérfityuIás lányok. A bal sarokban szigorú tekintetű fiatal nő: Bors Mária kékkeresztes nővér, az egykori budapesti „Márta Betegápoló Egyesület" tagja.

— 1941 —1944. novemberéig Budapesten dolgoztam a Rókus kórházban. A felszabadulás már otthon ért. Hazajöttem beteg édesanyámat ápolni. 1951 januárjában Pécsett kaptam munkát, a II. számú sebészeti klinikán. Amikor a szigetvári kórház igazgatója megtudta, hogy itthon vagyok, üzent; Mária, itt a kórház és te Pécsre jársz?

Huszonkét év a sebészeten.

— A halál, az volt a legnehezebb. Ki meri mondani, hogy meg lehet szokni?

Amikor a betegekről, a háláról faggatom, csak csendesen mosolyog; — ugye, nem a hálapénzre gondol? Mert az nálunk nem volt szokás. Legfeljebb egy üveg méz, pár szál

virág. Azt nem lehetett visszautasítani. És jólesik, hq rámköszön az idegen kalaúz a vonaton; — Nem ismer meg, Mária néni?

Mária nővér nem ment férjhez. — Így hozta a sors — mondta. Azért nincs egyedül, a bátyiéval lakik. A napjai nem afféle öregasszonyos napok. Von munka napestig éppen eléq, este meq ott a sok színes kézimunka. No. és az utazások. Járt az NDK-ban, Bulgáriában, Isztambulban, Capri-szi- qeten, most készül Ausztriába, jövőre talán Erdélybe . . . Legutóbb Dediq méq úszótanfolyamra is beiratkozott, amikor Gvulán üdült. Néha beiár a kórházba. Kedves munkatársának, a sebészeti osztály főorvosának készül minden tavaszon a legszebb csokor gyöngyvirág.

Róla sem feledkeztek meg. Bors Mária volt osztályvezető főnővér áprilisban második alkalommal kapott miniszteri dicséretet, az egészségügyben véqzett eredményes munkájáért.

M. Gy.