Dunántúli Napló, 1986. április (43. évfolyam, 89-118. szám)

1986-04-04 / 92. szám

1986. április 4., péntek Dunántúli napló TAKATS GYULA Új korszak indu A szirmok közt kakasszó villog és lüktet a kagylófényű hajnal. Üj korszak indul, im a mesterek elindultak szerszámaikkal. A vizmester a könyű fák között szines mércével botladozva méri a légbeszökkent áradást. Derékig gázol a habokba. A telt vessző, mint görbén-fújt üveg fanyar borral koccint az égre. Ezer kádár kering. Sok zöld kötény az ágak szűk hajszálcsövébe. És jönnek mind. Nagy műhelyük köré rózsás falat borit a hajnal. Az almafák közt fürge ötvösök dolgoznak vig szerszámaikkal. CSANÁDI IMRE Hazaszál I ingázók Zámoly népe három hónap múlva szállingózhatott vissza Zámolyra, Nadapról már, meg ki tudja honnan, elcsigázott, rongyolt csapatokban. Húzkodták a szekeret, — hisz marha nem maradt: azt fölélte-fölfalta vagy a had, vagy maga az éhes nép .. Üj életet kezdeni no tessék! Mentek, mint az Ígéret földjére ... Puszta falut leltek odaérve. Úgy nagyjából állnak már a házak, fölösleges minden magyarázat: arcuk üres, sem ajtó, sem ablak, — eszelős-ijesztőn tátogatnak. Fogadtatás? a küszöbön lódög, — az őriz egy istentelen gödröt, benn, az egyik tar szoba közepén, rányerit a gazdára: jövevény! Bútor? no, azt vigan föltüzelte sokféle náció, amig lelte. Fűrészelni majd bolond lett volna! mászkálni ki a favágitóra! Dunyha, vánkos tollát a határban szél kergeti, bunkerok sarában; az ajtók is oda vándoroltak, onnan hordja, aki amit hordhat. Éhes tyúk, lúd, gazdasszony szavára, dehogy szalad, — pedig az ól tárva. Ne ítélje mégse lakatlannak házát senki: patkányok surrannak. Hogy bödülne istállókban barom? Csak kutya sem ugat az udvaron. Egész falu félvad kutyát hármat számlál, — ez az összes háziállat. Dob neszére fejüket fölvetik az érkezők: Közhírré tétetik, holnap vasárnap, húsvét mégpedig, ki-ki ünnepöljön... Tudattatik továbbá, hogy hétfőn rendes robot, — Dibi-dobi, pontot rak rá a dob. mindazt, ami muzsika. Sokfelé jártak szerepelni. Akkoriban jobban összejártak az emberek. Felesége minden zenélés után válni akart, de azután ma­radt. . . Beleszokott. Ö pedig szívesen foglalkozott a tehetsé­ges fiatalokkal is. ,,A nyeker- gés sokáig tartott, de addig kí­noztam őket, míg jó zenész lett mindegyik" . . . Két fia is „zene- bolond", egyik szakszofonos, másik szárnykürtös a zenekar­ban, az unokaöccs pedig a nagydobos. A „stílusváltás" persze, nem ment könnyen. De ma már mindannyian büszkék, hogy modern műveket és klasszikus zenét (pl. Lendvay Kamillo mű­veiből, Händel Vizi zenéjét, a Carmina Burana vagy az £gy amerikai Párizsban átiratát) is művészi nívón tudják megszó­laltatni. Az 50 tagú együttes tavaly novemberben szerezte meg az országos minősítés legmagasabb fokozatát, az „Aranylant, diplomával" címet. Ambach Ádám karnagy- helyettesnek pedig 9 éve, mió­ta letette a szerszámot, csak ez tölti ki az életét. Mindenki szereti, mindenki ,,Papá"-nak szólítja. Ma már ő maradt egyedül, mint alapító tag . . . S nem tudom, vajon fiatal zenésznek vagy bárkinek eszé­be jutott-e már, amikor a kis kottafüzetkét a hangszerére il­leszti, hogy ezt a „stimmet" a „Papa" írta, s milyen ponto­san, szépen . . . Vagy az, amit kevesen tudnak, hogy éjszaka nemegyszer „az asszony" fél­álomban hallja, hogy a párja halkan dudorászik: „ta-tam, ta-ta-tam" . . . Azután, hajnali 3-kor, lopva kicsoszog a konyhába. „Hát, töröm a fejem, melyik válto­zatban hangzik jobban. S mu­száj följegyezni, mert elfelej­tem reggelig ..." — mosolyog rám, miközben nagy, erős ’ke­zei fáradtan simulnak egymás­ra a konyhaasztal lapján. Wallinger Endre Grain András rajza . . . Körös körül a büntető- század katonáinak verejtékes ábrázata. Kába tekintete. Or­dítoznak, rendelkeznek, röhög­nek. Az egyik német, fiatal le­gény, mintha derékban ketté­tört volna, hasához kap — rosz- szullét fogja el. Aztán már minden olyan, mintha álomban történne: az autó üvege mögött, nyilván a vezetőfülkében, német nő ül: egyenruhában, tábori sapká­ban, sötét szemüvegben hús­szelettel tetézett vastag szend­vicset harapdál és rág, miköz­ben kíváncsian nézeget ki az ablakon. Néhány német sürgölődik a lángoló hombár közelében: rö­högnek, pózokba vágják ma­gukat, lökdösik egymást. Egyi­kük Fljora felé kiált valamit. Fljora körülnéz: kinek kiál­tanak? De egy mellette elsza­ladó másik német már meg­ragadja a gallérját, és oda­vonszolja azokhoz. Fljora majd­nem elesik, botladozva változ­tatja lábait. Az, aki kiáltott, aki hívta, rögtön lenyomta a fejét, meg­markolta a haját, és fejéhez szorította a pisztolyát. Itt van hát a pisztoly, itt a hatalmas piszkos kézben. Még egy másodperc — és halál! Fljora arca halál előtti gri­maszba rándul, elmosódik. A német félrecsavarja Fljora fe­jét, röhög, jókedve van. És Fljora akkor meglátja . . . ... a fényképezőgép kerek lencséjét a szurokfekete esőkö­penyes német kezében. Beállít­ja a gépet, leguggol, és vala­mi utasítást ad. Fljora ráébred, hogy a ha­lálát akarják megörökíteni, kínszenvedését, eltorzult arcát, ahogy a végét várja. És igyek­szik megőrizni méltóságát, ki­hívóan nézni a lencsébe, gyil­kosaira, akik aztán nézegetik a felvételt. De alighogy a fotográfus fel­állt.. . ... a kéz, amely a haját markolta, nyomban félrehajítot­ta Fljorát, mint egy fölösleges tárgyat, még fenékbe is rúg­ta .. . ... és ő, holtra váltan, ott találta magát a bőgő marha­csorda áradatában. Lángszórók gyújtják fel a parasztházakat — tűzfolyamok keresztezik, falják egymást. Minden ég és üvölt, mintegy izzó kémény, az utcán pedig a tű-ztől, a lövöldözéstől, a kiabá­lástól megvadult teheneket, disznókat, birkákat hajszolnak. Fljora és még vagy hat, a hom­bárból megmenekült ember kézzel, ököllel csépeli a vadul száguldozó tehenek hátát, po­fáját, rugdossa a disznókat, s őket magukat is verik: ököllel, puskatussal. Mindezek közepette teher­autók vonulnak, rajtuk katonák énekelnek . . , Személygépkocsi közeleg . . . ...szekérkaraván vonszoló-- dik, megrakva a hombárban Elem Klimov, napjaink egyik leg- jobb szovjet filmrendezőjének al­kotása elnyerte 1905-ben a Moszkvai Fiimfesztivál nagydiját, s hazánkban is nagy sikerrel ve­títették filmjét. Az alábbiakban részletet közlünk a forgatókönyv­ből. bennégettek cókmókjaival: zsá­kokkal, boronákkal, ekékkel, ru­hákkal, hagymakoszorúkkal, eleven tyúkokkal, leölt és élő malacokkal . . . Az egyik szekéren edények­kel, vödrökkel telirakott bölcső ringatózik . . . . . . erejét és hőstettét fitog­tatva, a büntetőszázad egyik katonája eleven borjút cipel a hátán .. . Egyszer, majd még egyszer teljesen érthetetlen kép villan fel: vénséges vén asszony fek­szik egy ágyban. Aztán látjuk: ... és a páncélozott szállító­osztag ordító katonákkal tö­mött gépkocsijaira. Egyszerre valamennyiük ruhája csuromvi­zes lett és megsötétedett. De ez csak fokozza a neki- hevült katonák jókedvét — tel­jesen felhőtlen az ég, mégis esőt ont! — vonulnak, piszko­san, csatakosan, és tapsolnak. A hangszórós rádió tovább harsogja rendelkezéseit: „Ké­szítsék elő irataikat, személyi igazolványukat, anyakönyvi ki­vonatukat, igazolványaikat... Tarsták fenn a rendet és nyu­Eközben Fljora felé, amint félreugrott az őt üldöző poli- cáj elől, egyre közeledik a sze­mélygépkocsi, benne a „führer- rel" és a majommal. . . . Nem tudni, mitől, egy­szeresek hullani kezdenek a büntetőszázad katonái, hátrál­va, és fájdalomtól eltorzult, vagy a halálban hirtelen meg­békélt, emberivé vált arccal. A csordában ott, ahol az autók vonulnak, robbanások. Valami megszakadt és valami újrakezdődött ebben a pokoli tűzörvényben. Bőgve, fejveszet­ten száguldoznak a megvadult tehenek, a büntetőszázad le­génysége valamerre elrohan. A kis folyó fahídján a pán­célozott száliítóosztag gépko­csijai, teherautók dübörögnek. Robbanás rázza meg a hi­dat. Egy gépkocsi, a katonák­kal együtt, a vízbe zuhan. Két karját fölemelve, ott áll az ádámcsutkás, mellén gép­pisztoly. Valamit kiabál. Fljora veri, lökdösi a tehe­neket, így ér üldözőjéhez, aki puskáját markolva, át akar tör­ni az övéihez. Eltűnik a tehenek között, a porfelhőben. Felbukkan a személygépko­csi. A büntetőszázad parancs­noka hadonászva vezényelni próbál. Kocsiján fürtökben lógnak a büntetőszázad mene­déket kereső katonái, úgy fest az egész, mint Noé bárkája. Fljora vad dühtől villogó szemmel áll, eláIIja a személy­autó útját. A gépkocsi a tisztekkel, a parancsnokkal és a majommal egyenesen feléje tart. Valaki felemeli a géppisztolyát... Fljora mozdulatlanul vár. De egy robbanás eltakarja előle a személyautót és az egész világot. . . Elnémul a kiáltozás, a lár­ma, a muzsika - hirtelen el­tűnik minden . . . Fljora körül­néz, mint aki álmából ocsúdik. . . . Égnek az autók, ég a fel­borult személygépkocsi, holt­testek, tehénhullák hevernek. Más tehenek, szétbitangolva, már legelészni kezdenek. Az egyik felborult autóban beszo­rulhatott a jelzőgomb — szaka­datlanul dudál. Fljora tétován, erőtlen lép­tekkel a hang irányába indul. A félig elégett, szakadatla­nul dudáló autó mellett, a ki­alvóban levő keréknek támasz­kodva, szakadt egyenruhájú német nő ül (az, aki a húsos­szendvicset ette Perehodiban). Halott. Mellette a porban tá­bori táskája hever, minden ki­hullott belőle: fésű, púderdo­boz, szájrúzs, zsebkendő, va­lami fényképek, vatta és kö­tözőszer . . . Fljora mozdulatlanná der­medve nézi ezt az egészet.- Élsz, Fljora, élsz, élsz! Az emberek nézik a . . . . . . földön ülő, elfogott kato­nákat, a büntetőszázad kato­náit. És hallgatnak. Mintha csodálkozva néznék őket. Mint­ha szintén emberek ülnének előttük, ugyanolyan hétközna­piak, mint ők maguk . . . Elem Klimov Jöjj és lásd! az ágyat futva, röhögve az út szélére viszik, utána a bünte­tőszázad még egy katonája, az ádámcsutkás géppisztollyal — kisszéket cipel, a széken min­denféle gyógyszeres üvegecs- kék, tégelyek. Valaki, nyilván jóelőre, kivitte mór a beteg öregasszonyt a kunyhóból, ott­hagyta a veteményeskertben, most látták meg, találtak rá, s ez megint ok volt a mulat­ságra, ilyen módon: — Gyógyulj meg, anyó, élj, gyermekeket szülsz még ! Vidámság, mulatság! Valaki, hogy a tréfamestereknek híze­legjen, zavaros kisüstivel teli, lúd-formájú palackot „ringat" a karján. Ordító, üvöltöző horda köze­ledik gépkocsikon, gyalog, az útszélén pedig ott fekszik ágyá­ban a magatehetetlen öreg­asszony betakarva, mellette a kisszéken a gyógyszerek: vilá­got betöltő röhögés, s a tör­ténetek, a mai nap egész bor­zalma ott tükröződik az öreg­asszony óriásira nőtt, emberi szemében. Egy mellékutcában élőkre va­dásznak. Két kislány, kamasz­lányok, fejüket hátra-hótrafor- dítva rohannak a veteményes­kerten ót; útjukat elállva elé- bük vágnak egyenruhás, fel­fegyverzett férfiak, nem lőnek, élve akarják elfogni őket. Az egyiket már megragadták, az vergődik, de ledöntik a porba. A másik lány erre-arra ciká­zik, őt most oldalkocsis motor- kerékpár veszi üldözőbe. Az oldalkocsiban, kitárt karral, egy katona áll, megpróbálja elfog- nr menekülő áldozatát. A kislány elér egy kútig, fut­tában beleveti magát. A motorkerékpár erre-arra kanyarodva megáll a kútkáva mellett, a büntetőszázad kato­nája kiránt egy fekete kézigrá­nátot a derékszíja mellől, és belevágja a kútba. Egyszercsak, váratlanul ha­talmas vízoszlop - ennyi víz nem is lehet a kútban — tör fel az ég felé. Mintha az egész a falu felé szökne, és felhőszakadásként özönlene a gépkocsijaikra . . . ... a tisztekkel teli személy­autóra is... galmat . . .” Aztán induló har­son fel,1'-hetyke, vidám mars. Közben valaki az életben maradt tyúkokat hajszolja, egy másik vizelni próbál futtában; dühödt, haragos, kába tekinte­tek, hirtelen nevetés csattan fel, de nyomban ordításba ful­lad . . . ...a nevetés oka: egy szem­üveges, kövér németet, hogy ki­józanítsák, egy vödör tejjel ön­tenek le. Valaki (fejét sötét háló bo­rítja) a kertből tör elő, csöpö­gő lépet tart a kezében, és azt kiáltozza: „Méz! Méz!" Fljorára ráakaszkodik egy policáj, szemére húzva a félel­metes sisak; ahol egy van, nyomban felbukkan egy másik is. A tehéncsorda viszi őket, mint a vízáradat, hol összeso­dorja, hol szétválasztja . . . A policáj szeme bamba-dü- hödt, egyre-másra megpróbál­ja elérni Fljorát a botjával. És egyre kiabál: „Hé, te, frajer- juga! Gyere csak ide!’... Gye­re csak ide!.. .” A büntetőszázad „führer"-je közeledik nyitott személyautón, a makimajom ijedten fészkeli be magát a zubbonya alá, csiklandozza és nevetteti a pa­rancsnokot, aki megsimogatja a majommal kitömött mellét... Egy szekéren, a rázúdított cókmók halmai között, élő, ver­gődő tyúkok füzérével teliag­gatva, a büntetőszázad egyik katonája áll, ostorral csépeli a lovat. Fiatal legényke szalad, ket­ten rohannak utána kópé vi­dám ábrázattal, lelövik, üvöl­tés, sikoltozás, botzuhogás, kor­bácscsattogás, újabb lövések, az égen pedig varjak és csá­kók röpdösne'k ide-oda, nem tudnak kitörni a füst-zsákból: valaki mór azokra is lövöldöz. Az egész kavargás fölé ma­gasodva, lovas németek köze­lednek. Derékig meztelenek, vi­zes, ragyogó sisakok a fejükön. Kezükben szuronyokként ma­gasba meredő golyószórók, va­laki még vasvillát is markol, középkori lovagok pózában fe­szítenek, valamint énekelnek.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom