Dunántúli Napló, 1986. január (43. évfolyam, 1-30. szám)
1986-01-19 / 18. szám
Á halhatatlan bejgli Tegnap, a koraesti órákban ismét feltámadt a bejgli. Nem illendően agyonkemé- nyedett karácsonyi sütemény, hanem humor formájában. Benedek Tibor, a Vidámszínpad egykori ragyogó Zacsek ura mondta el, ugyanúgy, amint negyedszázaddal ezelőtt. A Magyar Rádió közvéleménykutatása és levéláradata szerint jó 10 év óta a fél ország neveti végig ezeket a szombati koraestéket, amikor Gyenes György szerkesztésében megszólal az éterben a „Szórakoztató antikvárium". Miként a régi, ám ma is izgalmas könyvek boltjait antikváriumnak hívják, úgy kapta ez a műsor is a nevét. Az évtizedes sikersorozat szerkesztője: Gyenes György A tegnapi ismételt siker után, a jó évtizedes szombati országos derű műsorszerkesztőjét kérdeztük: — Egészen pontosan mi a műfaja ennek a műsornak? — Afféle nevenincs számokból, jelenetekből áll! — felelte Gyenes György. — Tíz-húsz—harminc évvel ezelőtti humoros írások, kabarétréfák, dalok, amelyek nem vesztettek fényükből, hatásukból, ma is nevettetnek, ma is jók. Mondhatnánk: „örökzöld” humor. Ha engedné ezt az elnevezést a humoros prózával szemben engedetlen előítélet. Mert például a könnyűzenében egyértelmű ez a jelző, hiszen a Trisztán és Izoldára senki sem használja a kifejezést, hogy „örökzöld", pedig a hatása örök. Csak a könnyűzenében mondjuk. A könnyűműfaj félkezelésének következménye, a régi, de élő hatású írott humornak nincs sajátos neve. Ezért mondtam, hogy nevenincs műfaj, holott az idő ezeket is megrostálta, és ami fennmaradt a rostán, az érték. Mégsem meri senki sem klasszikusnak nevezni, legfeljebb a híres „Bejglit", magánbeszélgetésben. Pedig a klasszikus jelző azt jelenti, hogy egy műfajban valami kiváló és időtálló. Mi mégis legfeljebb azt mondhatjuk rájuk, hogy réqi sikeres tréfák. Pedig többek annál, a maguk műfajában klasszikus művek. A tegnapi műsornak abban a jelenetében, amit Sennyei Vera és Apáthi Imre játszik, kihallik, amint a közönségben fiatal hangok nevetnek, 1954-ben! Azok az akkor 16—18 évesek ma már nagyapák és az unokáikkal együtt nevetik végig ezt a „Péter megtisztulása" című jelenetet. — Jobb volt a magyar humor egy-két évtizede vagy csak most jobbnak tűnik, mert a réginek a javát válogatta ki? — A réginek javát szedtem ki. De szeretném azért idézni Szilágyi György humorista barátom Mozivizó című versének a végét: ,,S bár tudom, nem kapok választ, azért mégis / elküldöm a kérdést illetékes címre: / 2000-ben lesz-e olyan mozinéző, / aki emlékszik majd egy mai filmre...?” A válaszomhoz ez is hozzátartozik. — Mi a véleménye a nosztalgiahullámról? — Nem szeretem az elnevezést és nem is igaz. A mai 25 esztendős ugyanolyan harsányan röhög azon, ami igazán jó humor, mint a 70 esztendős. Földessy Dénes Üremikiiőiifiii tanulta ct mesterséget Czakó István restaurátor, hegedűkészítő Hegedűjavító- és készítő műhely nyílt a közelmúltban Pécsett, az Irányi Dániel éren, közvetlenül a Liszt hangversenyterem szomszédságában. Czakó István hangszer-restaurátor költözött ide. Az üzletbe belépőnek rögtön a javításra váró hegedűk, brácsák, bőgők tűnnek szembe: a falon, a munkapadon, a szekrény tetején is láthatók. Közvetlenül az esztergapad fölött — kézközeiben — lógnak a szemszámok. A kisrádióból hegedűszó hangjai szűrődnek ki. A mester még fiqtal, de már ősz szálak csillognak a hajában és a szakállán. Hófehér munkaköpenyben hajol o nya- katört hegedű fölé. — Egy Heves megyei kis faluban születtem. Gyermekkoromban zongorázni tanultam a falubeli kántortanítótól. Ha elvétettem a skálát — jól elvert, Abba is hagytam a zongorázást. Egerben voltam gimnazista, ott Kádár László karmester — már meghalt — hegedülni tanított. Jártam is egy darabig, de a gitárőrület engem is magával ragadott, sőt, néhány gitárt készítettem is. Érettségi után más pályára készültem, de rájöttem, hogy nem nekem való. Inkább érdekelt a zene, a hangszerek javítása, készítése. — Hol van ilyen iskola hazánkban? — Sehol. Olaszországban, Cremonában van egy nemzetközi hegedűkészítő-restaurátor állami iskola. Ezt az iskolát 1937-ben Stradivari halálának 200. évfordulója tiszteletére alapították, egy olasz—svájci sajtgyáros, mint mecénás támogatásával. Ö vásárolt egy középkori kastélyt az intézetnek. Egyszóval hosszas utánajárás, kérvényezés, engedélyek kérése után sikerült kijutnom, öt dollárral és egy telefonszámmal a zsebemben szálltam le az olasz város pályaudvarán a vonatról. Szerencsére bent volt az igazgató, aki azonnal segített: szállást, ösztöndíjat, sőt, ingyenes ebéd-, később vacsorajegyeket is kaptam. Rögtön beálltam egy mester mellé — így sajátítottam el négy év alatt a mesterség minden fogását. Minden év végére egy munkadarabot kellett készíteni: én kétszer hegedűt, majd csellót, és brácsát készítettem. Mi legalább 75-en kezdtük az évfolyamot, és közel húszán végeztük el. Jártam amerikaival, dél-amerikaival, kanadaival, svájcival, Czakó István a munkaasztalnál osztrákkal, örménnyel, némettel és franciával együtt. — Egyedüli magyar volt az iskolában? — Akkor igen. Még 1937- ben járt ott egy magyar, és előttem. Én voltam a harmadik. — Hogyan sikerült elhelyezkedni, mikor hazajött? — Nehezen. Az oklevelem egy évvel később kaptam meg. Először Pécsett, a Kertvárosban nyitottam műhelyt, most pedig itt. — Ezen a környéken több hangszerjavitó is akad. Hogy férnek meg? — Jól. Kevés az igazi mester, akad munka. Csak a sok kontár ne lenne, aki elrontja a hangszert, és aztán mi hozFotá: Läufer László zuk rendbe. Dolgozom a pécsi, komlói, szekszárdi, barcsi zeneiskolának, és a pécsi zenészeknek is. Legszívesebben a szép darabokat restaurálom. Egyedüli baj, hogy nehéz beszerezni jó anyagot: a fa akkor jó, ha 40—50 éves. Legjobb a külföldi habos jávor. A húrok is külföldről szerezhetők be, és drágán. Pedig itthon is elő lehetne állítani. .. Tudja, a másik baj, hogy felkapott lett a régi hegedűk gyűjtése. A kupecok meg becsapják a vevőket. Arra gondoltam, hogy szívesen adnék tanácsot, ha elhoznák nekem, hogy nézzem meg, amit venni akarnak. Itt a műhelyemben mindig megtalálható vagyok . .. Adóm Erika E lég laza a pályaudvar délelőtti forgalma, a vonatok többnyire majd délben indulnak-énkezne'k. A vonatra várók mászkálnak a pénztár-ajándékpavilon-resti háromszögében, csomagokkal, sivalkodó gyerekekkel. A csarnok egyik padján ülök, a sovány kis emberke elcsoszog előttem, visszajön, megáll: „Nincs véletlenül egy kétforintosa?" A szöveg ismerős, kotorászom a zsebemet, közben leül mellém és figyeli a kezemet. Csak tízesem van, nyújtom neki, ő is kotorászik: „Nem tudok visszaadni, nagy baj?" Mondom neki: „Nem nagy baj." Kötött színes jambó-sapká- ját egészen a füléig lehúzza, a feslett grafitszürke felöltője — amelyet eredetileg pap vagy főpincér viselhetett — lábszára aljáig ér. Csontsárga kezét a térde közé ereszti és néz maga elé. — Minek a kettes? — Hibádzik a buszköltségem. Fönt lakom Puturlukban, az öcsémnél... Tudja, hol van? Bólintok, tudom persze, csak éppen oda nem is jár busz. A kisember fintorog, bántja a cigarettafüst. mint valami merev protézis. — Egyszer lebénult, kórházban is voltam vele. Valamit javult, de jó soha nem lesz. Mit szól hozzá, hogy ezt a házat itt szemben szétdobták? Jókat ettem a Ket- terernél, valami mindig akadt a konyhán, egy kis meló, járdát rendbetettem, vagy az udvart, aztán nagy tál főmondta: „Fater, húzzon el, mert mindjárt t... rúgom!” !Nem tudtam szóhoz jutni. Micsoda népek vannak manapság I — Az öccsénél lakik? — Igen. A sufniban, kint az udvaron. A felesége nem nagyon enged be, azt mondja, büdös vágyóik. Kihozza a kaját a kamrába, van ott Mielőtt elindul a vonat... — Sokat szí? — Sajnos. Maga nem? — Soha nem dohányoztam. Nálam csak a „tütü” ment, de az aztán szentsége- sen. Amikor fuvarosnál dolgoztam, napi öt-hat litert leborítottam. Nem sört, hanem bort. Igaz, nehéz munka volt hajnaltól estig cipe- kedtünk emeletekre, bútort, könyvet, házakhoz tűzifát, krumplit, épületfát, egyebet... Na ja, akkoriban nyolcvan kilót nyomtam, most ötve net. — Mi van a kezével? — kérdem tőle. Bal karja lóg, zelékeket ettem hússal. De hát ez rég volt... Talán igaz sem volt — bölcselke- dik egykedvűen. „Minek a két forint?” — kérdem tőle, de megint másról beszél: — Tudja, kijárok ide a pályaudvarra, délután a pesti vonatra jön a nép, a busztól, vagy a taxitól kicipelem a csomagot a szerelvényig, de manapság már ez sem megy. Csak furcsán néznek rám, de nem adják oda a csomagot. A múltkor egy szép úrinőféle két bőrönddel szólít ki az autóból, finom hölgy volt, odaugrok, még mosolygott is rám, aztán azt egy kis asztal is. Egyébként nem rossz asszony. Régebben mondta, menjek dolgozni, és adjak valami pénzt a konyhára, de aztán az öcsém odacsördített neki egyszer, azóta rendes. Hetven fele járok, hol dolgozzak? Szakmám nincs, erőm sincs ... hanem ha most adna még egy tízest, kettőnknek jutna egy pohár sör itt az étteremben. Egyedül nem mehetek be. — Szavait elnyomja a fuldoklásos köhögés. Rázkódik a válla, szeme könnyezik, aztán lecsillapodik: „Na?! Áll az alku?” Rab Ferenc Panoráma Malizia Francia filmnapok „Az évszázad szerelme” Híradás és egyben javaslat is ez az írás: a Budapesti Francia Intézet holnaptól kezdődően filmnapokat rendez a magyar fővárosban. A Magyar- országon eddig nem látott alkotások között bemutatják a Párizsban sem régen, októberben műsorra tűzött sikerfilmet, „Az évszázad szerelme" című Philippe Galand rendezte alkotást, a főszerepben Jean-CIau- de Brialy-val. A párizsi közön- séq nézőrekordot állított fel: egy hét alatt több mint 350 ezren látták. Ide tartozik, hogy nem rég ért végett a budapesti Szegfű utcában székelő intézetben Lantos Ferenc pécsi festőművész műveinek sikeres kiállítása. Mindez a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen most indult francia tanszék, illetve francia nyelv- és irodalomoktatás végett érdekes. Hiszen a fővárosban székelő intézetnek Párizsból rendszeresen szállított rendkívül gazdag film-, hanglemez-, könyv- és videotára van. A Budapest és Pécs közötti 200 kilométeres távolság pedig könnyen legyőzhető, ha a mecsekalji városba is elhozzák és itt is bemutatják a Budapesti Francia Inézet anyagát, pl. filmjeit, videokazettáit. Nemcsak az új tanszék hallgatói, hanem a város régi és új francia nyelvű kultúrájú közönsége is szívesen látná. Az intézet eddig minden ilyen kívánságot teljesített. így tehát csak pécsi szervező intézményre lenne szükség. Laura Antonelli játszó a Malizia című új olasz film női főszerepét: megront egy 14 éves fiút, majd öngyilkos lesz. (Képünkön: Laura Antonelli). Townshend Bécsben Elkészült az idei nyári, bécsi rockzenei koncertműsor. A legnagyobb sztár Pete Townshend, a WHO együttes vezetője, eddig két kimagasló zenei értékű rockopera — Tommy és Quadrophonia — zene- | szerzője, aki júniusban lép fel a Práterban. Carreras musicalben Az egész világon lemez-, film- és színpadi siker Leonard Bernstein: West Side Story című musicalje. Most a szerző maga vezényli művét az operaénekesek előadásában megjelenő új Jemezen. A két főszereplő: Jósé Carreras és Kirí Te Kanawa. Fénytelen múzeum Az utóbbi években átlagosan 300 000 nézője van a bécsi Természettörténeti Múzeumnak. Világítása azonban elavult, hiányos, ! sőt egyelőre nem tudják előteremteni a felújításához szükséges pénzt sem. Az új fényberendezés ugyanis 13 millió schilling- be kerülne. Ezért időleges bezárását fontolgatják. A Szigetvári Városgazdálkodási Vállalat új munkatársakat keres: • építésvezetőt, • parkfenntartó üzemvezetőt, szakirányú felsőfokú végzettséggel, legalább 3 éves gyakorlattal, valamint: • épületgépész, mélyépítő előkészítőt, • gyors-gépírót, • asztalosokat, • ács-tetőfedő szakmunkásokat. Fizetés: megegyezés szerint. JELENTKEZÉS: SZIGETVAR, ORSZÁGÚT 24. MUNKAÜGY. vasárnapi fiz elet peremen...
