Dunántúli Napló, 1986. április (43. évfolyam, 89-118. szám)

1986-04-12 / 100. szám

HUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT CSORBA GYŐZŐ Mrwt 2R9 WEÖRES SÁNDOR: A;».ilu,i »o«k 291 KAROLYI AMY: Axítcchinc ój* *bb jcgyiWtáibél 292 KERES21URY DEZSŐ vers« »3 * TOLNAI OTTO vcrttl 29S VEGE'. LÁSZLÓí 3evez*t3s a* elbcsvRLsbe 292 CSÍKI LASZI.O- MiüiiíLsbore íciEeszíK») 205 BEREMENYI GÉZA EMm*» (regény. IV.) 317 GALAMBOSI LÁSZLÓ *«rKi 321 BODNAR GYÖRGY; Mit tehet<u eponkSItS? (Juhász Ferenc: Hahtt íekturiyáí 323 MAKAY IDA »er«. J32 FDTAKY HAJNA: Srinészportrck pier» MttíirdL.- Átfut litván 331 PALYt ANDRÁS: Színházt előadások Bxtdsp&fm Ml BECSY TAMÁS: A bcató *Sf% dráraálról (Radnóti Zsuzsa. Cselekvés-nosztalgia! 346 . TAB JAN TAMÁS: A győzelem napja (öímtev#) 356 SZELÉNT ANNA; Magyar filnikabu* 357 HORGAS BÉLA: Halkai (vers) 361 NEMETH C. BÉLA. A mindig u,ra megszeretett kőlté (féfh Árpád jubileumára) 362 ÁGH ISTVÁN: „Ki manapság járom a Bakonyt'' (Tatay Sándor : Bakonyi krónika) 369 SZÉN Dl ZOLTÁN A groteszk valósra (Badar Ádánn Az Suffátesz Babilonná)) 373 1906 4PRIIIS A Jelenkor áprilisi száma A. Pécsen szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Csorba Győző, Galambosi László, Károlyi Amy, Keresztury Dezső, Tol­nai Ottó és Weöres Sándor költeményeit olvashatjuk. A szépprózák sorában Beremé- nyi Géza Eldorádó c. regé­nyének újabb részlete, Csíki László novellája és Végei László Bevezetés az elbeszé­lésbe c. írásai kaptak helyet. , A művészeti rovatban Fu- taky Hajna „Színészportrék pécsi háttérrel" sorozatában Avar Istvánnal beszélget. Pályi András budapesti szín­házi levelében Sütő András két drámájának előadását elemzi. Tarján Tamás A győ­zelem napja címmel ír be­számolót új magyar filmek­ről. Az irodalmi tanulmányok közül figyelmet érdemel Bod­nár György Mit tehet az eposzköltő? c. írása Juhász Ferenc új kötetéről, valamint Németh G. Béla összefoglaló Tóth Árpád-pályaképe, a költő születésének 100- év­fordulója alkalmából. A kritikai rovat élén Ágh István ír személyes hangú méltatást Tatay Sándor Ba­konyi krónika c. könyvéről, Szendi Zoltán írása pedig Bodor Adóm elbeszélésköte­tét elemzi. Csorba Győző versei A szavak bolyhái Bújnék a szavak bolyhái közé: ha hagyom őket tetszésük s kedvük szerint fészekbe gömbölyűdnek (ó hagynám őket tetszésük s kedvük szerint!) Nem hagyják hagyni őket gazdájuk van uruk van és ha hagynák se hagynám megromlottam irántuk terelem kövült minták medribe De egy-egy szökevény ha kiillan börtönéből ellenem s mások ellen mintha felhők közé-között repülnék fészek bolyha cicázna körbe nagyon könnyű vagyok súlytalan szinte szinte boldog N Domesztikált fájdalom Én táplálom nem kéne afféle rákdaganat vizsgálnám boncolnám próbálnám megérteni hányadrész valóságos veszteség csonkulás hányadrész sértődöttség esetleg akaratos gyerek-csakazértis ha megkapnám nem érdekelne mindegy: itt annyira összekeveredtek az elemek hogy szétszűrésük úgyse megy várni kell hót nincs más menekvés — vagy hát minek kell várni mire jó? nem jobb-e ez a domesztikált fájdalom? nem jobb-e mint a megkövült üresség? s mert annak se növése se fogyása hát két irányban is reménytelen „Ne iparkodjál mentesülni!” ez is lehetne komolyan hasznos delphoi jósda-felirat vagyis kifejtve: viseld el amit nem tudsz elkerülni építsd magadba ahogy az okos test a belélőtt golyót úgy hogy már jobb is ha marad mert szervetlenül bár de annyira hozzátartozik hogy súlyához vennék még sorozáskor is F eljött hozzám két emele­tet múlt vasárnap Béni, én a konyhában éppen zöldséget