Dunántúli Napló, 1986. március (43. évfolyam, 59-88. szám)

1986-03-29 / 87. szám

A fiatal Szomory Dezső párizsi önkéntes szám­űzetése kezdetén r Es újfent Szomory A Pécsi Nemzeti Színház Bella-bemutatója elé Évtizedekig a nevét se hallot­tuk . .. Nagy­jából a harmin­cas évek má­sodik felétől: amikor a faj­gyűlölet egyre több szégyen- teljes korlátot állított eléje is. Szomory Dezső elé is, aki, ha csak drámákat írt volna száza­dunk első har­madában, ak­kor is„ a kor jelentős alkotói között kellene említenünk. Aki ott van a Nyu­gat első nagy nemzedéke kö­zött, ha más­képp, más esz­közökkel harcol is a társadalmi progresszió folyamatában, mint szélesebb látómezejű alkotótá rsai. Ez a „másság" meghatá­rozó lett számára teljes éle­tében. Attól, hogy kizáró­lagosan pesti, és attól, hogy senkiéhez nem hason­lítható, zengzetes-furcsa művészi nyelvezettel fogal­mazta műveit. Támadták is érte neves tudósok, épp eleget. S ha itt arra uta­lunk, hogy a fel-fellángoló nagy stílusvitákban olyan személyiségek védték meg a magyarul nem tudás vagy a magyartalanság vádjai alól, mint Ignotus vagy Kosztolá­nyi, akkor nem lehet kétsé­günk afelől, hogy e polé­miák formálódó nyelvünk előnyére váltak. Vclomikor, a hetvenes évek elején újra kiadták, el is kapkodták Párizsi regény c. kötetét. Akkortól kezdve „lett” Szomory ismét a ma­gyar irodalomban; bemutat­ták darabjait a pesti szín­házakban (Hermelin, Bella, II, Lajos király, Incidens az Ingeborg-hangversenyen); s nemrég a Magyar Televízió is fölfedezte: kellemes estét nyújtva a tv-játéknak adap­tált Györgyike, drága gyer­mek c. színművével; vagy utóbb, talán legjobbnak te­kinthető történelmi drámá­jával, a II• Józseffel. Jó másfél évtizede immár tehát beszélünk is róla. Ez­alatt sokan, sokféleképp le­írták, összegezték művésze­tének lényegét. Azt, hogy Szomóry nem csak különc volt életében és az iroda­lomban — miként egy kor­osztály előtt homályosan fölrémlik —, hanem különös tehetségű, s a maga idejé­ben új érzések kifejezéséért, új gondolatok polgárjogáért küzdő alkotó is, aki öntör­vényű világot teremtett, amelynek közegében gyak­ran nyelvet öltött a korlá­toltságra, a harácsolásro, az embert letipró erőszakra. Alakja, ha irodalomtörté­netünk egyszer vállalkozna „tenni valahová", talán éppen Kosztolányi és Krúdy között állhatna. De minden­képpen Krúdy Gyula közelé­ben. Hiszen különös hajótö­rések után tért. meg jó más­fél éves párizsi száműzeté­séből a század elején ez a nagykörúti Szindbád; ez a furcsa, mindig elegáns vi­lágfi, akit a pincérek „mél- tóságos úrnak” szólítot­tak ... S csak nagyon keve­sen tudták róla, mennyi ke­serű irónia belső, hangta­lon röhögésével emelte ön­magát erre a „rangra", jó­tékonyan szemlélődve a li­pótvárosi parvenük eszmé­letlen butaságának minden­napos történetein. Társadal­mi színműveiből — nyolc-tíz ilyet írt, valamennyi a jel­legzetes századelős vagy tí­zes-húszas évekbeli pesti belvárosban játszódik - vé­letlenül sem hiányzik e mű­vek éltető eleme, a sajátos színekben kacagásra inger­lő sajátos irónia, mely nél­külözi a megbocsátó bölcs mosolyt, az összekacsintást. Ez is okozhatta, hogy noha nagy sikerei is voltak — mert megnézték, elfogadták — nem szerették... S ez is oka lehet, hogy mikor több­szörös hajótörései után —, még húszévesen Jászai Mari (egyik) szeretőjeként