Dunántúli Napló, 1986. január (43. évfolyam, 1-30. szám)
1986-01-09 / 8. szám
1936. január 9., csütörtök Dunántúlt napló 3 Fárasztó hivatás, de szép Palotabozsok körzeti orvosa „Nagyon szeretem Bachot...” A pécsi csapatban: széchenyista diákok Képűnkön balról Nagy Ernő tanár, Takátsy Boglárka, Erős Levente, Bősz Vilmos. Ma már ritkák a szakmai dinasztiák, amikor apáról fiúra, unokára száll ugyanannak a szakmának a szeretete. Még ritkább, hogy az orvosi hivatás iránti vonzalom öröklődik három generáción át. Az meg szinte egyedi eset, hogy ugyanabban a körzetben váltja egymást orvosként apa és fia. Dr. Martos Jánosnak, a pa- lotabozsoki körzeti orvosnak az édesapja a szomszéd községnek, Véméndnek volt a doktora. 1925-től nyugdíjazásáig, sőt azon túl is gyógyította a község és a környék lakóit. Martos János itt nőtt fel, ő is orvos lett, és végzés után ugyanebbe a körzetbe, ha nem is ugyanabba a faluba — jött vissza orvosként. Egykori pajtásait, később azok gyerekeit, unokáit gyógyította, és gyógyítja immár 31 év óta. Orvos lett a fia is, bár ő már nem a falut választotta. Dr. Martos János a dr. Doktor Sándor-díj tulajdonosa. Azt mondja, másfél éve van még a nyugdíjig, de ez nehezen hihető szálfatermetét, fiatalos külsejét nézve. — Apám idejében egészen más volt a körorvosi munka, mint most. Mindent kellett csinálni. Komoly szülész- és sebészorvosi munkát ugyanúgy, mint a foghúzást, ha szükség volt rá. Emlékszem, gyerekkoromban jött egy ember, kaszával majdnem átvágta a kezét, dőlt belőle a vér. Apám nem küldte kórházba, ellátta, a seb tökéletesen begyógyult. Abban az időben ez természetes volt, ma pedig sokan ennél sokkal könnyebb sérülések ellátáséira sem vállalkoznak. Szerencsére, nekem, amikor annak idején kezdtem, még részem volt ebből a szebbik munkából. Akkor még az asszonyok itthon szültek, és másfajta problémákat is én oldottam meg. Ma mindennel beküldjük őket a városi szakrendelésre. — Úgy gondolom, a szak- rendelések tulajdonképpen önt segítik a diagnózis megállapításában, a gyógyításban. — Kétségtelen, hogy sokkal könnyebb most, mint régen. Két nagyon jó segítőtársam is van, a körzeti védőnő és a körzeti ápolónő. Régen ez sem volt. Ez mind igaz, de a munkám egysíkú lett. Receptet írok, vagy beutalót, vérnyomást mérek, jószerivel ezzel ki is merül a ténykedésem. Csak ritkán adódik egy- egy érdekes eset. Könnyebb lett a munkám, de unalmasabb. Nekem az hiányzik, amibe belenőttem, amit az apámnál láttam, és ami miatt én is falusi orvos lettem. — 1945-ben jelentkeztem a pécsi orvosi egyetemre. Akkor nem volt felvételi, csak kitöltöttünk egy papírt, 250-en jelentkeztünk, de csak 150-en végeztünk. Annak, aki körorvosi munkára jelentkezett, kötelező volt két év kórházi gyakorlat. Ezalatt a két év alatt minden osztályon meghatározott időt kellett eltölteni. Ez nagyon sokat jelentett a kezdő orvosnak, hiszen mi a gyakorlatból semmit sem tudtunk. Nem ártana ezt ma ismét bevezetni. Én Szekszárdra kerültem, ott ismertem meg a feleségemet is, aki diétás nővér volt, házasságunk óta pedig az orvosi írnok mellettem. — Harmincegy év óta él ugyanebben a községben, gondolom, minden családnak, a családok problémáinak ismerője. — Igen, és ez nagyon fontos. Könnyebben tudok segíteni, ha tudom, hogy a fejfájása, álmatlansága mögött milyen igazi ok húzódik meg. — Milyen betegségek fordulnak elő itt gyakrabban, milyen az itt élő emberek egészségkultúrája? — Nagyon sok a súlyosan reumás. A szív- és érrendszeri betegségek itt szerencsére nem olyan gyakoriak, mint a városokban, azonban aggasztó méreteket öltött a fiatalok alkoholizálása. A másik nagy probléma az időskorúak magára maradottsága. Hiába laknak egy faluban, sőt sokszor egy házban a fiatalokkal, az ő életükből kirekesztődnek az öregek. Szerencsére a személyi higiénia területén nagy a változás. — Mi nagyon szeretünk ebben a községben élni. Három gyereket neveltünk fel, és az egyetlen luxus, amit néha megengedtünk magunknak, az utazás. Szolgálati lakásban lakunk és most, nyugdíj előtt a vágyunk egy kertes kis ház ... Azt hiszem, ha még- egyszer kezdhetném, ugyanezt választanám. Fárasztó hivatás, de szép. Johann Sebastian Bach születésének 300. évfordulója alkalmából országos vetélkedőt rendezett 14—20 éves fiatalok számára a Lapkiadó Vállalat. Jórészt középiskolások jelentkeztek. A megyei fordulókat a Magyar Televízió által is közvetített országos döntő követte. Ebbe a végső fordulóba két fővárosi és négy vidéki középiskolás csapatnak sikerült bejutnia. Pécsről a Széchenyi István Gimnázium csapatának kedvezett a szerencse és segítette őket a tudás. A szoros küzdelemben ötödik helyezést értek el, de a második csapattól mindössze két ponttal maradtak le. — Végig keményen együtt dolgoztunk a gyerekekkel — emlékszik vissza Nagy Ernő, a gimnázium tanára. — Mindennap rendszeresen foglalkoztam velük, s erre az idő sürgetése miatt is szükség volt. Csak szeptemberben jutott el hozzánk a felhívás, és október végén már javában tartott a megyei selejtező. Alaposan felkészültünk, bár sok volt a bizonytalanság. Mindezek ellenére úgy érzem, sikerült helyt- á Ununk. A csapat tagjai harmadik osztályosok, akik önként jelentkeztek a versenyre, pedig egyikük sem fog zenei pályán továbbtanulni. Pályázatot hirdetünk a pécsi Diákkabaré műsorszámaira. Tervek szerint ebben a tanévben Diákkabaré néven, elsősorban a tizenéveseknek szóló, de természetesen az élet minden területét érintő, siker esetén rendszeresen jelentkező, programsorozat beindulásának lehetünk tanúi, a pécsi Ifjúsági Ház öntevékeny csoportjaként, nyilvános előadásokon. A pályázaton bárki részt vehet, kivéve a meghirdető szervek munkatársait. Február 15— Tizenegy éve zongorázom és nagyon szeretem a zenét — mondja egyikük, Takátsy Boglárka. - Eddig is szerettem Bachot, de most, hogy még tájékozottabb lettem életművében, bármi, ami vele kapcsolatos lesz — akár zenemű vagy tanulmány — mindenképpen örömöt okoz nekem. Úgy gondolom, az az ember, aki szereti és érti a zenét, netán tud is valamilyen hangszeren játszani, gazdagabb lehet másoknál, más szemmel nézi a világot, és más az emberekkel való kapcsolata is. — Mit éreztek, amikor megtudták, hogy tovább jutottak és ig várjuk a 2—5 gépelt oldal (egy oldal 30 sor, egy sor 60 leütés) terjedelmű humoros kamaradarabokat, paródiákat, humoreszkeket, villámtréfák, adomák gyűjteményét, bökver- seket, blődliket, zenés tréfákat (utóbbiakat hangszalagon vagy kottával), és minden olyan írásművet, amelyet az egyéni pályázó vagy — csoport, — együttes úgy ítél meg, hogy a tizenévesek körében sikert arathat. A szakemberekből álló zsűri csak olyan írásokat értékel, amelyek a rádióban, tévében nem hangzottak el, országos vagy megyei lapban nem jelentek meg. Előnyben részesíthetők azok a színvonalas pályaművek, amelyek a szakmunkásképzősök, szakközépiskolások és gimnazisták tanulmányaihoz, mindennapjaihoz is kötődnek. A pályaműveket február 15- ig, a következő címre várjuk: Dunántúli Napló, Pécs, Hunyadi út 11., 7601. A borítékra írjók rá: „Diákkabaré”. Levelükben jelezzék, ragaszkodnak-e ahhoz, hogy saját maguk adják elő a produkciót. Kérjük, tüntessék fel nevüket, lakcímüket és személyi számukat is. A pályázatot meghirdető szervek: a Pécs Városi Tanács művelődési osztálya, a KISZ Pécs Városi Bizottsága, a pécsi Ifjúsági Ház és a Dunántúli Napló garantálja, hogy a díjnyertes pályaműveket a Diákkabaré műsorára tűzi. Megfelelő mennyiségű és minőségű munka beérkezésekor a pályadíjak: I. díj 4000 forint, II. díj 3000 forint, III. díj 2000 forint, valamint lesznek különdíjak is. Egy pályázó több pályaművel is indulhat. A pályázathoz sikeres munkát, jó kedvet kíván, a szervezők nevében: szerepelni fognak a tv-ben? — kérdezem Bősz Vilmost.- Nekem nemcsak az jelentett örömöt, hogy szerepelhettem a tv-ben, hanem az is, hogy tanulhattam. Nagyon szeretem Bachot, és nem is gondoltam volna, hogy így el tudok mélyülni egy olyan valamiben, ami érdekel. — Tíz éve trombitálok a gyárvárosi fúvószenekarban — mondja Erős Levente. — Számomra a zene nagyon fontos. Megmutatja, mi az, ami hiányzik belőlem, és kiragad a hétköznapok szürkeségéből, segít, hogy megismerjem önmagam. Németh Anita Tavaly 23 millió könyvet adtak el Az Állami Könyvterjesztő Vállalat tavalyi eredményeiről, s idei terveiről tájékoztatta a sajtó képviselőit Török Ottó igazgató szerdán, a vállalat budapesti központjában. Elmondta, hogy az ÁKV rendkívül sikeres évet zárt, a vállalat forgalma több mint 100 millió forinttal növekedett 1984-hez képest Ebben nemcsak a könyvtárak emelkedése, hanem a vásárlók számának növekedése is közrejátszott. összesen 23 millió könyvet értékesítettek: a kedvezményes áron kínált, régebben megjelent kötetekből 70 millió forint bevételt könyvelhettek el. Könyvjelző szolgálatuk, amely egyebek mellett a megjelent művek vásárlási lehetőségeiről ad tájékoztatást az érdeklődőknek, 46 ezer telefonhívást fogadott. Tavaly létrehozott könyvküldő szolgálatuk, a Könyvfutár pedig 13 millió forint értékű könyvet •kézbesített. A sajtótájékoztatón az ÁKV Reprint sorozatáról is tájékoztatást adtak. Kollin Ferenc, a sorozat főszerkesztője elmondta, hogy 1982 óta 28 művet jelenttettek meg, 33 kötetben. Az idén további 16 kötet kiadását tervezik. Már januárban megjelenik Csánki Dezső—Fekete Nagy Antal Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában című ötkötetes munkája. A későbbiekben egyebek mellett közreadják Csikvári Jákó A közlekedési eszközök története, Drescher (Szentkúty) Pál Régi magyar gyermekkönyvek 1538—1875, Rupp Jakab Buda—Pest és környékének helyrajzi története, és Tolnai Simon A bűvészet könyve című írását, valamint Radvánszky Béla Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században című munkájának 2. és 3. kötetét. A sorozat utolsó, ötvenedik műve pedig az elképzelések szerint Alfred Brehm Az állatok világa című 10 kötetes, gyűjteményes munkája lesz. Sarok Zsuzsa Miénk a szilveszter if£Í|pÍ|i|p: *mt i. Közhely, de nagyon is igaz, évről évre igazabb, hogy minden év legjobban várt, legtöbb elvárással terhelt, azután meg legtöbbet szidott televíziós estéje az utolsó, a december 31-i. Nincs még egy este, aminek beharangozására, reklámjára ennyi energiát pazarolna a tévé, a szilveszteri műsor előtte és utána beszédtéma, mellesleg úgy, •hogy jót nem nagyon „illik” mondani róla. De nem hiszem, hogy a legnézettebb lenne. Az a gyanúm, hogy főként kellék, mint a pezsgő, a papírtrombita, a malac. Az ország mulat, jól érzi magát és inkább csak oda-odanéz a képernyőre, közben iszik, beszélget, táncol, mittudomén, s másnap legyint és ítélkezik. Talán •meg se tudná mondani, mit is vár ettől a jeles estétől, csak hogy valami nagyszerűt, sosevoltat, mókát, kacagást, szórakoztatást. S kimondhatatlanul azt, hogy a televízió felülmúlja önmagát hogy „végre" kitegyen magáért. A televízió pedig minden évben nekigyűrkőzik, hogy most vagy soha, jó szándékban, jó erőkben nincs is hiány, s az eredmény a legnagyobb jóindulattal is csak közepes. Miért is lenne lényegesen jobb, mint az egész évi „szórakoztatás”? Egyébként a legutóbbi gyűrkőzés lényegesen rosszabb volt, mint a televízió átlagszínvonala. Eddig nem tudtam, mi is hiányzik nekem ezekből a televíziós szilveszterekből. Hát ez a csuda-díszllet! Épp ez a díszlet, ez a villogó, patkót vagy mit imitáló reprezentatív izé. Hiszen talán épp emiatt, ennek a hiánya miatt voltak az eddigi szilveszterek szürkék, jellegtelenek. De idén, idén ez az operetthajó, vagy békebeli korcsolyapályát idéző micsp- da a Kongresszusi Központban, hát ez igen. Ahogy ott ragyog. Komolyra fordítva a szót, azt hittem, sokáig azt hittem, hogy ez a fantasztikus díszlet ironizál. Hogy egy jó poén, mely viccelődik a helyzetünkkel, a helyzetünkön, és egyáltalán. De nem. Komoly volt. Miénk a szilveszter. Az alapötlet jó volt, \hogy a nézők ötletei alapján készüljön műsor, mutassák meg, ők, az amatőrök, hogy mit tudnak, ne csak szidják azokat a profikat. Hát nem mutattak sokat. A terem földszintjén nem fizető nézők ültek, mint eddig, hanem azok, akik vicceikkel, ötleteikkel váltották meg belépőjegyüket. Csak remélhetni, hogy jobbakkal, mint az elején megszólaltatott hölgy vicce, mely régi volt, gyönge volt, de mottója lehetett volna az egész produkciónak. Próbálok visszagondolni valami emlékezetesre, valamire, ami megmarad, de a Kongresz- szusi Központból, talán én •néztem rosszul, de csak a díszlet lebeg a szemem előtt, fenn az ernyő nincsen kas. És az, hogy bár nem annak szánták, ez volt az egyetlen „nagy” poén. Ami ettől függetlenül az egész szilveszter-estéből mégis megmarad, amiért mégis érdemes volt ott maradni a tévé előtt, az alighanem a Koncert, Hofi Géza magán- produkciója. Jegyzetíró nem feltétlen híve Hofinak s annak a „szerbusz nép”, „idefigyelj nép" attitűdnek, mely műsorait általában jellemzi, de az kétségtelen, hogy Hofi a nagy, az elementáris n evettetők közé tartozik, azok közé, akik egy-egy gesztusukkal, fintorukkal többet mondanak, mint akárhány nehézkes, poros humoreszik, régi vicc. Hofi a maga jelenségvoltával nevettet, azzal, hogy utánozhatatlan. Sokszor amit mond, kevésbé fontos annál, ahogyan mondja. Talán, és ebben a műsorában is, túl sokat bíz erre a képességére. Egészen biztos, hogy voltak keményebb, ne- vettetőbb, jobb szövegei is régebben, volt már kevesebb üresjárata, de hogy elemi színészi-komikus! tehetségéből régen adott eny- •nyit, az valószínű. Az üresjáratokról pedig, mégha kár is értük, meg kell állapítani, hogy nem mindegy milyen színvonalúak, nem mindegy kinek az üresjáratai. És az egész szilveszter estét nem lehet ezért neki elég hálás a televízió, mégiscsak Hofi „mentette meg” a nagyon gyors és végleges feledéstől. Parti Nagy Lajos I. díj négyezer forint Pályázati felhívás a pécsi Diákkabaré műsorához Bozsik László Ilefélkedll Három generáció
