Dunántúli Napló, 1986. február (43. évfolyam, 31-58. szám)
1986-02-01 / 31. szám
Lehet? Nem lehet? Állítólag nem lehet. Most elhordják a hegyet, zsalúz- nak, betonoznak, majd visz- szahordják a földet a beton tetejére, alatta meg marad a cső, az alagút. Elképzelem! a földet formázzák meg, arra betonoznak, lépésenként kialakítják az alagút vasbetonszerkezetét, melyet tart a háborítatlan anyaföld, míg meg nem szilárdul, akkor azután kibányászható a föld alóla, s fölé teríthető - sok zsalúzó- anyag, jelentős fuvarköltség megtakarítható. Gondolom én, a laikus. Csak úgy ne járjak, mint múltkoriban H. J. kollegám, aki arról panaszkodott, hogy öntöttvas kályhájának letörött részét nem tudták vissza- hegeszteni. Eredeti szakmámra némileg még emlékezve, elmondtam én akkor neki, hogy bizony az öntöttvas már csak ilyen, hegeszteni nem lehet, a tudomány jelen állása mellett sem. Ez ugyan nem szép az öntöttvastól, viszont így lényegesen olcsóbban előállítható, mintha hegeszthető acélból készítenék, s különben sem tehet arról az a régi kályha, hogy most a kockákra redukált használati tárgyak korában formájával kivívta kolegám rokon- szenvét. Megértem, hogy kidobni nem akarja a míves kályhát, noha esetleg találhatna helyébe ugyan kevésbé szépet, de a tüzelőanyagot jobban hasznosítót, de- hát a használati tárgyak nem az öröklétnek készülnek, több okból is véges az időtartamuk. Főképpen azért, mert — noha az anyag örökönlévő — méqis folytonosan változó, alakuló, használati tárgyba kényszerítve elhasználódó — egy kályha esetében az örökös kihűlés és felhevülés előbb hajszálnál is vékonyabb repedéseket kelt, oxigénnel lép házasságra a vas, a rozsda tovább szélesíti a mikrórepedést, újra tűz, újra kihűlés, még a kályha tetejére tett tejeslóbos is kifuthatott egypárszor, s a hirtelen hőmérsékletváltozás sem éppen edzi az öntöttvasat — a folyamat hasonlatos nagy hegyek sorsához, homokot málaszt az idő a büszke sziklákból. Nem lehet - mondtam akkor H. J.-nek. Nem lehet - mondhatják most az alagútépítők nekem. Nem lehet — hallom oly sokszor. Nem lehet — hogy ennyi a nem lehet. Szeretném már azt is hallani, hogy lehet. S nemcsak azt, hogy kell. Ki ne ismerne olyan embert, még olyan hivatalt is, ki és ahol rögtön kijelenti(k): nem lehet. S hányszor kapom magam rajta, hogy a mindennapok megszokott ritmusából kizökkenteni nem hagyom magam, ha leheti azzal, hogy mondom: nem lehet. Pedighát lehetne. Menynyi időt fordítunk arra, hogy bebizonyítsuk: így ezt most ezért nem lehet. S hányszor kezdünk már saját magunk is kérést úgy, hogy „nem lehetne?”. Mint kezdőknek való nyelvkönyvi sémákban, a válasz az ismétlés: nem. Hányszor válasz a nem? Ha egy termék ráfizetésessé válik, hányszor mondják rá, hogy nem? Ne termeljünk gazdaságtalanul — ez eddig rendben. S hányszor hagyjuk abba a kézenfekvő válasz 'alapján a gyártását? S hányszor nézzük meg: hogyan lehet gazdaságossá tenni ismét a termelést? Hányszor mondjuk ilyenkor, hogy áremeléssel, s hányszor keressük a valódi megoldást: anyagban, munkában, energiában tudunk-e megtakarítani, hogy gazdaságossá így tegyük, amiről a leállás vagy árának felemelése a legegyszerűbb válasz. 6. HÉTVÉGE Nem lehet kijavítani — mondják a szervizben, ha eredeti gyári alkatrész nincs a raktáron. Nem lehet, alkatrészhiány miatt nem. Pedig lehetne, csak éppen egyszerűbb kicserélni, a rosszat, biztonságosabb is, mert kiújult hiba esetén ráfogható az egész az eredeti gyári alkatrészre, mint kijavítani a meghibásodotatt, vagy csak azt a részét az egésznek, az egységnek, ami valóban használhatatlanná vált. Lehetne, de nem éri meg, az nincs benne a fizetésében, hogy rugót készítsen, menetet vágjon, csiszoljon, reszeljen, forrasszon, hegesszen. Cserélje ki az egészet, tanácsolják, ha hónapszám nincs alkatrész, valóban szükséges. Ezért aztán fúrok, faragok, belemegy az egészbe x munkaórám, holott annak töredékébe kerülne a filléres alkatrész gyári előállítása, vagy dobom ki az egészet, holott az egész újraelőállítása mégiscsak lényegesen több időbe kerül — több munkába — mint filléres (filléres?: forintos ma már, mi volt akár öt éve is) alkatrészéé. Aztán, mondom tovább H. J.-nek, mégha lehetne is - tételezzük fel csak a játék kedvéért —, szóval, ha esetleg a tudomány és az anyag törvényei megengednék örökéletű tárgyak készítését, akkor sem készítenének a termelőerők fejlettségi szintjén, mert a gyáraknak dolgozniuk kell, a gyárakban a munkásoknak, mérnököknek, adminisztrátoroknak szintén, hogy bérhez jussanak, s hogy keresetükből regenerálhassák munkavégző-képességüket, s holnap se maradjanak kenyér nélkül, örökéletű használati eszközökkel úgy előbb- utóbb telítődne a piac, a gyárnak abba kellene hagyni a termelést, a dolgozóknak a munkát — ezért azután fejlett ipari országok egy évre készítenek csizmát, három évre gépkocsit, öt évre traktort: ezt az egy-három-öt évet kiválóan kiszolgálják, azután szétesnek, bedöglenek — vesznek helyettük újat, csak mi, technológiailag kevésbé fejlettek próbálkozunk a nullára írt berendezésekkel, javítgatjuk, reparálgat- juk, mert látjuk, hogy nem minden része amortizálódott még teljesen, mert megszoktunk egy fejletlenebb struktúrát, amikor egy berendezés nem egyszerre használódott még el, hanem részenként, s a részeket lehetett és kellett cserélni. Lehet — a nemlehetek mögött ez is megbújik: tegnap még milyen kiválóan fűtött az a kályha, az nem lehet, hogy noha eltörött, ma ne tudjak fűteni vele, hiszen csak egy pici része tört el, úgy tűnik, javítható. Megbújik mögötte a tegnap-jó-volt- akkor-ma-miért-nem?, akkor is, amikor már tegnap sem volt jó, csak csináltuk a teg- napelőttre való hivatkozással. Mert a szó, hogy lehet, változtatást követel, s jól megtanultuk az iskolában, hogy minden rendszer az állapotának megváltoztatásra ható erő ellen dolgozik: a lehet az változás — ezért aztán a válasz: nem lehet: Nem lehet, mert ilyenek a rendeletek, nem lehet, mert nincs hozzá pénzünk, nem lehet, mert ez jól bevált, nem lehet, mert át kellene szervezni, nem lehet, mert... Kizökkenni a hétköznapokból, keresni, hogy hogyan lehet mégis, készülni arra, hogy ami ma jó, az holnapra amortizálódik, s holnap mást kell tennem, meghúzni a határokat a kell és a szükséges, a lehet és a megvalósítható között, s nemcsak a célt kitűzni, de a lépéseket is megtervezni — ezt lehet. S felkészülni arra, hogy ami ma nem, az holnap már lehetséFoglalkoztato értelmi fogyatékos fiataloknak A formátlan kis lábak hamar elfáradnak. A kisfiú minden gyakorlat után a székre kéretkezik. Aztán a gondozónő biztatja, próbálja meg a bordásfalon is. Ahogy mászik, mondja, amit tanult: „Most a kezemmel, most a lábammal teszem." Boldog, hogy dicsérik, büszkén markolja a legmagasabb rudat is, úgy fogja, mint a kismadár az ágat. Bocz András, a pécsi F:ataT lók Napközis Foglalkoztató Intézetének igazgatója mondja, rengeteget változott ez a kisgyerek, egy éve még szinte lehetetlen volt kapcsolatot teremteni vele. A tornaszoba, szőnyegnyi az egész, az ő irodája volt, most a szomszéd épületbe költözött, még kisebb szobába, minden hely kell a gyerekeknek. * A pécsi Endresz György utcában az egykori óvoda, bölcsőde öt éve az értelmi fogyatékos fiatalok napközis foglalkoztatója, amelyben 1982-ben speciális bölcsőde létesült a 3 —12 évesek nevelésére. * A speciális bölcsődében három csoport dolgozik, mindegyiknek két szobája van. A kicsik, most harmincán vannak, többségük halmozottan fogyatékos, tizenketten mozgássérültek is. Van, amelyik négy—öt éves korában csak kúszni-mászni tudott, most önállóan jár, ha járókerettel is. Érdemes végigmenni a termeken, kedvesek, játékosak, mint óvodáskorú társaik, talán abban különböznek tőlük, hogy jóval érzékenyebben reagálnak a halvány mosolyra is. A szobában a kisfiú megállás nélkül énekel, ha megkérik, a versnek is nekilódul, önfeledten pergeti a szavakat. Belefeledkezik, nem veszi észre, hogy mellette sír a társa, míg a másik csendre próbálja bírni. Egy éve még egyetlen szót sem tudott. Ö is, o társai is súlyosan fogyatékosok. A középső csoportban kira- kóval játszanak a gyerekek. Az óvónő incselkedik az egyik kislánnyal: „Mutasd meg mennyire szeretlek?” A gyerek nagy kört rajzolja kezével. Az óvónő egy parányit mutat, s a kislány odaszalad hozzá, nyakába csimpaszkodik, lefogja a kezét. A nagycsoportban olyan csend van, mintha üres lenne a szoba. A gyerekek elmélyül- ten rajzolnak, valamennyien belefeledkeznek a munkába, megszűnt körülöttük a világ, csak a fehér papír, a kék ceruza és a formálódó ábrák léteznek. Ők már hetente hat órában tanulnak is, a pécsi Kisegítő Iskola nevelői járnak hozzájuk. * Négy év alatt hatvankét gyerek járt a speciális bölcsődébe, előtte mindössze öt volt valamilyen gyermekintézményben, a többségük ki sem mozdult otthonról. Huszonketten jutottak tovább kisegítő, vagy foglalkoztató iskolába, mindannyian megálltak a helyüket Országos modell Pécsett az új közösségben is. Egy gyerek pedig normál óvodába jutott vissza, kiderült, egészséges, csak deviáns magatartása miatt nehezen kezelhető. A sikerek itt apróságokban mérhetők, s minden egyes siker több hónapos, sőt éves munka eredménye. Micsoda öröm, ha a kisgyerek, aki négy és fél éves koráig cumisüvegből csak tejbegrízt evett, két hónap alatt megtanult rágni, önállóan enni a többiekkel. A másik három és fél éves koráig csúszott, holott nem is volt mozgássérült, értelmi fogyatékos lévén a szülei dédellák hétről hétre jelzik, ki menynyit dolgozott. Órákban mérik a teljesítményt, és a gyerekek így olvassák: „ezen a héten hatost, vagy négyest kaptam". A legfontosabb, hogy az intézmény munkahely. Nyugdíjat szerezhetnek, egész évre szóló anyagi juttatást, megkönnyebbülést a családnak. Egy csoport a pezsgőgyárban dolgozik. S többen elkerülhettek innen valamelyik céghez, önálló keresők lettek. A foglalkoztatóban megtanulták a munka mellett az önálló közlekedést, az öltözködést, gyakorolták az írás-olvasást. Vanpécsi foglalkoztató szakmai tapasztalatait is. Bocz András örömmel látta viszont a már megjelent jogszabályban eddigi munkájuk eredményeit. Ami a pécsieknek új a rendeletben: nőtt az intézmény vezetőjének önállósága, orvosi javaslatra maga is felvehet gyerekeket, illetve a gondozási díjak megállapításában is önállóan dönt. Az intézmény munkatervét a kisegítő iskolai és óvodai munkaprogramok alapján állította össze Bocz András. Évről évre csiszolódott a foglalkoztató nevelőinek véleményével, taKartonrekeszeket készítenek az Endresz Gy. utcai foglalkoztatóban Fotó: Proksza László gették. Négy hónap múlva a többiekkel futott. S valameny- nyien, a súlyosan fogyatékosokat kivéve szobatiszták. Megtanultak egyedül étkezni, megtanulták az első lépéseket az önállóság felé. A nevelőik, sokoldalúan képzettek, valamennyien huszonévesek. S itt valóban nem lehet közhely, hogy nem elég a szakmai tudás, ezeket a kicsiket szeretni kell. Okosan szeretni. * A kerítés túloldalán a szomszédos épületben munkahely és raktár minden felhasználható zúg. Állandóan szól a zene, a nagyok jó kedvvel és szívesen dolgoznak. Egy fiú alszik a pihenőszobában. Senkire nem szólnak, ha leül, pihen egy kicsit. A folyosón a legügyesebbek két hete gombokat húznak be. A Hunornak készítik, ezek a gombok a bőrruházati gyár exporttermékeire kerülnek. Átvételkor tüzetesen megnéznek minden darabot —, a gyerekek szép munkát végeznek. A termekben papírt tekercselnek, papírrekeszeket állítanak össze. A fémkapcsokat maguk alakítják egy egyszerű szerszámmal, amely az igazgató „találmánya”. Ezeket a fémkapcsokat tizennyolc fillérért kellene megvenni darabonként. A munkaterem falán a tábnak köztük állami gondozottak, akik közül nem egyet a foglalkoztató juttatott nevelőszülőkhöz, családi élethez. * Mindegyikük sorsáért családtagként aggódnak a nevelőik. Legutóbb az ikrekért. Nem a szülőket emlegették, akik kitették a két fiút. hanem azon tanakodtak, hogyan segíthetnek nekik. Mi lesz, ha a néni, akinél albérletben laktak, eladja a házát? Az utcára kerülnek? Szerencsére maradhattak, a házinéni meggondolta magát, fedél van a fejük felett. A nevelők segítenek beosztani a pénzüket, takarékkönyvet is nyitottak, öltöztetik őket, a konyháról is mindig kerül nekik vacsora. A két fiú tizennyolc éves, s kénytelenek önállóan megállni a helyüket az életben — szülői segítség nélkül. * Egyedülálló intézmény az öt éve működő pécsi foglalkoztató, olyannyira, hogy modell az országban létesítendő hasonló intézmények számára. Októberben jelent meg a rendelet, amely szabályozza az értelmi fogyatékos fiatalok foglalkoztatásának, gondozásának lehetőségeit. A jogszabályalkotók felhasználták a pasztalatával. Szakmai szempontból jelentős, hogy a munkát elsősorban gyógypedagógusok, valamint logopédus, gyógytornász és hamarosan gyermekpszichiáter segíti. Az orvosi ellenőrzés is rendszeres, ennek köszönhetően keveset betegeskednek a gyerekek. A szakmai munkáról annyit, hogy szinte egyénre szabott munka- programmal dolgoznak. S az alapelv: nem szabad lebecsülni, ám dédelgetni sem ezeket a gyerekeket. A munka eredményességét mindennél jobban bizonyítja a huszonkét önálló életre nevelt fiatalember, és ugyanennyi kicsi, aki iskolában tanul. S a foglalkoztató igazolta azt is, hogy családi -háttérrel sikeresebb ezeknek a gyerekeknek a nevelése, mint intézetbe utalva, ahol szinte véglegesen elszakadnak a külvilágtól. Jóval több családnak szeretnének és tudnának segíteni, s nemcsak a megyeszékhelyen lakóknak. Megpályázták az Állami Ifjúsági Bizottság pályázatát: egymillió-hatszázezer forintot kértek. -Ha megkapják, még egy pavilont építhetnének, amelyben tíz-tíz gyereknek és fiatalnak lehetne szálláshelyet nyújtani és hetes napközivel bővíteni az intézményt. Gáldonyi Magdolna Követendő kereskedelmi szemlélet Vásárlók tanácsa a pécsi Centrumban Néhány éve, amikor megkérdeztek egy kereskedőt, mi az igazi reklám, ugyancsak meglepődtek a válaszon. Úgy vélte, hogy a különféle kampányok szervezése sok esetben felesleges pénzkidobás, helyette inkább megfelelő kapcsolatokat kell kialakítani a vásárlókkal. A jó szó nem kerül pénzbe, és a vevő visszajár az olyan üzletbe, ahol megfelelően fogadják. Persze, az utóbbi évtizedekben számos kezdeményezés bukott el. Gondoljunk csak a mosolycsekkre, vagy az ugyancsak rövid életű boltok közötti versenyekre. Különféle szakmai fórumokon általában külföldi példákat emlegetnek, pedig egy-egy jó ötletért érdemes lenne idehaza is alaposabban körülnézni. A pécsi Centrum Áruháznál például lassan harmincéves múltja lesz a vevő és a kereskedő közötti kapcsolattartás sajátos módszerének. A törzs- vásárlók közül harmincat választottak ki, akik az úgynevezett vásárlók tanácsát alkotják. A tagok az évek során cserélődtek, ám akad közöttük olyan is, aki 1959 — az alapítás óta — részt vesz a közös munkában. Borbély Györgynét például 27 éve hívták először. A pécsi Centrumtól minden évben alapos tájékoztatást kapunk. Elmondják, mit terveznek és milyen beszerzési lehetőségeik vannak. Meghallgatják a véleményünket, javaslatokat kérnek. — Vita is van? — Egy-egy döntés előtt komolyan mérlegelik a véleményünket. Előfordult nem egyszer, hogy a mi álláspontunk alapján változtattak meg valamit és nem bánták meg. Ilyen volt például a konfekció és a méteráru részleg átszervezése, vagy a Mini Centrum profiljának kialakítása. Az évenkénti megbeszéléseken azt is fölvetik a tanács tagjai, ha valahol nem megfelelő a kiszolgálás, ha egy-egy áruházi osztály zsúfolt, vagy nincs kellő áruválaszték. A panaszokat az áruház vezetői orvosolják, sőt az ígéreteiket is mindig teljesítik. — Szerintem minden kereskedelmi vállalatnak alapvető érdeke, hogy rendszeres kapcsolatot tartson a vásárlókkal — mondja Máltesics Imre, a pécsi Centrum Aruház igazgatója. — A törzsvevők megtartása alapvető érdekünk. A reális észrevételeken mindig elgondolkodunk, hiszen számunkra az a legfontosabb, hogy a vevő mindig megkapja, amit akar, ugyanakkor a vállalati érdek is megfelelően érvényesüljön. Évente több mint egymillió vásárló keresi fel a hat pécsi egységünket. Szeretnénk, ha elődeink jó kezdeményezése tovább élne, ezért idén több fiatalt is bevonunk a közös., munkába. F. D.