vágtam ösSze ma­gamnak ebédre, és fehér sor­tomról töröltem a paradicsom­ié szemérmetlenségeit. Közben Hemingway-t próbáltam újra­olvasni és dobogott a zene is. — Gyere, csóró, megvan a Zajzonink! — üvöltötte be ne­kem, aztán csak állt ott há­romnegyedesen, s vakarta a vi­lágosabb pettyeket a félbőr­kötéses agyán. Zajzoni jó egy hete szívó­dott fel a tátongó égbe nya­raló családja mellől, a tenaer- parti kagylóhomokról, felesége meg ott az enyémre hagyta két gyereküket, kisápadtan ha­zavonatozott, és egy egész es­te áztatta könnyeivel a válltö- mésemet, még a konyak sem használt neki. Zajzoni eszerint rosszul érezte magát az ápolt bőrében — s a nyári napsütés olyan, hogy egy idegbeteget se tégy ki a házból. Ö meg naphosszat verette magát a fénnyel, és aztán álmában trá­gárságokat kiabált. „Legréme­sebb, ha olyan reálisakat ál­modik az ember. Egyéb baja nem lehetett”, mondta a fele­sége. Béni most meg azt: megke­rült. öltözzek melegen. Hoz­zam a vadászpuskámat. Pénzt is. Kocsijában egy soha divat­ját nem múló keki dokkba ál- lig beszorított alak ült; ami még látszott belőle, az csupa kemény barna bőr volt: valami marháé és a sajátja. Bemutat­kozásként hasamba bökött egy bőrkesztyűt, benne keményfa- ujjakkal, gondolom. Kistartoltunk a városból, úgy néztünk ki, mint egy hétvégi vadásztársaság, robogtunk is a hegyek felé, de Béni gyűrött tarkóján kívül keveset láttam, még a szemgolyóm is megiz­zadt, s forró volt rajtam a ki­ránduló-ruha, a díszes nadrág­csat meg nyomta a sörhasa­mat, de nem fazítottam, nem én, nehogy hülyén lötyögjön rajtam, ha kiugrunk hirtelen a visítva fékező kocsiból és meg­rohamozunk • a tarlón valamit. Mert az volt az érzésem. — Akkora marhaság, mint én — mondtam, mire a keki ember elmozdult mellettem. — De fő, hogy megkerült a té­kozló barátunk — toldottam be neki csendesen, aztán nem szóltam semmi többet, amíg, úgy két és fél óra múlva, meg nem álltunk. Hegyekre kapó út elején áll­tunk meg, a viz kimosta a vö­rös földet a szürke kavicsok közül. A keki ember hátulról Béni vállára tette a kezét. — Itt — mondta. A hangja lágy volt, behízelgő, mint egy rá­dióbemondóé, aki pihepaplan- nak csapja a reklámot, én csak néztem, hogyan jön ki belőle. Torkában lehetett egy bársonytasak, abban tarthatta azt a kevés puhaságot. Kiszállt, vigyázva bekattintotta az ajtót, és ahogy horgasinán felgyűrő- dött nadrágjában, térdből ro­gyadozva elindult, s ment be a bokrok közé, az jutott eszem­be róla: ez az ember öreg, pe­dig fiatalnak kellene lennie. A mogyoróbokrok itt már szárukon zöldre forduló leve­lekkel legyezték a semmit. A gombákat kikezdte bogaraival az idő: furcsa maszkokként ál- lingáltak az egy lábukon, s én jól éreztem magam, ahogy néz­tem. Sajogva ernyedtek el az izmaim, a szivem sem ütptt már egynél többet másodper­cenként. — Ne vigyorogj, mint a bak­szaka! — suttogta Béni, s válla fölött, megreccsenő ízü­letekkel, gyűrött papírlapot nyújtott hátra. — Gyorsan! — Hol szedted fel ezt a vi- szeres, kivénhedí ripacsot? — kérdeztem. — összeröhögöm, olyan jól érzem magam. — Olvasd el gyorsan. Félbe tépett papírlap volt, felső része valahol az Isten zsebében hányódhatott, az al­són gépírásos táblázat állt, a sokadik elkent másolat: közös cella egy hét 1000 két hét \ 2325 magánzárka egy hét 2325 két hét 5000 pincebörtön egy hét 5000 vallatás szokásos 5000 szigorú 754 verés szokásos 600 súlyos 890 szökési kísérlet sikeres 3100 • sikertelen (a következményekkel) 4000 látogatás 350 A papírlapnak naftalin- és katonabakancsszaga volt, s jó, hogy legalább