Dunántúli Napló, 1985. november (42. évfolyam, 300-328. szám)
1985-11-16 / 314. szám
Vörös Ferenc: Együtt Pálinkás György ! Nevetni I *■ nevetni nevetni Szeretnék nevetni egy nagyot Most hogy immár tudatunk kinn áll a Földszinten a zuhanás csak csoda Mint a csecsemö-sirás öntudata így hát jogaim bambák Lelkemre varrják gombjait A csöndnek amit nem kértem Tériszonyom csak fokozódik A földközelbe s már az ablakon se Szeretek kinézni mert minden ami szemben Viszont-szivélyesség csak lesütött szemmel De mondom nem kajánul sem nem Sokattudóan csak szeretnék nevetni Nem titkosan s nem cinkosan Röhögni röhögni még akkor is ha térden Még akkor is ha a hangszalagjaimig bevérzem Vélem orvosolható így a struktúra Mivel szembetűnő a kilátott Szájban az inycsap legyints csak De nevetni így kell s csak így lehet Tudod mint a rab ha fölismeri a rácsokat Szabadsága benső mosolyból fakad S szembenéz a kukucskálóval Mint kiszáradt kút az égbolttal És gyűrűzik a káván a kacaj S ha mozdul a szél csobban a kavics A peremről valahány iszapba-fullt nevetés Büki Attila Most Most behavazott háttal ballagok, hogy az otthontalanságból hazaérjek. Még messze vagyok. Messze riadt lelkiismeretemmel, mert elhagytalak. Időnként úgy szeretnék sírni, ahogy Te. Nyüszíteni, ahogy a bottal ütött kutyák. De bordáim közül nem hajol ki a kin. Egy-egy útszéli szeszakol lódít tovább, s krisztus-kereszt motyogtat velem zsoltárt. Messze vagyok. Lélekben mégis a legközelebb hozzád, ki megoszthatatlan vagy és örök. Örök hiány. Szikszai Károly Leírás Lámpámnál megjelennek a rovarok, köröznek, nekik ez a sárgaház. Nézvén a papirt a csöndben, eljutok a szavak leírhatatlanságáig, és behelyettesítem magam a sómezővel. Vakablak mögött most királyi palást a tájkép, szél gubbaszt benne soványan, összetörve, de szemembe vágja az űrlapot. És tánczene szűrődik az üvegen át, s itt egy áttetsző szárny, talán halálig kering örömében. Pákolitz István KftTOiunsDi ,,Pántlikás kalapom fújdo- gálja a szél" az ősi városban, ahol Mária Terézia „magyarjaira vár a Duna mellett" - ahogy írta volt Juhász Gyula. Hát nemigen várja, mert nem várhatja; ha várhatná is, mivégre? Fadrusz mester szobráért kár; én csak fotóról emlékszem rá; azt mondják, a ló méltóságos lépése gyönyörű volt, művészi telitalálat. Kár érte, nagy kár. Vajon miértünk nem kár? Mi talán nem a hülyén értelmezett hűség és jogfolytonosság címén vagyunk itt?! Sajna, a zabot is odaadtuk, azaz ellopták, nemcsak a vérünket! No, nem folyt vér, bár folyhatott volna, midőn a vasútállomásról a Duna-parton vé- gigcaplatva igyekeztünk a Csörsz őrnaszódra. Négy főből álló csapatunkkal kisebbfajta ütközetet vívtunk, mégpedig amiatt, hogy Reviczky Gyula kékruhás szerelméről ejtettem néhány szót, citálva egyik versét is, miközben elbambultunk kicsinnyég, s elfelejtettünk köszönni egy arra dángobaló utászhadnagynak. Nem én voltam a rangidős, de látta zubbonyomon azt a rühes karpaszományt, engem mondott el mindennek, nagyságosura- zás nélkül. Meg is fenyegetett: „Úgy váglak szájon, kurva karpaszományos, hogy a taknyodon csúszol!” Aztán a többieket is belevonta áldásosztó prédikációiába: „Rosseb a koszos matróz isteneteket, már ott tartunk, hogy nem is köszönünk?! Dezertőrködünk?! Dezertőrködünk?!" (A fejedelmi többesen már levente koromban is sokat röhögtünk; egy rozoga vén százados volt az oktatónk; kafarnaumi századosnak neveztük, nyilván a Jé- zus-emlegette örökös rangja ürügyén, mivel a szent szövegekben nem említödik, hogy a százados úr följebb lépett volna a katonai garádicson. A mi kafarnaumi századosunk is pluráliában beszélt: „A kincstári holmira azt mondjuk: szajré?! A feleségünk spiné?! Mink meg mandrók vagyunk?!”) Imre Károly tizedes, rangidősként megmutatta az áthelyezési parancsot, erősen küszködve, hogy el ne ráhintse magát; a hadnagy úr ugyanis alig állt a lábán, úgy be volt rúgva, akár a gyűdi szamár. Rábandzsított pecsétes papirosunkra, tüstént vissza is adta, Így aztán, legalábbis átmenetileg egyenesbe rázódtunk, egy csöpp vér nem sok, annyi se folyt. Megúsztuk azzal, hogy tízszer el kellett masíroznia kisded katonai egységünknek a hadnagy úr magas színe előtt, kemény díszlépésben, feszesen szalutálva. A Csörsz őrnaszádon egyetlen földim akadt, Somos Antal Tudta, hogy nem igaz, álom az egész, kishúgának semmi baja, egészséges, és soha még csak hasonló sem történt vele, de értelmetlen a küzdelem, a ritkánálmodók vízióját kegyetlen törvények irányítják, nincs menekvés, végig kell nézni, és élni minden részletet, minden fordulatot, pedig előre ismeri, tudja, mikor mi következik, mi után mi jön, megállíthatatlan a képáradat, teste, ágyneműje izzadtságban úszik, sírása nyüszítéssé torzul, ujjaiból görcs formál kínkosarat, körmeit önmagába vájja, hiába, a vonat mégiscsak elindul az állomásról, elindul, kiválik a sokvágá- nyú veszteglés közömbös szerelvénytömegéből, és pillanatokon belül iszonyatos sebességre gyorsít, az álombéli vonatok sebessége mindig iszonyatos, és nem tudnak, de nem is akarnak fékezni, ez főleg nem, tovább gyorsít, elhagyja az épületeket, a holtvágányokat, a szemaforokat, már a kivezető egyetlen sínpáron csattog, robaja dobhártyafeszítő, csak a kishúga nem hallja, játéka boldog és önfeledt az olaszakaszvezetö, odahaza finónc- fölvigyázó. Engem a naszád orrában terebélyesedő ágyútoronyban 'szállásoltak el, karpaszományos mivoltomra való ‘n,.i"‘ottel. A „karpaszományos" nevezet elé mostanában csak a legkirívóbb esetekben biggyesztik ama bizonyos „k" epitetont; hónapok óta őrvezető úr, de inkább tanító úr vagyok a legénységi állományúak szemében, de így szólítanak az altisztek is, szolgálaton kívül persze. Úgy látszik, itt senki nem kap idegrohamot a megszólítás vagy a ruhadarabok elkeresztelése miatt. Bezzeg az újonckiképzés idején, ha nem is kórházba, de a laktanyai ispotályba (gyengélkedő) kellett vonulnia Sztrakonyácz őrvezető úrnak: felszökött a vérnyomása, mert Pesti Nagy Ottó pajtásom a kiképzés hatodik hetében is kiskabátnak nevezte a zubbonyt. Itt lakozik az ágyútoronyban az őrnaszád kormányosa, Gerde József hajómester, továbbá Rudolf Bálint szakaszvezető, főgépész, civilben is gépmester; engedélyezték neki a sza- ká 11 vi se lést. bőrbetegsége okán, de azért is, mert olyan szakálla van, mint Balbónak, Mussolini első számú tábornokának. Ide van kvártélyozva Reinhardt Vince tizedes, neki is a gépházban van a beosztása; valamint Dömötör Pá' honvéd, a nagybajuszos „népfölkelő", aki a csicskási teendőket látja el az ágyútoronyban. Csicskós-elfoglaltsága annyit jelent csupán, hogy a napi kaját elhozza a konyháról. Gyújtást vágni, begyújtani nem kell, mivel központi fűtés van az őrnaszádon. Csizmáját- bakancsát ki-ki maga pucovál- ja, még a hajómester úr is. Nekem nem jár a csicskási szolgáltatás; ha járna sem venném igénybe, hiszen Dömötör Pali bácsi az apám lehetne jócskán. így aztán magam „fordulok be a konyhára" elemózsiámért. A Csörsz parancsnokát, Zsomboky Kálmán kapitányt még a jábai laktanyából ös- merem. Itt a naszádon Dufla- fejűnek mondja mindenki. Fura feje van a kapitány úrnak valóban, mintha a természet elpuskázta volna kissé, midőn koponyáját kiszabta: bizony, laposra sikeredett, s a hibát helyrebillentendő, egy másikat is biggyesztett a meglévő hegyibe. Kár volt az igyekezetért, mert így megduplázva sem sűrűsödik benne annyi észme- tehetség, amennyivel eldicsekedhet egy szimpla fejű civil halandó. Ami emlékem a kapitány úrról vagyon, az nem elméjének hézagos volta, inkább a katonás disciplina istá- polása ügyében tartott „hegyibeszédei" ürügyén van, továbbá egy szégyenteljes, keserves, jós talpfák között, ő azonnal ugrik, el, távol, messzire, az imádat vissza, a gyerekért kényszeríti, az édesért, ő fölnéz, keresi, szemében riadt értetlenség, pupillája óriásra tágul, látja bátyja arcán a rettegést, a nyakán kidagadó ereket, az arcát elöntő verítéket, s azt, hogy ordít, nem hallja, de látja, a pánik rugói talpra lökik, már érzi a bajt, úgy tűnik késő, a fiú felé ugrik, az nyújtott karokkal pont akkor érte, a két test a sín fölött ütközik, tehetetlen zuhanás, a kicsi feje a talpfán koppon, a mozdonyszörny átüvölt rajta, szél, szél, szél, örvény, a gyerek élőhalottként lapít a gyilkos acélcsapdában, sikítana, nem tud, mozdulni retteg, s a kétrészes jelenet idéződik föl bennem, valahányszor végigkó- dorog a ferdeken. A jábai laktanyában, 1944. március 19-én 10 órakor közölte velünk, karpokkal: „A németek aljas módon megszegték a szövetségesi hűséget, megszállták Magyarországot. Ekkora sérelmet nem hagyhatunk bosszulatlan! Van még virtus a magyar szívben! Van még lelke Árpád nemzetének!" Pihenj-t vezényelt a lelkesítőgyújtó hegyibeszéd után, majd azzal folytatta, hogy a németek mindent kiloptak az országból, amit csak lehetett, s nekünk ilyetén helyzetben tudnunk kell kötelességünket: mit követel a haza! Hozzátette: „Tudjuk is!: fegyveresen ellenállunk!" Lelkünk legmélyén maradt még szemernyi csakazértis-féle mittudoménmi; ez is inkább gyűlöletté változva ingerelt bosszúra, az ellenállásra, míg töltögettük a Mannlicher-pus- ka tárát. Számot vetettünk azzal, hogy: „Itt az idő, most, vagy soha!"; leginkább pedig azzal, hogy elpusztulunk. Hogy pontosan mit éreztem, most sem tudom visszaidézni. Se hősiesség nem volt, se halál- félelem. Inkább valami kábult tompaság, dühhel elegyes. De kár volt e kis országért, Kár volt a nagy sógorságért, Jaj de kár, Késő bánat, mindegy már. Tíz perc múlva visszajött Zsomboky és csaknem sírva nyögdécselte el, hogy szó sem lehet semmiféle ellenállásról, mivelhogy megszállásról sem beszélhetünk; higgadtabban és józanabbul kell szemlélni az eseményeket: a német csapatok azért jöttek Magyarországra, mert a frontok jelenlegi helyzete így kívánja ezt; hazánknak, ennek az „előretolt bástyádnak átgondoltabb védelme pediglen parancsolólag szükségessé teszi szövetségesünk jelenlétét addig, amíg javunkra módosul a katonai helyzet. Megsajnáltam, ahogy ott vergődött szegény kapitány, de hát- rajta kívül is akadt sajnál- nivalóm éppen elég, enmagam és mimagunk, mert — Adyval szólva - „Mi mindig, mindenről elkésünk”, lám, még a tisztességes halálról is lemaradunk. Akkor már hónapok óta laktanyába zárva éltünk, jobbadán tengődtünk, s- ha nem voltunk is kellőképpen tájékozottak, nem kellett nagy stratégiai képesség ahhoz, hogy teljesen megvilágosodjék Zsomboky erőltetetten helyreigazító magyarázkodása. Szóval a Zsomboky a naszád parancsnoka. Akkor pedig ebből a fontoskodó frontóskodás- ból újfent csak fegyverletétel feje, a drága copfos szőke feje, a földre kéne szorítani, a földre, borzalmas dübörgés, a fiú ordít, hiába, az utolsó kocsi a legveszélyesebb, tudja, sose látta, de tudja, az álomban mindent előre tud az ember, az utolsó kocsi akasztója nincs felkötve, a mázsás fémostor veszett őrültként csapkod, a fejedet! fejedet a földre! szorítsd a fejedet a földre!, ő sem hallja a hangját, hogy hallaná a kislány, mégis mozdul, fejét lejjebb, még lejjebb ereszti, a halált várók alázata ez, testét biztonsággal óvja a rettegés, így maradj! így! még két kocsi! s újra mozdul, arcát még mélyebbre, a kövek közé fúrja, törzse oldalra billen, ostoba gyermek, buta, ostoba drága gyermek, nem látja, nem lehet, remélhetőleg más és mások előtt. Minél hamarabb. A Fleischmann Cégről (ma sem értem, honnét az elnevezés) soha nem volt valami jó véleményem. Mindenki úri fegyvernemnek tartotta, ez igaz; főnyereménynek, életbiztosításnak számított, ha valakit kegyébe vett a Sors és a lovastengerészekhez szipkázták be. Akárha leánynevelő intézetbe invitálták volna. Az biztos, hogy olyan atrocitásokról, amilyenek elő-előfordultak az utászoknál, a tüzéreknél, vagy az infanteristáknál, a mi matróz-világunkban hallani se lehetett. A vízenjárók Csillaga vezérelt-e bennünket, vagy a hajósélet kötetlenebb volta eredményezte-é azt a bizonyos lazaságot, „nem lehessen bi- zomossan tudni”; viszont nem egy oktatónk hivatkozott arra, hogy minden matróz született anarchista: nem véletlen, hogy a híres bolsi-lázadás éppenséggel egy cirkálón tört ki. Ezt az egész katonásdit az öreg Csónakos, a Fő-fő lovastengerész nagyobb dicsőségére találták fel. A Cég ütőképességéről szó sem lehetett. Szakmai képzettségem szerint tüzér volnék, ám ez csak annyit jelent, vagy annyit se, mintha a japán császár unokaöccsének hazudnám magamat. A hadapródiskolán a „szükségképpen megfelel" címletű eredményt értem el, így aztán nem kétséges, nagy lehet az ínség, ha még rám is szükség van a Csörsz őrnaszád ágyútornyában. Esti imádságként motyorászom magamban Ady Endre versét: „Talán az Úristen nem engedi vesztünk, // De már ne rohanjunk és ne lelkendezzünk." Mihály nagybátyám, ki apámhoz hasonlóan első világ- háborús obsitos volt, berukko- lásomkor ebben a bölcsességben summázta katonai tapasztalatát: „Maul halten und weiter dienen!" A laktanvában más megfogalmazást is kapott egy-egy katona-erény. Sztrakonyácz őrvozető úr szerint még a „pofa be" hősies gyakorlásánál is fontosabb, hogy a parancsot nem érdemes megtermékenyíteni, mert csak szaporodik. Ö ugyan nem ilyen lírai környülírással hozta ezt tudomásunkra; de a lényeg nem kerülhette el figyelmemet: megalázkodó, örökös kussolás- ról van szó; véghetetlen nagy marha az, aki faltörő-kos-sze- repet vállal. Ilyen előzmények után vitézkedem itt a Csörszön, derék tüzérnek álcázva magamat. Megvan minden reményem: majd csak sikerül közreműködésemmel teljes mértékben el- veszejteni a második világháborút . . . gondol rá, kicsi lába a sín felé mozdul... neeeeeem! . . . sikoltására, mint mindig, most is a saját kiabálására ébred fel, tüdeje ziháló hörgés- sel fújtat, tarkója, halántéka, melle lüktet, keze reszket, teste erőtlen, bizonytalan, óvatos mozdulattal csúszik le az ágyról, odakúszik a kislányhoz, szerető, féltő, simító keze érzi az álom hazugságát, nem igaz, sosem volt igaz, kishúgának tényleg semmi baja, hisz soha még csak hasonló sem történt vele, betakarja, válláig húzza az aprócska paplant, s megnyugodva, boldogan tapogatózik vissza az éjsötét szobában, minden rendben van, most már könnyű álom várja, mindig így szokott lenni, kezével az ágy szélébe kapaszkodik, felső testét megfeszíti, felhúzza magát, először a vállát, törzsét, aztán a csípőjét, combját, térdét, s azt a két csonkot is, amely a lábából megmaradt... HÉTVÉGE 9. Sárosi István nLOM
