Dunántúli Napló, 1986. május (43. évfolyam, 119-148. szám)
1986-05-31 / 148. szám
Arató Márton Dr. Bíró László Móltesics Imre Münszter András Mindenkiben van alkotási vágy Bár koruk eltérő, éveik számát tekintve négyen sincsenek összesen 130 évesek. Van közöttük, aki már évek óta vezető beosztásban dolgozik, de akad, aki csak pár hónapja lett egy vállalat első embere./ Egy azonban közös bennük: mindnyájan egy-egy kereskedelmi vállalat felelős vezetői. Arató Márton a Mecsek Fü- szért, dr. Biró László a Kon- zum Áruház Szövetkezeti Közös Vállalat, Móltesics Imre a pécsi Centrum Áruház és Münszter András a Baranya Kereskedelmi Vállalat igazgatója. — Milyen út vezetett az igazgatói székig? Münszter A.: -A szakmunkás-bizonyítvány megszerzése utón bekerültem az irodára hálózati ellenőrnek, majd egy 130 fős KlSZ-alap- szervezet, később pedig a szakszervezet titkára lettem. Néhány év mozgalmi munka után a pécsi Gasztrofol üzem beruházási vezetőjeként dolgoztam tovább. Amikor az üzemet átadtuk, ap- róbb-nagyobb konfliktusok hatására átpártoltam a szövetkezeti mozgalomhoz, ahol előbb mint kereskedelmi- vendéglátóipari szakértő kezdtem tevékenykedni, később főosztályvezető-helyettes lettem. Már a Mecsekvidéki Vendéglátó Vállalatnál bebizonyosodott, hogy a szakmát csak folyamatos tanulással lehet jól csinálni. így aztán elvégeztem a főiskolát, mégpedig a vendéglátás mellé a kereskedelmi szakot is. Az igazi fordulópont 1979-ben következett az életemben. Akkor éppen főosztályvezetőként dolgoztam a pécsi áfésznél. Indult egy országos tanfolyam, ahol a szövetkezeti mozgalom részére képeztek vezetőket, a csoportban én is helyet kaptam. A tanfolyamot 1980-ban fejeztem be és amikor hazajöttem, nagyon hamar elkezdtek „úszni tanítani”. A következő állomás Boly lett, ahol három évig voltam a szövetkezet enöke. Aztán ismét Pécs következett, a MÉSZÖV, ahol áfész titkárság- vezetőként dolgoztam, ez év február 15-ig. Innen pályázat útján kerültem jelenlegi munkahelyemre, a BARA- NYAKER-hez. Arató M.: — A pályám tulajdonképpen nagyon egyszerű,, mert a Füszértnél kezdtem és most is itt vagyok. Annak idején ösztöndíjas szerződést kötöttem a vállalattal, tehát a diploma megszerzése után visszajöttem. A vállalati központba 1977-ben kerültem, mégpedig számomra egy kicsit szokatlan munkakörbe: beszerzési, beruházási és szállítási osztályvezető lettem. 6. HÉTVÉGE Beszélgetés fiatal vezetőkkel Négy és fél—öt évig tevékenykedtem ebben a beosztásban és miután ekkor megüresedett a kereskedelmi igazgatóhelyettesi poszt, megpályáztam, elnyertem. Amikor a vállalat igazgatója nyugdíjba ment, megalakult a vállalati tanács, megpályáztam az üres helyet, megválasztottak. Január elsejétől irányítottam a Füszért Vállalatot. Dr. Bíró L.: — Az elmúlt húsz évben tulajdonképpen három lépcsőfokot jártam végig. Először beosztott dolgozóként, majd középvezetőként, most pedig választott igazgatóként tevékenykedem. 1983-ban a MÉSZÖV és az igazgatótanács — a megyében és talán országosan is elsőként — kiírt egy pályázatot, amelyre teljesen ismeretlenül, tizenegy társammal együtt jelentkeztem. Nekem sikerült. — Mennyire más ma vezetőnek lenni? Egyáltalán mi a különbség választott, vagy kinevezett igazgató között? Móltesics /.: — A többiektől etérően, lényegében elég korán kerültem először vezető állásba. Szerintem nincs nagy különbség, hogy választják vagy kinevezik az embert, az új igazgatónak mindenképpen meg kell küzdenie azért, hogy elfogadják. Saját példámat említve, engem nem választottak, de egy olyan kollektívába kerültem annak idején, ahol az elődöm több évtizedig volt igazgató, a környezete, a partnerek megszokták. Nekem, az új embernek elég sokáig kellett bizonyítanom, hogy van még tartalék és én is képes vagyok a feladatok megoldására. Dr. Biró L.: - Valamennyien egy korosztályhoz tartozunk, 30—40 év körüliek vagyunk. Pályáztunk és vállaltuk, hogy egy testület — több-kevesebb információ alapján — minősít bennünket. Az én helyzetem ebből a szempontból méginkább speciális, hiszen a munkáltatóm egy igazgatótanács. Nálunk az alapítók — akik a tőkét összeadták — saját érdekeiket képviselik. A vállalati tanács tagjai az adott cég dolgozói, ugyanez itt nem áll fenn. Az igazgató- tanács tagjai általában felső vezetők, tehát a szakmai hozzáértés, az érdekeltség, a problémák vizsgálata is másként vetődik fel. Münszter A.: — A szövetkezeti mozgalomban ez a megoldás már korábban sem volt teljesen szokatlan. Más kérdés, hogy a jogszabály, amely rendelkezik a vállalati tanácsok működéséről jó néhány kiforratlan pontot tartalmaz. Például nehéz elhatárolni, hol kezdődik az igazgató és hol a testület jogköre. A vállalati tanács tagjaival olyan kapcsolatot kell kialakítani, hogy az igazgatót jó irányba befolyásolják, ugyanakkor adjanak bizonyos kontrollt munkájához. Arató M.: - Úgy gondolom, hogy a vállalati tanácsnak nevezett kis kollektíva tudja talán legjobban megítélni az igazgató munkáját. Ott vannak a közelben és nap mint nap látják, hogy a vezető megtesz-e mindent a vállalat érdekében. _ Az imént már szóba került a kontroll és a kritika. Milyen szerepe van ennek egy mostani vezető munkájában? Egyáltalán milyen módszer alkalmazható? A diktatúra, a liberalizmus, vagy inkább az egyfajta jó kapcsolatokra alapozó, a kölcsönös bizalomra, együttműködésre támaszkodó megoldás követhető? Móltesics I.: — Nagyon fontos az őszinteség! Ne évek múltán derüljön ki, hogy ezt, vagy azt rosszul csináltuk, helytelenül oldottuk meg. A vezető is hibázhat, de nem mindegy, hogy ezt mikor és hogyan tárják föl. Egy rossz döntés miatt az ember könnyen vakvágányra futhat, arról nem beszélve, mennyire káros, ha valaki azt hiszi magáról, hogy tévedhetetlen. Dr. Biró L.: — Két és fél- három éve dolgozom ebben a munkakörben, de olyan nagy horderejű kritikát — amire az ember felkapja a fejét — még nem kaptam. Vezető munkatársaimmal folytatott állandó párbeszéd során persze elhangzik, hogy „nem , értek egyet", vagy „én másként gondolom", de az nem biztos, hogy kritika. Dönteni ugyanis csak akkor lehet, ha legalább két variáció van és mérlegelni tudom a lehetőségeket.- Mégis, mi a legfontosabb? Móltesics - Nagyon lényeges, hogy a vezetőnek mindenkor legyen hajlama a kompromisszumra. Néha tudni kell visszalépni is. Ha egy konfliktust fel tudok oldani egy kompromisszummal, az már fél siker. Dr. Biró L.: - Nem szabad elfelejteni, hogy mindenkiben van alkotási vágy. A művészet a vezetésben éppen az, hogyan lehet ezeket a képességeket kibontakoztatni, felszínre hozni, a közösség érdekében hasznossá tenni. Münszter A.: — Tulajdonképpen az egész gazdasági életünk nagyrészt korlátok rendszere és különböző tilalmak között éviekéi minden vállalat. A gazdasági vezetőnek van lehetősége, hogy ne korlátozza még ő is a munkatársait, ne szabjon újabb tilalmakat, amelyeket esetleg jogszabály sem sugall. Nagyon fontos a sikerélmény, és ha örülni akarok az eredményeknek, legyen mód arra, hogy mások is velem örüljenek. Arató M.: — Az ember becsülje kollégáit, beosztottjait, vezető munkatársait és •véleményüket, ötleteiket ne sajátítsa ki magának. Hagyni kell, hogy érezzék az örömet, ha jól dolgoztak, vagy ha jót találtak ki. Dr. Biró L.: — Sőt, időnként le is kell mondani néhány ötletről. Előfordulhat, hogy nincs más megoldás, ha. azt akarom, hogy valami fontos dolog magvalósuljon. — Milyen ma egy igazgató presztízse? Mit jelent fiatalon 30-40 évesen vezetőnek lenni? Münszter A.: — Ma már rengeteg olyan jól képzett, megfelelő ismeretekkel rendelkező korunkbéli fiatal van, aki akár az igazgatók székében is ülhetne. Rólunk joggal feltételezik, hogy nagyon jól emlékezünk, milyen vágyaink, ambícióink voltak még nem sokkal ezelőtt. Segítenénk is az ifjabbaknak, de tény, hogy minden vállalat a múltjából táplálkozik, az pedig nagy mértékben az idősebbekhez kötődik. Tehát bármennyié is fiataok vagyunk és átérezzük a helyzetet, nem tudjuk magunkat csak ilyen korúnkkal körülvenni. Arató M.: - Soha olyan új munkakörbe ntég nem kerültem, ahol kevesebbet kellett volna dolgozni. A magasabb beosztásokkal mindig több és több munka járt. Az csak látszat - amit egyesek feltételeznek —, hogy az igazgatónak jó néhány kiváltsága van. Például a szép iroda, vagy a vállalati kocsi, ami hozza-viszi. Akik ezt szóvá teszik, nemigen gondolnak arra, hogy milyen üzletet lehetne kötni egy rút, visszataszító helyiségben, vagy hogyan lehetne az idővel jól gazdálkodni, és közben nem azt figyelni, hogy üzemképes-e az a bizonyos jármű. Dr. Biró L.: - Kinevezetten, vagy választotton, de valamennyien felelős vezetők vagyunk és ilyen értelemben magunk visszük vásárra a bőrünket. Persze ha Magyarországon igazán komolyan vennék, hogy a vezetés is egy szakma, sok minden másként lenne. Mondjuk néhány év múlva — ha itt már mindent megtettem — elmehetnék Szegedre, vagy Miskolcra egy másik vállalatot talpra állítani. Tételezzük fel, hogy jó menedzser vagyok és mindezt megtehetem. Olyan nehéz elhinni, hogy mindenki csak nyerhet ezen? Jelenleg bárhova megy az ember, mindent elölről kell kezdeni, végigjárni a lépcsőfokokat, bizonyítani, nevet szerezni, holott — tegyük fel — több helyen szükség lenne válság- menedzserre, Ferenci Demeter Felkészültünk? Nem minden büszkeség nélkül idézgetjük az utóbbi esztendőkben a statisztikának az idegenforgalomról szóló adatait: lám, már megint több külföldi jött hozzánk, mint tavaly, pedig akkor is többjén voltak, mint az azt megelőző évben. Részletesen beszámol a statisztika arról is, hogy melyik országból hányán jöttek, meg hogy mennyi időt töltöttek itt és mennyi pénzt • költöttek. Ilyenkor összehasonlítga- tunk, némi fejszámolást végzünk, aminek — többnyire — az a végeredménye; hogy „lám, már idegenforgalmi nagyhatalom lettünk". Természetesen sok ebben a túlzás, hiszen jól tudjuk: a Balaton minden szépsége ellenére sem nyújtja azt, amit a tenger, viharos történelmünk megfosztott bennünket annak lehetőségétől, hogy világhírű régiségeket mutogathassunk a turistáknak (mint némely országban szinte magától értetődő), s bizony nagyon sokat kell tennünk azért, hogy a turisták száma évről évre emelkedjék. De ne legyünk kishitűek: Magyarország valóban egyre kedveltebb idegenforgalmi célpont, mind több országból jönnek hozzánk vendégek, s ahonnan már korábbjan megindult felénk a turisták áradata, onnan — általában — évről évre többen érkeznek. Vagyis az összkép feltétlenül pozitív. Erre mutatnak azok a vendégkönyvi bejegyzések, az utazási irodákhoz, idegenforgalmi hivatalokhoz címzett levelek is, amelyekben a nálunk vendégeskedő külföldiek kellemes élményekről, szíves vendéglátásról, nemegyszer várakozásukon felüli szép és jó tapasztalataikról számolnak be. Utólag, tehát minden érdek néLkül. Meg is tesznek (majdnem) mindent az idegenforgalommal hivatásszerűen foglalkozók ezért, hogy a külföldi jól érezze magát nálunk, máskor is jöjjön és hívja-biztassa magyarországi útra rokonait, barátait, ismerőseit. Még akkor is igaz ez, ha olykor megzavarja a kép tisztaságát a zárójelbe tett „majdnem”. Mert a vertv dégkönyvekben annak is vari nyoma, hogy egyes szállodákban nem minden pincér, szobaasszony, liftes stb. eléggé udvarias, hogy a tisztaság körül sincs mindenütt minden a legnagyobb rendben, hogy néhol elveszettnek érzi magát a turista, mert a magyaron kívül semmilyen nyelven nem értenek, s még csak egy eligazító tábla sem könnyíti meg a dolgát. Hozzátehetjük a fenti, nagyon is jogos kifogásokhoz, hogy a helyben lakók sem mindenütt segítik az idegen- forgalombjan dolgozókat. Magyarán: sokszor ugyanazok, akik egyébként büszkén hangoztatják, hogy „idegenforgalmi nagyhatalom" lettünk — a mindennapi érintkezésben inkább „ellendrukkereknek" látszanak. Néhol azért panaszkodnak, hogy a turisták — főleg a szomszédos országokból, bármilyen irányból érkezők — felvásárolják a boltok árukészletét. Vagy éppen arról, hogy a város utcáin egyre nehezebb parkolóhelyet találni, mert mindenütt külföldi rendszámú gépkocsik állnak. Ne ítéljünk korán, előfordul, hogy az így panaszkodóknak van valami igazuk. Mégsem a turistákban, a külföldiekben kell keresni a hibát, hanem abban, hogy még mindig nem Ismét megindította közkedvelt sétahajóját a Tiszán a Ti- szatour Szolnok Megyei Idegenforgalmi Hivatal. A százötven személyes Tihany vízibusz' szeptember végéig hozza-viszi majd a kirándulókat, akik az utak során a folyómenti tájak természeti szépségeivel és a Tisza-vidéki települések nevezetességeivel ismerkedhetnek. A hajó minden szerdán és szombaton a Szolnok — Tisza- kécske — Tiszakürt — Szolnok útvonalon közlekedik. A résztmindenütt és nem mindenki készül fel kellően fogadásukra. Ha valahol azért fogynak ki a mindennap szükséges élelmicikkek vagy egyéb áruk, mert sok a turista — a hiba a kereskedelemben van. Akár a helyi boltvezetőkben, akik nem rendelnek eléggé előrelátóan, akár a nagykereskedelmi és egyéb, a gyorsan fogyó cikkeket szállító vállalatokban. Nekik kell úgy számolni, hogy elegendő áru legyen a helyiek és a turisták számára is. S ha parkolási gondokat okoz a „turistainvázió", az a helyi tanácsi vezetők hibája: idejében kell gondoskodni arról, hogy legyen hol várakozniuk az autósoknak. Nekünk is jólesik külföldön, ha valahol látjuk a feliratot: „Magyarul beszélünk!". Természetesnek vehetjük tehát, hogy hasonló feliratokat szeretnek- látni nálunk a külföldiek is. S nemcsak világnyelveken, hanem — például — lengyelül, szlovákul, szerbhorvátul is. (Csak zárójelben: mostanában egyre jobban divatba jöttek az angol üzletnevek — ám a „shop”-okban többnyire éppúgy nem tud senki semmilyen idegen nyelven, mint más boltokban.) Általánossá'gban igaz az, hogy tízmillió (vagy annál is több) turistát csak akkor tud megfelelően fogadni egy tízmilliónál alig valamivel népesebb ország — ha a vendég- fogadásban mindenki részt vesz. Legalábbis azok, akik valamilyen kapcsolatba kerülnek a külföldiekkel, de a szó legtágabb " értelmében. Vagyis nemcsak a szállodák, kempingek, nemzetközi színvonalú éttermek, határállomások, utazási. és idegenforgalmi irodák dolgozói, akiknél ma már elemi követelmény, nemcsak a nyelvtudás, de a kulturált viselkedés is. Sajnos ott sem megy még minden kifogástalanul. Előfordul, hogy a külföldi megrendelését felvevő pincér — ismét csak például — több-kevesebb nehézség árán felveszi a rendelést a vendég nyelvén, aztán sértő megjegyzést tesz rá magyarul. Ilyenkor az a szerencse, ha a turista egyáltalán nem érti nyelvünket — de volt már olyan eset is, hogy értette, s ezért rövidítette meg itt- tartózkodását. Jóérzéssel számol be viszont otthon magyarországi tapasztalatairól az a turista, akinek segítettek a járókelők az utcán az eligazodásban. Vagy az, akinek önkéntes tolmács sietett segítségére egy múzeumban, ahol a kiállított tárgyak alatt csak magyar nyelvű felirat áll. Am kevésbé elégedett az, akit valamelyik hazánkfia megállított, s kézzel-lábbal igyekezett magyarázni, hogy „csencs", azaz, hogy valutát szeretne vásárolni. Sok minden kell ahhoz, hogy ha nem is „idegenforgalmi nagyhatalom" akarunk lenni, de olyan ország, ahová szívesen jönnek a turisták. Többet vagy kevesebbet, de mindenki hozzátehet nemzeti jóhírünkhöz, s ahhoz, hogy tízmilliós kis hazánkban kulturáltan fogadhassunk akár tízmillió vagy annál is több turistát. Várkonyi Endre vevők az egész napos túra során felkeresik Tiszakécskén a termálfürdőt, Tiszakürtön pedig a híres arborétumot. Vasárnaponként Kisköréig juthatnak el az utasok; itt a Tisza II. tározótavat, és — a vízlépcsőnél — a zsilipelést tekinthetik meg. A hét többi napján óvodás és iskolás csoportok tehetnek Szolnok környéken rövid hajóutat; szombaton este a vízibusz szolnoki kikötőben diszkóhajóként várja a fiatalokat. Sétahajóval a Tiszán