annyi. — Most már értem, miért hagytad ott azt a ragyogó nőt — mondtam. — Ha későn is, de megőrültél. — Nem én írtam — suttog­ta Béni. — Nekem írták. A nőt nem én hagytam el. Fordítsd meg. — A papírlap hátára átütött a gépírás szürkéje, de felis­mertem rajta Zajzoni gondos betűit: Kövessétek kérdezés nélkül a levél átadóiát, és láthattok. Nekem jó, Pityu (507). — Levelezhetnek egymással az elmebetegek? — kérdeztem. Az egész kicsi ügyes, fesze­sen kerek Béni mintha kilyukadt volna: — Pszt! — sziszegte. A keki pasas jött visszafelé, szemből fiatalabbnak, leg­alábbis délcegebbnek' látszott. Egy apró szusszanással beült mellénk a ki sem hült helyére. — Rendben, rózsalovagok, várva vagyunk — mondta lá­gyan, s egyik kemény ujjával intett, hogy a hegyi útra kell- feltérni. Ügy húsz méter után vissza­néztem, a bokrok között ebből a szögből hullámbádog-bódé látszott, abban járt a keki. Útépítők tartják ilyenben sá­ros szerszámaikat, s lapátnye­lekből rakják a tüzet ősszel. Ezt a helyet is akkor látja az Isten, amikor a háta közepét — de szép volt, még a gondvise­lés sem rontotta el. Pásztorié­pésben haladtunk, a fenyőkön, ahol az ágakon, végig a tör­zsön csíkokban lefolyt a hajna­li eső, látszottak a zúzmócso- mók, s a.gumiszerű szalamand­rák is az út menti hideg keserű- lapik alatt. A földúton sok he­lyütt átvágott a víz, gübékbe döccögtűnk. Az eget nem lát­tam oldalt a fák és fent a ko­csitető miatt, de biztosan la­zán lógott. Lassan rámhült az ing, a magasságtól idegesen pattogni kezdtek fülemben a csontocs- kák. — A mennybe megyünk fel? A keki ember nem felelt, Bé­ni csak nyekkent egyet, de ő sem tudta. Kacskaringóztunk fölfelé, vé­gül már érződött a hó szaga, s a tippadt hó alól szinte a keserű növényeké is, meg a szarvasoké, akik feltépve le­gelik. Rézsútos kőfolyásokon, az út széléig görögtek be a tufa­darabok, ott áztak szürkén a csermelyekben. Szipogtam. A kanyar után, mintha egy ingó borókaág lendítette vol­na elénk, feltűnt az épület. Kő­ből rakott vastag épület volt, mint a hajdani határ menti lak­tanyák, az is lehetett valami­kor, vagy kolostor. Három ké­ménye közül kifüstölt az egyik, a füst lefelé szállt és foszladoz­va szétterült. A fehérre mázolt ablakokon rács — és öregszeműségemmel nem bírtam felfedezni a bejá­ratot. A bejárat az épület mö­gött volt, egy kis platón: erre- arra rángó ujjúval odairányított a keki ember. Kigémberkedtünk a kocsiból, az ég sötétkék volt, de mintha szűk lett volna. — Jó kis menedékház — mondtam, bár tudtam már, hogy nem az. — De csak ha van benne víz meg fűtés. Van friinden — szólt rám a keki olyan kurtán, mint egy le­fűrészelt csövű vadászfegyver. Előbb eqy szemet láttunk a fenyőág-mintában összerótt, vastag ajtó kémlelőnyilásában, aztán odabent senkit. Álltunk a puszta, klórszagú előcsarnok­ban, amíg a poros cementen sisteregve eiö nem csoszogott egy olyan keki ruhás alak, mint a mienk volt. A mienk közben eltűnt, s az újnak sem kék szemé volt, mint amilyet az ajtóba láttunk, hanem barna és szelíd és öreg. Ö valaki har­madik volt, és átadott egy ne­gyediknek, az tovább. Jött, megtapogatott eqy sereg keki- ruhás alak, aki tőmondatokban vagy annyiban sem beszélt, s egyre bennebb tologattak bennünket a hideg ház belseje felé, hogy a végén már azt hit­tem, túloldalt eqy fenékbe- rúqással kilöknek, s utánunk- röhöqnek. Aztán levetik az ol­csó ruháiukat, szintén röhincsél- ve, pálinkásüveqet lengetve visszakiabálnak, s vicceket me­Csíki László * Maglnháború (részlet) sélünk egymásnak reggelig, akkor szilvóriumtól csipkésre mart gyomorral