Dunántúli Napló, 1986. március (43. évfolyam, 59-88. szám)

1986-03-01 / 59. szám

Pandúr József rajza Könyu Császár István Gyilokjáró NINO NIKOLOV Katonai temető Sírhalmok a síkon. Szürkén reszket a füst a lankák fölött elhalón. Csillagok. És korhadó keresztek. Halál! Túl kilenc hideg folyón. Első hó. Tévelygőn és riadtan. Honnan és miért épp ide száll? Halkan hull. Szokatlanul. Hivatlan. Vágányok közt fehérül a sár. Lapul a föld szürkés, hideg lepelbe. Gondok, s magok terhétől kövér. Felfénylik az alkonyég, amerre az erőtlen visszfény még fölér. Halott a szél is. Távolabb egy halvány és csúcsíves torony harangja zeng. Süket s vaksi az este, lehullván síkságot, sirhalmokat beleng. Mindegyre indulok. Majd visszatérek. Senki nem küld el, s be sem fogad. Hordozva kint, így változik a lélek: esőcsepp, hópikkely, vagy jégdarab. Pécs, 1957 Király Zoltán fordítása Pakolitz István Romlás Idővel minden Írástudó el­jut abba az állapotba, ame­lyet József Attila úgy jellemez, hogy amikor verset ír az em­ber, verset nem írni volna jó. Nem egyszerűen szklepszis ez, noha arra is lenne éppen elég ok és indok, hanem va­lamiféle csömör. Mitől? Erre nem egyszerű válaszolni. A betűtől, a szövegtől, a fogal­mazás kényszerétől és auto­matizmusától. Az írói „mes­terségben" ugyanis az a fá­rasztó, hogy soha nincs ben­ne szünet. A valóságot, az élményeket szinte már a születésük pillanatában fel­dolgozza az író, szelektálja, rendezi, sőt nem egyszer pro­vokálja, manipulálja is az ábrázolás, az ábrázolhatóság kedvéért. Az íróság „mint olyan", s egyáltalán, a mű­vészvilág lölki kínjai, belső ügyei mindenkor foglalkoz­tatták az írókat, de nem vé­letlen, hogy éppen az elmúlt évtizedekben szaporodtak el az erről szóló írások. (Lásd: Camus, Sartre, Styron, Below, Trifonov, Okudzsava, Kolozs­vári G. Emil, Jókai Anna stb. stb.). Játákl is ez, de kény­szer is. Kifejeződik az írás­tudók rossz közérzete, amely éppen a bizonytalanságból adódik. Kinek írnak? Kell-e az írás? A kérdések nem költőiek s nem patetikusak. Az írók kézzelfoghatóan is tapasztalják, érzékelik, hogy csökkent az irodalom presz­tízse, s ennek' csak az egyik, de nem a leglényegesebb oka a tévé, video stb., ami­re gyakorta 'hivatkoznak. A baj mélyebben van, mint ahogyan maga a válság is jóval korábban kezdődött (te­hát iával a tévé előtt, iásd pl. Babitsék vitáját a regény „haláláról” stb.). Félreértés ne essék, ez az írás recenzió, tehát a fen­tebb mondottak is Császár István legújabb munkájáról szólnak. Amelynek igen ne­héz meghatározni a műfaját, s ez nagyon is megegyezik a szerző szándékával. Törje csak a fejét a kritikus, a re­cenzens, hiszen a nyájas ol­vasót úgysem érdeklik az ilyen apróságok. Császárnak tökéletesen igaza van, ami­kor Rév Zolinak „regényhő­sének’’ a szájába adva gú- nyorosan, csipkelődve ír a kritikusokról, s egyáltalán az irodalmi életről „mint olyan­ról”. A dolog sajátossága és pikantériája azonban ese­tünkben is az, hogy ezekre az utalásokra, nyílt és bur­kolt célzásokra csak az „ve­vő", aki benne van az 'irodal­mi nyüzsgésben, ismeri azt. Durvábban fogalmazva: ez a könyv is kicsit a szakmá­nak szól. Ez azonban nem baj. Időnként söpörjön az irodalom rs a maga portáján, mert kívülről ugyan most hi­ába várna segítséget ehhez. Ki ez a Rév Zoli? Civil foglalkozását tekintve kazán­fűtő, akii megelégelve az író­ságot, az irodalmi beltenyé­szetet, amely a Hungária Ká­véházban váltotta a világot, főtt saját keserű levében egyszerűen „kivonult". Azaz nem ír többet, noha első (és egyetlen) könyve alapján nagy jövőt jósoltak neki. Császár iróniája itt már két, sőt több irányban is csíp. Mert abba lehet-e hagyni az íróságot? Rév Zoli is becsapja önmagát, mert noha életfor­mát változtatott, önmagát azonban nem tudta. Csak Münchhausen bárónak sikerült a saját hajánál fogva kirán­tani magát a mocsárból. Mert igaz, hogy nem ír, az­az nem publikál ez a Rév Zoli, de állandóan fogalmaz, az észjárása, temperamentu­ma az íróé, a megjelenés kielégülése, feloJdódá'sa nél­kül. Nem kell erőltetni a be- lemagyarózást, hogy Rév Zo­li kicsit Császár István is, s nemcsak abban az értelem­ben, ahogyan Flaubert azo­nosította önmaqát Bovaryné- vall. Császárnak ez a forma arra kell, hogy szabadjára engedhesse csúfolódásos ked­vét, nem kímélve önmagát sem. Olyannyira groteszknek látja a világot, hogy szinte már definiálni, ábrázolni sincs kedve. Leszámol azzal a romantikus ábránddal, hoqy az irodalom (a művé­szet) formálni tudja a vilá­got, de rosszkedvű is ettől a csalódástól, mégse tud bele­nyugodni. Ha nem lehet hur­rá optimistán, akkor jön a he­roikus pesszimizmus, a pom- peji katona, a halaknak, ma­daraknak prédikáló Assisi Ferenc gesztusa. Mert nem mondani nem lehet, ha mór megsejdítettük az igazságot. Iqy aztán meg is érti Rév Zolit, a révzolizmust, de vitat­kozik is vele -r önmagával —, mint tesszük ezt mindany- nyian a magunk posztján. Az ellenkező beállítás — azaz, ha Rév Zolit sikeres írónak áb­rázolná — lenne a hazugság. Szeretne hinni, ápolgatja is a hitét, óm a durva valóság minduntalan lehűti, kijózanít­ja. Ne higayük, hogy ez az életérzés és gondolat új. Vol­taire Candíde-ja is a kispol­gári idillbe menekül kénysze­rű kalandjai után (műveljétek meg a kertjeiteket). Csakhogy ez soha nem elégítette ki az író—művész embert, ezért ironizál Császár is - Rév Zo­liról, Rév Zoli szavával — er­ről a mentalitásról. Horpácsi Sándor Gergely-féle naptát szerint Palmarem van, azaz Virágvasórnap, egyik gyönyörűséges szava zengő anyanyelvűnknek. Tíz óra körül jár az idő, szép nap­sütés ajnározza a part menti fákat-bokrokat. Odahaza már javában harsog a kisiskolások Passió-recitálása: „Másokat megmentett / / Magát nem tudja megmenteni / / Ha Isten Egyfia / / Szálljon le most a ke­resztről //És hiszünk neki!" ... Ha ugyan az oroszok meg­engedik a templomozást. Dologtalanul lézengünk; su­tyorogják, hogy hamarosan ki­javítják a szivattyút, aztán irány a trollervbergi front. .. Baudelaire könyvével a hó­nom alatt, föltelepszem a Csörsz naszád tatján terpesz­kedő ágyú csövére. A Szolg- szab kifejezetten nem tiltja ezt, de én se tagadom, hogy célzatosság nélküli lenne mi- velkedetem. Mert hát akár­hogy vesszük is: inter arma leledzőnk —, hogy a reterát dőlne ró erre a veszettfejsze- háborús miskulanciára, hiszen az üdvösség utáni 1945. év márciusát írjuk .. . Most ve­szem észre: valamelyik marha katona három szál barkát du­gott az ágyúcsőbe. Zsomboky kapitány úr, a Duflafejű csosz- rog végig a ferdeken. — Olvasgatunk, karpaszo­mányos, olvasgatunk? És mit olvasgatunk? — Alázatosan jelentem, Bau- delaire-t. Sülthalszeme kigúvad; nya­kamat teszem rá, fogalma sincs, kiről-miről van szó. Segít magón, még egyszer tudakolja. Ügy segítek rajta, hogy a kö­tet címét mondom: A romlás virágai. Parancsnokom megis­métli, jól megnyomja a rom- fós-t. Inkább csak éberségből, a ,,romlás”-ra való utaláskép­pen érdeklődik. — Te ilyenesmiket olvassz, karpaszományos? Mi vagy te civilben? Válaszolni kell, bár legszí­vesebben belerúgnám a Du­nába. Ezt azonban kifejezetten tiltja a Szolgszáb. Még jó, hogy idejében le­pattantam, azaz lemásztam az ágyúcsőről, mert cifra dolog lett volna, ha ültőhelyemben kedélyesen eldiskurálok a Csörsz parancsnokávalI Vala­hogy így: Mit szólsz hozzá, atyafej, falusi tanító vagyok, a nemzet napszámosa, egyike a tengernyi napszámosnak ... Haptákom az elégségesnél jobban sikerült; különösen erőteljes lön a tanító nyoma­tékos ejtése. Duflafejű kiokta­tott: jobb helyet is találhatnék romlásos mániámnak. A bar­kát sürgősen kiszedette velem az ágyúcsőből. Látszott a fizi­miskáján, hogy a barkót: a vi­rágot mindenképpen össze­függésbe akarja erőltetni a könyvvel. A kettő elegyét pe­dig semmi módon sem tartja alkalmas bátorításnak, pláne hitvallásnak a végső küzde­lemre ... Széchenyi emlékezete c. köl­teményében ezt mondatja Arany a Legnagyobb Magyar­ral: „Elvész az én népem, el- vész, kiálta, // Mivelhogy tu­domány nélkül való!" Rudolf Bó'lint főgépész úgy vélekedik, hogy ebben nyilván igaza van a Vörös Stefinek; (ugyan honnét ösmeri a főgépész úr ezt a ne­vezettet?!) de abban a másik­ban, hogy „Magyarország nem volt, hanem lesz” — melléhaji- gált, lett légyen akármilyen okos ember is, gróf létére. És Széche­nyi után teljesen szabadon, nyilván az ősmagyar kishitűség, rezignáció, valamint az eleve- elrendelés alapján, imigyen bil­lentette helyre a hungarus-vi- lágegyetemet: — Magyarország nem volt, de nem is lesz, soha a büdös életben! Ez a Duflafejű nemigen bír engem. Szilvesztertől, a naszád zászlósától tudom, morgott is már az öreg miattam: „Mit ke­res ez a karpaszományos a tiszti kabinban?!" Csáki Béla főhajónagy, újonckori ismerő­söm, sosem kifogásolta ottléte­met. A hajónagyot, szintén lu- dovikás, eddig nem volt vele találkozásom, Soltésznak hív­ják, Soltész Lórántnak. Szimpatikus, csinos gyerek, mindjárt így kezdte: „Szólítsál nyugodtan Lórinak, csak arra vigyázz, meg ne hallja az öreg!” Szilveszter, de genere Straub, tömörebben aposztro­fálta a kapitány urat: „Léván!" És fejjel intett Zsomboky kajüt- jének ajtajára. Legalább öt per­cig röhögtek, mikor közöltem, hogy Duflafejűnek kereszteltem el a kapitány urat. Zsomboky ka­binja a tisztiszobából nyílt. Duflafejű ki nem állhatta a bratyizást, ez rendben van; minden félhülye azt hiszi, az ilyen hóbortossággal tekintélyt tud tartani. Jó, hogy nem tud­ja, időnként destruktív hangú verseket idézek, mert az‘ még csak hagyján, hogy olvastom- ban rajtacsípett; de hát én ter­jesztem is a romlást, sőt bele- kapcóskodom az irodalomba, ami már több a soknál. Ami azt illeti, Csáki főhajónagy ugyancsak kifogásolta rímfara­gói tevékenységemet; vélekedé­se szerint, aki írásra adja a fe­jét, nem lehet igazán becsüle­tes magyar ember. Az még ci­vilnek se jó, nemhogy katoná­nak. No, nem is veregette meg a vállamat pl. az alábbi vers­indításomért: Ha még sokáig tart e bolhacirkusz, // Aligha­nem stratéga lesz belőlem... Az a tökkelütött Szilveszter, ha már elkunyerálta a pepita ir­kába rótt verseimet, legalább ne mutogatná másoknak. Tiszt­társainak. Amilyen széltoló, ké­pes lenne Duflafejűnek is föl­olvasni háborúellenes zöngemé- nyeimből I Csáki főhajónagy nem titkolja rosszallását: — Vigyázz, Prokotics, meg­ütöd a bokádat! A helybéli ma­gyar újságban közzétett versed, az a szamaras-jézusos, még csak elmegy valahogy, bár itt a nyakam, ahhoz se kértél en­gedélyt a Hadtestparancsnok- sóqtól I Szilveszter, a ló intimebb anatómiai alkatrészét emleget­ve fölvihogott: — Majd marha lesz enge­délyt kérni az ilyen bolhacirku­szos rigmusaira! Csáki a katonai esküre hi­vatkozott. Erre én olyasmit kezdtem fejtegetni, hogy a kikényszerí- tett eskü jogilag érvényes ugyan, de erkölcsileg nem kö­telező. Ki-ki fölmentette magát már akkor, midőn az eskü szö­vegét suppogta. „Viszont ettől még nyugodtan főbe lehet lő­ni a pasasokat!” — jegyezte meg Csáki Béla. Szilveszter zászlós szerint az esküszegőket a töküknél fogva akasztják föl. És röhögött nagy elmeélessé­géhez, akár egy jobbmodorú víziló. Csáki főhajónagy marad a „vonalban" s ingerülten kérdi: — Mért nem léptél le?! — Mert a szökött katonának sehol sem lehet tisztessége. Meghát féltem is. Éppen elég­szer láttam szökésben elkapott katonákat szarházi nyilaskölkek kíséretében ... Nem maradt más hátra, hagytam magam ci- peltetni a „csurmával”, végig az aknásított Dunán. Parafa­úszóval a derekamon. Talán a jeges vízbe ugrottam volna a ferdékről?! Csáki Béla semmit se szólt, csak sejthettem, mit gondol. Valahol a lelke mélyén bizo­nyára érzi, cirkusz ez az egész. Bolhacirkusz. És oly nevetsége- sen-keserű, ha ráadásul köhög is a bolha! Szilvió zászlós úr az asztal alatt enyhén bokán rúgott: most már elég! A főhajónagy felállt; annyit mondott még, hogy a szerelemről írjak, ne a háború­ról! „A katona ne politizáljon!” — s otthagyott bennünket. Lóri eddig se mukkant meg, ezután is hallgatott nagyokat. A zászlós úr pediglen rátért a tárgyra. Talált vala egy jótét mecé­nást bizonyos Patricia szemé­lyében, aki fülig beleesett Sol­tész Lóriba. „A leányzónak — ecsetelte Szilvió — még test­vérek között is óriásra mérete­zett keble és fara van, de ez téged egyáltalán ne zavarjon — fordult hozzám rihegve —, ha Lórit nem zavarja! A vaskos domborulatokhoz ugyan kevés­bé illik a nemeskócsag-jellegű Patrícia név, amit ez az ama­zon, — lévén romantikus haj­landóságú — nyilván egy Jó- kai-regényből kaparászott elő. Szinte biztosra lehet venni, a hölgyet nem erre a névre ke­resztelték, de hát minden jobb sorsra érdemes ferdesarkú is- tenteremtménye ad valamit a jóhangzású nevezetre. Mivel gyengécskén beszél magyarul, s az ilyes gyatrácska nyelvtudós­sal legföljebb henteregni lehet, de épkézláb módon szerelmet vallani nem; megbeszéltem ve­le, kerítek egy fűzfapoétát, aki szerelmi vallomást fog írni. Ter­mészetesen versben." Szilvjó úr egyszuszra mon­dotta el tirádáját. Lóri somoly- gott, én feszengtem. Diákko­romban sok-sok dolgozatot ír­tam más helyett, de más nevé­ben szerelmeslevelet csupán egyszer rittyentettem, nem is lett semmi komolyabb dolog az ömlengő episztolából. Lóri csak riheg-röhög, hogy Patrícia pont ráakaszkodott; holnapután úgyis itt hagyjuk a várost, addig hadd járja bo­londját a megkergült fehércse­léd. És hozzáteszi: — Meg aztán ti is kiszóra- kozzátok magatokat. Szilveszter ismét átveszi a di­rigensi pálcát. — Patrícia kikötötte, hogy a vers minél hosszabb legyen és olyan szerelmes, amilyet még nem látott-hallott a világ. Oktatólag buzdított: — Tehát kösd föl a gatyád, a jóistenedet! Kapsz a Patrícia- megígérte kövérlibából; termé­szetesen a pénzt, vagyis a ho­noráriumot illetően sem lesz smuciq. Amúgy sincs már cse- lák Koronánk, ezért se marad­hatunk szégyenben! A versezet elkészült, kereken 120 struflivá terebélyesedett, el­képesztően nagy lopkodások- kal, holtaktól és élőktől, klasz- szikusoktól és dilettánsoktól, beérkezettektől és kezdőktől, külhoniaktól és a hazai nép­költésből, valamint a sláge­rekből merítve egyaránt; meg­tűzdelve iszonyatosan e'kopta­tott rekvizitumokkal, mint annak a rendje! Szilvió kifogásolta, hogy kevés benne a zaft, nem­igen lehet rajta röhögni, egy­két helyen nem ártott volna hol­mi kincstári fordulat, őrmester­módra. Mért ne, hát pont a Patrícia fogja érzékelni-érteni azt, hogy „szerelem fészke” az ölem?! Aztán az a jóféle „ba­ka-bunkó” szintén hibádzik a verses vallomásból. Végül is megegyeztünk abban, hogy utó­lagosan beiktatjuk, „elrejtvén az versfőkbe’' ama bizonyos szerelmes cselekedetnek nyel­vünkben általánosan ösmert variánsát, ajánlással. Nekem ugyan változatlanul jobban imponál a Bibliából ismert kö­rülírás: „bészólítván feleségét hálókamorájába, esméré őt”. Bár abban igaza lehet Szilvesz­ternek, hogy az ilyen csupa domb-völgy felépítésű, nagyehű nőstény, mint ez a Patrícia, konkrétabb megfogalmazást vár a szerelmi lázban, mint az ál­matag ízű-hangulatú „esmé- rés”. Meglett a hatás így is; Pat­rícia csaknem elájult a gyönyö­rűségtől, bár jó, ha felét-har- madát értette összehabrigyált elmeszüleményemből. Jobban mondva lopkodásimból. Lóri ja­vasolta is, változtassam meg a nevemet Prokoticsról Lopko- witzra. Patrícia, a Nemtő, nem sordíjat fizetett, hanem átaljá- ban: pontosan 200 Korona ho­noráriumot kaptunk Szilvivel, amit a légitámadások alkalmá­val istenesen el is vertünk a Tű­nél sarkán árválkodó kocsmahi­vatalban. Ha még sokáig tar­tott volna a „poplak”-os idő­szak, fia pénzünk se marad, aminek a seggire verjünk. Nem is szólva a kiadós hasmenésről, amit a Patrícia-tömte-hozta kö­vérliba idézett elő, Zsomboky-Duflafejű csak azért tűrte az egész marhásko- dást. mert telezabálhatta ma­gát libamájjal; szíve szerint per­sze legalább szeretett volna be­lecsípni a leány majd-kicsatta- nó fartő-húsába, de ehhöz nem adatott őkelmének elég kurá­zsi; s különben is, az ebből származó esetleges konfliktus jócskán gyengíthette volna a naszád tisztikarának egységét. Ha uqyan egyáltalán volt vala­ha is ilyen egység. Két nap múlva elhangzott a vezényszó: „Farkötelet eldob­ni!” — és máris iszkoltunk Má­ria Terézia Anyánk hűséges ne­meseinek patinás városából. Patríciát le kellett fogni a par­ton: mindenáron velünk óhaj­tott jönni, akár a harcba is, csak hogv Lóri mellett marad­hasson. Úgy látszik, komolyan vette a dolgot. Szilvió úgy tud­ja, útban van a gyerek; ám a leendő kisklambó semmiképpen nem lehet a Lóritól való, hiszen „annyi" ideig nem állomásq- zott naszádunk a városban. Patríciától viszont könnyen ki- tellik az ilyen megalapozatlan ráfogás. Mindesetre, maratho- ni méretű verselményemben a gyerekről egy árva szó sem esett. Mindenki a fedélzeten van, levett satyakkal integetünk, sap­kaszalagunkat ripegeti a szél. Szilveszter zászlós úr intonáljo a nótát: „Megüzenem a szeretőm anyjának. Ringó bölcsőt csináltasson lányának; Ringó bölcsőt, rácsos legyen a széle — — Miért, te?! — Hogy a kicsi jakumó ki ne essen belőle!” HÉTVÉGE 9.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom