Dunántúli Napló, 1986. január (43. évfolyam, 1-30. szám)

1986-01-04 / 3. szám

Meliorisz Béla

Verje az eső őket is

Esők verik a kifosztott tájat Visszahajlik a pöndörödő levelek októberi vöröse roggyan a növényi szár bújnak a hátukat görbítő bogarak aranyfonatos hajú kishúgaim a dáliák halottak Mint a délutánok mélyülnek ráncaim kezem dermed a vason Elfelejtett nők az udvaron hagyott zsák a kövek és a csigák

Verje az eső őket is

Koszta Rozália festménye: Kisfiú az asztalnál. (Az Emst Múzeumban rendezett kiállítás anyagából.)

Ágh István

Világ legkisebb süvöltözése udvari fámról ebben a megtelepedett télben, van ok pirinyó csodálkozásra, megjöttek a süvöltők, letelepedtek csütörtök délutánra, de mintha csak ez az akácfa lenne jó, a többi maradjon a honiaknak, gerlék, verebek, rigók! a süvöltők mára honfoglalók, otthonosabbak nálam e hazában, úgy csőrözik az ágat, mintha szétvernék a fát, idehallik a magvak roszogása, olyan öntudat süvölt e madárból, még a bögye is lángol, s hogy magát föl ne gyújtsa, szürke szárnyait jól magára húzza, de hogyan kerültek ide? és én hogy kerültem ide? csak az isten nem csodálkozik rajtunk, egynapos ittlét, hatvan, ezer év?

Mátyás Ferenc

Ugyan mit ér?

Már nemcsak szemünk, kezünk is fölnyúl a csillagokig, már nemcsak eszünk, szívünk is tudja, hogy ott mi lakik.

Már nemcsak a bibliában ég Mózes csipkebokra, már nemcsak a könny, a vér is csorog a csillagokra.

Már nemcsak a víz, a tűz is elönti életünket, s mit ér ugyan a szeretet, ha csak magában tüntet?

Mit ér az ég, ha nem a Nap éltető tüze csorgat fényt, s peremén nem madarak; bombavetők zajongnak?

APÁTI MIKLÓS

Újjáépítés

A teraszon reggeliztünk Nádaival és az ikreivel, és Nádai anyjával, mikor táviratot hozott a postás. Máder üzent: „Este joevoek stop jav stop Máder". Nádai érdeklődve nézett rám, mit jelent a rejtélyes szöveg.

— Csak azt, hogy jön Máder. Megnézi a házat, mit tud vele kezdeni.

— Remélem, nem adtad el?

— Ezt? Becstelenség volna.

Bizony, a házra ráfért a tatarozás. Ám utunkat állta a kérdések kérdése: miből? Nekem a zsebemben volt a munkakönyvem, ezt még meg se mondtam Nádainak, s neki se lehetett sok költenivalója, anyukája már hónapok óta vendégeskedett nála, s ha szerényen is, de evett. Főleg éjszakánként. Nem, nem titokban. Csak így szokta meg. Hogy egyedül eszik. Odahaza is mindig így szokta, mondta olykor.

Iszik? — Nádai nem az anyjáról kérdezett.

— Elvétve....

— A mértéket...

így beszélgettünk Máderről Nádaival. Elmondtam, hogy Máder mindenhez ért, főleg a házakhoz és a nőkhöz. A házak felépülnek, a nők otthagyják. Innen a vigalmas tapasztalások erdeje. Könnyű eltévedni. De Máder nem olyan, ő mindig megtalálja a kivezető utat. Lám, most is.

Mintegy futólag megemlítettem, hogy egyáltalán nincs munkahelyem, de Nádait ez egy cseppet sem keserítette el:

— Remek! De hisz akkor ráérsz!

— Igen.

— Tudod, engem meghívtak Nürnbergbe, szakmai tanácskozásra, egy Esterházy-estet kellene bevezetnem.

— És én? — kérdeztem.

— Te addig itt maradsz az ikrekkel. Jó?

— Eddig jó.

— Meg az anyámmal. — A válaszolást ezúttal kihagytam.

— Kocsival mész? — kérdezte Nádai anyja.

— Repülővel.

— Kár — mondta Nádai anyja. Nagyon szeretett autózni. Azt hitte, Nádai is. De nem. Ő repülni szeretett.

— A nagymama majd főz rátok, ránéz a gyerekekre is. Te csak azért kellesz, hogy legyen férfi a háznál.

— Lesz. Kettő is.

— Máder?

— Igen. Mire megjössz, rá se fogsz ismerni a házra. Kivakoljuk, megigazítjuk a kéményt.

— A cserepeket is?

— Talán.

— Én meg próbálok kérni egy kis pénzt apámtól. Ha kijön elém a repülőtérre, már meg is nyertem a meccset.

— Szóval, apád is van.

— Remélem. Bonnban karmester, és ott jobban megy a népeknek.

— Klárikám, rám ne számítsatok — mondta Nádai anyja. Már nyugdíjas volt, korábban

* A Központi Sajtószolgálat 1985. ávi pályázatának II. díjas alkotása tárca-kategáriában.

zongoratanárnőként kereste a pénzt Nádaira. Nádai apjától tizenöt éve vált el. *

Máder már délután megjött. Gyöngéden utaltunk a távirat szövegében előforduló „este" szócskára, de Máder csak legyintett. hatalmas karjával:

— Ennyit szabad késni.

A rádióból éop a vízállásjelentés szólt: „Kecskemét fölött az ég borult. Bocsánat: derült".

— Ennyit meg tévedni.

Ezt éh tettem már hozzá, de nem a rádió, inkább Máder szavaihoz. De ő nem figyelt rám. Papírral a kezében felmérte az élvégzendő munkákat, osztott-szorzott, s azt mondta, ha szerzek még egy komoly segítséget, egy hét alatt a legsürgősebb dolgokkal megvagyunk.

— Ez igaz? — kérdezte Nádai.

— Ha igaz volna, nem mondanám — morogta Máder. — Lehet, hogy hat nap is elég. Ha jön komoly segítség.

— Jön — mondtuk kórusban Nádaival.

— Hány láda?

Nádai megdermedt, én föl- ínyerítettem.

— Napi egy — mondtam büszkén, mint ki az adu ászt dobja középre.

— Akkor két hét — morogta Máder.

— Szóval, napi kettő — sóhajtott Nádai.

— Megegyeztünk, szép kicsi asszonyság.

Mádernak igaza volt, annak ellenére, hogy Nádai többnyire megcsúnyult, ha haragudott. Tényleg szép volt most. Az ikrek csöndben figyelték beszélgetésünket, azt hittem — vagy reméltem —, hoay mit sem értenek. De a szőke, a kisebb növésű váratlanul megszólalt:

— Ha a mama elmegy, ti be foqtok rúgni?

— Dehogy — mondta békí- tőleq Máder. —- Csak megisszuk a söröcskét, s letesszük a feiecskét.

Máder máris nekiállt malte- rosládát szögein!. Zengett a kert hatalmas ütéseitől. Attól kezdve, hogy szójába kapta a százas szögeket, az ikrek nem tágítottak mellőle. Én a fűrész körül legveskedtem. ha lemaradtam, Máder szótlanul elvette a fűrészt, egy lapos fo- qóval szétfeszegette a fogakat, és azt mondta:

— Lazán, könnyedén tartsd. És ne a könnyebb végét fogd.

Estére elkészült a láda. A többi malterosládóhoz képest, amit életemben láttam, irdatlanul tágas volt. Szóvá is tettem :

— Nem egy napra keverünk — mondta Máder.

Két nap múlva Nádai elutazott. Becsületére legyen mondva. előre előbb megvette a hét láda sört, kocsival hazafuvarozta. így együtt, szemre, nagyon tekintélyes mennyiség volt. De Máder nem jött zavarba a sörhegytől:

— Naj az eleje mehet a kútba.

Ment is. Szegény kút talán maga is megdöbbent, mire

használjuk. Hiszen volt hűtő- szekrényünk, elég nagy. De Máder nem engedett: „A kút a megoldás. így nem kell bemászkálni a házba”. Az ikrek alig sírtak az anyjuk után, fára másztak, homokoztak. Máder engedékeny volt, csak a mésztől óvta őket. „Mész a mésztől!” Az ikrek hallgattak rá. Biztos azért, mert nagy volt és erős. Néha megtapogatták az izmait, beletúrtak a szakállába. Máder olykor megrázta magát, a gyerekek legurultak róla. „Na, jön a segítség?” Jött. Nádai anyja hozta a házból az üveget. Máder megkóstolta, kiköpte. „Hozz a kútról!" Hoztam.

Máderrel csak dolgozni volt érdemes, inni nem. Ha a munkában elfárad az ember, leül, rágyújt. A sör azonban lefekteti. De Máderbe rengeteg sör fért, a munkáján nem látszott az ital. Keverte a maltert, törte a meszet, döngve járt az álláson, csapkodta a falra az anyagot. S az ott is maradt. Csuklóból csapta a falra, megpróbáltam én is, nekem nem ment. De Máder nem éreztette velem, hogy gyengébb vagyok. Olyan munkákat adott, amit, ha megfeszítettem magam, képes voltam folyamatosan végezni. A cserpákot kezeltem, eleinte nehezen. A hosszú nyélbe belegabalyodtam, a kimert anyag súlyától szinte megtántorodtam. Aztán összebarátkoztunk. A vödröket föladogattam az állásra, az üreseket megtöltöttem, szaladgáltam egész nap. Főleg az üres vödrökkel. A teli vödröt estefelé már szinte csak a combommal rugdostam előre, úgy elfáradtam. Néha eszembe iutott Nádai, meg a Nürnberg, a bonni apuka, a pénze, az a töméntelen. Ó, ha egyszer vagyonossá tehetném Mádért! Vennék neki egy műtermet, dolgozna újra, pénzt keresne, s a kölcsönt visszaadná, ha tudná. Ha olykor rágyújtottunk, többször is belekezdtem pénzügyeink bonyolult meséjébe, de Máder csak legyintett:

— A pénzről akkor is ráérünk majd beszélni, ha lesz. Addig dolgozzunk.

Dolgoztunk. Két nap múlva Máder beköltözött a szobámba, mondván, hogy sok idejébe kerül az utazás oda-vissza, ide-oda, keresztül-kasul a városon. A szavakból — ide-oda stb. — nem derült ki, hogy Máder igazából hol is lakik. Én nem kérdeztem, ő nem mondta. Azért nem kérdeztem, mert ő nem mondta. Sok szemérem szorult belénk a nyolcvanas évek közepére. így kerültem bele Nádai ágyába. Az ikrek tűrték, én is.

Az idő is dolgozott, egyenest a kezünk alá. A napok hosszúak és fényesek voltak, szépen száradt a fal, esni egyáltalán nem esett. Máder kitalált egy újféle napórát. A teli malte- rosvödröt kellett magam elé emelnem kinyújtott karral, a vödör magasságából Máder tévedhetetlen biztonsággal vágta rá, hány óra van. Estére alig tudtam megemelni a vödröt, bementem az ikrekhez, megnéztük együtt az esti mesét. Máder ekkor még javában dolgozott, komótos mozdulatokkal mosta el a szerszámokat, készítette elő a másnapi munkát. Reggel elsőnek ébredt, és máris kérte a kisbög- re-ízű kávéját. Meg is kapta rendesen.

Nádai anyja is kivette a részét a munkákból. Sütött, főzött, tálalt, mosogatott, a reggeli kávét is ő tette elénk. Egyik délután Máder kijelentette, hogy ma nem kér vacsorát, és mi sem ehetünk. Nádai anyja majdnem sírva fakadt. Máder azonban megmagyarázta :

— Ma mindenki az én vendégem.

Ugyanis majdnem eltelt a hét, Máder elvégezte a munkát, csak a cserepekkel nem bírt, pontosabban a cserepek vele. Hiába mászkált a tető élein bármilyen óvatosan, a cserepek pattogtak, törtek, repedeztek a súlya alatt. „Ehhez sajnos lepkesúlyú iparos kell. De egy telet még így is kibír”. Részéről ezzel a dolgot befejezettnek tekintette.

— A meszelés nem munka. Arra egy fél nap is elég.

Majd:

— Fájront. — Máder lerakta a szerszámokat, kért egy szatyrot Nádai anyjától, és elment a boltba. — Mire visszajövök, égjen az a tűz, mint a hinduk máglyája!

Estére szépen lobogtak a lángok, Máder fölkarikázta a hagymát, a húst, a szalonnát, vastag, feszes acéldrótból és bodzafából elegáns nyársakat csinált még az ikreknek is jutott. ültünk a tűznél, békessé- gesen falatoztunk, mikor egy nő állt meg a kertkapu előtt. Csöngetett, de hiába: a csengő nem működött. Odamentem a kapuhoz, Sziszi állt ott, Máder elhagyott felesége. Rég nem láttam.

— Küldd ki nekem azt az embert. Beszélnem kell vele.

De már jött is Máder. Nemcsak nagy és erős volt, de a látása is kiváló lehetett. Vagy megérezte, hogy csak őt kereshetik? Én szemérmesen otthagytam őket a kapuban, végül is ez Máder ügye, nem az enyém.

Méq vissza sem értem a tűzhöz Máder vadállati üvöltését hallottam a hátam mögött. Megfordultam, de Sziszit már nem láttam, csak Máder rázta üvöltve a karját.

— Mi történt, az istenért? — szaladt oda hozzánk Nádai anyja.

— Átharaota a kezemet, az a... — Máder nem fejezte be a mondatot, csak sziszegett, fújtatott, toporgott, félkörben ugrált, mint eay sebesült vérmedve támadás előtt.

— Azt mondta, beszélni akar veled.. . — mondtam zavartan. mentegetőzve, de oly elszántan, mint ki magára tudja venni a világ bűneit.

— Nem beszélt. Csak harapott.

— De miért? — kérdezte Nádai anvia, egészen logikusan, míg Máder csuklójára egy kivasalt pelenkát csavart, hogy elálljon a vérzés.

— Mi is építkezünk... —

morogta Máder.

— Hát akkor menj haza — mondtam Mádernek.

— Átharapott kézzel úgyse tudnék csinálni semmit.

— Akkor maradj,

— Persze. Együnk. — mondta Máder.

Még a tűz mellett üldögéltünk, mikor megjött Nádai. Egy nappal korábban, ha jól számoltam. Megpuszilta kipirosult arcú ikreit, leült ő is a tűz mellé, elmondta, hogy minden jól ment, hogy Péter nagyon kedves volt, hogy apja nem várta a repülőtéren, hogy telefonon se volt elérhető, s hogy ebből pénz nem lesz. Sajnos.

— Ha már apja nincs az embernek, legalább háza legyen — mondta Máder, és az átvérzett pelenkát a parázsra dobta.

Könnyeztünk a füsttől. Nádai éjjel még sírt is.

HÉTVÉGE 9.

Koszta Rozália: Utca Ajtósfalván

Süvöltők