Dunántúli Napló, 1986. április (43. évfolyam, 89-118. szám)
1986-04-11 / 99. szám
1986. április 11., péntek Dunántúli napló 3 Pécsi találkozás Kocsár Miklóssal Csak kevés hiányzott Félig tudós „lajosisták” A próbateremben igazi alkotómunka folyik. A lányok koncentrált éneklését időnként félbeszakítja a darab szerzője, hogy hasznos tanácsokat adjon. A kórus az Áprily Lajos versére komponált „Évszakok zenéje” c. ciklusból gyakorolja a legnehezebb részeket. A pécsi Művészeti Gimnázium leánykarának próbáján találkozunk először a mű alkotójával, Kocsár Miklós zeneszerzővel.- Mindig nagy örömmel jövök Pécsre, a városhoz több művem bemutatása fűződik. Itt énekelte először a Liliom dalt a Nevelők Háza Kamarakórusa. A három — Nagy László versére írott — női kari kórus- művemet 1975-ben a Tanárképző Főiskola Női Kara adta elő Dobók Pál vezényletével. Emlékszem, az 1960-as évek végén á fúvósötösöm bemutatójára. Néhány nappal a koncert előtt ide utaztam, hogy a Mecsek Fúvósötössel együtt próbáljuk a darabot. Azóta is tartó barátság alakult ki közöttünk.- Zeneszerzői munkásságában mit jelent a bartóki és ko- dályi örökség?- Előnyt és hátrányt egyaránt. Előnyt, mert a két magyar géniusz nevét mindenütt ismerik a világon, így nekünk már könnyebb volt „betörni" a nemzetközi zenei életbe. Ugyanakkor mi mások akarunk lenni, mint nagy elődeink. Hosszú ideig — elsősorban külföldön — a kortárs magyar művekre azt mondták: „bartókos”. Tény, hogy a közös magyar zenei anyanyelv a maga sajátos fordulataival, ritmikájával benne van valamennyi magyar komponista művében. A közös gyökerek mellett azonban mindenki keresi saját útját, egyéniségét, kifejezésmódját a zenében. Kocsár Miklós az a mai magyar zeneszerző, aki valamennyi XX. századi zenei stílusirányzatra érzékenyen reagál. Az akusztikus hanghatásoknak, improvizációknak, hangfürtöknek fontos szerepe van műveiben. A legújabb stílusirányzatok közül csupán az elektronikus zenétől határolja el magát. A költészetben Nagy László versei állanak hozzá a legközelebb.- A szavaknak, szótagoknak muzsikálni kell — mondja. — Ha ilyen versekre találok, a zene szinte kínálja magát.- Számos kórusmű szerzőiéként és a KÓTA alelnökeként milyennek látja az amatőr kórusmozgalom jelenlegi helyzetét? — Talán szám szerint ma kevesebb az amatőr kórusokban éneklő fiatal, mint néhány éve. Érdeklődésük is szerteágazóbb. A kóruséneklés sok többletmunkát, erőfeszítést kíván. Úgy gondolom, azok, akik a társaséneklést választják ki- kapcsolódásnak, olyan lelki többletet kapnak, amely hétköznapi életükben is megtérül. A műveiből összeállított nagy sikerű pécsi szerzői est végén váltunk ismét néhány szót. — Milyen érzés saját szerzeményeivel találkozni egy egész estét betöltő hangversenyen? — Számomra ez egyfajta önkontroll, amolyan „szembesülés", a közönségnek pedig ismerkedés a művekkel. — Melyik darabját hallgatta a legszívesebben? — A Sandburg verseire írott ,,Hat női kar" címűt. Ilyen nagyszerűen, mint ahogyan azt a Várdai István vezette Janus Pannonius Tudományegyetem női kara énekelte, most hallottam először! — Eddigi életművében meghatározó fontosságúak az ifjúság számára írott kompozíciói. Miért ír szívesen a gyerekeknek? — Minden kornak kötelessége, hogy a gyermekek számára is írjon! - mondja. — A Mátyás Király Utcai Általános Iskola nagykórusa — amelyet ezen az estén Vajda Ildikó dirigált — ízelítőt adott ebből a repertoárból. V. Törtely Zsuzsanna Kárpáti Júlia és Papp Péter a Pécsi Nagy Lajos Gimnázium végzős diákjai. Egy osztályba járnak, és majdnem padszom- szédok is. Van azonban még egy hasonlóság a két tanuló között. A Magyar Televízió Ki miben tudós? vetélkedőjének döntőjében mindketten „csak” tartalékként kaptak helyet. Kárpáti Júlia biológiából 9., Papp Péter történelemből 10. helyezést ért el. A döntőbe jutó nyolc versenyző felvételi nélkül kerül be a választott egyetemre. — Mi hiányzott a teljes sikerhez? — A felkészülésben rengeteg könyvet kellett elolvasni. Köztük volt Vida Gábor: Az élet keletkezése is, amit én véletlenül kihagytam. Szerencsétlenségemre a szerző zsűritag volt. Kérdéseire csak hézagoson tudtam válaszolni — mondta Kárpáti Júlia. Papp Péter így vélekedett. — Nálunk a döntőbejutásért négyes csoportokban kellett versenyezni. Amelyikbe én is kerültem, az négy, közel azonos tudású versenyzőt vonultatott fel. A feltett kérdésekre aki kapja, marja alapon lehetett válaszolni, és mire észbe kaptam, késő volt. Mindkettőjük véleménye az, hogy a szóbeli fordulókon a tudós mellett a versenyzők rátermettsége is rengeteget számított. — Kik és hogyan segítettek a felkészülésben? — A megyei versenyig magam készültem, utána már egyre több segítséget kaptam történelemtanáromtól, Mata- vovszky Ivántól. — Meg kell említeni azt is, hogy mindketten készültünk és készülünk az országos középiskolai tanulmányi versenyre is. Emellett én is sokat köszönhetek Végh Lászlóné biológia- tanáromnak. Papp Péter válaszolt arra a kérdésre, csalódottak-e. — A verseny hasznos volt. Tapasztalatot szerezhettünk vele, hiszen hasonló lehet a légkör az érettségin és a felvételin is. Csalódás inkább azért van bennem, hogy nem egyértelműen estem ki. Ez a „tartalék" esik rosszul. Élmény volt viszont az, ahogy mi ketten szurkoltunk egymásnak és ahogy a többiekkel együtt vártuk az értesítést az eredményekről. — Én pedig a Rádió- és tv- újságban megjelent fényképem és nevem alapján levelet is kaptam - mondta Kárpáti Júlia. — Ez már a sikernek és az elismerésnek a jele. — Nem érezzük magunkat csodabogárnak. Az eredmény a tanulás következménye, és ezután bizonyos szempontból nehezebb lesz a helyzetünk. Meg akarunk felelni a várakozásnak. — A gimnázium 4. osztályában már általában mindenki tudja, mire adja a fejét az életben. Ti mit terveztek? — Én a POTE-ra jelentkeztem. Megfordult a fejemben az is, hogy általános biológus legyek, de az emberi szervezet gyógyítása, kutatása sokkal izgalmasabb számomra. A genetika érdekel a legjobban — mondja Kárpáti Júlia. Papp Péter a JPTE történelem—angol szakát ostromolja majd a felvételijével. — Onnan még bármi lehetek. Inkább tudományos érdeklődésű vagyok. K. E. Századunk Főleg azok a híradófelvételek. Talán a mából, 1986-ból is az apróság, a „lényegtelen" marad meg, legalábbis az válik jelképpé a történelem masszív és sötét kulisszái előtt — a kontraszthatás elve alapján. Nem tudom, meg lehetne-e únni, ha indulna egy sorozat a Magyar Filmhíradó filmjeiből 1939 és 1944 közöttről. Talán minden kommentár nélkül, talán csak úgy, egymás után, és biztos, hogy nem a háborús jelenetek lennének a legdöbbenetesebbek, hanem mögöttük a béke, a mit sem sejtő vagy inkább sejtő és keveset tudó hátország. Mindig a „kistörténelem”, a látható, a köznapi, mely később, már az utókor szemében, a „nagy” történelem ismeretében telítődik jelentéssel. Eizen- stein filmjében a lépcsőn magányosan leguruló babakocsi erősebb, maradandóbb jelkép akárhány rohamozó rendőmélkatonánál. Nem csoda, ha egy 1944 őszéről való filmhíradóból a hátborzongató gya- nútlanság marad meg, a vakság, mondanám, az utókor kétes és viszonylagos bölcsességével. Ami most, innen visz- szanézve egyre részletesebben és árnyaltabban tudható, csőd, országvesztés, pokol előszobája, az ország történetének legborzalmasabb fél esztendeje, az onnan, az akkori mozinéző székéből divatbemutató: praktikus óvóhelyi modellek (még mondja valaki, hogy Örkény nem realista író!), aztán cserkészek tűzvédelmi gyakorlata. Aztán honvédségünk országos járművei (lovaskocsik), amint vonulnak a páncélosok elien és elől. Ám a szpíker hangjában egyre üresebb a lelkesedés, talán csak a Szóza.L új lemezfelvételéről szóló tudósítás fűtöttebb, mint Benkő Gyula, a Századunk sorozat narrátora, konfe- ransziéja, „ceremóniameste e" mondja, akinek akkor füle volt, ebből a tudósításból már érezhette a féltést, a félelmet, a szorongást, hogy hát mit ér Szózat és „országos jármű” a kérlelhetetlen, a következetes történelemmel szemben? Bokor Péter meg-meg- újuló, illetve folytatódó sorozata, a Századunk — vállalva a minősítésben némi túlzást és elfogultságot — a televízió történetének legjobb történelmi dokumentumműsora. Oktatás és szórakoztatás, tényszerűség és izgalom, szak- szerűség és nagyon visszafogott (filmes-tévés) dramaturgia fér itt meg egymás mellett a legnagyobb egyetértésben, mintha mi sem lenne természetesebb. Alighanem a módszerekben, a tálalás milyenségében semmi új, semmi szenzáció, a jól bevált sémák, ha tényleg jól beváltak, attól hogy sémák, még alkalmazhatók. A tévésítésre tehát (ez esetben feltétlen és egyértelmű elismerésként): két szó kínálkozik: szolid és abszolút megbízható. Sokáig nem értettem, miért kell ennyire hosszú idő öt—hat összefüggő epizód elkészítéséhez, hiszen az egész egy stúdióban „játszódik", Benkő Gyula röviden, visszafogottan elegánsan kommentál, 'tt-ott bekapcsol egy percegő mozigépet és a sorozatban szereplő remek színészek is inkább ismeretterjesztői, mint színészi feladatnak fogják fel szerepüket: jelzik a megszemélyesített figura karakterét, és nem akarnak a bőrébe bújni. Illusztrálnak, nem pedig ábrázolnak, s itt, nem tévéművészetről lévén szó, erre van szükség. A mozigépen pedig régi híradók, s Bokor Péter Európa minden tójáról összeszedett interjúi. Mi hát oka a lassúságnak? Természetesen a pontosság, a hitelesség, az, hogy százszor any- nyi anyagból kerül képernyőre az adott nyolcvanperces műsor, s az, hogy itt minden mondatnak, gesztusnak fedezete kell, legyen. Szakmai, történelmi, valóságfedezete. Parti Nagy Lajos Á költészet napja T öbb mint negyedszázada külön napot kapott a költészet április 11-én, József Attila születésnapján. A magyar költészet éppenúgy létrehozza a maga jelentős életműveit, mint egy emberöltővel ezelőtt. Ha nyitottak és befogadásra készek maradunk, akkor megérthetjük, hogy mit mond számunkra a költészet napja 1986-ban. Fogadják olvasóink érdeklődéssel, három megyei költőnk versét az ünnep alkalmából. Berták László Nosztalgiák „én gyámoltalan ember vagyok megrendültén állok és emlékezem" Kassák Lajos Voltak igazi verskezdetek, egy-egy szó fölkelt hirtelen, mint a nap, bevilágította a többit, akárhová nyúlt, tudta a dolgát a költő. Voltak igazi próbák, mikor a költők kiléptek korukból, és a koporsókészítők meggazdagodtak, mert megint megnőtt a rangja a versnek. Voltak igazi nosztalgiák, a vének eljátszották, hogy fiatalok, s a tele vályút fölborította a hiány, mindent elöntött a jelen. Voltak igazi jövők, senkise tudta, mikor kezdődtek, egyszercsak megfordult a naptár, és az ifjak mint öregek feleltek a történtekért. Voltak igazi voltak, sem befejezni, sem újrakezdeni őket nem lehetett, csupán végük lett, mikor az ember rádöbbent, hogy emlékezik. Galambosi László Babits Mihálynak Fölszáll a hab. A kő merül. Hasad a nád, ha hegedül. Megdől. Lehull. Az ősz repül. Fölszáll a hab. A kő merül. Siklik a láng. Az árny halott. A homály búvik. Szaggatott. Jönnek a lándzsás angyalok. Siklik a láng. Az árny halott. A torony tűzzel megtelik. Jajongnak benne reggelig. Harangját üstté perzselik. A torony tűzzel megtelik. Kering a tőr. Ki jut haza? Pengéket ránt az éjszaka. Kondul a féltés ajtaja. Kering a tőr. Ki jut haza? A lámpaoltó föl-le jár. Mellében hajnal muzsikál. Billeg a lomha köd-madár. A lámpaoltó föl-le jár. Makay Ida / Árny-fényjáték Tündértánca a fénynek, az örök-iker árnynak. Kigyúlnak, kialusznak: lobbanó lepkeszárnyak. E szüntelen bújócska, e faun-nimfajáték, mint görög ligetekben, hol az aranykor jár még; röppenő, fényes csókok, villámló ölelések — szamárfül a halálnak — és mégis: mintha kések villogó párbajában a pogány fény elestét sejtetnék kámzsás árnyak: cikázó, illő mámor. Nehéz fenyegetettség.
