Dunántúli Napló, 1986. február (43. évfolyam, 31-58. szám)
1986-02-01 / 31. szám
Gálámbosi László Testvérek Mosom hajam az udvaron, száríttatom a Nappal. Elém toppan a dália aranysárga kalappal. Megkérdi tőlem, hogy vagyok s az egész világ hogy van. Mutatok néki árnyakat: kezemben, ablakomban. Továbblépne, csak hajladoz, kék pillangókat fogdos; kínálja fénylő szirmait, mint selymeit a boltos. Ülök a rejtő udvaron, a csillagokat nézem; bólintanak, hát gondolom, hogy mindegyik testvérem. Uram, ezüst szakálladon nyújtózkodunk fehéren. Uram, Te vagy a legnagyobb kertész a földön s égen. Makay Ida Pókháló Ragyog a remek csipkecsapda, selyemrácsú, lebegő börtön, legyek kivégző udvara, rejtett s kínálkozó, örökkön hivő fátylas pusztulás. Áttört harisnyák csábítása. S szemfedőké. Iszonyú báj. Vár a beomlott alkonyatban: áttetsző-szép, kacér halál. Kiss Benedek r Égi szarvas Irtáson meghajszolt szarvas: a zene erdőbe fut. Fájó testét szép ravatalnak, avarnak ott vesse, ott. zöld makogású lombok, r zöld tipegésü levél — hárfáját: a halott agancsot tépi, tépi a szél. Meliorisz Béla Füvekben alszik Elhabzik az idő a földeken este van Mára már nincs mentség A rovarok röptére a vízre bukó árnyak iramára hiába figyelsz Merülnek a szavak megrendült tornyai konok szökésbe kövek hallgatásába de vízi gyökerek között szerelmes halak siklónak pisztrángok talán S parti füvekben alszik a nap Bényei József Utolsó szalmaszál Utolsó szalmaszál vagy, köszönöm a kegyelmet: életem szomját oltó szádat és puha melled. Van még egy lehetőség. Úgyis múlik a nyár már. Köszönöm, hogy kerestél és talán megtaláltál. S emmi se fontos. — Ezt o nagyapám mondja, csak úgy, mamamagának, miközben sakkozni tanít. Tízéves vagyok. Apám börtönben ül vélt igazáért, anyám az öcsémmel Miskolcon lakik valami pasassal, engem ideiglenesen a Nagyapámék nevelnek. Nagyanyám hímez, vagy varr a sarokban, az ablak mellett. Nem nagy lakás. Valaha tágasabb volt: három szoba cselédszobával, ahogy dukál egy reménybeli nagyságos úrnak; de lakót vettek bele a nagyapámék negyvenkilencben, aztán a lakó elvett két szobát, a cselédszobából meg konyhát és fürdőszobát csináltatott magának. Történelem, ha tetszik, ha nem. — A paraszt csak egyet léphet, egyenesen előre. De ütnie csak oldalt szabad. Srévizavé. A nagyapám sakkozni tanít. Kevés a haja, az is vékony, seHorváth Péter: A TITOK színű szőke, de a borostája már félnaposon is nagyon szúr. Szeretem nézni, ahogy borotválkozik. Sokáig pacsmagol- ja magát a pamaccsal, grimaszol a tükörben, bal kezével kifeszíti az arcbőrét. Muris. A borotvapengéit maga élesíti egy ördöngős, fekete — nikkel szerkezettel. Nagyritkán megengedi, hogy én kezeljem a masinát. Olyankor befogom a pengét a tokba, tolom-húzom a szánt, ahogy tőle láttam. Harminc oda-vissza mozdulat után elfordítom a három színű fenőkövet a zöld oldaláról, jön a piros kő, újabb harminc húzás-vonás, aztán a fekete oldal — vagy nem így van a sorrend? Nem tudom már. Ha nagyritkán felsértette a bőrét, timsót rakott rá. — Minden seb beheged idővel — magyarázza, és megtol egy sakkfigurát. — Na, persze! — dohog a nagyanyám az ablak alól. — Olyan a bőre, mint egy rino- céroszé. Nincs igaza a nagyanyámnak. A nagyapám bőre vékony, sápatag, tele fekete mitesze- rekkel és kis piros vérbogyókkal. Szerettem hozzá odafeküdni az ágyába. Éjjel idegen, savanyú szaga volt, nem olyan, mint a nappali. Jobban szerettem azt az idegen, savanyú szagát. Meg azt is szerettem, ahogy a pokróca szúrt. Lószőr pokrócokkal takaródzott. Mindig kettővel. Nyáron is, télen is. — A Csikóval lépj! — mutatja. — Ne oda. A keze szőrös, az ujjai vékonyak, csontosak. Jobb kezének mutató és középső ujja sárga a nikotintól. — Sokat bagózol — mondom neki, ismételve a nagyanyámat. — Most megint a lóval! — mutatja. — Ügy. Oda. Látod? Megint mattot adtál, titokno- kom. Ha jó kedve volt, így nevezett: a titoknokának. Megsimogatta a fejemet, felállt a kisasztaltól. — Aztán egy szót se! — hunyorított. — Senkinek! — Mondd el! — noszogattam hízelkedve. Próbáltam közelebb húzódni hozzá a lószőr pokrócok alatt. — Mondd el a titkodat, Nagypapi! — Eredj az ágyadba! — mordul rám hirtelen haraggal. Nem volt ágyam. Esténként kihúztuk a nagy, bordó reka- miéjának az ágyneműs fiókját, abban aludtam. A fejem fölött sötéten ketyegve mérte az időt az ingaóra. Minden nap délutánján elment hazulról. Hosszan, ráérősen öltözködött. Viseletes, szürke öltöny, a békeidőkből, fehér ing mandzsettagombbal, nyakkendő amerikai csomagból, valami Piriéktől. Amíg apám börtönben volt, ezek a Piriék nekem is küldtek dolgokat az IKKA-n keresztül. Teddybeer kisbundát, bársonynadrágot, keserű csokit. Akkoriban loptam egy mandarint a nagycsarnokban. — Nagyságos asszony! — szólt a kofa a nagyanyám után. — A kisfiú elvett egy gyümölcsöt. A nagyanyám kishíján elájult. — Teszed vissza rögtön? Úristen, micsoda szégyen! Visszatettem, pedig már érezni véltem az ízét a számban. De nem ez a fontos. Nem ez a mandarin. Valamit el akartam mondani a nagyapámról. Valami fontosat, ^lényegeset. Valaminek kell maradnia egy ember után. Ezerkilencszázkettőben született, Szentgotthárdon. Az apja állomásfőnök volt, az anyja háztartásbeli, ahogy ma mondanánk. Nagyapám egyetlen gyerek. Fényes jövőt jósoltak neki. De a fényes jövő helyett csak a háborúk jöttek, egyik a másik után. Nagyapámból vámhivatalnok lett, aztán negyvenkilencben adminisztrátor, egy ronda gyárban. Egyszer oda is bevitt magával. Akkor láttam először adreszhoffert. Én legalábbis, ki tudja, miért, de így neveztem el magamban a páternosztert. Nem mertem beszállni. Csodáltam az én bátor nagyapámat, aki belépett a mozgó szerkentyűbe, és lassan eltűnt előlem. Előbb a feje, aztán a törzse, végül a lába. Reszketve vártam, mikor tűnik fel a lift másik oldalán, tótáqast állva. Úgy képzeltem, odafenn megfordul a liftkabin, és aki benne marad, kézen állva jön lefelé. De nem így volt. A talpán állva bukkant fel ismét. Előbb a cipője jelent meg, aztán a nadrágja szára, jól ismertem azt a szürke öltönyét. Nem volt másik neki. Kilépett a liftből, kézen fogott. — Na jól van, gyerünk a lépcsőn, titoknokom. Az egyik kollégájától egy igazi fejhallgatót kaptam örökbe. — Hetvenöt menet papírtekercsen, dióda, antenna, földelés, és bejön a Kossuth adó! De nem jött be. Órákig ültem a szoba közepén az asztal alatt, a fülem elzsibbadt a fülhallgató tányéra alatt, de semmi. — Na, zenél már? — kérdi a nagyapám. Az előszobái kisszekrény előtt kifényesítette a cipőjét — soha nem értettem, mit kell azon az amúgyis fényes cipőn fényesíteni —, fejébe nyomta a puhakalapját, és elment hazulról. Minden délután másfél órát volt oda. — Dilis! — legyintett a nagyanyám. — A Gyöngyszembe megy, pedig Itthon sokkal olcsóbb a kávé. A Gyöngyszem az egy eszpresszó, a Tolbuhin körúton, megvan ma is. Bementem oda nemrégiben. — Kérek egy szimplát, kisasszony, drága! — próbálgattam a nagyapám hanghordozását. — Hogy mit? Mit parancsol? — A kisasszonynak fogalma sem volt, mi az a szimpla kávé, pedig a nagyapám minden délután megivott a Gyöngyszemben egy szimplát. Egyszer oda is elvitt magával. A pianínónál egy rémesen kifestett, öreg zongoristanő énekelt: — Lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém, csak az enyém! Nincs egyebem, csak a remény, csak a remény, csak a remény! — Egy szimplát, kisasszony, drága, az unokámnak meg egy dobost! Majszoltam a tortát, és figyeltem, talán itt lesz a titok a ciqarettafüstben, az üveg- lapú, kerek asztalok alatt, vagy a ruhatárban, ahová beakasztottuk a kabátjainkat. De nem volt semmi. Sehol. — Egyszer elindítottam egy vonatot — meséli, és megtol egy sakkfigurát megint. — Elloptam a sípját a Stimmel vasutasnak. Nagyon elrakott érte az apám. Hiába mondtam, hogy csak fél perccel hamarább indult el az a vonat. Fél perc éppen elég arra, hogy valaki örökre lekéssen. Na, üsd le a királynőmet, aztán adj sakkot a fehér futóval. Hétvégeken odaadta a hetijegyét, villamosozni. — Menj csak, titoknok, láss világot! Egyszer eltévedtem. Késő este volt, mire hazajutottam. Akikora pofont adott, hogy nekizuhantam az oitófélfának tőle, és leestem a küszöbre. — Minek jöttél haza? — üvöltött maqából kikelve. — Tovább kellett volna menned! — Ugyan, hová ment volna? — dohogott a nagyanyám. — Bolond vagy? — Bolond volt. — Ezt mór a nagyanyám meséli. — Mindig szeretett volna magának egy Topolinót. Topolinóval Abbáziába! Bolond dolgai voltak. — És még? — tudakolom. — Még mit csinált? — Nem csinált az semmitf — legyint a nagyanyám. (— Nem volt ő semmilyen se. Lúdtalpbetétje volt, meg egy lupéja a bélyegekhez. Azokat szerette. A bélyegeket. Erre emlékszem. — No, nézd csak! — düny- nvög nz íróasztalánál, s egy zöld bélyeget óvatosan csipeszbe fogva felém fordul, szemén a lupéval. — Abbázia! Aztán meghalt. Volt egy szép pecsétgyűrűje. A követ elvesztette belőle valahol, a helyét beöntette aranynyal. Hét és fél qramm volt a súlya a qyűrűnek. Tudom, mert a halálos ágyán nekem adta, én meg, alig hogy meghalt, eladtam a gyűrűt a Bizományiban. * A Központi Sajtószolgálat 1985. évi pályázatának II. dijas alkotása novella-kategóriában. Pályaválasztás A minap azzal állított haza a gyerek, hogy pályát kell választania. Az iskolában mondták neki. Ö úgy gondolta, hogy a Fradi-pályát választja, én azonban igyekeztem lebeszélni róla. Képzeljék el, hogy nézne ki ez a vöröshajú gyerek zöld-fehérben! Az első meccsen elkeresztelnék nacionalistának. Hát még így, hogy a színeket is keveri .... Hiányzik ez nekem? No ugye? A két ballábával akár videotonos lehetne, sőt, ha jól meggondolom, bekerülhetne a Pécs első csapatába is... A feleségem megvétózta a dolgot. Ö ugyanis szakszervezeti bizalmi. Most választották meg az ősszel. Olvasta a jogköri listában, hogy joga van hozzá. A hivatalban persze csak bólogat, de itthon rögtön megvétózza a határozataimat. Mondtam is neki, hogy „jól van, édes anyukám, akkor mondd meg te, milyen pályát válasszon a gyerek!” Azt válaszolta erre, hogy szerinte a legjobb a korcsolyapálya. Igaz, hogy egy kicsit csúszós, de csak a téli hónapokban kell óvatosnak lennie, nem úgy, mint például egy vállalati igazgatónak, aki bármikor elcsúszhat egy banánhéjon. Banán ... lassan már azt is elfelejtem, hogy néz ki ... De felocsúdtam filozófiai töprengéseimből, s eképp nyilatkoztam: — Hja — mondtam mély bölcsességgel —, minden hadnagy a zsebében hordja a maga banánját. Csak az nem mindegy, hová csúszik rajta. Épp a múlt héten hallottam, hogy egy minisztériumi osztály- vezetőt ki akartak nevezni büntetésből egy nagyvállalat vezér- igazgatójának. Szerencsére betöltötte az ötvenötödik évét, így aztán villámgyorsan kérte a nyugdíjazását. Pediq ha vezér- igazgatóként kap infarktust, kijárt volna neki a díszsírhely Rákoskeresztúron. De hol van még a mi gyerekünk a nyugdíjhoz? És végül is mivé legyen hát ez a szerencsétlen gyerek? — Favágó — mondta a feleségem —, vagy maszek esztergályos... — Ugyan, édesem! — pirítottam rá érces hangon. — Láthattad a tévében, hogy ahhoz legalább két diploma kell. Miből tartod el a fiadat még tizenöt évig? — Ez igaz — bólintott rá a nejem szomorúan — most emelkedett a savanyú uborka ára is ... — aztán felcsillant a szem, mint Archimedesé, amikor a fejére pottyant az a bizonyos alma. - Legyen burgonyafelvásárló! Annyi krumpli termett az idém, hogy azt se tudjuk, mit kezdjünk vele. — Hehe — mosolyodtam el hangosan a fölfedezésén — jövőre meg munkanélküli lesz, mert egy fia krumplit nem tesznek a földbe ... így volt ez a káposztával is. — Csak nem adjuk ablakpu- colónak . . .? morfondírozott tovább életem párja. — Arra mérget vehetsz — morogtam —, mert az a pálya is évtizedekre le van kötve a két-három diplomások számára. Amint így töprengtünk, emésztettük magunkat, egyszer nagy bölcsen megszólalt a gyerek. — Ha már a Fradiba nem engedtek, végső elkeseredésemben elmegyek közgazdásznak. Nagyon dühös lettem erre a pimaszságra, és azonnal kitagadtam. — Ha ezt a csúfságot megteszed velünk, nem vagy többé az én gyerekem! — mondtam őszinte felháborodássá!.. — Nem tűrhetem, hogy úton- útfélen rosszlánynak nevezzék az édesanyádat! T. Ágoston László HÉTVÉGE 9. Pandúr József rajza