dezer­tál a Monarchia csukaszür­ke angyalbőre elől Párizs­ba, s csak a Habsburg-triló­gia első darabja (A nagy­asszony) tájékán kap csá­szári kegyelmet —, híres drá­maíróként is újra és újra meg-megindulnak ellene a különböző támadások. S csak nagyon kevesen állnak ki mellette, csak a legjob­bak . . . Akkor is, amikor 1927-ben a Nemzetiben (Márkus Emíliával) fölújítják A nagyasszonyt, s a premie­ren bűzbombás-botrányos antiszemita tüntetést szer­veznek, miközben az utcán „Szomory-botokat” árul­nak . . . Akkor Hevesi kény­telen levenni a darabot a műsorról. Mindezt nagyvo­nalú tartással viseli el — de belül nagyon fájhat. .. Magányos farkasként élte le az életét. Társasági körei, megpletykált szerelmei s gazdag, 50—60 kötetes élet­műve ellenére is. Vajon mennyi lehet ebből a való­ban időtálló? A kérdés eldöntéséhez, úgy gondolom, megközelí­tően húsz színpadi műve kö­zül az eddig újra fölfedezet­teken kívül jóval többet kel­lene megismernünk. S ebben a vidéki együttesek közül a Pécsi Nemzeti Színház érde­me az, hogy 5—6 éven belül immár a második Szomory- bemutatóra vállalkozik. (A Szabók y Zsigmond Rálaelt követően, amelyet ,,Hagyd a nagypapát!" címmel ját­szottak.) Ezúttal, az 1972-es vígszínházi fölújítás darab­ját, a Bellát tűzték műsorra. Mindenesetre kell némi bátorság ahhoz, hogy má­sodjára is olyan művet vá­lasszanak, amelyik nem sze­repel egyetlen Szomory-ösz- szegezés „Fontosabb mű­vei:” felsorolásában. A da­rabról szóló kritikai vélemé­nyek ugyan mind az ősbe­mutatót (1913), mind a Víg­színház fölújítását követően megoszlottak. S anélkül, hogy befogadását vagy él­vezetét bármilyen tartalmi momentummal csorbíthat­nám, itt mindössze annyit, hogy elolvasva korfestően ér­dekes társadalomrajznak éreztem, amely szokott kör­nyezetében játszódik, s amely izgalmas lehetősége­ket kínál rendezőnek, szí­nészeknek egyaránt a jellem- ábrázolásra. Letéve a kötetet, Illés Endre sorai jutottak eszem­be. Egyhelyütt azt írta Szo- moryról, hogy ez a bravúros stiliszta, aki egymaga egész zenekar volt, valamivel min­dig fölingerelte a nyárspol­gárt. Hátha ezúttal is sike­rül? . . . Wallinger Endre Pákolitz István AKVAREL Z somboky kapitány ur, alias Duflafejű, szemláto­mást örült a kitűnően mű­ködő szivattyúnak. Nem örül­hetett sokáig, mert Fischlösung- nál váratlanul lehorgonyoz­tunk; Gerde hajómester, na­szádkormányos bejelentette: nem vállal felelősséget a Csörsz őrnaszád épségéért, mi­vel nem ösmeri ezen Duna-sza- kaszt. Zsomboky szaporázva ká­romkodott: mért csak most jut eszébe Gerdének a tájé­kozatlanság, mért nem szólt a zsoponyi induláskor, hiszen tud­ta, merre megyünk. Újabb szegénységi bizonyítvány a Cégről: ilyen naszádkormányo­saink vannak, akik úgy gondol­ják, Bécs alatt 20 km-re vé­get ér a Duna. Kmetykó Pál folyamőr honvéd szerint arról van szó, hogy Ger­de egyértelműen megunta a futkosást, nem akarja tovább vinni a Csörszöt. Nem kíván semmiféle frontra menni, „mi­velhogy ottand lűnek is." Dömötör bácsinak gondot okoz, miféle név a Csörsz. Ahogy mondja, a csősz értelmé­vel tisztában van, az öregapja, az apja is csősz volt, de mi a fene az, hogy Csörsz. Föllelkesedve az újabb kultú­ra-terjesztési lehetőségen, már­is kezdem kikanyarítani A Csörsz árka c. népmondát, emit másodosztályos elemista koromban hallottam Hirt tanító úrtól.- Ez a Csörsz királyfi meg­kérte a hetedik határban lévő szomszéd király lányának, Dé­libábnak a kezét, de a leendő ipa csak úgy adta a lányát, ha Csörsz hajón viszi haza. Nyilvánvaló, a hajóhoz víz kell, a vízhez meder szükségel­tetik. El is kezdték ásni a folyó ágyát; Csörsz egész népét ásó- ra-lapátra fogta. Éjjel-nappal furtonfúrt ásták-vájtók a folyó medrét, mígnem a hetedik na­pon kitört a vihar, s a ménkű belevágott Csörsz egyik alatt­valójába. Megszeppent a so- kadalom, futott, ki merre látott; félbe-szerbe maradt Csörsz ár­ka ... Diktum-faktum: nem ké­szült el a folyamágy, nem te­reltek bele vizet, nem indulha­tott a hajó sem, fuccsba ment a menyegző, Délibáb, király­kisasszony pártában maradt. Ekkor már többen odagyűl­tek; Dali Pista, Somos Antal, meg mások is, hümmögetve a monda azon textusára, hogy Csörsz árokásásra szorította népét; úgy látszik, ez így volt, mióta világ a világ: a népeket mindig befogták robotra, ha kellett, ha nem. Ki-ki hazai él­ményt asszociált: a légitáma­dások idején ugyancsak részt kellett vállalnia órokásásból a púposnak, a sántának is. Hon­védelmi célzattal persze, búvó­helynek. Nem ilyen marhásko- dásból, hogy valakj, még ha Csörsz királyfi is az illető, ha­jón vihesse haza szíve válasz­tottját, Délibábot. A tekintetekből észleltem: szép, szép ez a kitaláció; bot­csinálta tanítványaim elréve­deztek kicsinnyég; aztán Dali Pista elrikkantotta magát: >r- Naná buzogány I Ánderzen meghótt! Dömötör bácsi ezt alaposan félreértette, mondván, Ander- zen nevezetű személyt a Fo­lyamőrségnél nem ösmert, ta­lán a tiszaiaknál szolgálhatott; ő ugyan arrafelé még nem lá­tott tisztességes embert, mivel­hogy eddigelé a Tiszamentén nem járt. De hogy Óbendén, vagy Jábán ilyen nevű katona nem volt, az tótziher! Mielőtt kitörne a röhögés az öreg népfölkelő kontójára, be- lekapők a Délibáb nevezet ma­gyarázatába. Mégpedig jelen helyzetünknek megfelelően. Ha­marosan kisült, hogy a legény­ségi állományú egyénekben igenis van érzék a költői átté­tel, a nyelvi mozgékonyság- sajátság iránt; Somos Antal sza­kaszvezető imigyen fogalmaz: — Mink is kergetjük a Déli­bábot, azaz a délibábot... És a mi dolgunkba éppenúgy be­levágott az istennyila, mert csak bóklászunk, kóreszolunk a vakvilágba, akár a Csörsz ki­rályfi népe . . . Szilveszter, a Csörsz hadap- ród-hajómestere a takarodó után azzal jő, hogy reggel in­dulunk Bécsnek büszke várá­ba, vagy inkább városába. — Hogy-hogy? Gerde regge­lig kitanulmányozza a Felső- Dunát?! — Nem a naszáddal me­gyünk, te pupák fűzfapoéta, hanem gyalog, vonattal, röp- csivel, ahogy éppen tudunk. Mi ketten. — Mi a kaka?! Zsomboky, a Duflaf&jű kapi­tány úgy döntött, hogy Bécs- ben szereznünk kell a DGT-től (Duna Hajózási Társaság) egy épkézláb kormányost, aki to­vább tudja vinni a naszádot. Küldöttségünkben Szilvié képvi­seli a Csörsz tisztikarát, és pe­dig a „csatacirkáló" legénysé­gét; majd svábul eldadogom, kik vagyunk, mért küldtek, mit óhajtunk. Különösebb baj nélkül sike­rült eljutnunk a császári vá­rosba, személvonaton, nyílt pa­ranccsal. Bámészkodtunk a Ringen, a Szent István dóm­ban; a Prater nem volt nyitva, az óriáskerék amúgy se mű­ködött; a bécsieknek egyéb dolguk volt, semhogy nagykere­küket forgassák. Kikeveredtünk a Társaság Igazgatóságához, ahol tűrhe­tően elmotyorásztam, mijárat­ban vagyunk: de üres kézzel fordultunk ki az ajtón: még jó, hogy barackot nem nyomtak a fejünkre nagy jókedvükben: nahát, ezek a derék magyar kriegsmarinerek minő jópofák; igazán remek ötlet, csak úgy kigondolják, hogy a Társaság vagy az Igazgatóság tüstént le­akaszthat a szegről egy Botz- mann-t a Csörsz „ágyúnaszád" részére . . . No nem, erről szó se lehet. Dél felé járt, amikor dolgunk- végezetlen visszaindultunk gya­logosan a part mentében, mi­vel Fischlösung irányába aznap már - spórolásból - nem in­dult vonat. Mi az a húsz kilo­méter? Jól bent voltunk a dél­utánban, mikor egy kósza va­dászgép géppuska-tüzet nyi­tott ránk. Alkalmasint szórakoz­hatott az „ami", vagy nem tu­dott elég jól célozni. Talántán be akart ganéztatni bennün­ket; tény, hogy az orrunk előtt is, a hátunk megett is porzott a Duna-part, amúgy istene­sen. Okosabbat nem tudtunk csinálni, belecsusszantunk nya­kig a vízbe, ruhástól. A gé­pet hamarosan elzargatta egy német vadász; kimászván a víz­ből, olyanok voltunk, akár a kiöntött ürgék; röhögve húz­kodtuk le egymásról a csurom­vizes gúnyát; egyszál gatyá­ban indultunk tovább, kezünk­ben lóbálva-szárítgatva gön­cünket. Fischlösungba visszaérve, öreg este van, a Csörsz naszád sehol. Hűlt helyén egy kismé­retű személyszállító' hajócska álldogál; a hajósnép propellá- nak nevezi az ilyenféle alkal­matosságot. Jobbadán kisebb teherfuvarokat bonyolítanak le ezekkel a kishajókkal Budáról Pestre; esetleg rövidebb kirán­dulásra is besorolnak egyet- egyet, szezon elején, vagy vé­gén, mikor még, vagy már gyé­rebb az utazóközönség. A propcsi parancsnoka, legénysé­ge, teljes személyzete egyetlen civil matróz, név szerint llcsóka Gyula. Ő is csak afféle madár­ijesztő; hasonló ügyben vára­kozik itt, mint amilyenben mi fáradoztunk Szilveszter úrral — hiába, llcsóka Gyulától meg­tudjuk, hogy a Csörsz már reg­gel kilencóra táján odébbállt, mikor még oda se értnük Bécs- be! Tehát mégsem volt aka­dály az ismeretlen viz; Gerde naszódkormányos elboldogult segítség nélkül is. Duflafejű kapitány úr betojt, mert hírei- ték, hogy egy orosz páncélos ék kb. 10 km-nyire a Dunától egvmagasságba ért a'naszád- dal. „Minket meg- itthagyott a szarba!" — állapítja meg tár­gyilagosan Szilvió. Gyula matróznak legalább egy hóra való ellátmánya volt, főleg konzerv; jól be is zabol­tunk, csak úgy, kenyér nélkül. Utána körülnéztünk, mit lehet­ne a propcsiról elemelni. Nem kis meglepetésemre, a kerékál­lás alsó rekeszében egy pap­zsákra való szűzdohányt talál­tam, leveleset. Lefoglaltam tüs­tént, Icsóka Gyula nem is tilta­kozott: nem dohányzott. Cepeltem a papzsákot, mert reggel megjelent egy páncél- motorcsónak, - Zsomboky küldte értünk Bécsből: igyekezzünk utánuk, Bécsben mindkettőnket fölvesznek a Csörszre. „Na lá­tod, — mondom Szilviának, — nem is olyan izé, szaralak ez a Duflafejű." A „rocsó” három tagú le­génysége meghívott bennünket ebédre; friss marhahúst hoztak, segítsük megfőzni. A tűzrakás percében — a parton akartuk megkotyvasztani a gulást — megjelent egy repcsi, aligha­nem a tegnapi, s győztünk sza­ladgálni cikcakkban a vízen, vagy megbújni a partrnenti, bo­zótosban. A rohamcsónak gép­puskájával nem sokat lehetett .kezdeni a repülőgép ellenében; persze azért tratatáztunk véle, ha már kéznél volt. A vízbe pluttyogó lövedékek kétszer el­találták a páncéltetőt, de baj nem esett. Az éjszakát a híres Hungária Jachton töltöttük, mert kifog­tunk egy újabb légitámadást. A luxus-jacht, amit Hitleraján- dékozott Horthynak, pompás berendezésű, nagyúrion kényel­mes. Számomra különösen azért jelentett igen nagy luxust a jachti éjszakázás, mert pirka­datkor, visszaszállván a rocsó- ba, hogy behajózzunk a Csörsz­re, hiába keresgéltem dohá­nyos papzsákomat. „Ebül jött jószág ebül vész" — dohogtam magamban; jól jár vele, aki elemelte; családostól eltengőd­het belőle akár hónapokig is. A Csörsz természetesen nem veszett el, nem érte bombata­lálat se. Már itt is vagyunk új állomáshelyünkön Trollenberg- ben, ahol gondosan álcázzuk magunkat; zászlóként hordoz­zuk a parti erdőből a lombot, elrekkentendő a „cirkálót”. Eb­ben a munkában nekem ne is szabadna részt vennem, mert ez fizikai munka; (annak idején a laktanyában sem pu­colhattam krumplit a karpaszo­mányom miá) de hülyéskedés- ből elmegy itt az ilyesmi, ha már rrincs az embernek értel­mesebb tennivalója. Kmetykó Pál a búcsúsok me­netébe képzeli magát, lengeti a lombzásziót, akár otthon az igazit, a kovács-cégéres osz­tót — ahogy ő mondja —, né­mileg megváltoztatva az ájta- tos recitativót: „Mikó idegyöt­tünk, kalácsunk izs vöt, mikó visszamöntünk, kinyerünk se vöt." Ezt a szöveget az olacs- kai Jézus Szíve búcsúban éne­kelték Kmetykó Pál szerint, de mindjárást hozzáteszi az öreg búsmagyar, miszerint nem biz­tos, hiszen a búcsúsokra rá­fognak minden marhaságot, mi­mindent énekelnek-recitálnak összevissza. Persze, mivel az előénekes szövegét recitálják, előfordul, hogy amit a vezérlő jóember észlel, hangosan ki is mondja, a többiek meg utána dalolásszák, nem is gondolva arra, mit mondanak. Kérés nél­kül is mondja a búcsús anek­dotát; a menet már vette a kanyart a templomba, midőn az utcai szájtátók közül egy suttyó odaszól az előénekes asszonynak: „Néni, folyik a téj az üvegből!" A „nyősténykán- tor” így válaszolt: „Nem folik, mer bé van gyugva / Oh szen- cséges Szűzmárija!” A hívek azonmód recitálták az asszony­ság, ha nem is ájtatos, de közhasznúan elővigyázatos mondókáját. Nem erőltetem meg magam a lomb-cipekedésben; Csáki Béla főhajónagy ki is kiabál a ferdékről a partra: „Hal­lod-e, Prokotics, megint hátul lődörögsz, akár a. kutyatöke!” Zsomboky kapitány úr egyéb­ként ezzel intézte el a fisclö- sungi „cserbenhagyást”: „Na, karpaszományos, előkerültél?" örömmel ropogtatom meg Viertel Jóska derekát: régi cimborám a Karoiskoláról, civil­ben grafikus a Térképészeti In­tézetnél. A délutáni verőfényben mo­dellt ülök Jóskának. Kihajtom köpenyem fazonját, Napoleon- módra, a császár kéztartásával csúsztatom jobbomat a köpeny nyílásába. Kissé szomorúra si­keredik a pofázmányom, de hát mi a rossznyavalyának örüljön itt az emberfia?! 1945. május 5. van. Cserébe verset dediká­lok Viertel Józsinak, Akvarel a címe. Lilába hulló rózsaszín és halványsárga-rőt felhők csapata leqelész a domboldal fölött. Az erdőszéle lágy smaragd, szelíd-kék, zöld-komoly; lágyfodrú vízben megremeg a narancsnap-mosoly. A színek egymást ölelik a kék vizen puhán; pirosra csókolt akvarel a késő délután. Csak árnyékom sötétedik a tükrös víz felett; s aki a vízből visszanéz, már meg se ismered. HÉTVÉGE 9. Baditz Balázs rajza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom