Dunántúli Napló, 1986. március (43. évfolyam, 59-88. szám)

1986-03-29 / 87. szám

Színházi estek A szegedi Carmen Pécsett A rendszeres operajátszás Szegeden távolibb múltra te­kinthet vissza, mint Pécsett. Élénken emlékezetemben él a szegediek pécsi vendégjátéka: 1944. február 3-án a Bohém­életet adták elő Fricsay Ferenc vezényletével, akinek ezután ívelt magasba világszerte elis­mert pályafutása. Végéhez közeledik a szegedi nagyszínház 7 évig tartó re­konstrukciója, melyet viszony­lag kedvezőbb körülmények kö­zött vészeltek át, mint ami ha­marosan a pécsi operaegyüt­tesre vár. A Zenés színháznak átalakított Szabadság moziban olvan operák bemutatására is lehetőség nvilt, mint a Don Carlos, az Álarcosbál, a Mac­beth, illetve a Carmen. A két színház közötti cseremeqállapo- dás értelmében ezzel látogatott el március 21-én Pécsre a sze­gedi eqvüttes. ÁDrilisban kez­dődő nvuaat-európai turnéiuk tette indokolttá, hoqv eredeti francia nyelven tolmácsolják Georqes Bizet négyfelvonásos operáját a pécsi operakedvelő közönségnek, mely örvendete­sen nagy érdeklődést tanúsí­tott. Zsúfolásig megtelt nézőtér tapsa köszöntötte az előadás kezdetén Oberlrank Gézát. Ö volt az est dirigense —, egyben az opera rendezője is. Nyilván megvannak az előnyei, de buk­tatói is annak, hogy egy sze­mélyben egyesül az előadás két fontos irányítója. Azt ta­pasztalhattuk, hogy karmester­ként uralta a helyzetet, széles, nagy mozdulatokkal, feszes rit­must diktálva vezényelte a Sze­gedi Szimfonikus Zenekart, mely alkalmazkodóan, szükség esetén tompított hangerővel nyújtott kíséretet az énekesek­nek. Oberfrank, mint rendező, pél­damutatóan elmélyült a Car­men színrevitelének, különösen a címszereplő alakításának problémavilágában. A műsorfü­zetben is olvashatók gondola­tai, melyek a napjainkban is ideális Carmen személvét ku­tatják. „Szoprán vagy alt? Fia­tal lány vagy már érett nő? . . . Veszélyes démon vaqy maga is áldozat?" Oberfrank hajlik ar­ra, hogv Carmenben inkább a ma embere saját vágyainak megtestesítőjét, az elérhetetlen, méqis vonzó ideált láttassa. Ilyen „líraibb”, visszafogottabb Carmen a fiatal Erdélyi Erzsé­bet. Ez lehet az oka, hogy szépen ívelő, de helyenként még az elvárhatónál kisebb erejű hangján nem eléggé „jönnek ki" híres „slágerei": a Habanera, Seguidilla, és a tra­gédia bekövetkeztét is tompítja a drámai izzás hiánya. Ez tette a megszokottnál halványabbá Vajk György Don Jósé alakítá­sát. A fiatal tenoristóra még emlékezett a pécsi közönség. Két évvel ezelőtt operettbon- vivónként hallhatta e színpadon. Azóta az „operai légkör”-ből egyetmást átvett, de az olyan — világsztároktól ezerszer hal­lott dallamok tolmácsolásához, — mint a Virágária, még nem „nőtt fel". A legkiegyenlítettebb alakí­tást Iván Ildikó nyújtotta Mi- caela szerepében. III. felvonás­beli áriáját a közönség alig szűnő tapssal jutalmazta. És tapssal fogadta a színre lépő Németh Józsefet: pécsi korsza­kából emlékezetes maradt Esca- millo szerepe. Voltaképpen egyetlen mutatós jelenete, a megunhatatlan Torreádor-dal után a közönség percekig ün­nepelte azt, aki a darabban is arra van kárhoztatva, hogy fo­gadja az ünneplést, minden kü­lönösebb érzelmi fűtöttség nél­kül. Terebessy Éva, Varsányi Mária, Juhász József, Bárdi Sándor, Kenesey Gábor, Egri László hiteles együttest biztosí­tott a főszereplők köfé, a kó­rus, a gyermekkar (karigazgató: Molnár László) nemcsak hang­anyagával, hanem játékával is alkalmazkodott a visszafogot­tabb rendezői elképzelésekhez. Az ugyancsak egykor pécsi Kuli Ferenc koreográfiája is megelégedett a cselekménybe ágyazva néhány nem nagy igénvű táncbetéttel. A jelmeze­ket Ék Erzsébet tervezte, Mira János díszletei mindvégig azo­nos alapok felvonásonként! öt­letes variálásával érzékletes játékteret biztosítottak, az ope­rához illő reális miliőtől a III. felvonás modernkedő stílustö­réssel lógott ki. A szeqedi kezdeményezés nagv közönségsikert eredmé­nyező színházi estével örven­deztette meg a pécsieket. Re­mélhetőleg hasonló mérleget vonhatunk a mieink szegedi, Don Pasqualét színrevivő ven­dégjátéka utón is! dr. N. T. A nők diadala Pécsváradon Szemérmes jó Arany Jáno­sunk ugyancsak megizzadha­tott, midőn Aristophanészt for­dítva eljutott a Lüszisztrátéhoz, s átköltésében kimondhatóvá, magyar színpadon is előadha- tóvá finomította a vaskos eroti- kájú darabot, örökbecsű mun­kát végzett, hiszen a legkülön­bözőbb rendezői felfogások­ban, ha nagyon ritkán is, rendre fölújítjók. Legutóbb épp a Magyar Színkör néven ismert „színházi kisszövetkezet" vállalkozásaként, Dózsa László rendezésében, Benkö László ze­néjével, a „diszkó-musical" mű­fajában. Magyarán: énekes-zenés­táncos adaptációról van szó, sztriptíz-görlök föl léptetésével (is). Az átdolgozás egyébként sikeresnek mondható, lassan a 100. előadásához közeledik, s legkevésbé sem a tánckar nem öncélú, témához, szituációkhoz jól illeszkedő s mellesleg eszté­tikus meztelenkedése okán. Gondolom, ez lehetett a véle­ménye a több száz főnyi kö­zönségnek is Pécsváradon, ahol a napokban ezt az elő­adást magam is láthattam. Persze, azt sem állíthatom, hogy különösebben áagy igé­nyű ez a produkció; hogy akár a zenei, akár a táncbetétszá­mok különösebben próbára tennék a szereplőket. Dózsa László nem titkolja rendezésé­ben, hogy az antik irodalmi szövetű alapanyagból kiindulva kellemesen szórakoztatni akar, fölhasználva a téma, a helyze­tek adta vaskos ó-görög népi humor irodalmi nívójú lehetősé­geit. (Az alaphelyzet, gondo­lom eléggé ismert: Athén asz- szonyai, lányai, megunván a peloponészoszi háborúskodás periodikusan elhúzódó férfihiá­nyait, szerelmi „sztrájk"-ba keze­dének. Lüszisztráté vezetésével föllázadnak —, amihez Lampi- ,tóval az élen a spártai nők is csatlakoznak —; s a férfiak her- gelése, ugyanakkor a szexuális örömök teljes megvonása révén rákényszerítik a harcoló feleket a békére). Dózsa szerencsés kézzel sűrí­tette másfél órába az ariszto- phanészi történet „vázszerkeze­tét". Helyenként ügyes össze­vonásokkal is. A kar(ok) szöve­ge alapján kreál két új színpa­di személyt (Tanácsos, Spártai); általában mindenütt a zenés műfaj követelményeit szem előtt tartva. Az előadás stílusa (a helyenkénti látszat ellenére is) mértéktartó. Talán „legke­ményebb" jelenetében (amit eddig általában „leplezve" je­leztek a rendezők), amikor a spártai küldöttség rúdszerű, ki­vont bőrphallosszal jelenik meg — széles derültség köze­pette — voltaképp az íróhoz és a fordítóhoz tartja magát. Igaz, a magyarázó jegyzet nem hang­zik el (szerencsére) ... Ti. „A görög nemzet, melynél a phal- losz körülhordozása nyilvános isteni tiszteletnek tette részét, nem oly szemmel nézte az ily jeleneteket, mint mi néznök1' (Arany János). A szereplőgárdából Borbáth Ottilia (Lampito), Vándor Éva (Myrrhiné), Czibulás Péter (Ta­nácsos) és Dózsa László (Spár­tai) életteli alakítását emelhe­tem ki; a címszereplő Soproni Ági, főleg szövegmondása hiá­nyosságai okón, eléggé közép­Pécsi hangversenyek Romantikus és modern művek Bánky József, Gert Meditz — Kovács Dénes, Némethy Attila szerű, s Muszte Anna (Kaloni- ké) is képességeinél jóval hal­ványabb volt. Egészében kellemes-mulat­ságos estben lehetett részünk. S ebből az is következik, hogy A nők diadala (Lüszisztráté) semmiképp nem része a Ma­gyar Színkör berkeiben folyó különböző szerzői jogi botrány­perek, miegyebek sorozatának. Ahogyan a vállalkozás számos más, értékes pódiumműsorai, kamaraelőadásai sem. W. E. Egy modern, illetve késő- romantikus zenekari esttel, majd pedig egy romantikus kamaraesttel búcsúzott a ze­nei eseményekben bővelkedő március a pécsi közönségtől. A Pécsi Szimfonikusok orvos- egyetemi estjén, hétfőn, Gert Meditz, fiatal osztrák karmester mutatkozott be, Rahmanyinov c-moll zongoraversenyét Bánky József tolmácsolta; szerdán, a Liszt Teremben pedig Kovács Dénes és Némethy Attila kon­certjét hallgatták a zeneked­velők. A zenekari est első számá­nak, Bartók Op. 10-es Két kép c. művének tolmácsolása, kor­rekt, de végeredményben át­lagos produkció volt. Annál több tanulsággal szolgált a szünet előtt elhangzó Rahma- nyinov-koncert. Rahmanyinov félelmetes technikai készséget és zenei talentumot kívánó ver­senyműveit Kocsis Zoltán emel­te valós rangjára az utóbbi években a magyar zenei élet­ben. Bár minden összehason­lítás káros, Bánky József nagy érdeme, hogy vállalta e mű előadását, s vele együtt az akart vagy akaratlan összeha­sonlítást a zongora említett vi­lágelső, fiatal magyar meste­rével. A megvalósítás kétség­kívül nem sikerült tökéletesen. Bár az első tétellel még nem volt sok baj, már akkor kitűnt, hogy a zongora — mindenek­előtt pusztán mint instrumen­tum — nem állja a versenyt a jó formában muzsikáló együt­tessel : tónusa sápadt, a pianis­ta előadásmódja laza és ener- vált volt. Még kevésbé sike­rült a második tétel, ahol — a lírai részek zeneileg nagyon igényes megformálása után — a kadencia előtt több ritmus­A Martyn- ház kiállítása Újjárendezett anyaggal nyílt meg Pécsett a Martyn- ház kiállítása. A festményeket a művész 1940—1980-ig tartó szakaszából válogatta a kiállí­tás rendezője, Hárs Éva. Ezút­tal több olyan festményben gyönyörködhetnek a látogatók, amelyek még kiállításon nem szerepeltek. Közöttük látható két új, nagyméretű faliszönyeg, melyeket a művész festményei­ről Redő Ferenc kartonjai alapján szőttek Budapesten. Képünkön: Martyn Ferenc: Offrande (szőnyeg, 1986) beli bizonytalanság okozott za­vart, a harmadik, minden te­kintetben legnehezebb egység­ben pedig az együttjátszás még inkább szétesett, a zon­goraszólam nem elég feszesen mintázott részei, téma-expozí­ciói jelentőségnélkülinek tűn­tek, hiányoztak a zenei épít­kezés markáns sarokpontjai, bizonytalanok voltak a „jelző­karók”. A legfeljebb közepes­nek nevezhető produkció je­lentős részben annak tudható be, hogy — tudomásom sze­rint — a zongorista a koncert helyén és hangszerén nem pró­bálhatott, és o hangszer egyébként sem volt kifogásta­lan. (Nagy sikerű szólóestjét Fischer Annie ugyanitt más, kölcsön-hangszeren játszotta. Ez lenne a megoldás?) Remek előadást, igazán színvonalas produkciót hozott viszont Hindemith műve, a „Mathis”, amely számlálatla­nul, pazar bőséggel vonultatja fel mindazt, ami a gondolat- és kifejezésgazdag, élvezetes zenéhez kell. A rokonszenves osztrák karmester rég várt jó játékra inspirálta az együttest. A vonóskar apróbb bizonyta­lanságait leszámítva, pontos, kifejező és lelkes játékkal vi­szonozták a vendégművész igyekezetét, s a szép egyéni teljesítmények sem maradtak el (első kürt, fuvola, oboa, a teljes rézfúvóskar, valamint a megújult, biztosabbá vált csellószólam.) Kovács Dénes és Némethy Attila szonátaestje többek közt arról győzött meg, hogy a két kiváló muzsikus, a köztük lévő korkülönbség ellenére, tökéle­tes kamarapartnerre lelt egy­más személyében. Példás volt a műsorválasztásuk: ha nem is a leggyakrabban játszott, de mindenképp nagyon jellegze­tes romantikus kamaraművek (egy Schubert-, egy Schumann- és egy Brahms-szonáta), ame­lyek valahogy még „egymás kezét is fogták": Schubert hangját Schumann lassúi vit­ték tovább, ez utóbbiét pedig a Brahms-mű, többféleképpds „megszüntetve-megcrizve". Ko­vács Dénes pompás hegedű­játékát sokan és szépén ele­mezték már — én ezúttal két, szerintem jellegzetes vonására hívom föl a figyelmet. Az egyik: játékának „jelzetlen", de belül annál inkább műkö­dő, remek belső ritmusa, fe­szessége. fegyelme; a másik: a sajátos distancia, amivel a romantikus művekhez közele­dik. Épp e nagyon arisztikus távolságtartástól föltétien hite­lesek az indulatai, „szélsősé­gei" és érzelmi viharai. A kö­zönség méltán ünnepelte part­nerét is, kiváló, inspiráló erejű zongorajátékáért. Varga János Az örvénylő-szívű vándor Versek Kormos Istvánról Alig írt száznál több ver­set, de a róla és hozzá írt versek száma kötetbe gyűjt­ve éppen százhetven. Ennek a számnak semmi köze ahhoz a jelenséghez, hogy mosta­nában megszaporodtak a költők egymásnak szóló ver­sei, mely ténnyel kapcsolat­ban az irodalmi élet belter­jességét szokás emlegetni. Aki Kormos Istvánról írt ver­set, az — kortársként - nem­csak közös élményekre (a felszabadulás utáni lelkes in­dulásra, az ötvenes évekbeli hallgatásra és a hatvanas években való kiteljesedésre) emlékezett akarva-akaratlan, hanem baráti szóval, őszinte vonzódással, s talán némi irigységgel is egy költői-em­beri magatartást tisztelt meg. Amelynek alapja a tehetsé­8. HÉTVÉGE gén kívül a műveltség és a kapcsolatteremtő képesség, a szigor és a nagyvonalúság, a pontosság és a lezserség, a kamaszos, bohém kedvesség különös keveréke volt. Költő, műfordító, örökbecsű gyer­mekversek ' és -mesék írója, szerkesztő — barátja az élő Tnagyar irodalom legna­gyobbjainak és segítője a versírással próbálkozó .neve­nincs tizen- és huszonéve­seknek. Nagy László, Fodor András, Juhász Ferenc, Jé- kely Zoltán, Vas István, Ká- nyádi Sándor írtak hozzá ver­set, Weöres Sándor, Csorba Győző, Zelk Zoltán siratták el 1977-ben bekövetkezett ha­lálakor. És azóta is újra meg újra, szinte mindenki, aki valamilyen kapcsolatba ke­rült vele: Már életében legendák övezték, és számos riport, in­terjú próbálta megfejteni sze­mélyiségének titkát. Mindent megírtak róla. Hogy Moson- szolnokon született 1923-ban, hogy évekig kóborolt Francia- országban, hogy 27 évig hű­séges volt kiadói íróasztalá­hoz, de megszámlálhatatlan albérletben lakott, mert min­denre volt pénze, csak lakás­ra nem. Hogy szerették a nők, hogy a legnagyobb szegény­sége idején sem adta el a British Múzeumnak eredeti József Attila-kéziratót. Hogy ötvenéves volt, amikor kislá­nya született, de nem érte meg, míg óagylánnyá nő, pe­dig annyira szerette volna. A hetvenes évek közepén ismerkedtem meg Kormos Ist­vánnal — miért pe mondjam el ezt a személyes emléke­met, ha c győri Radnóti Em­lékbizottság és Irodalmi Tár­saság kiadásában megjelent kötetet lapozgatom, amely­ben ugyanezt teszik a költők. Népszerűsége csúcspontján volt akkor, az N. N. bolyon­gásai című verseskötete meg­jelenése után, amely ismét és visszavonhatatlanul igazolta költészetének értékeit. Akkori­ban— minden Kormos-vers megjelenése eseménynek szá­mított, és szülőföldjére, a Szigetközbe való hazalátoga­tásai nemcsak barátai, ra­jongói, hanem a hivatalos szervek által várt napok vol­tak. Ilyen alkalommal szer­kesztettem egy városi költé­szetnapi műsort Mosonma­gyaróváron. Kormos a végén odajött közmondásosan ko­pott és bő pulóverében, és azt mondta: „Úgy latom, nem véletlenül kerültek ilyen sor­rendbe ezek a versek!" A kö- rülállók arcán láttam, mek­kora dicséretnek számít ez. Megvolt az a ritka képes­sége, hogy beszélgető part­nere már a második mondat­nál úgy érezhette: ezer éve ismerik egymást. Ezért tudta minden tizenéves azonnal Pistának szólítani és legben­sőbb versügyeit elmondani neki. Nem tudom, mint szer­kesztő, lektor és légiónyi ifjú költő útját egyengető pálya­társ mennyire volt tévedhe­tetlen, de azt tudom, hogy amikor 1976-ban Szeplőtelen ének címmel versantológiát szerkesztettem Győrben, 18— 28 éves, ifjú költők verseiből, és a kiadó őt kérte fel lek­tornak, akkor nem' tévedett. Akit megdicsért, annak — egy kivételével — azóta kö­tete van, vagy az irodalom közelében dolgozik. Az apa­ként, barátként, pártfogóként tisztelt Kormos Pistától bú­csúverssel köszönnek el ők is ebben az antológiában. Pécset szerette, a vele ké­szült interjúk egyik legjobbi­kát éppen a Jelenkor közöl­te. A százhetven vers között, amelyet Az örvénylő-szívű vándor címmel Z. Szabó László gyűjtött kötetbe, ott vannak Berták László, Csorba Győző, Galambosi László és Pákolitz István fájdalmas, szép versei is. Gárdonyi Tamás

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom