Dunántúli Napló, 1986. május (43. évfolyam, 119-148. szám)

1986-05-17 / 134. szám

KUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT BERTŰK LÁSZLÓ versei-. Most. hogy »írre megy, Beleszerethet az emberbe is. Nevek Takáts Gyula nevére 385 BERTHA BULCSU: Ember és gyár (Btszélgetés Borovszky Ambrussá!) 387 ORBÁN OTTO: Ötvenedik évére Írott verse 401 TAKÁCS ZSUZSA: Estéim otthon (vers) 402 ESTERHAZY PETER: A lustaságról (traktátus) 403 BEREMÉNYI GÉZA: Eldorádó (regény, V.) 408 MÉSZÖLY MIKLÓS: Érintések 413 ROZSA ENDRE: Már sarjé örémSt (veri) 424 RAJNAI LÁSZLÓ: A Nap és árnyéka (Emlékeim Várkonyi Nándorról) 425 VARKONYI NÁNDOR: Levelek Csényi Lászlóhoz (19*6-73) 431 GYURKOVICS TIBOR: Cranaíh: Szent Katalin eljegyzése (vers) 441 KOLTAI TAMÁS: Mondjunk-e le önmagunkról? (Condolalritmus kaposvári előadásokban) 443 BÉCSY TAMAS: Csehov - nem verbális jelekkel (Almási Miklós; Mi lesz velünk, Anion Pavbvics?) 447 KELEMEN LAJOS versei-. Az 52-es úton. Pátriárka 451 VACZI KOVÁCS MAHIA versei: Ingázó, Album 452 SZÁNTÓ PIROSKA; Elvesztett otthonok (Kabdebó Lóránt interjúja) 453 KANTOR LAJOS: Művek és emberek (Romániai szemle, III.) 463 RUGÁSI GYULA: Az elvesztett klasszicizmus (Szentkuthy Miklós: Múzsák testamentuma) 470 I90G MA'JUS A Jelenkor májusi száma A Pécsen szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának rovatában töb­bek között Berták László, Gyurkovics Tibor, Orbán Ot­tó, Rózsa Endre és Takács Zsuzsa verseit, továbbá Be- reményi Géza, Esterházy Pé­ter és Mészöly Miklós prózai írásait olvashatjuk. Érdeklő­désre tarthat számot Bertha Bulcsu beszélgetése Borovsz- ky Ambrussal Dunaújváros­ról, valamint Kabdebó Lóránt interjúja Szántó Piroskával az Elveszett otthonok c. so­rozatban. Várkonyi Nándor születé­sének 90. évfordulójáról em­lékezik meg a folyóirat Raj­nai László A Nap és árnyéka c. írásával, valamint egy ösz- szeállítással Várkonyi Nán­dornak Csányi Lászlóhoz írott leveleiből. A tanulmányok, jegyzetek, beszámolók sorában figyel­met érdemel Koltai Tamás kaposvári színházi előadá­sokról szóló írása, Bécsy Tamás elemzése Almási Mik­lós Csehov-könyvéről és Kán­tor Lajos romániai szemléje. Berták László Most, hogy vérre megy Kihúzták néhány számodat, na most mi lesz? hiszen fizetnek is, igaz, sokára s nem sokat, de hogy másnak meg semennyit, az itt megbocsáthatatlan, hiszen nekik éppúgy megjárna, sőt, nagyobb joguk van hozzá, merthogy némelyik föltett rá egy egész vagyont, mire is? mint az udvari bolond s mint a gyerek, ha hazudik, játszottatok, s amíg csak móka volt, mindenki nyert rajta valamit, most, hogy vérre megy, mindenki veszít, s aki szerencsés, az a jobb? Rózsa Endre Már sarjú • • • • • | oromot Udvözlégy, te derűs elsöfű szerelem! Rétszaladó szellők borzongó izei! Melles-fürtös akác messzire hallatszó lány-kacagása! Vessz féket, te vadóc kancacsikók tánca, szikrázzál, te Napot átlobogó sörény, lüktess csak, rohanás, fürkész évadaink lábdobogása! Hemperegess, buja gyep, forrás habja — itass! Üss szíven újból, te könnyű vizek tükrén elremegő egek visszakacsintgató mélyszemű kékje! Suttyófütty minarét, szökkenj karcsún idős városom ajkáról föl, föl, a Nap felé! Dómtorony! Ügy sikkants válaszadón rá, mint egy amazon-hölgy! — Már sarjú örömöt, csöpp, fiatal hajtást, füstös boltozatot kékre kitágitó , hársak friss tüdejét, már hószin gödölyét ünnepelek csak! Rajnai László A Nap és árnyéka Emlékeim Várkonyi Nándorról (részlet) Tizenegy évvel ezelőtt temet­tük el Vórkonyi Nándort; ha élne, most volna kilencven esz­tendős. Ami ennek a rendkí­vüli embernek a hagyatékából jelenleg hozzáférhető, a le­zártság és a véglegesség be­nyomását kelti; irodalomszer­vező, a szellemi erőket organi­záló roppant munkája: az a bázis, amelyet jóformán egy­maga épített, minden megpró­báltatás ellenére máig szilár­dan áll. Megjelent munkáit — a Szí­riát oszlopai kivételével — úgy­szólván mind megbízásból, fel­kérésből, valamilyen gyakorlati szükségletből írta, sietősen, számtalan egyéb tennivalójá­ból lopva el az órákat, sőt a perceket, lelkiismeretesen, de csak igen ritkán szívvel-lélek- kel; életműve részeinek vallotta valamennyit, de hol rezigná- cióval, hol meg bosszúsággal töltötte el az a tudat, hogy ezekkel csupán elodázza iga­zán lényeges mondanivalójának a megfogalmazását. Nem mint­ha megvetette volna az aktu­alitásokat, ellenkezőleg, majd­nem védtelen volt a pillanatnyi szükségesség követeléseivel szemben, ám a háttérben vagy előtte mindig ott magaslott az igazi, az egyedüli cél: az em­beri műveltség eredetének, az ember mivoltának, származásá­nak és történelmi küldetésének a tisztázása, ezért élt, halt, ezért töltötte el gyakran inge­rültséggel minden más, ami makacsul akadályozta már egészen korán felismert, leg­főbb céljának elérését. Mamutkéziratokat hagyott hátra, melyek többé vagy ke­vésbé mind ezzel a tárggyal birkóznak, de — és ebben a rövid emlékezésben egyetlen más szó sem fordul majd ele oly gyakorisággal, mint éppen ez a fatális „de" —, az egész, az igazi Várkonyi Nándort ezek­nek a kézirathegyeknek jövő­beni kiadása sem tárná fel va­lós terjedelemben és egyszeri varázsában, ezt az oly szenve­délyesen közlékeny, másrész! alig megismerhető embert. Bár egy életen át kitartón vizsgál­ta önmagát, ' és szabályszerű hajtóvadászatokat rendezett a saját lappangónak vélt, netán negatív tulajdonságainak a ki­ugratása és leleplezése végett, s az előtt, akit megajándéko­zott bizalmával, egyszerűen nem voltak titkai, mégsem vet­te észre soha, hogy ez a vállal­kozása, hálistennek teljesen re­ménytelen, s éppen a végső lé­nyeg, a megfoghatatlan szemé­lyiség titka van igéző hatással mindázokra, akik ismerhették. Mi több: ez a titok, mely vég­ső soron önmaga számára is megfejthetetlen maradt, ez sar­kallta már-mór emberféletti szellemi kalandokra, s mert vég nélkül kereste önmagát, ez a makacsul bújkáló lényeg csa­logatta egyre beljebb és mind mélvebbre, az embernek a megismerése felé. Ha vannak termékeny, sőt teremtő önellentmondások, ak­kor Várkonyi Nándor nem kis részben belső ellentmondásai­nak, dialektikus harcainak kö­szönhette, hogy oly gyakran merészkedett istenkísértő ma­gasságokba. Egyébként nem félt attól, hogy ellentmond egy korábbi véleményének (bár úgy vettem észre, ennek szin­te soha nincs tudatában): nem a formális-külső logika érde­kelte, hanem az igazság kide­rítése, azé az akár százszor megvitatott igazságé, mely ép­pen megint terítéken volt. Tár­salgás közben a legnagyobb és legvakmerőbb rögtönzők közé tartozott: ritkán láttam annyira elégedettnek, mint ami­kor egy semleges téma fejte­getése közben hirtelen felcsil­lant a szeme, a pillanat tört­része alatt megvilágosodott benne valamely általános igaz­ság, mindkét tenyerével a tér­dére csapott, és — bocsánat a vulgáris, de hű kifejezésért — diadalordítással harsogta világgá a váratlan eredményt. A módszeres munkát, bár el­ismerte, szükségességét, unal­masnak tartotta; elemében csak akkor volt, ha szabadon improvizálhatott. Ehhez rend­szerint társra, helyesebben hallgatóra volt szüksége; en­gem azért kedvelt meg, mert mint mondta, tehetséges hall­gató vagyok. Hozzátette, hogy ez ritka képesség. És, ismétlem, gyakori önellentmondásai csep­pet sem zavarták. Már csak azért sem, mert ilyennek látta magát az életet is, az élettel pedig soha nem bírt betelni, s evégett játszi könnyedséggel, látható örömmel sokszorozta meg önmagát. Minden tekin­tetben. „Tíz ember munkáját végeztem egész életemben", mondta egyszer. Ennek szüksé­ges feltételére viszont mintha nem gondolt volna, mármint ar­ra, hogy legkevesebb tíz em­ber lakik benne, s ezek a sze­mélyiségek nem harmonizálnak mindig egymással. Ö azonban semmit sem becsült annyira, mint a sokoldalúságot, és sen­kire sem tekintett annyira fe­lülről, mint aki egyetlen sínpá­ron fut egész életében. De. Nem csak nyílt volt és kitárulkozó, hanem valahány­szor úgy látta jónak, óvatos, sőt gyanakvó is. A barátnak mindent az ismeretlen olvasó­nak csupán keveset, vagy ép­pen a lényegről semmit sem. Nehezen tudnék megtévesztőbb könyvet említeni a beavatatlan olvasó számára, mint Várkonyi Nándor töredékben maradt önéletrajzi munkáját, a Pergő éveket. Eleinte magam is meg­lepődve olvastam, mi mindent tár fel magáról, amiről azt hit­tem, csak legmeghittebb bizal­masainak tartja fent. Csodál­kozásom oka az volt, hogy ta­núja lehettem, micsoda ele­mentáris dühvei utasította visz- sza kezdetben az önéletírás gondolatát. Nem fogyott ki a riasztó példákból, hogy kik nem írtak már önéletrajzot: szállo­daportásoktól tartalékos tisz­tekig, mélytengeri búvároktól amatőr kertészekig. S lám, tisz­tán irodalmi szempontból bizo­nyára éppen ez a könyve sike­rült legjobban. És milyen őszinte. De azután valami hi­ányérzetem támadt, mintha igen fontos dolgok maradtak volna ki ebből a vallomásos könyvből. Nem tartott soká, s felfedeztem: kora ifjúságának legdöntőbb élményére, mellyel egész életében nem tudott megbékélni, egyetlen szóval sem céloz. Beteljesületlen, re­ménytelen szerelemről van szó, melyről még élemedett korá­ban is úgy beszélt, mint valami örök jelenvalóságról. Első találkozásunk történetét csak azért mondom el röviden, mert Várkonyi Nándorra nézve nagyon jellemzőnek tartom. 1945/46-ban, huszonegy éves koromban, a pécsi pótbölcsész­karon voltam magyar—latin- olasz szakos hallgató. Várkonyi akkor ezen az egyetemen ta­nított, egy kollégiumát — „A magyar romantika" — felvettem választott stúdiumaim közé, de sokáig sem időm, sem különö­sebb kedvem nem volt ahhoz, hogy látogassam is. Egyszer mégis bementem egy órájára. Nem számítottam arra, ami tör­tént: Várkonyi nem a katedrán foglalt helyet, hanem egy szék­re ült, egy szinten a hallgató­sággal, mintegy „inter pares", s kezében egy könnyvvel, mely­ből néha idézeteket olvasott fel harsány-mutáló hangon adott elő. A vásott fiúk és lá­nyok kihasználták, hogy taná­ruk semmit sem hall, hangosan nevetgéltek, közbeszóltpk. En­gem viszont érdekelt az elő­adás, fontos, számomra addig ismeretlen dolgokat hallottam. Az óra végén teljesen kiürült a terem, én, a leghátsó pad- ban, jegyzeteimbe mélyedtem. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki áll mellettem. Fel­pillantottam: Várkonyi Nándor volt, zavartan piruló arccal, kissé tanácstalan mozdulatok­kal. Ijedten ugrottam fel, s tiszteletteljesen-kérdőn néztem rá. Ekkor, némi habozás után, végre megszólalt: „Kedves öre­gem, sok ismerősöm van a vá­rosban, de téged még nem lát­talak. Engedd meg, hogy be­mutatkozzam, Várkonyi Nán­dor vagyok", és nyújtotta a kezét. Én is eldadogtam a magamét. „Tudod", folytatta magyarázóan, „amikor bárhol előadást tartok, sohasem aí egész hallgatóságnak beszélek, hanem kiválasztok valakit, aki­nek az arcán különös figyelem látszik, s akkor csak neki mon­dom, amit mondok. Te, úgy vet­tem észre, figyeltél." Elhallga­tott, kissé feszélyezetten mo­solygott, még egyszer kezet fo­gott velem, s kiment a terem­ből. Döbbenten bámultam utá­na. Nem szándékozom lélektani­lag elemezni ezt a kétségte­lenül kissé szokatlan történetet. Hosszú, jó húszéves barátság következett ezután, s ennyi idő alatt bőven volt alkalmam megismerni Várkonyinak szá­mos, a rendestől többé-kevés- bé eltérő szokását, olyannyira, hogy legelső tapasztalatomról majdnem teljesen megfeled­keztem. Két mozzanat azon­ban mindenkinek feltűnhet: Várkonyi mesébeillő közvetlen­sége, ugyanakkor nehezen pa­lástolt kisebbrendűségi érzése. (Ez utóbbira részletesen kitér a Pergő években.) Baráti nyílt­ságáról már szóltam, most még csak gátlásos voltáról rö­viden. Várkonyi Nándor való­ban szerény volt, nem ritkán félelmek, szorongások is gyö­törték ám benyomásaim szerint egyáltalán nem ilyennek szüle­tett. Ellenkezőleg. Olyan órái­ban, amikor biztonságban érezte magát, amikor megbé- kélten vagy elnézően tekintett a világra, erősnek, sőt hatal­masnak, legyőzhetetlennek érezte magát. Ilyenkor kissé szégyenlősen ugyan, de komo­lyan éreztette velem, egyszer- másszor ki is jelentette, hogy csak kevesen érnek fel hozzá. Néhány területet kivéve, az em­beri élet minden vonatkozásá­ban az élvonalba sorolta ma­gát. Élményei csakugyan sok­szor igazolták ezt a nézetét. Számos sikerrel dicsekedhetett, ám egynémely kudarca (kinek nincsenek?) annyira nem hagy­ta nyugodni, hogy a magabiz­tosság óráit a zavarodottság és a semmit-sem-érés gyötrel- mes hónapjai, sőt esztendői követték. Végül is nagy álta­lánosságban ez lett rá jellem­ző. Természetesen mindent el­követett, hogy mások ebből ne vegyenek észre semmit. Ezt cél­zó szokásai azután gyakran még élénkebb színben tüntet­ték fel az „eredeti alap"-ot. Hogy mindenütt, ahol megjele­nik, magától értetődően ö az első: ezt az ösztönös benyo­mást a legrafináltabb vagy leggyermekesebb fogással sem sikerült eltüntetnie. Nagyobb gyülekezetben elbújhatott egy homályos szögletbe: akkor is minden figyelmesebb tekintet rajta állapodott meg. Lábujj­hegyen léphetett be bárhova: minden szem rögtön őt nézte. Amivel a természet eredetileg felruházta, azt hasztalanul iparkodott lerázni magáról. Bo­csánatkérő tekintetét, zavart mozdulatait senki sem ér­tette. ö valamiképpen akkor és ott is jelen volt mindig, ami­kor és ahol nem akart jelen lenni. Felületesen ismerik azok, akik azt hiszik, hogy a nehéz időkben, az ötvenes évek első felében, valóságosan és belül is visszavonult. Egyszerűen nem tudott visszavonulni, nem bírta tudomásul venni azt, ami kö­rülötte történt. Annyira jelen volt, hogy sokszor már félte­nünk kellett. Könyvtári dolgo­zószobája és lakása, minden talpalatnyi hely, ahol megfor­dult, szellemi és morális ele­venségének dübörgő-porzó színpadává változott. Akkor is, később is azt a határozott be­nyomást keltette, hogy teljes tudatossággal egymaga akar­ja megvalósítani és lábon tar­tani a szellem és az erkölcs be­csületét. Félelmesen tudott ítél­kezni, ha elvekről volt szó, ugyanakkor, amikor az egyes esendő ember tüstént szánal­mat és részvétet ébresztett benne. Egyvalamit őrzött fél­tékeny szigorral magában: Belső függetlenségét. (. . .) Nem tudom, lángelme volt-e Várkonyi Nándor e szó sokat csűrt-csavart, általánosan el­fogadott, hivatalos értelmében, de hogy a zseniális típushoz tartozott, az számomra vitat­hatatlan. Egész lénye, minden pillanatban, héköznapi körül­mények között is, még a le- hangoltság, sőt a kétségbeesés óráiban is ezt sugallta, ezt bi­zonyította. HÉTVÉGE 9. Bortnyik Sándor: Asztalnál ülő férfi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom