Dunántúli Napló, 1986. január (43. évfolyam, 1-30. szám)
1986-01-18 / 17. szám
JUENKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT A Jelenkor januári száma A Pécsen szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának szépirodalmi és esszéanyagában többek között Csajka Gábor Cyprián, Kukorell y Endre, Mészöly Miklós, Pákolitz István és Tolnai Ottó verseit, Beremé- nyi Géza Eldorádó c. új regényének első részletét, Mándy Iván hangjáték-szö- vegét, Ottlik Géza Babits- köszöntőjét, valamint Balassa Péter és Eseterházy Péter esszéjét olvashatjuk. A tanulmányok, jegyzetek sorában figyelmet érdemel Csűrös Miklós írása Berták László költészetéről, Radnóti Zsuzsa új magyar drámákat elemző írása, P. Müller PéMÉSZÖLY MIKLÓS tér pécsi színházi szemléje, Tarján Tamás filmlevele, valamint Tüskés Tibor Pilinszky Jánosról szóló munkájának harmadik részlete. A kritikai rovatban Parti Nagy Lajos ír Csajka Gábor Cyprián új verseskötetéről, Radnóti Sándor Márton László prózai munkájáról, Kis Pintér Imre és Erősiné Hajdú Marianna pedig Balassa Péter tanulmánykötetéről. A szám illusztrációi — egy hosszabb sorozat kezdeteként — a pécsi Modern Magyar Képtár rajzanyagából adnak válogatást tárkony/ György összeállításában. Fejfák rebarbara erdőben ébred a fiú trópusok szár-lándzsái közt piruló husáng megkövesedett láng keresi kráterét a megnyílt ég sebébe merülve de ez a lány sziluettje már és elvégeztetik a hamis teremtés * hangtalan vágtában a rét lerogyott buckák közt köd-maradék lovas szeléből a pengeélnyi légszomj ágvégen fönnakadt sikoly szederjes bogáncson gyémánt harmat valaki vágtázva sírt itt késő * már keskenyednek az utak a csorda bőg a túlparton névtelen állomás rettenet közönye lehet kiszállni I majd figyelmeztessetek rá — ó, egyszer pásztorok * virágzó föld, sivatag híd vastraverzeiből egyetlen túlélő fűszál otthonom, te drága) boldogságom kiheverhetetlen melankóliája * s majd mondhatod magadének, mit elmulasztottál többé senki nem veheti el tőled PÁKOLITZ ISTVÁN Bizonyosság — Bertók Lászlónak — Ki életre-halálra dalba fog, Nem lehet soha nyugodt érkezése, Hogy latolgassa a talentumot: Elsokalltatott-é a Kegyelem? Beérhetné a szerényebb-kevéssel? Úgyis megüdvözül, ha kell, ha nem? Facta loquuntur! így nyerhet jogot Töredék helyett a teljes Egészre; Nem a Véletlen s nem a Szerencséje Segélli a csúcsra-kapaszkodót! Ki nem sumákol, nem érthetik félre, kiválasztottak közt vagyon helye: Megszenvedett-megharcolt érdeme A Bizonyosság aranysugár-fénye. erek vagyok. Átlépem a lakás küszöbét, és # az udvaron találom magam, erős napfény támad fentről. Felismerek mindent a sugárzásban. Tíz ajtó, tíz ablak, tíz szobakonyhás lakás az udvar két oldalán, a végében a közös vécé barna aitaia, szemközt vele a nehéz kapu. Egyik szárnya kitárva, kint egy hatalmas piac lórmózik. Itt nevelkedtem eddig. Most mégis szokatlan minden. A torkomban van valami. Köhögtet. Ránqat, lökdösve kergeti a levegőt belőlem, és nem engedi, hogy visszavegyem, nem enqed semmi mást, csak rémületes hanqokat, amik visszaverődnek az udvarunk fölé emelkedő szomszédos bérkaszórnya függőfolyosóiról. Majd elenged. Csönd lesz, és én léleqzem. Senki sem iött elő az ajtók mögül a zaios köhöqésre. Talán minden lakó a piacon van. Oda indultam én is. Kimegyek a házból. Útközben a torkomban érzem, hogy beteg vagyok. A piacon szombati tömeg, vásárolnak és eladnak. Meq- óllok a kavarqó felnőttek között, lócitromokon verebek uq- rólnak a hőségben, a szünet nélküli lármában és büdössé- qében az eldobált dinnyedaraboknak, amiken legyeket látok futkosni és megtorpanni hirtelen. Valameddiq állok a piacon, aztán visszafordulok. A naqyszüleim standjához akartam eliutni, de nem sikerült. A lakásunkig talán még elmehetek. Már torzít a látásom. Nem élvezem. Csak félelem nélkül veszem tudomásul. Egy ismerős macska vezet vissza a házba, látom, amint besétál a kapun és bentről nyuaodtan, némán hátratekint. Állatszemmel nézünk össze. Most aliq tudok maqamról. Megint fuldokolni kell. Ez nem olyan durva, mint az előbbi roham, rövidebb, csak emlékeztetni akarhatma- gára az a valaki, aki ezt csinálja velem, méq azt is meg- enqedi, hoay közben a kapuig lépkedjek. De amikor ismét levegőt kapok, mindent kicserélve találok, ami volt. Mintha álomban haladnék az udvarunkon, vaqy emlékek közt. Példátlan játék folyik velem. Eqy óriás kezébe kerültem. Délután van, most veszem észre a bait, pedig reggel óta nem csinálhatom azt, amit akarok. Napközben olykor elszédültem, máskor kinyújtott kezem nem érte el azt, amit meg kívántam fogni. Nem tudtam akkor, hogy ezek előjelek, és már nem én játszom, és időközben ismeretlen szabályok lettek. Egy- szercsak benne találtam magamat az udvaron valahol. A földszintes ház kapuja visszanyel, távolodik a ricsaj, a piac. ütemes sziszegés van a fülemben egy ideje. Halk mozdony. Megint meg kell áll- nom. Hallgatom a távoli mozdonyt, és egy képet kezdek látni hirtelen. Saroképület, alacsony, sárganapfényes épület. Földighúzott hullámos vasredőny, ablakok nincsenek a finom, lassú zakatolásban. Nyugodt, közönyös kép. A betegségem akarja, hogy ezt lássam — gondolom. Közben pedig a házunk hosszú udvarán álíok. Bármelyik ajtón bemehetnék itt. A környék leggazdagabb, nagytekintélyű házaspárjának az unokája vagyok. Ráadásul kedves gyerek, akitől vidámak lesznek a felnőttek, ölükbe, karjukba kapják. Talán most is hívnak az egyik ablakból ujjongva és becézve, de nem hallom. A fülemet betölti a zakatolás. Lenézek a lábamra. Magasszárú cipőimet fordítva vettem fel ma reggel, mint az egymásnak hátat fordító kiflik, szét akarnak szaladni a térdem alatti mélységben. Elindulok a cipőkkel. Már nagyon nehéz a visszaút az ajtóig. Halkan hörögnöm kell, hallanom a mozdonyt és látni azt a belső képet a hullámos redőnnyel a saroképületen. Sok. Puha macskák üldögélnek a lábam közelében, az egyik az oldalán fekve emeli fel kerek fejét, rámtekint. Nem is én kerülöm meg őket, hanem az udvar, mozgó, lassú kövezete szállítja ívben a hátam mögé a lusta csoportot. Az ajtónk nyitva áll. Fel kell lépnem a rézcsíkos küszöbre, közben az egyik fordított cipő sarokvasa beakad. Kapkodva, tépő zajjal szabadulok. Kony- hakövön megyek a szobába. Sötéten áll a vaskályha az amúgyis homályos üregben, amíg megtalálom az utat mellette, aztán a szoba szőnyegekkel borított fapadlójára érkezem. Nyitva az ablak az udvar felé, előtte fehér függöny leng befelé dagadva. Rögtön le kell ülnöm az ágyra, ami az ajtó mellett van. Ezen a díványon szokott aludni Annamari, a nővérem. Nagynehezen felnézek, közben hallom a mozdonyt. A nővérem is itt van a szobában. A nagy tükör előtt állítson a díványról. Mindenki játékszere vagyok. A nővérem hozzám szorítja az egyik lányruhát, karnyújtásnyiról nézeget, közben dúdol. Babázik velem. Másik ruhát illeszt hozzám. Belül még látom olykor a saroképület képét, kívül a szobát, nagyszüleink egymáshoz illesztett hatalmas ágyait a tükör és a szekrények között. Nem félek, nem is köhögök most. Az érzéseket is valaki adogatja ide nekem, és ő most azt akarja, hogy zson- guljak, forró legyen az arcom. A nővérem a tükörhöz vezet, szoknyát ad rám, lányt csinál belőlem, és mögém áll dúdoBereményi Géza Eldorádó (részlet) áll, háttal nekem. A tükör olyan mélyre szívta be a szobát, hogy én is benne vagyok hátul, amint a díványon ülök. Annamari rámnéz a tükörből, azután oldalra hajlik belőle. Nyitott bőröndben van az összes holmija. A nővérem egy embert vár, aki megbeszélt időpontban, mindjárt jön, és elviszi magához őt. A másik nagyapánk ez az ember. „Apátoknak az apja vagyok” — emlékeztet minket, amikor a megbeszélés volt. „A Vízivárosban lakom" — mondotta. El is neveztük Vízivárosi Nagypapának Annamarival, hogy megkülönböztessük a másiktól, Nagyapánktól. Nagyapánk ellenségesen nyugodott bele, hogy Annamarit elviszik tőlünk. Dehát a nővérem hétfőn kezdi az első osztályt, és Vízivárosi Nagypapa elmagyarázta a megbeszélésen, hogy neki több ideje lesz tanulni vele. Nagyapánk bólintott erre, aztán maga elé nézett. Nagyanyánk hallgatott. Ma reggel Nagyanyánk csomagolta bőröndbe mindazt, ami Anna- marié, aztán a férje után ment a piacra dolgozni. Látni se akarta, hogyan megy el a nővérem, ezért vagyunk most ketten a lakásban. És ezentúl úgy lesz, hogy az egyik szombaton Annamari jön ide látogatóba, a másik szombaton én mehetek el hozzá játszani a Vízivárosba. Ez volt a megállapodás. Nővérem izgatott a költözéstől. Megint rámnéz a tükörből, testéhez szorítva egy piros ruha. Én a hangomat hallom, de olyan távolról, mint az andalító zakatolást: — Egy mozdony van a fülemben, Annamari. Annamarit nem ez érdekli sajnos. Közeledik hozzám a ruháival. Engedem, hogy felrászva megnézni. Dicsér, milyen gyönyörű lány vagyok, Vízivárosi Nagypapáé^ örülnek majd nekem. Mintha én költöznék, nem ő. „Szépséges kis- unokám van" — mondja, mintha ő volna a nagypapa, nem az, aki útban van idefelé. Arcom vörös a tükörben, szemem nagy és fényesen kék. Aztán a fejemben eqy keményen érezhető rándulással távolodni kezdek mindentől, amit eddia láttam. Köhögök, kinézni próbálok az önkívületemből. Olykor sikerül. Támolyoqva hagyom, hogy levegyék rólam a szoknyát, Annamari pedig azt hiszi, hoay neki enqédelmeske- dem. Goromba félreértésében bábunak néz, minél távolabbra szakadok tőle, annál élénkebben rángat és lökdös, szólnék hozzá, de csak kínosan köhögök. Erre ő is köhög. Utánoz. Elvisz a tükörtől. Ugrál a szobában, tárgyakat szed öszsze. Aztán a kezembe ad, a fejemre tesz valamit. Hátralépve megnéz, és mondja, hogy szerinte mi lett belőlem ezáltal. Máskor is játszott velem így. Leültetett már sokszor, homokból ebédet adott játéklábasokban nekem, sorbaállított székeket nevezett ki iskolapadnak, engem pedig egy egész osztálynak ültetett oda, hogy tanítónőként járkálhasson előttem, parancsolgatva és szómonkérve. Azt hiszi, hogy a tájékaiban kerültem most is. Sietősen boltost játszik velem. Orvossá, sofőrré, levágott csirkévé változtat gyorsan, hiszen bármelyik percben jöhetnek érte és talán több ilyen alkalma nem lesz. Végül már ott tart, hogy minden dolog szolgálhat minden más dolog helyettesítőjéül, csak rá kell mondani. Templomnak nevez, óvodának. Leültet, felállít, tehetetlenségemet élvezve elfektet a padlón. Rippl-Rónai József: Lazarine fon Közben ő is átváltozik olykor, de siettében nem öltözik át, tárgyakkal se látja el magát, csak elnevezi. Rendőr lesz, vásárló, óvónő. Egyszercsak a szememre szorítja a tenyerét: „Vak vagy!” Visszahúzza a kezét, latolgatva néz, hogy alóla most mi is bukkan elő. Aztán kitalálja: „Te vagy a Szem." A számat takarja el: „Te vagy a Néma.” — Annamari — mondom neki a tenyere mögül. — Nagyon beteg vagyok. — Nem hallak! — nevezi el magát is a nővérem. Néma vagy. — Beteg vagyok. — Néma vagy. Otthagyom, és még képes vagyok eljutni a tükörig tőle. A fuldoklás rövid szüneteiben belátok a tükörbe. Ilyenkor az arcom színeváltozásán tudom követni, hogy lesz tömény a torkom útját elvágó halál. Torokgyíkom van. A dif- téria járvány most Budapesten. Köztudott, hogy sorra halnak meg belé a gyerekek. Mielőtt hevesen fulladozva elesnék, elragadtatottan bámulom a testemen megjelenő színeket, fényes szemem, hajamat. A bőrömet sötéten ragyogni látom, ruházatom legkisebb ráncát is káprázatoson mélynek, és csodálkozom. mekkora nagy a fejem, rajta hatalmas vörös száj, amiből most, a végén korcos hang bújik elő egyre-másra, Tágul felém a tükörképem, mintha egy összecsapódáshoz közeledne, szoruló torkomból egvre nagyobb hangokat kell kiöklendeznem, és közben még hallanom lehet, hogy a nővérem labdát dönget az udvaron. A Vízivárosi Nagypapa az udvaron találta Annamarit. Megcsókolta kihevült nővéremet, és siettette az indulást. Amikor a bőröndért a szobába mentek, engem a padlón fekve találtak. A magas férfi lehajolt hozzám, életjeleket keresni. Láttam is őt valamennyire, még a mögüle kíváncsiskodó Annamarit is. A mozdony eltávozott a fülemből, hangtalan sötétségből néztem ki rájuk. A nevemet mondva akartak visszahívni onnan. Némileg hallottam. De a szavaik semmit sem jelentettek. Ott, ahová egyszercsak bekerültem, minden elvesztette a nevét. Én is, bár valami halvány emléket még mintha megőriztem volna magamról. Tőlük viszont annyira elszakadtam, hogy még emberek sem voltak, hanem lények. Két lény a lények közül. Aztán eltűntek. Elkopogtak onnan, távolodtak. Én is tőlük. Sötétben sodródtam, szemnek áthatolhatatlan közegben, de hallani hallottam benne. Sőt, mintha a haladási irányomat zajok szabták volna meg. Szerintük és irántuk távoztam csaknem egyenletes surrogás kíséretében. Közben az, amit az önmagam emlékéből megőriztem, nem halványult tovább. Valaki távolodik. Az a lény leginkább én lehetek a lények közül. Emlékszem rá, hogy én lehetek az távozóban. Vízivárosi Nagypapa a piacra ment Annamarival. Felismerte a torokgyíkot, egyik vízivárosi szomszédjánál tapasztalt már ilyen gyerekhalált. Mint később sokszor elmondta, Annamari kezét szorongatva próbált sietni a szombati vásárlók tömegében, a lármában és a ■ hőségben, hogy anyai nagyszüleimnek megvigye a hírt. Annamari kérdezgette, mi bajom. És addig kérdezte, míg Vízivárosi Nagyapa megmondta: „Nincs sok hátra neki." Tudta, hogy az orvosoknak nincsen ellenszere a betegségemre, ezért határozottabban is felvilágosította a nővéremet: „A fivéred meg fog halni, Annamari." És még örült, hogy a lányunokáját elviheti a fertőző környezetből. HÉTVÉGE 9.
