Dunántúli Napló, 1986. március (43. évfolyam, 59-88. szám)
1986-03-20 / 78. szám
1986. március 20., csütörtök Dunántúlt napló 3 Pécsett vendégszerepei pénteken este a Szegedi Nemzeti Színház: a szegediek most a Carment adják elő Pécsett, a pécsi társulat pedig majd áprilisban Szegeden a Don Pasquale-t. — A Carmen cimszerepét Erdélyi Erzsébet énekli, Don Jósé Réti Csaba lesz (képünkön), Micaela: Vámossy Éva, Escamillo: Németh József. Az operát Oberfrank Géza rendezte, vezényel Molnár László. (Prohászka Zsolt felvétele) Újjáalakult a közművelődési albizottság Regionális videoműhely Cselekedni - helyi szinten Harcmodorunk békeidőben Ha egy-két farkassal őszintén elbeszélgethettünk volna, lehet, azt a választ kapjuk: Maugli természetesen a farkasokhoz tartozik. A Kipling- könyvből jól ismert fiú a farkasok közt nevelkedik és megtanulja, elsajátítja azokat a szokásokat, törvényeket, amelyeket egy farkasnak tudni kell. Számunkra mindebből az a lé- T nyeges, hogy egy ember életében a szerepek, értékviszonyok- rendszerek megtanulása és alkalmazása nagymértékben függ attól, milyen társadalom kezdi szocializálni a születésétől fogva, vagyis megtanítani a különböző késztetések, képességek, ismeretek elsajátítására, s az értékek és viselkedésmódok befogadására. A cél az, hogy mindenki képes legyen a konfliktusok felismerésére és megoldására, a tényleges valóságfolyamatok észlelésére és saját sorsának irányítására. Az életterek, az individualizálódás azonban nem kedveznek mindennek. Ügy tűnik, a fiatalokat sem készítik fel igazán azokra a viszonyokra az iskolákban, amelyekkel majd találkozni fognak, ha kikerülnek a pádból. A jogászok egy szép igazságszolgáltatást, a mérnökök a megrendelések tömegét, a helytállás lehetőségét, a tanárok csillogó szemű gyerekeket várnak, és csalódniuk kell. Korántsem lényegtelen azonban, hogy a fiatalok beleszólhatnak-e, és ha igen, hogyan, sorsuk irányításába! Ma már — szerencsére — nemcsak a tanintézetekben, hanem egyre több öntevékenyen szerveződő helyi csoportban, sőt legutóbb a Hazafias Népfront országos kongresszusán is megfogalmazódott az igény: az emberek egy része egyre nagyobb teret akar a helyi és országos kérdéseknek nemcsak megoldásában, hanem ennek előkészítésében és véleményezésében is! Csakhogy az ilyen önállósági törekvésekben, a spontán szerveződésű körök kialakításában még kevés a tapasztalatunk. Ilyen és hasonló kérdésekről folyt a vita azon a kétnapos rendezvénysorozaton, amelyet Magunk '86 címmel szervezett a Janus Pannonius Tudomány- egyetem Tanárképző Karának közművelődési titkársága és KISZ-bizottsága. A kutatóelemző program történelmi gyökereinket, mai magyar valóságunkat, művészeti-kulturális konfliktusainkat boncolgatta három szekcióban. A szokatlan programot — amelyet öt felsőoktatási és számos vá- rqsi kulturális intézmény számára szerveztek — a szokott (minimális) érdeklődés kísérte. A csekély érdeklődésben nyilván az is közrejátszott, kevesen tartják fontosnak, hogy ismerjék azt a környezetet, amelyben élnek, s illenék tudni valamit a működéséről is! A neves előadók (Ormos Mária, Vitányi Iván, Kapitány Gábor, Varga Csaba, Kéri László, Stumpf István és Szabó Miklós) nem sajnálták az időt, s a fáradságot; a közöny ellenére is azt kell mondanunk: valami elindult, elkezdődött. Hiszen . egyre sürgetőbb az igény: az országos problémákat ismerve cselekedni kell, ha helyi szinten, hát ott! Ez akár ,,harcmodorunk is lehet békeidőben" ... A programot pedig jövőre újra megrendezik. Ha csak tíznek is, de megéri. Önállóság — Ma már nem gyötrik a tanárt vázlatírással. Jómagam utoljára a gyakorló iskolában éreztem úgy, hogy rám telepszik a bürokrácia. De hát akkor még főiskolás voltam .... — Dr. Szabó Szabolcs, a pécsi Leöwey Gimnázium tanára mondja ezt. — Első munkahelyemen, tizennégy évvel ezelőtt is már csaf< akkor kérte vol ia a szakfelügyelő a vázlatot, ha óriási bakit csinálok. Nem mondom, én is hallottam olyan panaszokat a kollégáktól; hogy szinte „leosztályozták" az óravázlatukat, de ez ma már semmiképpen sem jellemző. — Nem is ír vázlatot? — Ahol differenciált órát tart az ember, tehát különböző képességű csoportokkal foglalkozik, ott érdemes előre rögzíteni a tennivalókat. A vázlatot azonban magamnak, s nem a szakfelügyelőnek írom. — Mennyire van joga a tanárnak a tartalmi előírásokat megváltoztatni? — E téren természetesen több a kötöttség. Mégis gyakran előfordul, hogy például magyarból fölcserélem a törzs- és a segédanyag egy-egy elemét. Az ember idővel tapasztalatokat szerez, mit kérnek jobban a felvételin, melyik anyagrész kapott nagyobb hangsúlyt az irodalomban stb. Ehhez alkalmazkodni kell. Tudnak-e újítani? Az abaligeti iskolában Bányai István igazgató mindenekelőtt egy meglepetéssel szolgál. Benyitunk egy meglehetősen sötét, vizesfa.ú terembe, ahol drótok hálózzák be a mennyezetet. A gyerekek harsány Good afternoon !-nal köszönnek. Angolt tanulnak a negyedikesek. A fejükön fülhallgató, előttük könyv. A tanárnő figyel'me megoszlik a magnók és az apró „schoolboy"-ok között. — Hát lehet, itt is lehet tanítani — olvasom ki az igazgató mozdulataiból. — Én mindig azt mondom a nyelvi szakos kollégáknak: ne tanítsanak •meg száz szót! Tanítsanak meg ötvenet, de azt tudja használni a gyerek! — jegyzi meg aztán. Az elv gyakorlati megvalósulását az a több tucatnyi levél, levelezőlap bizonyítja, amely az iskolai faliújságot tapétaként borítja. A Szovjetunióból érkeztek. — Mi a véleménye az új oktatási törvényről? Sok változást Ígér. — örülök, hogy megszületett végre. Az utolsó pillanatban jött. Nagyobb önállóságot ígér valóban, s remélem, tudunk majd élni ezzel a lehetőséggel. Sajnos, a pedagógustársadalom jelentős része túlságosan is hozzászokott ahhoz, hogy lépéseit ukázok irányítják. Tudunk-e majd újítani? A másik, nem kevésbé fontos kérés: mi lesz az anyagiakkal? Mit ér a szakmai-jogi függetlenség azokban az iskolákban, ahol — enyhe túlzással — még egy darab krétát is a közös gazdasági hivataltól, a GAMESZ-tól kell kérvényezni? Mi szerencsés helyzetben vagyunk, mert közvetlenül tanácsi költségvetésből gazdálkodunk. De az anyagiak — jóllehet másképpen — bennünket is kötnek: hogyan osz- szon el az igazgató „differenciáltan" 34 ember között 3500 forint évi bérfejlesztést? A módszer becsülete Alapkérdésünket Pirisi Jánosáé, a Baranya Megyei Pedagógiai Intézet igazgatója a tantervek oldaláról közelíti meg: — A hetvenes évék elején elterjedt a szakmában, hogy túlterheltek, túlhajszoltak a diákok. Radikálisan, „ollóval" estek neki a tanterveknek. Az 1978-tól bevezetett koncepció is a rövidítés igényével készült, mégis nőtték a követelmények. Ehhez járult még az ötnapos oktatási hét bevezetése, ami tovább növelte a feszültségeket. Nem szabad viszont elfelejteni, hogy a tanterv nem törvény többé. A tanítás anyaga nagyrészt meghatározott, de nincsenek jogi érvényű előírások. A tanár a saját egyéniségének és az oktatási feltételeknek megfelelően dönthet sok kérdésben' főként a módszerek megválasztásában. A kérdés szerintem is az, hogyan tud élni a pedagógus ezzel a szabadsággal. A módszertani önállóságnak sokan örülnek ugyan, de sokakat el is bizonytalant. Támaszt keresnek, hiányolják az egyértelmű követelményeket. Az új tantervek bevezetésének a végére értünk. Most folyik a tantervi korrekció, amely a kötöttségek további csökkentése irányában hat. Megjelentek az alternatív tankönyvek, amelyek közül az iskola választja ki a számára legmegfelelőbbet. Ezek száma várhatóan szaporodni fog. — Nem sok egy kicsit a módosításokból, kísérletekből? — Ne gondolja, hogy olyan sok kísérlet folyik az országban. Vannak modellkísérletek, de ezek csupán néhány iskolára terjednek ki. Nem kötelező és nem is nagyon lehet ő'ket lemásolni. Inkább az egyes részeiket veszik át. A tananyagokat, módszereket ki kell valahol próbálni! A kísérletek nem okoznak kárt a gyermekeknek, inkább a pedagógusokat terhelik meg erősebben. Tulajdonképpen még kevés is a kísérlet! A módszereket gyakrabban változtatják, de ezek valójában nem kísérletek, hanem az innováció fogalmába tartoznak. Nagyobb gondnak érzem-, hogy hajlamosak vagyunk a kísérleti helyzetet általánosítani, csak a jó tapasztalatokat értékeljük' s az általános bevezetéskor derülnek ki a problémák. — Ebben az állandóan mozgó szakmában hogyan látja a pedagógusok helyzetét? — Sok fejfájást okoz, hogy az elérendő célt igen magasan szabták meg. Az eléréséhez szükséges ösztönző feltételek közül nagyon sok személyi és tárgyi feltétel hiányzik. Az is baj, hogy a mi szakmai közvéleményünk nem becsüli a módszertani tudást. Egy óvónőnek, tanítónak, például sokkal több és nehezebb módszertani, pszichológiai problémát kell leküz- denie, mint a gimnáziumban tanító kollégájának, akinek viszont nagyobb szaktárgyi tudással kell rendelkeznie. (Következik: Hiányzó láncsz'emek) Újjá kell éleszteni a minden művészeti ágra kiterjedő megyei bemutató rendszert - így szól a Baranya Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának egyik tavalyi határozata. A bemutató rendszer elősegíti az amatőr művészeti mozgalom továbbfejlesztését, fellépési lehetőségeket ad az együtteseknek, hozzájárul a kis községek színvonalas műsorral való ellátásához. A bemutató rendszertvpz idei évtől hirdetik meg. Páros években az előadóművészeti, páratlan években a nem előadóművészeti szakágakban tevékenykedő csoportok léphetnem föl. A rendszer felépítéséről — egyik napirendi pontként — nemrégen hallgattak meg tájékoztatót a közművelődési albizottság tagjai. A közművelődési albizottság a'megyei tanács művelődési és ifjúsági bizottságának egyik albizottsága. Elnöke Fischer János, a megyei tanács művelődési osztályának vezetője,, titkára dr. Végh Józselné, a megyei tanács közművelődési csoportjának vezetője. Az albizottság értékelő, koordináló, javaslattevő feladatkört tűzött ki céljául. A tagok vállalták, hogy szakmai felkészültségük, munkahelyük helyzeti lehetőségei szerint segítik a közművelődés többszektorú irányításában koordináló szerepet betölteni kívánó albizottságot. Évente három alkalommal tartanak megbeszélést. Első ülésükön az amatőr művészeti együttesek szakágankénti bemutató rendszerén kívül beszámolót hallgattak meg a dokumentáció és a modern technikai eszközök hasznosításáról a közművelődésben. A Baranya Megyei Művelődési Központhoz tartozik a módszertani irányítás. A mikroelektronika fokozatosan bevonul a közművelődésbe is, o Megyei Művelődési Központ közművelődési számítástechnikai adatbázis kialakítását kezdte el, tanfolyamokat szervez. Az országban az elsők között indítottak videotanfolyam-sorozatot, létrehozták a regionális vi- deoműhelyt. Együttműködnek o JPTE Tanárképző Karával, a megyei és régióbeli, technikailag jól felszerelt művelődési központokkal. Közreműködnek a Mecseknádasdon létesítendő nagyközösségi televíziózás kialakításában. Tavaly kísérlet kezdődött Somberekén helyi CB-rádiós információs program összeállítására. Az MMK feladatai közé tartozik a tartalmi munka további irányítása, o meglévő berendezések célszerű használatának segítése. Magyarul, emberül Bizony, randán beszélünk. Slendriánul és pongyolán, jóval nagyobb a választékunk, mint amit nyújtunk, alig is van, aki hétköznap, hétköznapi helyzetben magyar nyelvtudása maximumát adná. Mint akinek százhetven inge van s kettőt, ha hord, azt se mossa. Kopik, szürkül a nyelv — mondjuk -, sokan már végromlást emlegetnek, ami szép és tiszteletre méltó, de túlzás. Tény, hogy a nyelv, a „lélek tükre”, magunkat látjuk benne, más kérdés, hogy nem gyönyörködünk. Trágárság és idegen szavak tömkeleqe, szerkesztetlen,- átgondolatlan, sánta mondatok, szépen lassan elfelejtünk magyarul — mondjuk. De tegyük hozzá ilyenkor, hogy csak annyira, amennyire emberül felejtünk el. Panelekben lakunk és beszélünk, hát panelekben küzdünk, csatázunk, lépünk fel, emelünk szót, foglalunk állást a hardver és a szoftver ellen, ama bizonyos trágár kötőszó ellen, nem tudunk köszönni, tegeződni, magá- zódni, kifejezni magunkat. A gesztus, a mimika, a kontextus, a közmegegyezés még segít az élőbeszédben, de írni végképp elfelejtünk. A folyamat megállíthatatlannak tűnik, mondjuk, csakhogy azóta tart, mióta nye'v — van. Ezt már nem mondjuk s beszélünk romlásról ott is, ahol változásról, alakulásról kéne. Merthogy pontosan érezzük, hogy valami nem jó s a nyelven kérjük számon azt, aminek a nyelv csak „tükre”. A televízió ifjúsági szerkesztőségének múlt heti műsora sem tudott mást tenni. Nem is tudhatott, nem lehet érte kárhoztatni. Több szempontból megközelítette ezt a „romlást", szükségképpen sokat markolt és keveset fogott. Talán ha, a televíziós nyelvszépítésnek is támadna egy Ráday Mihálya, idővel lenne mód a tünetek után az okok számba vételére is. Órákat lehetett és kellett volna beszélni a műsor minden kérdéséről, úgy és egyre inkább úgy, hogy zavaraink, bizonytalanságaink, belső kopásunk felől közelítünk a nyelv romlása felé. Merthogy erről van szá. Arról, hogy a nyelv nemcsak eszköze mondandónk, gondolataink kifejezésének, hanem állapota, szegénysége vagy gazdagsága önmagában, „tartalmától" függetlenül is közöl valamit. Mely ha nem is hízelgő, pontos. Pontosabb, mint hinnénk. „A stílus az ember” — mondjuk a közhelyet,, s olykor észre se vesszük, hogy rövidre zárunk egy nagyon bonyolult, nagyon érzékeny kapcsolatot. A stílus, a nyelvi viselkedés, persze, rával! az emberre és rávall a nemzetre is, mint a legfőbb nyelvtulajdonosra, csakhogy a stílus soha nem egy-egy megnyilatkozás, hanem az egyén, vagy akár a nemzet nyelvi megnyilatkozásainak egésze egy adott időszakban. Ezt elfelejtve jön a rövidre zárás, a jó szándékú, indulatos, de elhamarkodott ítélet. S innen már csak egy lépés a bűnbakok keresése. Hogy a sajtó. Hogy az irodalom. Hogy az isko* la. Persze, ez is, äz is felelős, csak nem külön-külön és nem egyformán. Szokás a trágárságért, a nyelvi durvaságért a filmet, az irodalmat hibáztatni. Hogy mit lehet várni az utca emberétől, ha filmből, irodalomból csak a sok csúnyaságot hallja? Csakhogy a kérdés még is fordítható, miért hazudjon szép beszédet ott, ahol élet is, nyelv is durvul. Persze, jó művészetről beszélek, nem a funkcióban, divattrágárságról, a nem teremtett, hanem épp a teremtésképtelenségből származó pongyolaságról. S nem egy-egy műről, hanem egy adott korszak nyelvművésze- tének egészéről, s ez az egész, ha tehetne is' többet, még ma is, most is a legtöbbet teszi a nyelvért, őrzéséért és gazdagításáért. S ez nem erénye, egyszerűen természete. A nyelvért, mely „mellesleg" kimeríthetetlen, elnyűhetetlen. Nem kell aggódni érte. Azért viszont, amit jelen állapotával kifejez, annál inkább. Parti Nagy Lajos Havasi János B. A. ■ orozatunk első részében az iskolai fegyelemről esett szó. Az alábbiakban nem kevésbé fontos kérdésre keresünk választ: mennyit ér a pedagógus szabadsága? Ha abból indulunk ki, hogy minden reform, iskolakísérlet, szakmai fejlesztés mellett még mindig a tanár személyisége a legfontosabb tényező az oktatásban, nem lehel közömbös, mennyire kötik meg a kezét, mekkorára szabják meg a mozgásterét. Változatlanul az a célunk, hogy véleményeket hallgassunk meg, abban a reményben, hogy a gondok kimondása egy lépéssef közelebb visz megoldásukhoz. Hodnik Ildikó A pedagógus szabadsága ' Iskola Ke, lémök Ki*
