Dunántúli Napló, 1986. március (43. évfolyam, 59-88. szám)
1986-03-22 / 80. szám
Grain András rajza Pintér Lajos Sanzon Milyen világ ez, micsoda világ, a kés élét próbálom: ujjam bögyét, na vágd. Futva jön a kerten át anyám, kisfiam, kiáltja, mit csinálsz. Követ kapok föl, tompa puffanás, a gyönge csibe-hát úgy dong, akár a föld. Biciklijén a postás szellőcske tovaszáll. Nem hozott ma hirt, esőt, sem levelet. Milyen világ ez, micsoda világ, lapjára tedd a kést, az ujjad meg ne vágd. I I / . - ■ / Györke Zoltán Szerelmünkön pecsét Kóbor szelek kifosztják házamat. I A fákról fagyos levél-könny pereg. Fuldokló kert, mint halak jég alatt. Lábamnál lecsapott virág-fejek. Orvul tört rám a magány évszaka. Csendből húzok magam köré falat, S várom, jöjjön a sarki éjszaka. Megbénult minden szándék, akarat? S jöttél, szemedből fény áradt s meleg. Eldöntötted a hamleti kérdést: Lenni kell, s immár örökre veled. S im: tetszhalott kertem újraéled. Bennem vágyrobbanás, tavasz-féltés. S szerelmünkön pecsét már a véred. A kertkapu, mint ingnyak, nyitva áll, befut egy csibe, hangja cérnaszál. Bfadzsi Hüiarcat iUluguJeu: Kun Béla Kubanyban A NAPOKBAN A HUTOROK ÉS A KUBANY SZOVHOZBA ÉRKEZIK KUN BÉLA MAGYAR ELVTÁRSAK KÍSÉRETÉBEN KUBANYBAN TARTÓZKODÁSUKRÓL 2—3 TUDÓSÍTÁST AVAGY EGY HOSSZABB BESZÁMOLÓT KÉRNÉK ÜDVÖZLETTEL KOLCOV 4 A táviratot az Ogonyoktól ■küldték, de a szöveg alapján a Pravdának is kell anyagot küldeni. Alekszejev lassan olvasta végig a táviratot, aztán leverten felsóhajtott: — Fogadd őket és írj róluk . . . Reggel Szocsiba utazom a beteg, pontosabban a haldokló Nyikolaj Osztrovszkij- hoz. — Semmit se lehet tenni. Reggel Alekszejev elutazott, én meg elmentem Iván Nyiko- lajevics Borzovhoz, a szovhoz igazgatójához, az öreg bolsevikhoz és megmutattam neki a táviratot. — Ki ismeri, ki tudja, milyen ember ez a Kun Béla? — mondogatta az igazgató, miközben a szemöldökét dör- zsölgette. — Milyen? . . . Hát ember, mint a többi ... A Kominterr. kimagasló egyénisége, a magyar forradalom vezére — kezdtem, de az igazgató menten közbevágott: — Vezér... vezér... De milyen ember? Lehet, hogy nem tetszik majd neki a mi Hutorunk. Valami esetleg nem úgy lesz . . . Egy csomó gond ez . . . S miért mindig hozzánk jönnek az ilyenek? . . . — töprengett Borzov, fejét csóválva. — Nemcsak hozzánk jön. A Kubány szovhozba is ellátogat — próbáltam megnyugtatni. A magyarok másnap délelőtt tíz óra körül érkeztek meg. Épp a szovhoziroda felé igyekeztem, amikor a főutcát szegélyező sűrű- barackfasorból három kisebb autó bukkant elő. Az elsőből egy fekete hajú, negyvenöt év körüli ember szállt ki. Vidám, okos tekintete, barátságos, kissé kerek arca volt. — Kun Béla — így mutatkozott be. Utána a másik gépkocsiból fiatal, napbarnított ember lépett ki. Hidas Antal, az emigráns költő volt, akit Moszkvából ismertem. Velük együtt érkezett egy szép, fiatal magyar nő, Hidas felesége - Kun Béla lánya. Elzsibbadt lábait gyúrva Illés Béla bújt elő a kocsiból, aki abban az időben szintén Moszkvában élt. A kedélyes és puritán Kun Béla odajött mindegyikünkhöz, akik ott álltunk az irodánál: ismerkedett és beszélgetett. Elég jól beszélte már a nyelvet. A felajánlott reggelit nem fogadták el. — Majd később. Mast pedig, ha lehet, mutassák meg a szovhozt az embereivel együtt. Járjuk be a területet; majd meglátjuk az eredményeket, a fogyatékosságokat, aztán elbeszélgetünk az emberekkel. Hiszen minket, magyarokat különösen érdekelnek a földdel és a mezőgazdasággal kapcsolatos kérdések - mondta Kun Béla. Elindultak a szovhoz megtekintésére a férfiak, az asz- szonyok meg az iskolába és a szovhoz klubjába. A szovhoz alapvető objektumainak a megtekintése körülbelül két órát vett igénybe. Amikor visszaérkeztünk az irodához, az iskolások már a magyar vendégekkel sétálgattak és beszélgettek. Harsogott a szovhoz fúvószenekara, a gyerekek valamit énekeltek és szavaltak, a magyar asszonyok pedig meséltek nekik. Minden olyan lüktető volt; vidám és egyszerű. A rövid reggeli után az asz- szonyok a szovhozban maradtak, s a szovhoz dolgozó nőinek az életével ismerkedtek, ni pedig gépkocsin a mezőre hajtottunk. Az aratás épp hogy .elkezdődött. Kombájnok járták a mezőt. A tehergépkocsik melléjük álltak, s miután megteltek gabonával, megindultak a magtárak felé. A bőségesen ömlő forró napsugár bearanyozta a síkságot. Kun Béla nem talált szavakat, hogy kifejezze örömét és elragadtatását azok előtt az emberek e'őtt, akik ilyen termést produkáltak. Súlyra próbálgatta a magot; szájába rakta, szétnyomkodta a tenyerében. Egyre csak elragadtatással és gyorsan beszélt magyarul, s meg is feledkezett arról, hogy mi nem értjük. Aztán nevetve fordított oroszra, miközben nehezen keresgélte a leginkább odaillő szavakat. Tetszett nekünk és tetszett a parasztoknak, pedig ők nem is tudták, hogy ki ez az életvidám, barátságos ember, aki olyan mulatságosan ferdíti el az orosz szavakat. Csak két óra múlva tértünk vissza Hutorokra. — Ha nekünk háromszáz ilyen szovhozunk lenne, megmutatnánk Európa szkeptikusainak, hogy mi is az a szocializmus — mondta Kun Béla elragadtatással. Az első, aki Hutorokon fogadott bennünket, a bajuszos „borcsináló tudós" — Gavrila Gavrilovics volt. Magyar és orosz nők vették körül. Az iskolás lányok valamit szavaltak. A leánykórus a „Drága föld szülőhazámnak földjé"-t énekelte, ami épp akkor jött divatba. A szovhoz fúvószenekara polkákat és keringőket játszott. Gavrila Gavrilovics Kun Béla elé rohant. — Tisztelt kedves vendégünk! - kezdte erős déli „házó” tájszólással. — ön .... — s gyorsan előhúzta bal mandzsettáját és tisztán ejtette ki — Kun Béla elvtárs híres kommunista, és rni büszkék vagyunk erre. önök megnézték a mezőinket, és most kérem, ismerkedjenek meg a bortermésünkkel. Kóstolgatták a bort. Kun Béla egy fökostolóhoz illő ábrázattal alig-alig kortyolgatott kis pohárkájából, amelybe minden borfajtából kesrü It. Gavrila Gavrilovics mint egy kísértet, hol innen, hol onnan került a pince közepére, a hordók közül. Egyszer hirtelen Kun Bélához perdült, s kiabálni kezdett: — Elvtársi Béla... - de újra nem ugrott be a magyar vendég vezetékneve, így hát újra előhúzta mandzsettáját, de sötét volt. Segítség híján körülnézett, s alig hallhatóan fejezte be: Kus . . . — Kun — segítette ki Kun -Béla nevetve, s megfogta Gavrila vállát., — Úgy, úgy . . . Úgy is akartam mondani . . . Kun Béla — ejtette ki most már tisztán Gavrila Gavrilovics, s a többiekhez fordulva ezt mondta : — Elvtársak, testvérek és maguk, hölgyek! Hát megkóstoltuk ezeket a borocskákat, de most én olyan borral kínálom meg magukat.... — s itt Gavrila Gavrilovics ujjait az ajka előtt kinyújtotta, s úgy csókolta meg. — Olyan borral, hogy maguk, elvtársak, bocsássanak meg .... — s ekkor odaugrott a gyertyavéghez s úgy kiáltotta -, amilyet Kun Béla még álmában sem látott. — No-no! — szólalt meg Kun Béla kétkedve. — Hiszen magyar vagyok . . . Amikor 1918-ban Esterházy kastélyát elfoglaltuk, volt ott olyan tokaji . . . — Is-smerem érv azokat a grófi borokat — replikázott vontatott- hangon Gavrila Gav- rilovics. — Szeszesítik, no meg gyömbérrel illatosítják azokat. Nem, Kun Béla elvtárs . . . Ha belehalok is, — kiáltott fel hirtelen Gavrila Gavrilovics kétségbeesett elhqtározottsággci- maguknak olyan bort adok, amiből a múlt évben a Kremlbe is csak öt üveggel adtam, különleges rendelésre. Mindnyájan elképedtünk. — Én felelek érte. Vegyék a fejemet, de az ilyen nagy elvtárs kedvéért, mint... — s Gavrila megint elfelejtette a vendég vezetéknevét, de gyorsan a mandzsettájára tekintett — Kun Béla, kész vagyok a Cseka elé kerülni, de a vesztőhelyre is! Valamennyien megrendültünk. — Nem kell ilyet tenni! — kérlelte szelíden Kun Béla. — Magának adok, mert maga magyar, nagy borszakértő, ért a dolgokhoz és volt c kastélyában annak az észt... Eszter. . . — Esterházynak — segítette ki Kun Béla. — Annak! Annak... Az Esterházynak . . . Fegyka majdnem sírva hozott elő a sötét, számunk a megközelíthetetlen sarokból három üveg bolt. A zöld és kék pecsétviasszal ellátott öblös üvegek mohával benőtt címkéjén ez állt: 1881. Az üvegeken pókháló, fűrészpor és száraz föld volt. — Itt van! - szólalt meg ünnepélyesen Gavrila Gaz- rilovics. — Ezt III. Sándor alatt Stengel báró nagyapja szüretelte. ötven éve, de > lehet, hogy régebb óta van a földben. — Ha a Cseka elé kerülök is, de megkínálom magukat. Fegya: ordítozott Gavrila. — Bontsd fel! Aztán ittunk. Lassacskán ittunk, nem siettünk. Kun Bélát utánoztuk, aki ízlelgette a bort; hol a nyelvével, hol az ínyével, hol meg szagolgatta, néha meg a fényben vizsgól- gatta. Az ájtatos csendben méltóságteljes képpel kiürítettük mind a három üveget, aztán felmentünk a pincéből. Kun Béla az órájára tekintett, s az ebédről lemondott. — Már öt óra van, s hatkor a Kubany szovhozban kell lennünk, ahol két napot töltünk. Jöjjenek el hozzánk holnap és elbeszélgetünk egyről-másról. A víg kedélyű magyarok viccelődve, nevetgélve fogadtak a Kubany szovhozban. Életvidám, kellemes, barátságos emberek voltak. Az volt az érzésem, hogy már régóta ismertük' egymást. Könnyedén és jól el lehetett velük társalogni. Kun Béla előtt most célzást tettem arra, hogy interjút várok tőle az újságok számára. —■ Ebéd után állok a szolgálatára — felelte. A/magyarok közül az ebéd alatt valaki töltögetni kezdett a hutoroki borból, Gavrila Gavrilovics bőkezű ajándékából. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak, amikor a „varázsló" bajuszos ember képére és Fegyka alakjára gondoltam, akik a pince mélyén gyártották ezt a „IN. Sándor korabeli" isteni nektárt. Kun Béla elkapta a tekintetem, s ő is elmosolyodott. — Az interjú után elmondok magának egy szórakoztató történetet — mondtam, miközben azt figyeltem, hogy a magyar hogyan ízlelgeti újra a bort. — Én is elmondok egyet — jegyezte meg Kun Béla s újra a fényben vizsgálgatta a bort. — Ép magának env még szó- rakoztatóbbat mesélek. . . Ráadásul nem az interjú és az ebéd után, hanem azonnal. Kiitta a maradék korty bort és ezt mondta: — Adja át üdvözletem a huncut borcsináló mesterüknek, és mondja meg neki, hogy az ő felmagasztalt bora nem több, mint három-négy éves. Egy magyart ilyen dolog- bain nehéz becsapni . . . Lehetetlen! Nálunk, Magyarországon is . sok borcsináló mester van, akik mustból százéves nektrát is készítenek. De ez az öreg jópofa és kitűnő szakember. — De úgy látszik, most emberére talált! — jegyeztem meg némi hallgatás után. (Oroszból fordította Hajzer Lajos.) HM Egy nyelutudos jubileumara Száz éve született Pals Dezső A pesti Erzsébet Szálló vendéglőjében, a „Kruzsok" egykori törzsasztalánál ma emléktábla mondja el: „Ezen a helyen töltötte estéit fél évszázadon keresztül dr. Pais Dezső akadémikus, és vele a magyar nyelvtudások 100 esztendős asztaltársasága, a »Kruzsok«” Fél évszázad nem kis idő, s az a több mint negyedszázad sem, ami előtte volt a zalaegerszegi gimnáziumtól a budapesti Eötvös Collegiumi diákságig, a soproni, ceglédi tanárságig, míg'a híres kollégium diákjából annak tanára, majd 1937-től a pesti egyetem professzora »lett. De egy tudós életútját nem ezek a külső események mérik; még félig-meddig egyetemista diák volt, mikor irodalomtörténeti tanulmánya jelent meg Kemény Zsigmondról, majd szülőföldje nagy fiáról, a költő Zrínyiről és Madáchról. Kutató szenvédélye azonban egyre inkább a nevek, eredete felé fordult. Ebből az érdeklődésből születtek meg szorgalmazására a megyei helynévmonográfiák (elsők között szülőmegyéjéről, Zaláról). De mindez történetileg érdekelte igazán; ízes magyarsággal, tudós pontossággal fordította le III. Béla király Névtelen jegyzőjének, Anonymus- nak történeti művét, gestáját, megmagyarázva a bennük előforduló magyar hely- és személyneveket (például Tosu = Tas ótörök eredetű, s a jelentése ,kő’; pontos magyar megfelelője a Keve; Ajtony jelentése; .arany’ stb.). De végig- búvárolta a régi görög nyelvű bizánci kútfőket s a hazai ok- leveleketys, hogy megtalálja a magyarázatot ősi személyneveinkre (például az Árpádra vagy fiának, Leventének nevére). De megfejtette városának, Ceglédnek nevét is, ahol valamikor tanított (a fűzfáfélét je« lentő cigié, illetve ceg/e származéka, -d kicsinyítő képzővel: ahogy például Nyárád lett a nyárfa, Szilád — Szilágy — szilfa nevéből). De a közszavak eredetét is éppily szenvedéllyel kutatta: megfejtette a rengeteg eredetét, utat vágva szavainak rengetegében.. S boncolgatja a regös, a tündér, a garabonciás, a táltos eredetét: nem " ötletszerű szeszélyből — az ősi magyar hitvilág, a magyar ősvallás rejtélyeihez akart közelebb férkőzni általuk, ahogy hangtani, mondattani, szókincsbeli búvárlatai mögött is egy nagy összefoglalás terve derengett föl: a magyar irodalmi nyelv megszületésének megírása (amit el is készített, tömör vázlatban -— tanítványaira bízva a végleges kidolgozást). Noha mór 1937-től katedrája volt, gyűlölte az ellentmondást nem tűrő „ex cathedra” kije« lentéseket, a tudományos és mindenféle egyéb dogmatiz- must. Nemcsak nagy tudós volt, hanem nagy nevelő és emberséges ember is (1944-ben tagja volt annak a küldöttségnek, amely kijárta az üldözött magyar nyelvészek mentesítését az elhurcolástól); kötetekbe gyűjthető munkái mellett egyik legnagyobb műve a szellemében dolgozó tanítványok népes tábora. Ő még értette a nyelv lelkét, a nemzet művelődéstörténetében betöltött meghatározó szerepét. (Ezért írt néhány kitűnő, csípős nyelvművelő jegyzetet is.) Egyik előadása jelmondatául ezt írta: „A tudomány az életért van — az életünk legyen a tudományért". Ennek jegyében élt, alkotott, termékenyítette szellemi életünket, s ezt hagyta ránk — sok egyéb kincsével együtt — örökül. Szilagyi Ferenc HÉTVÉGE 9.