Dunántúli Napló, 1986. május (43. évfolyam, 119-148. szám)
1986-05-31 / 148. szám
Szeretet, őszinteség Egy kitüntetett óvónő Sellyéről Szép, modern pavilon-rendszerű új óvodába lépek be Sellyén, a vezető óvónőt, Palotás Károlynét keresve. Dél felé jár. Meseóra lehet, a folyosón, a pavilonokban teljes a csönd. Mindenütt kellemes pasztellszínek; a falakon díszítőelemek, sikerültebb gyermekrajzok. Szobájában is minden a gyerekekre emlékeztet. Furdal a kíváncsiság, mint mindig, hasonló találkozásokon: vajon óvónőnek készült? ... Elmosolyodik. Nem, nem így volt. Szülei 7 kát. holdon gazdálkodó parasztemberek voltak Diósviszlón. Édesapja korán elhalt. Otthon a nyolc testvére, iskolázása után 18 éves koráig dolgoznia kellett. Közben bebejárt a helybeli óvodába segíteni. Ez a néhány év, s a viszlói óvoda hatása döntötte el a jövőjét, amikor lehetősége nyílt, hogy esti tagozaton elvégezhesse az akkor hároméves pécsi óvónőképzőt. 1955-ben kapott oklevelet. Ám akkor még soknak bizonyult a friss képesítésű óvónő, mert kevés volt az óvoda. Másfél évig pénztárosként dolgozik, míg 1957-ben pályakezdő lehet végre Selylyén, egy kétcsoportos kis óvodában, harmadmagával. Azóta is itt működik vezetőként, 1981-től, az új épületben, már hatcsoportos, nagy óvodai intézményben: 180 kisgyerek nevelését, s a mintegy 20 óvónő, gondozónő, s kisegítő személyzet munkáját irányítva. A különbözőségekről kérdezgetem: vessük csak össze a 30 év előtti, s a mai óvodai nevelés néhány fő vonását! Néhány közülük, úgy gondolom, nemcsak' szakmai érdekesség. Akkor, az ötvenes évek végén azt .tanították, amit maguk is tanultak a képzőben. Nemigen voltak segédanyagok, szakkönyvek — ma nevelési programot valósítanak meg a három korcsoportú gyerekközösségekben. Akkor „órákon”, kötelező foglalkozásokon, egyéni feladatlapokkal dolgoztak, neveltek; ma a játék, a játékosság jut alapvető szerephez az óvodai nevelésben; s középpontban áll a gyermek személyisége. A játszás. a játszani tudás nívója szempontjából épp úgy, mint a gyerek pszichológiai megfigyelésében: játék közben, eayér- telműen otthoni, családi helyzetének tükreként.. . Akkor alig volt néhány kocka, baba, hintaló, játékszer. Ma a kreativitásra alapozott szerkesztő-építő játék dominál, jóllehet a szebbnél-szebb hagyományos babák, madik száma is többszöröse a gyerekek számának. És sok mindent lehetne még elsorolni. Múlté már a mi gyerekkorunk mondókája; a kés, villa, olló igenis való a gyermek kezébe is, sőt: tananyag. Meg a tű és cérna is. Még a kiskapa, kisgereblye s más kerti szerszámok is, a növények, zöldségfélék összehasonlítható megfigyelésével együtt. Ezek az apróságok már aligha követnék az én „példámat", amikor 12 éves koromban öreganyám kiküldött egy levesrevaló petrezselyemért, s a csokor fele sárgarépazöldje volt. . . De talán a legnagyobb „áttörés" az, hogy már kb. 10 éve megszűnt a szülők gyermekmegőrző-tévhite az óvoda iránt. Elismerik az óvoda alapozó fontosságát, érdeklődnek iránta. Hiszen sok olyat is megtanulnak a mai csöppségek, s nagyobbakcskák, pl. étkezési, tálalási, terítési kulturáltságban, ami esetleg otthon sem egészen ilyen színvonalú ... Mindebben Palotás Károlyné számára — aki most Kiváló Munkáért kitüntetést kapott — két vezérlő elv a legfontosabb: az óvónő gyermekszeretete és őszintesége a kicsik iránt, ami a bizalom és a kialakuló kapcsolat alapja. Ha ez nincs jelen, az óvodáskorú gyerek is bezárul . . . Wallinger Endre Hailama Erzsébet: Békés körhyék Bogyiszlói kalendárium A bogyiszlói népi hagyományokat és szokásokat csokorba gyűjtő kalendáriumot adott ki a Népművelési Intézet. A kötetet a Tolna megyei faluban végzett gyűjtőmunka alapján a szekszárdi Babits Mihály Művelődési Központ munkatársai állították össze és a nyomtatást is az intézmény házinyomdájában végezték. A sárközi falvak sorába tartozó Bogyiszlón sok répi történetet őriz a szájhagyomány, egyebek között a kancatej erjesztéséről és fogyasztásáról, a falu híres paprikájáról, amit gyógyszerként is használtak, vagy a házasságról, a pár- választásról. A dokumentum értékű históriák mellett anekdotákat is közreadnak a kalendáriumban; s megtalálja benne az olvasó a legfinomabb helyi ételek készítésének leírását, ezek között van például a rétesgombóc leves és a fokhagymás csibehús. A kalendárium készítői újabb kötet összeállítását tervezik, ugyanis annyi anyagot gyűjtöttek Bogyiszlón, hogy abból kitelik még egy könyv. A legegyszerűbb lenne azt mondani, hogy a „panelszindrómáról szól Hailama Erzsébet könyve. Arról a lakótelepnek nevezett halmazról, amelyről szociológusok, szociográfusok, építészek, pszichológusok és más szakemberek lassan könyvtárnyi adatot és bölcsességet írnak, viták lobbanok fel és ülnek el petyhüdten. Azaz tudomásul vettük, megszoktuk, beletörődtünk. Racionálisnak tűnő érvek hangzanak el a házgyárak mellett — elvégre mégis tízezrek várnak lakásra —, ilyen kifejezések, mint „inten- zív/beépítettség”, „egy főre eső építési költség”, a közművesítésen megtakarítható összeg és más szakmai zsargonba csomagolt frázis. De még ezek az „érvek” is elismerik, hogy a lakótelep nem jó, csupán szükségmegoldás. Mitagadás kicsit unjuk is már a vitákat, sirámokat. Unja Hailama Erzsébet is, mégis „a” panelről ír. De hogyan? Szerencsésen ötvözi a gyorstollú újságíró megfigyeléseit a szépíró igényesebb, elmélyültebb ábrázolásmódjával. Kitűnő elődei, mesterei vannak a magyar irodalomban. Hirtelen Nagy Lajos iKskunhalom-ja jut eszembe, mert Hailama is egyetlen nap történéseibe tudja belesűríteni mindazt, amit a panelről tud és mondani akar. A kötet mégsem utánérzésnek hat, mivel a szerző hangja, stílusa, megfigyelési szempontjai egyéniek. Nagy Lajos ironikus látásmódjával szemben egyfajta lírai melegség, együtt- és beleérzőképesség jellemzi ezt a szemléletmódot. Nőiesnek nevezném, ha nem tudnám, hogy az írónők éppen ez ellen szoktak tiltakozni. Rosszul teszik pedig, mert ha hiányzik valami eldologiasodott, eldurvult világunkból, az éppen a nőiesnek nevezett finomság, lágyság, empátia. Hogy ez mennyire így Van, az kiderül Hailama Erzsébet írásából is. Miért ilyen ingerültek az általa is megfigyelt, ábrázolt nők? Dühös a lottóárus, a gyógyszertári és a bolti pénztárosnő, a gyesen lévő kismama, a gyerekeke forró vizet öntő öregasszony. Az állandó, vibráló ingerültség alapszíne, mintegy táptalaja az a fásult malom, amely egyaránt meg- gyötri az öregeket és a gyerekeket is. (Nyáron, egy vakáci- ós hétköznapon figyeli meg az író a lakótelepet). Miért unatkoznak itt az emberek? (Amikor azt írom, hogy „itt", ez bármelyik lakóteleppel behelyettesíthető). Mert — noha össze vannak zárva, ki vannak szolgáltatva egymásnak is, a háznak is, mégis mindenki szív- bemarkolóan, elveszetten magányos. Ez alól csupán a gyerekek jelentenek kivételt, mivel őket az ösztöneik, a kényszerűség is bandákba tereli. Kialakulóban van bennük egyfajta közösségi érzés, de minthogy csupán a gravitáció erejével, társulásuk laza szövetség az unalom ellen, ösztönszerű- en fordulnak szembe a fásult és ellenséges felnőttek világával, amely programot adni nem tud, de minduntalan akadályozni kívánja őket szabad mozgásukban. De érthető a felnőttek viselkedése is. A sivár környezetben elviselhetetlenül fölerősödnek a zajok, a gyerekeké is, s ez kikezdi a fáradt idegeket. Érdekes megfigyelni ezeknek az embereknek a gesztusrendszerét. Még a barátságos vagy csak közönyös gesztusokra is azonnal ingerültek, mert gyanakvóan válaszolnak. Holott éppen az emberibb válaszokra, érintkezésekre van kiéhezve mindenki. Hallják, de nem értik egymást, igaz oda se figyelnek érdemben a másikra. Eredeti írói leleménnyel az egyik koraérett kislány fan- táziálgatásában fogalmazza meg a szerző ezt a hiányérzetet. Mert ez a hiány egyformán meggyötör mindenkit: az ablak előtt messzelátóval üldögélő vénlányt, a férjét ebéddel váró „tüchtig Hausfraut”, gyerekeket és idősebbeket, módosabbakat és szegényebbeket. Hailama a még állapotát fogalmazza meg, s felismerés előtti állapotot. Azt már érzik ezek az emberek, hogy így nem jó, mert üres, mert sivár, mert nem méltó az emberhez, de kifejezni nem tudják, s tehetetlen indulatuk egymás ellen fordul. Márpedig ezzel csak gerjesztik az ingerültséget, az okozatban keresve magát az okot. Hallania Erzsébet látlelete ezért pontos és kegyetlén, keserű, mint az orvosság. A hiányt fogalmazza meg, azért, hogy tudatosítsa az olvasóban. A többi már a mi dolgunk (lenne) embereké ... (ra-re) Magvető K., Bp. 1986. Horpácsi Sándor Zenei krónika Szép évadzáróval búcsúzott a PSZZ Bach- és Brahms-művekkel búcsúztatta az évadot hétfőn esti koncertjén a Pécsi Szimfonikus Zenekar. A kellemetlen, nem értékarányos ^műsorválto- zás — Beethoven I. szimfóniája helyett Johann Christian Bach B-dúr szimfóniája - láthatóan megcsappanhatta az érdeklődést, ám akik ott voltak, biztosan nem csalódtak. Gondos és érzékeny előadásban hangzott el bevezetésképpen a legfiatalabb Bach-ifjú szimfóniája; előadásával az együttes azt a játékot folytatta — talán tovább is fejlesztette —, mint legutóbb Mozart korai A-dúr szimfóniájával. A második tételt a szé8. HÉTVÉGE pen formált oboaszóló, a harmadikat a karmester által diktált gördülékenység tette ékessé; egészében mű és előadása - a szándékkal egyezően — jó bevezető-, bemelegítő zene volt. Bach egyik legszebb, E-dúr hegedűversenyének szólóját Szenthelyi Miklós hegedűművészünk játszotta, sok tekintet - tetben meggyőzően. Az első tételben fegyelmezett formálásával, ritmikájával és vibrálójával tűnt ki - kiválóan segítette őt a tutti! -, a második rész nagy ívű dallamvonalai is szépen, tartalmason szóltak, csupán a harmadik tételbe került némi — elsősorban ritmikai - bizonytalanság. Ami hiányzott: egy csillogóbb, merészebb, érzékibb hegedűhang - az egyébként Vivaldi-módra felfogott lassú téte(l „mellé" is — és egyáltalán: olyasfajta, elsősorban, de nem kizárólag a tónusban érvényesülő szabadság, ami nem sérti, hanem kiemeli a Bach-zene sűrű és tömör fegyelmét. Az első Brahms-szimfónia előadásával az együttes folytatta, sőt kiteljesítette évadzáró, olyan - sajnos egyébként ritkán jellemző - produkcióit, amelyeket az átlagosnál jóval nagyobb hit, szakmai fegyelem és igényesség jellemez. Jó példaként a komlói Mo- zart-játékrc, a Faust-szimfó- niára utalok; a további többlet: a mostani Brahms-játék érettsége, kifejezőkészsége, teljessége és meglellebbezhe- tetlensége. A kitűnő bolgár karmester, llja Temkov vezényletével tökéletes hűséggel, pontosan adagolt drámai erővel „teregették elénk” — vertikális és horizontális metszetben egyaránt - a bonyolult, összetett művet. Igen pontos, rendkívül árnyalt és invenciózus előadás volt ez, melyben minden tételnek volt sava-borsa, ráadásbravúrja: a II. tétel remek fejlesztése és hegedűszólója, a III. változó-állandó egyensúlyjátéka, a zárórész tömör, anyagszerű, férfias hangvétele. Alighanem érdemes lenne az együttesben gondosan ele* mezni, mik ennek az egészen elsőrangú produkciónak a szakmai-zenei, lelki-készenléti, menedzselés-beli és egyéb ösz- szetevői, hogy minél többet átmentsenek belőle a jövő évadra. Egy bármikor sikeres repertoárdarab lehetőségéről nem is beszélve. . . í Varga János Közgyűlés után, választás előtt Együtt a szövetség rangjáért Pogány Gábor a vidéki képzőművészet hátrányos helyzetéről, az önként vállalt provincializmusról és a megváltozott stílusról Választásra készülnek a képzőművészek: a Képző- és Iparművészek Szövetsége Déldunántúli Területi Szervezetének tagjai június 11-én választják meg a szervezet új titkárát. Miután a szövetség áprilisi közgyűlésén eldőlt, hogy marad a területi rendszer — vagyis például a déldunántúli szervezet Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyét foglalja magában —, a választáskor 42 szövetségi tag (ebből 23 Baranya megyei) szavaz a területi titkár személyére, és ekkor választják meg a megyei titkárokat is. A területi szervezet titkára jelenleg Pogány Gábor művészettörténész, a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum igazgató-helyettese: részt vett, felszólalt a közgyűlésen. A képzőművészek közérzetéről és a következő időszak feladatairól beszélgetünk vele. — Mi foglalkoztatta a közgyűlés előtt a festőket, szobrászokat, grafikusokat, művészettörténészeket általában? — Arról tudok inkább beszélni, mi foglalkoztatta a vidéki művészeket. Én a pesti aszfalton nőttem fel, de hódmezővásárhelyi és kaposvári tapasztalataim alapján tudom, hogy az ő gondjaik mások, mint a pestieké. Hogy fővárosközpontú ország vagyunk, az közhely, mégis újra meg újra feltűnik, mennyire Budapest-centrikusan gondolkodik a szövetség. Igaz, 1300 tagjából csak 268 nem él Budapesten. Ennek a helyzetnek számos hátrányos következménye van. Amikor a közgyűlés előtt területi, megyei értekezletet tartottunk és az én hozzászólásom tartalmát megvitattuk, akkor a művésztársak az elsők között említették a zsűrizés helyzetét. Nem azt, hogy még csak számarányuknak megfelelően sincsenek képviselve a vidékiek a nagy országos kiállításokon — ez lehet színvonal kérdése is —, de (néhány levételtől eltekintve) még á zsűrizésbe sem vonják be őket. így a vidéki művész kiesik a szakma belső közéletéből, beszűkül a látóköre. — Milyen összefüggésben került szóba az alkotómunka anyagi feltételei és a színvonal közti összefüggés? — A beruházási megszorítások drasztikusan éreztetik hatásukat például a köztéri megbízások, a vásárlások csökkenésében. Én úgy látom: a gazdasági helyzetre való hivatkozással az állami mecenatúra leépítése folyik, arra biztatják a művészeket, hogy szervezzék meg saját maguk fenntartását. így például lehetőség van „alkotó közösségek” létrehozására. Csakhogy ezek valójában kereskedelmi szervezetek — mi magunk között gmk-knak hívjuk, mert ez jobban fedi tartalmát, ök az eladhatóságra, a forgalom növekedésére álltak rá, ami elszomorító színvonalesést hozott magával. Korábban ha egy művet nagyon le akartak szólni, akkor (gyakran okkal, néha ok nélkül) „képcsarnokinak" minősítették. Ma ott tartunk, hogy a Képcsarnok áruja már kvalitásnak számít, mert sok alkotó közösség nem húz meg alsó határt. — Mit ad a képző- és Iparművészek Szövetsége tagjainak, miért érdemes szövetségi tagnak lenni? — A tagság mindenképpen színvonalbeli megmérettetést, rangot jelent. Ezt mi vidéken jobban látjuk, mert míg Pesten a tagság gyakran csak hiúsági kérdés, itt a tagság művészeti és közéleti rangot jelent, inkább partnernek tekintenek bennünket. A szövetség számos kiállítást rendez csak a tagok számára, sok hazai és nemzetközi szimpóziumnál előnyben részesíti tagjait stb. — Mit tart leg fontosabbnak a közgyűlés határozatai közül? — Talán nem a legfontosabb, de a vidékiek számára megnövekedett lehetőséget jelent a szakmai közéletben való részvételre az, hogy szakkollégium létrehozását határoztuk el, amelyben a különböző művészeti ágak legtekintélyesebb alkotói vennének részt, s amely az általános értékválság közepette hallatná szavát a mecenatúra, a művészek státusa, a díjak stb. kérdésében. Ebből lehet nagy kudarc is (ha csak egy bizottsággal lesz több), de lehet siker is, ha jól gazdálkodunk a lehetőséggel. — Személyes véleménye szerint mennyi erre az esély? — Hát, nem vagyok túl optimista. Sok vidéki művész beletörődött, belefásult hátrányos helyzetébe, s ne tagadjuk, létezik önként vállalt provincializmus is. Mások csak arra törekednek, hogy a kis megyei húsosfazékból kimerjék maguknak a részüket, csak azért tolakodnak, hogy odaférjenek hozzá. Talán csak egyharmada a vidéki művészeknek az, aki azt mondja: „egy ország vagyunk, egy művészetet csinálunk", s nemcsak az azonos feltételeket követeli magának, hanem tehetséggel, akarattal és színvonallal, közéleti tevékenységgel is igyekszik megfelelni ennek. Pedig most valóban úgy tűnik, hogy jó értelmű változás kezdődött el a szövetségben: tevékeny vezetőség dolgozik s a hangnem, a stílus is módosult. De csak együtt lehet visszaszerezni a szövetség régi szakmai tekintélyét a művészek előtt. G. T. MELIORISZ BÉLA Készülődések ideje A készülődések ideje lejárt Odahagyva a nyájat j a lihegő esték aklainak mélyét a hegyekből jövök Vizek párája száll égeti talpam a parti homok «