elindulunk a ri- gyető szarvasok felé. Vannak ilyen vadásztársaságok. Talán már a harmadik meg­motozott — intett. Kezeket fel, s én röpíereken megszokott mozdulattal föl is markoltam a porszagú semmibe —, úgy el­időzött lábam között s bokám kivastagodott ereinél, hogy at­tól szinte átütött a pirosság a svájci borotva edzette bőrömön is. A negyedik alaknak aláír­tunk egy elismervényt a váll­táskánkért és a tartalmáért, majd előttünk hátra, mögöttünk előre csúszott egy ajtó, s mi álltunk újra, teljesen kifogyva az ijedségtől szapora kérdések­ből, melyekre annyira nem vá­laszoltak, hogy már Üem is tudtuk, mit kérdezzünk és ki­től. A kórház ilyen, ha agoni­záló barátját akarja utoljára megnézni az ember. — Ez egy jól zárt intézet, mint egy kizáródott fekély — próbál­tam humorizálni Béninek, de úgy visszhangzott nekem a kő, s a vasbeton, hogy aztán már csak gesztikuláltam, mint egy elsőáldozó a templomban, ne­hogy a papbácsi kivágja a nyelvemet. Volt ott egy ajtó, nyílt is, bementünk, aztán egy fabur­kolatú teremben zsibbasztot- tuk a lábunkat, de csak az aj­tónál — pisilni kéredző óvodá­sok —, s néztük a falipolcon a rengeteg könyv között a hat kötet Shakespeare-t vérvörös­ben; régi kiadásnak látszott messziről is: Szász Károly szó­szátyárkodása egybekötve a re­mek Arany Jánossal, aki nem is tudott beszélni angolul. — Én is betű szerint tanulom a valóságot, de én sem tudom egyben kimondani - közöltem ezt Bénivel, mert nem volt más, amit. — Jézés Mária! Úristenné. En- feleségünk — sóhajtotta. Nagyon be lehetett rézéivé, sportos barátom, ha többet mondott, mint amennyit moz­gott, s még annál is többet hitt, össze-vissza. — Na, ugye, hogy élvezik — szólt be egy hang csendben. — Kirándultak a városiak. Új­donság nekik a levegő. Meg­fognának egy viperát. Tangó. Egy ősz, kecskeszakállhoz fekete sörényt viselő, dupla alak beszélt valahonnan a mély te­remből, operaénekesi, rajzolton bánatos ráncokkal az arcán, bár lebarnult arcon idegen a bánat, nem úgy, mint a sápadt arcokon szokott. Ez meg, ed­zett férfiú volt, amolyan vízi­síző. Zakója ehhez képest egy gyászhuszáré, szélnél-zsebnél fényes szegéllyel. Amúgy ült egy billiárdasztal mögött, mely ket­tészelte, mint ünnepi látványt. A billiárdasztal valóságos, zöld volt, rá is támaszkodtam. — Foglaljanak helyet — mondta ez a valaki, de nem mutathatott széket, mert nem volt. — A barátunkért jöttünk — préselte ki magából Béni. — Barátunkhoz — helyesbített a hegyvidéki Freud. — Melyik­hez? — Egy hete még Zajzoninak hívták — mondtam. — Ki ő? — kérdezte, repe­dezett vakolatával mosolyogva. — Persze, önök ezt amúgy sem tudják, Zaizoni, Zajzoni — ku­tatott előbb emlékezetében, majd egy dobozban a fekete haihoz ősz szakállat viselő alak. — Az 507-es most engedélyezett sétáját végzi. Addig billiár- dozunk? összetoltuk feltáplált vállun­kat mi ketten Bénivel, tarkón­kon feltarajzott a satnya har- cibika-izom, s elindultunk a nálunk kétszer szélesebb já­tékasztal felé. — Nana! — mondta alias Freud Zsiqmond, s fellebbentet- te nekünk a mai második pa­pírlapot. — Inkább olvassák el ezt. önök művelt emberek, bár vadászni járnak. Egyébként is, tizenkét fegyőröm van, mint Krisztusnak. — 'A barátunkat akarjuk — mondtam. — Ö benne van — mosolygott alias Freud. — Tudják, maguk, mi az: benne lenni? Na ugye! Előjegveztethetik magukat ná­lam. Benne len-ni! Az már va­lami. — Miben? — Az egészben - mondta. — Az életben. Az jó. — Majd kiverjük magából — mondtam. HÉTVÉGE 9. ul Tihanyi Lajos: Figurák tájban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom