Dunántúli Napló, 1985. december (42. évfolyam, 329-357. szám)

1985-12-24 / 352. szám

1985. december 24., kedd Dunántúlt napló 7 Mégis jók az emberek... Nem adták át a buszon az ülőhelyet, kelletlenül vá­laszolt az ügyintéző a kér­désekre, leszórta a szom­széd a szemetet az erkély­re. — Bosszúságot, keserű­séget okozó mindennapi esetek. Mégis sokszor hete­kig visszatérő sérelemként, rossz emlékként hordozzuk őket. Arról nem is szólva, hogy mennyire megdöbbe­nünk és sajnálkozunk olyan történeteken, amelyek sa­nyarú sorsú kisgyermekek­ről, családból kitaszított öregekről szólnak. Ezek mintha sokkal erő­sebben megmaradnának az emlékezetünkben, mint­ha sokkal többet foglal­koztatnának bennünket, mint a segítőkészségről, barátságról, emberségről tanúskodó esetek. Pedig - szerencsére — olyanok is vannak. Egy fiatal ércbányász minden hétfőn — mintha a világ legteremészetesebb dolga lenne — a tanfolyam végén kocsiba ülteti négy kertvárosi kollegáját és ha­zaviszi őket. Ő Szentlőrin- cen lakik. Két gyermekével egyedül maradt fiatalasszony me­sélte: nem is tudja, mit kezdene szomszédasszonya nélkül, aki — mivel ő reg­gel 6-ra jár dolgozni, illet­ve, ha délutános, 10 után ér haza — útnak indítja, este pedig lefekteti a 8 és 11 éves gyermekeit. Dorn Máriáról áprilisban írtunk. Akkor, amikor meg­született a kislánya, Zsu­zsa. Az édesanya állami otthonban nevelkedett, so­kan egyengették az útját. A Zsolnay gyárba kerülve az edény gyáregység és a gvári vöröskereszt szervezet támogatta. A gyermeke megszületése után a Me­gyei Tanács eqészségüqyi osztálvának seqítséqével a Mecsekjánosi Csecsemőott­honban kaDott helyet ad­dig, amíq Pécsett valami­lyen lakásmegoldást talál­nak nekik. Azóta a gyáriak meg­szervezték o kislány névadó ünnepségét. A rengeteg ajándék mellett — edé­nyek, ruhák, játékok, fülbe­való — még arra is futotta nekik, hogy megvendégel­jék a névadó résztvevőit. A legfrissebb hírt a napok­ban kaptuk* Máriáról. Is­mét dolgozik, visszament a Zsolnay gyárba. Átmeneti lakásmegoldást is találtak nekik, s a bútorok egy ré­széről, a függönyökről, szőnyegekről szintén a gyá­riak gondoskodnak. Mázsa Ferencékkel ugyancsak tavasszal talál­koztunk. A szimpatikus fia­tal szentlőrinci házaspár azért keltette fel az érdek­lődésünket, mert a férj né­hány évvel ezelőtt egy au­tóbaleset során nagyon sú­lyos sérüléseket szenvedett. Akkor már menyasszony, vőlegény voltak a feleségé­vel. Hosszú ideig kilátásta­lannak tűnt az állapota, s ebből adódóan az egész élete. Ismerősök, „jóaka­rók" bőven akadtak, akik külön-külön arra biztatták a jegyespárt, hogy bontsák fel a jegyességet. Mások az ellenkezőjére. A menyasz- szony rendszeresen feljárt hozzá Budapestre, már a kórházban járni tanította, aztán itthon biciklizni, öt évvel ezelőtt házasodtak össze, s október 8-án meg­született első gyermekük, Anita. Török Éva A budapesti gyors ezen a délelőttön pontosanr ér­kezett. Pedig szerettem volna késleltetni az időt, amikor találkozunk. Né­hány pillanat alatt egybe­függő emberfolyam indul felém a magasperonon. De nem arcnélküli a tö­meg, régen nem látott is­merős arcok, nevüket sem tudom, de valamikor na­ponta találkoztunk a pé­csi utcákon. S az ismerő­sök: Szervusz, szervusz, Gábor - persze, a kiállí­tását jön haza előkészíte­ni ... Szervusz . . . Már nem nézek senkire, vala­hol az utolsó kocsik egyi­kéből fekete ruhás csoport száll le, már csak őket lá­tom, most majd beszél­nünk kell róla . .. Anyám évtizede élt Budapesten, mégis azt kérte, Pécsre hozzuk temetni. Pedig a rokonságból többen élnek már a fővárosban, mint ahányon Pécsett vagyunk. O VASUTAK ÉS ÉLETUTAK. Egészen váratlanul villan be­lém a dátum: 1980. február 3. Akkor írtam Mészáros András­ról, a MÁV Pécsi Igazgatósá­gának vezetőjévé nevezték ép­pen ki. Olvasom a régi újsá­got: ,,sok megálló és állomás után úgy tűnik, most olyan pá­lyaudvarra érkezett, ahol soká­ig tartózkodik, ha csak nem ez volt éppen az úticélja. Negyvennégy esztendős, éppen most van a születésnapja". Té­vedtem. Alig tizenöt hónap múltán a Magyar Államvasutak vezérigazgató-helyettesévé ne­vezők ki. Szombat délelőtt — Mészá­ros András nem tart szabadna­pot. — Vasárnap is bejövök, ilyen­kor nyugodtan dolgozhatok. Azért is mondtam, amikor te­lefonáltál, hogy legjobb lesz, ha a hétvégén itt beszélgetünk, ha már nem tudtam hazamen­ni. Az itteni munkám nagyon eltér a területi igazgatósági munkától, ahol a végrehajtó tí­pusú tevékenység a tennivalók zöme. Itt viszont új dolgokat kell kitalálni. A vasúti munka szabályozását, irányítását, a pá­lyamódosításokat kell a követel­ményekhez igazítani. A hagyo­mányok mélyen élnek, utasítá­sokban vannak megfogalmazva, új helyzetek azonban naponta adódnak. Például azon a régi beszélgetésünkön azt mond­tam, hogy valószínűleg a kö­zeljövőben megkezdődik a bu- dapest—pécsi vasútvonal villa­mosítása, s lám: már az avatá­son is túl vagyunk. Pécs? Csaknem másfél évig ingáztam, pénteken délutánon­ként utaztam haza, vasárnap ebéd után már ott álltak bő­röndjeim az előszobában útra készen. Most már több, mint két esztendeié felköltözött a család, feleségem a MÁV köz­egészségügyi szolgálatánál dol­gozik, nagyobbik fiam harmad­éves villamosmérnök hallgató, a kisebbik vasútforgalmi szak­középiskolába jár. Apám is vas­utas volt — egyik fiam is az lesz. Budapest? Pécsett megvásá­roltam régi lakásomat, anyám lakik benne. Én budapesti tar­tózkodásomat amolyan tartós kiküldetésnek tekintem, nyug­díjas éveimben minden bizony­nyal Pécsett élek majd. Őrzöm emlékeimet, s ebben segítenek mások is. Van egy baráti kö­rünk, gyakran összejövünk Pécsről elszármazottak. Aczél György, Szentistványi Zsuzsa, Gáti Pista, Bocz, Csiky Ottó... Helyesbítem amjt akkor, 1930- ban írtam: a vasúti hivatás so­sem volt könnyű életút. A min­dennapok emberének életében egyetlen utazás is eseményt, örömet, esetleg megrázkódta­tást, vagy éppen áldozatot je­lent. Ők mindig utaznak . . . o KIÁLLÍTÁS A PÉCS KISGALÉ- RIÁBAN. A húszas évek szovjet avantgárd irányzatának vala­miféle mai tartalommal meg­töltött változata, talán némi kassáki szellem. Plakátok, hasz­nálati eszközök, látványterv-fo­tók. Bachman Gábor és felesé­ge, Vida Judit munkái. Re­ménytelen a tömegben közelé­be férkőzni, jószerivel a műve­ket is alig tudom megnézni. Bachman, Gáborból már készül­ni kell — apját kértem erre. Noshát a látványtervek közül néhány: A kékszakállú herceg vára című tv-film Arany Buga­díjat és Nívódíjat kapott, íő műsoridőben adták Párizsban, a BBC második csatornáján csakúgy, Jehudi Menuhin be­vezetőjével. A szerencsétlen sorsú Bódy Gábor rendezésé­ben készült Psyché film sikerét aligha csak az Arany Leopárd díj, a Nívódíj jelzi, mindany- nyiunknak örök élmény marad. Most készül, januárban mutat­ják be Xantus János rendezésé­ben a Valami van a hivatalban című filmet. Még 1972-ben japán pályá­zatra Albert Tamással és Pál- ffy Györggyel készítettek egy tervet, amelyet aztán a Művé­szet című folyóiratból megis­merhettünk. ,,A lehetőségek há­zában" a természeti, emberi és mesterséges zóna harmonikus egységben, ugyanakkor elkülö­nülve biztosítja a lakó számára a legmagasabb szintű életet. Az idén ugyanezen a pályáza­ton az ötödik helyet nyerte el Bachman Gábor. A grafikai munkái számos kiállításon arat­tak sikert, a Pécsi Galériában is gyakran szerepel egy-egy munkájával, Bécsben is bemu­tatkozott: Hangok és ellenhan­gok címen rendezett kiállítást.-— A film a nagy szerelmem, természetesen a színház és á tv sem kevésbé (emlékezetes a győri Hamlet díszlete sok más mellett — a szerk.), de érdekel a kortárs építőművészet, s hát a képzőművészet is. A pécsi Művészeti Szakközépiskolában Erdős János, Lantos Ferenc, há­rom évig tanított Tóth Ferenc csellóművész, hatott rám Erdé­lyi Zoltán építész, a látványter­vezésnél együttesen is, de kü­lön-külön is hasznosítom, amit kaptam tőlük — mondja. Eszembe jut egy hirtelen nyú­ló, vékony fiú, aki a Bajnok ut­cában futballozott társaival, a kerítés mentén a már akkor fe­hér hajú apja a rózsákat met­szette, a kerítés túlsó felén Ge­deon igazgató úr (a pécsi ke­reskedelmi iskola országos hí­rű, nagy tudású egykori taná­ra) bírálóan figyelte egykori ta­nítványa kertészkedését. . . o ORSZÁGOS ORVOSTOVÁBB­KÉPZŐ INTÉZET, BUDAPEST, Szabolcs utca. A Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika vezető­jére, Gáti Istvánra várok. A falon egy Martint és egy Soltra Elemért fedezek fel a Koszta-, Csók-, Székely Berta­lan . . .-festmények között. Könyvek, kórlapok, iratok az íróasztalon, hivatalnokok ren­detlenségnek mondanák, a pro. fesszor számára azonban min­den bizonnyal minden a helyén van. Kinézek az udvarra, sze­rencsére innen nem látni az épületet, ahol az orvosok az utolsó pillanatig küzdöttek anyám életéért. Kedves, idős hölgy jön be, gyorsan rendet csinál a do­hányzóasztalon, azon tűnődöm, hogy túl van néhány esztendő­vel a nyugdíjkorhatáron. A té­vedések napja a mai — ma­gamban a professzor életkorát számítgatom, rosszul, mint ké­sőbb kiderül. Dinamikus, valósággal be­robban a szobába. Pécs! 'Mikor is beszéltünk? Igen, a buda­pesti ötösikrek születésekor. A titkárnőm? Dr. Halász Mihály- né, hetvenhét éves, három fel­sőfokú nyelvvizsgája van, ne­gyedszázada dolgozik itt — re­mélem, még sokáig. Néhány pillanatig hallgatunk — segít. Pécs? Kilencedik éve vagyok Pesten, nosztalgiám ta­lán csak három évig volt. .. (Jegyzetfüzetembe már koráb­ban felírtam: a KGST születés körüli halálozást vizsgáló team tagja, a Magyar Nőorvos Tár­saság elnöke, a Magyar Nőor­vosok Lapjának főszerkesztője, tagja a tudományos minősítő bizottságnak, évtizedek óta en­dokrinológiai kutatásokat foly­tat, hogy is lenne ideje nosz­talgiázni, minden bizonnyal munkája teljesen a fővároshoz köti már.) — ... a kétszáz kilométeres kötődések elmosódnak kissé. De! Huszonnyolc esztendőt, amelyet egyetemi hallgatóként, oktatóként, kutatóorvosként, or­vosként Pécsett töltöttem, nem lehet elfelejteni, és nem is akarom, ötven év felett nehe­zen alakulnak ki új barátságok és én 54 éves koromban jöttem Budapestre, őszintén szólva kis­sé keserűen. Törekvéseimnek tágabb teret biztosítottak, mint Pécsett. Egyébként nyolc kiváló orvos jött el utánam, jó néhá­nyon közülük itt a klinikán a legjobbak között vannak, talán megkockáztatom, hogy pécsiek a legjobbak. Kemény munka fo­lyik nálunk, s nagyon szigorú etikai normákat állítunk ma­gunk elé. Beteget csak az am­bulancián keresztül veszünk fel, szegény emberektől, nyugdíja­soktól nem fogadunk el pénzt soha. Szenvedélyesen mesél el egy esetet, amikor egyik adjunktus megszegte az önmaguk által kialakított etikai rendet, s mi­lyen rövid úton kellett távoznia a klinikáról. Csak a kötődések­ről szerettem volna beszélget­ni Gáti Istvánnal, de ez nem maradt a szűkebb pátria kere­tei között. Nemrégiben az Egészségügyi Világszervezet (WHO) náluk rendezte tanács­kozását, három hétig 17 ország vezető szülész és nőgyógyász orvosai vettek ezen részt. Ha­zánkhoz, talán nem túlzás, a Gáti István professzor által ve­zetett intézményhez is kötődik ez a rangos, világszerte elis­mert orvostovábbképzés . . . o HAZAMENNI SOMBEREKRE. — Ritkán sikerül, hogy va­laki egykori környezetének olyan maradjon, mint gyerek­korában volt, s az is, hogy ne idegenedjünk el egykori szülő­helyünktől. Nekem sikerült. Pe­dig tulajdonképpen több, mint negyven esztendeje elkerültem Somberekről, s mostanában bi­zony egyre ritkábban járok ha­za. De azért a sombereki utcán még mindig úgy szólítanak az egykori szomszédok, mint kis srác koromban. „Kalász Márton. Somberek, 1934. Költő, műfordító. Zsellér­családban született, középisko­láit Pécsett végezte. Dolgozott állami gazdaságban, kultúrház- igazgató volt, a Falurádiónál riporter, majd az Európa Könyv­kiadó lektora. Verseit először a Dunántúl, majd a fővárosi iro­dalmi lapok közölték. Líráját erős formafegyelem és tömörség jellemzi . . .” Irodalmi lexikon. — Nővérem, unokatestvérem most is Somberekén, Mohácson élnek, volt, hogy havonta haza­mentem, most karácsonykor azonban biztos otthon leszek — mondja halkan. — Tulajdon­képpen, amikor középiskolába jártam, már csak vendégként mentem haza. De a „haza” mindig is a Mohács környéki vidék volt. Gyerekeim (fiam 26 éves könyvtáros, lányom 24 éves egyetemista) már nyilván nem érzik így, de őket a nem­zetiségi szálak kötik ehhez a vidékhez. Az elmúlt hónapban fejező­dött be a Jelenkorban Téli bá­rány című regénye, tervezi, hogy ezzel párhuzamosan futó történetet feldolgozva egy má­sik könyvet ír. — Ez a Nagy Tervem, de a napi munka a fordítói munkám, egy februárban megjelenő gyermekregényem ad most eb foglaltságot. Még két esztendeje történt, hogy a sombereki termelőszö­vetkezet elnökével beszélgetve a falu megtartóképességéről beszélgettünk. Egész sor me­rész tervről beszélt, többek kö­zött a szolgáltatóházzal együtt létesített rendezvényteremről is. „Kell ilyen az embereknek itt — mondta. Ha Kalász Marci hazajön, ne kelljen a kocsmá­ban meghallgatni.” o TAMÁSI ISTVÁN a Magyar Bányászati Egyesülés elnöke. Sajnos, találkozásaink többséqe keserű emlékeket ébreszt. Ci­garettafüsttől homályos szobák, térképek fölé hajló, kialvatlan, ideges emberek között láttam a magas, vékony fekete hajú, kül­sőleg két évtizede alig változó bányamérnököt. A súlyosabb bányabaleseteket követően órák alatt Pécsre vagy Komló­ra érkezett Budapestről, Tata­bányáról, bárhonnan. — Sajnos, valóban gyakori­ak voltak ezek a találkozása­ink, de most ne is beszéljünk erről — mondja, s aztán egy pillanatra kétség támad ben­nem, hogy megfelelő választás volt-e riportalanyként. — Tulajdonképpen én nem vagyok őshonos pécs-baranyai. Zalai vagyok, az egyetem után kerültem Pécsre, itt kezdtem tanulni, tisztelni a mélyszinti bányászatot, másfél évtizedig éltem ebben a városban „csu­pán", de azóta sem szakadtam el, ha már ritkábban is járunk haza. Sosem felejtem fiatalsá­gom legszebb éveit, ott nősül­tem, anyám most is Pécs kör­nyékén, Vasason él. Eléggé el­fogult is vagyok, szívemből ha­ragudtam, amikor éveken ke­resztül láttam a hajdan olyan szép belvárost pusztulni. Most, most mintha gyorsan, látványo­san szépülne, kezd hasonlíta­ni ahhoz, ahogy emlékezetem­ben él. — Apám a pécsi temetőben van eltemetve, sajnos, egyre több ismerős nevet látok, ami­kor látogatni megyünk, s ez is kíméletlenül emlékeztet az idő múlására. Kötődésem — örök­életű Pécshez. De nem csak az egyéni érzelmeim alapján. A bányászat miatt is! Csak aki érzelmileg is azonosulni tud, csak aki igazán ismeri, tudja megérteni őket, s segíteni is csak az képes. .. Lombosi Jenő Kötődések

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom