Dunántúli Napló, 1985. november (42. évfolyam, 300-328. szám)
1985-11-13 / 311. szám
1985. november 13., szerda Dunántúlt napló 3 A becsület- sértésért fizetni kell Az embert nap mint nap érik kisebb-nagyobb bosz- szúságok. Van, aki nyu- godtabb természetű és könnyen túlteszi magát ezeken, más pedig vélt, vagy valós sérelmében szídja-hordja az őt felbosszantó embertársát. Utána már gyakran késő a megbánás, mert a megsértett panaszt tesz a tanácson, bíróságon és jogorvoslást vár... A Pécs Városi Tanács igazgatási osztályánál évről évre nő a becsületsértési ügyek száma. Pedig itt „csak" azokkal az esetekkel foglalkoznak, amelyek kevésbé veszélyesek a társadalomra nézve: vagyis egymás sértegetése, nyomdafestéket nem tűrő szavak, a nagy nyilvánosság előtt is. Az írásbeli, vagy szóbeli feljelentés után harminc napon belül indítják az ügyet. Az osztály először tanúk nélkül idézi be a pereskedőket, és az ügyintéző megkísérli a békítést. Ha nem jár sikerrel — és ez a gyakoribb —, akkor kitűzik a tárgyalást. Az akták között tallózva csak kicsinyes ügyekkel találkozhatunk. A hangos magnózás miatt szólt a szomszédjának a gyesen lévő fiatalasszony. A férfi annyira feldühödött, hogy mindennek elmondta. Több ezer forint büntetést róttak ki rá ezért. Perlekednek határvitákon, gyerekek •veszekedése, zajongása miatt is, válófélben lévők bosszúból, vagy anyagiak miatt, és a közös lakásban élők szinte minden miatt sértegetik egymást. Vannak notórius veszeke- dők, példa rá az a külön- váltan élő házaspár, tavaly négyszer jelentették fel egymást, idén már kétszer álltak az ügyintéző előtt. Nem vonják vissza a durva szitkot, inkább kifizetik a 3000 forintig terjedő szabálysértési bírságot. Ha az indulatok annyira elszabadulnak, hogy a szavakat vízzel való leöntés, leköpés, haj- és szakáll- húzás, orr-fül csavarás, pofon és egyéb ütlegek követik, az első fokú hatóság — a Pécs Városi Bíróság — foglalkozik az ügygyei. Sajnálatos tény, hogy a tettlegesség és a köny- nyű testi sértés száma is évente nő. Pedig a vita el- fajúlása miatt meggondo- latanul elkövetett tett nem marad büntetlenül. Gyakori eset, hogy a felnőttek önbíráskodnak: megvernek egy idegen gyereket. A szülők ezt nem hagyják szó nélkül — és bizony az önbíráskodónak büntetés; kell fizetnie a cselekedetéért. Előfordul, hogy valaki csendet akart az ablaka alatt: előbb szépen, majd durván kiabált, végül lement „rendet” tenni. Két arra sétáló felnőtt vette védelmébe a gyerekeket úgy, hogy ők kapták meg helyettük az ütleget. A csendszerető több ezer forintja bánja ezt. Az esetek többségében nemcsak a feljelentő fizet büntetést, hanem a feljelentett is, hiszen nemcsak védekezett, de alkalom adtán vissza is adta az a pofont, vagy hátba- vágást. Ha nemek és korosztályok szerint nézzük a vesze- kedőket, bizony szomorú tény derül ki. A bíróságon megfordulók legtöbbje középkorú, vagy annál idősebb nő. Á. E. Segítő közösségekre várva Interjú Kelemenné Szakonyi Júliával, a Mozgáskorlátozottak Egyesületei Országos Szövetségének főtitkárával Számítanak az idegenforgalomra is A siklósi új ABC Új szövetkezeti boltok, éttermek 1981-ben, a rokkantak évében jött létre hazánkban a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége. Mint nevéből is kiderül, azok érdekvédelmét, életének szervezését igyekszik segíteni, akiknek mozgását, társadalomba való beilleszkedését valamilyen betegség nehezíti. A szövetséghez jelenleg 31 tagegyesület tartozik, s összesen 16 ezer tagja van. Mit tud tenni értük e szervezet? Melyek a ke-zdeti eredmények? Megkapják-e a joggal elvárható segítséget az egészségesektől, a társadalomtól? Ezekről a kérdésekről beszéltünk Kelemenné Szakonyi Júliával, a szövetség főtitkárával. — Hány mozgáskorlátozott van ma hazánkban? — Ezt pontosan senki nem tudja. Egyelőre csak részadatok vannak, pedig már 1972- ben benyújtottunk a minisztériumba egy tanulmánytervet, részletesen kidolgozott lapokkal, amely lehetővé tette volna a pontos felmérést, s ráadásul ezeket minimális változtatással minden fogyatékosság felméréséhez át lehetett volna alakítani. Talán éppen ettől ijedtek meg, hiszen körülbelül egymillió emberről kellett volna adatokat gyűjteni. Végül is, hogy a kérdésre válaszoljak: becslésünk szerint 360 ezer körül lehet a mozgáskorlátozottak száma. Úgy tudom, a VII. ötéves tervben már szerepel a pontos felmérés. — Az Önök 16 ezres taglétszáma azt jelenti, hogy az érintettek nem egészen öt százaléka tartozik csak az egyesületekbe. — így van. S amíg működési költségeink 56 százalékát adományokból fedezzük, addig nem is kezdhetünk kampányt a taglétszám növelésére. — Hogyan tudná összefoglalni négyévi munkájuk eredményeit? — Legnagyobb eredményünk talán az, hogy létezünk. A 60- as évek óta mindig elutasították a szövetség megalakítását Aztán azt mondták: csináljátok, de pénzt nem adunk hozzá! Most mégis úgy látjuk: nem buktunk bele a nehéz indulásba, hanem egyre inkább megerősödünk, mind nagyobb a társadalmi hátterünk. Én magam végigjártam az összes egyesületet, a társadalmi szervek vezetőit. Mindenütt szívesen fogadtak, azt tapasztaltam, hogy a vezetők átérezték az egyesületek gondját-baját, s további segítség reményét is megcsillantották. — A kérdés azért marad: mit tudnak adni tagjaiknak? — Bármilyen gonddal jöhetnek hozzánk. Segítünk a gyógyászati segédeszközök beszerzésében, a közlekedési gondok megoldásában - a Hycomat- kocsik igazságos elosztásában —, a foglalkoztatás megszer- vezésében, a lakáshelyzet javításában, jogi tanácsot, esetleg védelmet is nyújtunk. Természetesen a lehetőségeink korlátozottak. Nagyon fontosnak érzem, hogy hozzásegítjük őket valamilyen közösségre találáshoz, aminek a jelentőségét az egészségesek talán felmérni sem tudják. S szeretném hangsúlyozni: nem csak a tagok, hanem valamennyi sorstársunk életét segíteni akarjuk. - ön szerint milyen ma Magyarországon a mozgáskorlátozottak helyzete?- Természetesen minden attól függ, hogy mihez hasonlítjuk, de nem vagyunk a legrosszabb helyzetben. A gazdagabb országokban nagyobb anyagi segítséget kapnak, de a társadalmi beilleszkedésben semmivel sem tartanak előbbre nálunk. Ugyanolyan izoláltak, diszkriminálták, mint nálunk.- Mit ért a diszkrimináción?- Jogunk mindenre van, de a megvalósításhoz nincsenek meg a lehetőségek. Gondolja csak meg: kijön egy mozgás- sérült az egyetemről, kitűnő diplomával, s nem tud elhelyezkedni, mert egyik munkahely sem vállalja, hogy betegségét figyelembe véve, megfelelő körülményeket teremtsen a számára. A másik véglet: tanulni sem tudnak sokan, mert az iskolák többségébe nem lehet rokkantkocsival bemenni. A legsúlyosabb helyzetben az állami gondozott mozgássérültek vannak, akik az önálló élet kezdéséhez nem kapják meg a segit- séget. — Ön hogy látja: maguk a mozgássérültek megtesznek-e mindent saját sorsuk jobbra lorditásáért? — Ez az egyik legfontosabb kérdés! Az önmagunkon segítést alapvető céljaink közé soroljuk. Ebben sokat tesznek az egyesületek, hiszen tagjaink megismerik egymás teljesítményeit. Tudja, mi egészen másképp nézzük magunkat, mint az egészségesek bennünket. Ha egy súlyos rokkant nem nyugdíjat kér, hanem munkát, mindent megteszünk érte. Ugyanakkor nem sokra becsüljük azt, akinek mondjuk amputálták a fél lábát, s „futkos" a kártérítésért, nyugdíjért. Igen-igen sok függ az ember egyéni tulajdonságaitól. A legerősebbek általában azok, akiknek veleszületett betegségük van, meg a gyermek- bénulásosok, akik minden lépésért megküzdöttek, s mégis teljes értékű munkát végeznek. — Nő vagy csökken a mozgássérültek száma társadalmunkban? — Sajnos nő. Egyre több a súlyos baleset, melyek jelentős része maradandó károsodást okoz. Évente körülbelül nyolcezer olyan újszülött jön a világra, aki ugyancsak a mi sorainkat gyarapítja. S aztán itt van az orvostudomány fejlődése: egyre több olyan beteget mentenek meg, aki korábban még meghalt, most azonban hosszú életet élhet, de valamilyen mozgáskorlátozottsággal. — A szövetség munkája mennyire eredményes? — Nehéz erre válaszolni, mert a feladatok egyre nagyobbak, s egyre nehezebbek. A gazdasági helyzet mindinkább nehezebb, csökkenti a munkavállalási esélyeket, holott nálunk a foglalkoztatás az első számú kérdés. Miközben azért küzdünk, hogy mind többen integrálódhassunk a társadalomba, gyakorlatilag az ellenkezőjét látjuk. Egyre nő a halmozottan fogyatékosok aránya, akiken különösen nehéz segíteni, számukra a jelenleginél is bonyolultabb támogatási rendszert kellene létrehozni. Sajnos, a társadalmi segítség is csökken. Jelenleg 600 vállalattal vagyunk kapcsolatban, amelyektől kapunk támogatást, összességében azonban úgy látjuk: egyre több munkát kell befektetnünk, hogy újabb segítő közösségeket találjunk. Mind kevesebb ember vállal ilyen társadalmi munkát, még a mi embereink is pénzt akarnak keresni. A nagy kérdés az: mennyi még a rejtett tartalékunk? Czingráber János Ha szerényen is, de az utóbbi években tovább fejlődött a baranyai szövetkezetek részvétele az idegenforgalomban. Harkány és Siklós környékén négy ABC épült, melyek létesítésekor már a várható idegen- forgalmat is számításba vették. A turizmus igényeit is szolgálja a magyaregregyi, vagy például az idén átadott pécs- váradi élelmiszer áruház. Ezt a lehetőséget egyébként a tervezett, és a már épülő üzleteknél is figyelembe veszik. Harkányban a Napsugár étterem mögött létesítenek egy idényjellegű boltot, a szigetvári ABC jövőre valószínűleg már üzemel, a villányiak viszont akkor kezdik az alapozását. A szövetkezeti vendéglátóhelyek többsége falusi italbolt, akad azonban közöttük néhány, a turizmust segítő étterem, presszó is. A megye területén működő 360 vendéglátó egység közül 10 másod-, illetve 35 harmadosztályú vendéglőt, éttermet tartanak nyilván. Ezek közül egyre több az olyan felújított, korszerűsített üzlet, amely bármely városban is megállná helyét. A felújítások szervezésénél gondot fordítanak arra, hogy a környezet is vonzó legyen és ahol lehet, felgyorsítják a rekonstrukciót. A Markó csárda korszerűsítésére például hároméves programot dolgoztak ki, amelynek keretében nemcsak felújítják és bővítik az egységet, de egy kemping létesítésének feltételeit is megteremtik. Gyarapodik az útmenti vendéglők száma. Botykapeterden az OMF felújította a műemlék- jellegű csárdaépületet, melynek a berendezése a szövetkezetre vár, Dunaszekcsőn söröző épül. A sellyei, a magyaregregyi éttermek forgalmának jelentős része származik az üdülő vendégek, vagy épp a nyaraló diákok ellátásából. A tervek szerint szövetkezeti kezelésbe kerül a pécsváradi várban nyíló étterem és presszó is. A baranyai szövetkezetek idegenforgalom iránti növekvő érdeklődését jelzi, hogy a megyében valamennyi takarékszövetkezet foglalkozik utazások szervezésével is. A harkányi és a mohácsi takarékpénztár a valutabeváltást is vállalja, Villányban a fizetővendéglátást szervezik. A szövetkezetek legújabb vállalkozása a Gasztrocoop hálózat szervezése. Ennek keretében olyan éttermeket alakítanak ki, amelyek egységes kínálattal, azonos technológia alapján készült ételekkel várják a vendégeket, nemcsak Baranyában, de az ország szá- mps más pontján is. F. D. Patronáló nevelőszülők Gyurika sorsa rendeződött A közelmúltban érdekes levelet kapott szerkesztőségünk. Azt kérte a levélíró, hogy tolmácsoljuk köszönő sorait a Baranya Megyei Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézetnek, mert a nehézségeken átsegítették, és befogadták Orsós Gyurikát. A levél íróját, Árus Sándor- nét pécsi otthonában kerestük fel. A csengetésre barna szemű, nyolc év körüli kisfiú nyit ajtót.- Orsós György vagyok. Tessék bejönni! Az invitáló szavakat a házigazda, Árus Sándor és felesége megelégedéssel nyugtázza. — Tulajdonképpen már semmi baj nincs, hiszen mindenki - Gyurika és mi is - megnyugodtunk. Az Ifjúságvédelmi lintézet maximálisan segített, elrendezett mindent. Ezt szeretnénk megköszönni.- De a levélben nem említette, hogy miről volt szó . . .- A történet bonyolult és hosszú — kezdte a beszélgetést Árusné. - Gyurikát hároméves korában hozta ki egy csecsemőgondozó intézetből a testvérem, aki egyedülálló nő volt. A kisfiút mindennel ellátta, szépen nevelte. Beíratta a közeli iskolába, aztán nyugdíjas, szívbeteg és más betegségekkel küszködő lévén úgy gondolta, hogy nem bírja a felelősséget és visszaadja a kisgyermeket az intézetnek. Viszont az szabály, hogy a családban gondozásban élő gyermekeket egy másik családba adják. Gyurika egy többgyermekes pécsi csalódhoz került, akik családi házban nagyon jó körülmények között éltek. Olyan jelzéseket kaptunk, hogy a kisfiú beleilleszkedett a családba, jól tanul. — Nem igaz. Kerestem az édesanyámat, vártam a Rozsó nénit (Árusnét) és Sanyi bácsit mindig - szólt közbe az eddig csöndesen figyelő Gyurika. - Nem éreztem ott jól magam, haza akartam jönni! — Igen, erről mi is meggyőződtünk, mert minden hétvégén meglátogattuk a kisfiút. A testvérem ekkor döbbent rá, hogy Gyurika hozzá tartozik. Kérte az intézetet, adják visz- sza a gyermeket. Meg is ígérték, de ez egyik napról a másikra nem megy. A húgom várt, várt, aztán karácsonykor meghalt. Mikor megkapta a kiértesítést, hogy mehet a gyermekért, már nem élt. Úgy gondoltuk, hogy mindent, ami a kisgyereké, amit a testvéremtől kapott — elvisszük az új családjához. Gyermekszobabútor, varrógép, rengeteg ruha, játék . . . Aztán kezdték eltiltani tőlünk a gyermeket, és láttuk, hogy ütésnyomok vannak a testén. Panaszolta, hogy nem kap rendesen enni. A férjem is, én is kértük az Intézetet, hogy helyezzék el bentlakásosra a gyermeket. Sikerült. így most teljesen nyugodtak vagyunk. Mi vállaltuk azt, hogy minden hétvégén elhozzuk magunkhoz. Nyáron Balatonon volt velünk, jövőre pedig elvisszük Romániába, a tengerpartra. — Megkérdezhetik, hogy miért nem hozzuk ki magunkhoz? Most még nem tudjuk vállalni. Én itthon vagyok ugyan, de évekkel ezelőtt autóbaleset ért, és megsérült a gerincem. Nem tudok úgy a gyermek után szaladgálni. A férjem is elfoglalt ember: nyugdíj mellet; dolgozik. A kisfiú hozzánk tartozik: ő tudja és érzi ezt. Elhatároztuk, hogy ha nagyobb lesz, örökbe fogadjuk. Amíg ez nem intéződik el, addig hétközben az intézetben, hétvégén pedig nálunk lakik Gyurika. Az intézetnek a segítőkészségét köszönjük, mert nem helyezték el vidékre a kisfiút, így lehetővé tették, hogy hetente érte tudjunk menni és elhozhassuk magunkhoz. Adóm Erika
