Dunántúli Napló, 1985. október (42. évfolyam, 270-299. szám)
1985-10-05 / 274. szám
\ x' Bény i László rajza GALAMBOSI LÁSZLÓ Csiholj szerelmes éjszakát A fél karámai Kerüld a tél karámait, harapnak mind a fagylovak. Szájukban kristály-nyelv forog, dértől villognak a fogak. Húzódj hajlékod mélyibe, csókolgasd kedvesed haját. Ha lámpád pólyálja sötét, csiholj szerelmes éjszakát. Öledbe vond a szunnyadót, néked harangoz az öröm. Az árnyakon nagy fény fut át, ha Isten reggel rád köszön. Máfkapár Párom, a hinta föl-le száll, szoknyád mennyboltja rám terül. Köröttünk bárány, gyertyaszál, a bánat messze menekül. Sugár sarkantyút bokrokat, játsszunk, a hinta föl-le száll. A világvégi ház előtt vagyunk gyöngyszáinyú mátkapár. Kocsinkkal páva, hattyú lép. Dalolj, ringatózz közelébb! Szemed madarát faggatom, karollak arany vánkoson. Adok csöngettyűt, kék bogyók zenélnek; ébressz bogarat. Fehér szirmok az ágakon, méhet kínáló törpehad. Bókolnak, kalapjuk alól sugár világit, zsong a fa. Kocsinkkal páva, hattyú lép. Ölelj, Teljesség Asszonya! ERŐS ZSUZSA Ha véget ér a maszkabál elmélkedik a létről hamlet monológ rágyújt keze finom mozdulata tartózkodó mondataink közepén csupán az emlékezés sörön a lejárt szavatosság homálylik a kecses üveg s kettőnk szembogara összenéz érint közöttünk békefecsegést — hisz ért engem uram — poszterakt-falonfüggők fölöttem kétes ez aranykeblű csapat s hogy kit méreget ön itt szemben bár igaz is alkalomként kurváink pompaduroznak l’eau de cologne párákba vész a csöppnyi gond behegedt méhsebei s hogy abortált-jövő az álmaikban csodavárók seregestül de hát köpjön egyet uram s majd ha véget ért a maszkabál vesztes ütközeteink kihuzatolunk A fiatal katonák félálomban csúszkáltak, dülöngéltek a nyirkos, fö- detlen platón, fejük groteszk ugrándozással követte a teherautó minden rezdülését. Kora hajnalban vitték ki a szakaszt a védelmi állásokba. Május volt, de a madarak még der- medten gubbasztottak az ágakon, s amíg a nap korongja föl nem bukkant az égbolton, a tavasz melegét nem lehetett érezni. Az aszfaltról egy keskeny, poros földútra kanyarodtak, majd egy félórányi bukdácsolás után a kocsi nagyot fékezve végre megállt. Elgémberedetten kászálódtak fel az ülésről, s igyekeztek a legkevesebb mozdulatot tenni, hogy a hideg ne szivárogjon a gallérjuk alá. Az őrmester szokatlan halk és tapintatos hangon ismertette a „hadihelyzetet". A katonák éledező vidámsággal vették tudomásul, hogy most ők az ellenség, a Dunántúlra behatolt olasz hegyivadász dandár, s rövid időn belül megtámadja őket a sárosdi lövészezred. Az őrmester kiosztotta az ellenségnek járó széles kék szalagokat, s megmutatta, melyik területet kell majd szemmel tartaniuk. Karjait széttárva úgy festett, mint valami útjelző tábla. „Nem szeretném meglátni — ez volt a szavajárása -, hogy valaki elhagyja az őrhelyét!" — jelentette ki nyomatékkal. Az őrmester nem bízott ezekben az egyetemistákban. Mindent kétszer kellett megmagyarázni nekik, és az is felidegesítette, hogy mindenből viccet csináltak. Kiosztotta az őrhelyeket. Péter az úttól balra került, majdnem az erdősáv végébe. Nem érzett túl nagy örömet, hogy a nedves, hideg sötétségben egyedül kell maradnia. Fázósan topogott, ugrándozott, s amikorra elfáradt, át is melegedett kissé. Az erdősáv közepén árok húzódott végig, szinte egy természetes lövészárok. „Lassan már mindent katonai szemmel nézek" - morogta bosszúsan s lekuporodott az árok mélyére. A fű lucskos volt a harmattól, de a hidegét a vastag nadrágon keresztül egyelőre nem érezte. Gondolatai lustán csapongtak, s igyekeztek elkerülni a jelent. Megint csak Étienne jutott az eszébe. Amióta megtudta, hogy régi barátja, gimnáziumi osztálytársa is bevonult, egyre többször tértek vissza hozzá a gondolatai. „Sőt, azt hallottam, hogy Sárosdra vonult be, és akkor most az ellenségem" — ötlött fel benne, s elvigyoro- dott a sötétben. Az érettségi banketten találkoztak utoljára, lassan egy éve. Étienne sohasem válaszolt a leveleire, de azért Péter egy percig sem hitte, hogy ez barátságuk alkonyát jelenti. Mindig talált valami mentséget a számára. Étienne örök életében rossz levélíró volt, na és persze lusta is. Ez utóbbi nemcsak a levélírásban. A hülyés- kedésben azért mindig pompásan egyetértettek, ha néha mór túlzásnak tartotta is, amit a barátja kitalált. Furcsa srác volt, de talán éppen ezért barátkozott vele. A szülei régen elváltak, az anyja hisztériás leveleket küldözgetett neki pénz helyett. Sokszor érezni lehetett rajta, hogy nem mosakszik rendesen. Hetekig, hónapokig ugyanabban a ruhában járt. Mégis, a strébereken kívül — és hol nin- F"* csenek ilyenek? - mindenki kedvelte. Valódi színfoltja volt az osztálynak. Egyszer fogadósból tükörfényesre borotvál- tatta a fejét . . . Állandóan sapkát kellett viselnie az órákon, mert a tanárok nem bírták ki röhögés nélkül, ha ránéztek. Péter hanyatt fordult. A tártáska kellemetlenül nyomta a forgóját, de nem volt kedve bajlódni vele, hogy megigazítsa. „Étienne ..." — mormolta. Idegesítette, hogy nem tudja elég franciásan mondani, pedig a fiatal tanárnő ugyancsak igyekezett beléjük verni a helyes kiejtést. Újabb figura erőltette magát a gondolatai közé: Sédli, a kollégiumi nevelőtanár. De nagy marha volt! Étienne egyszer elmesélte, mivel állt fel Sédli a kollégiumi közgyűlésen: „Tűrhetetlen állapot! Vandál kezek megint lerugdalták a falat a W. C.-ben!" De jó lett volna ott lenni . . . Bárhogy erőlködött, nem tudta katonaruhában elképzelni a barátját. „Egy biztos, nem szeretnék a szakaszparancsnoka lenni" - gondolta, és elmosolyodott a gyönyörűségtől, miket vihet véghez Étienne a katonaságnál. „Azért írhatott volna ez a marha!" — dünnyögte csaknem félhangosan. A távolból először halk mör- ranások, majd egyre egyenletesebbé váló zúgás hallatszott. Péter fülelni kezdett. „Harckocsik! Most gyújtják be a harckocsikat." Valami megmagyarázhatatlan izgalom bizsergett át a gyomrán. Magához húzta a géppisztolyát, s a szemét meresztve igyekezett megállapítani, nem lett-e földes a csöve, amikor maga mellé csapta az árokban. Aztán - hogy elfoglalja magát valamivel — kibontotta a tártáskót és betórazott. Kilencven töltényt kaptak a „védelemre". „Ezzel már szép kis koncertet lehet adni" - állapította meg, s az árok szélére hasalt. A keleti égbolt lassan szürkülni kezdett, de látni még továbbra sem lehetett semmit, Péter kénytelen volt teljesen a fülére hagyatkozni. Néhány mozza a csövet, mint az éles. Egész délután pucolhatja majd. Előbbi lelkesedése nyomban lelohadt. „Lám, mennyi minden befolyásolja a hősiességet" - szögezte le filozofikusan. Ugatásszerű, halk kiáltozásra lett figyelmes. Mintha egy ku- tyafalkát engedtek volna szabadon a sötét síkságon. A hangok percről percre erősödtek, s hamarosan kivehetővé vált néhány vezényszó töredéke. „Milyen meglepetésszerűen támodnak a jakumók” - állapította meg Péter gúnyosan, igazi tüzérgőggel. Bár csak aknavetős volt, annak rendje és módja szerint lenézte a lövészeket. A katonaság számos idétlensége lepergett róla, de a fegyvernemek rivalizálása őt is megfertőzte. A harckocsimorgással, lánc- talpcsikorgással aláfestett kiáltozás egyre közelebb ért. A fasor előtt terpeszkedő, alig derengő kopár mező megtelt furcsa, nyugtalanító mozgássá1, feszültséggel. És ez a valami egyre.jött, hömpölygött előre. Péter magához húzta a géppisztolyt és kibiztosította. Szemben rakéta surrant az égHajnali gyakorlat perc elteltével már tisztán ki tudta venni a távolban forgolódó tankok lánctalpának csikorgását is. Az előbbi izgalom ismét átgyűrűzött rajta. „Megindultak. Nem tudom, így hevernék-e itt, ha vérre menne a dolog . . . De hát mi a különbség? Csak egy kis acéldarab hiányzik a töltényhüvely végéről .. . Csak ennyi. Egyébként ugyanúgy csúszkálunk, lövünk, rohanunk, üvöltünk . . .” Megrezzent. Jobbról sötét csoport bukkant föl, s görnyedt futással valami huzalt fektetett a földre. Műszaki katonák voltak, a korábban a földbe dug- dosott trotil darabokat kötötték össze elektromos vezetékkel. „Na, ezek is éppen a fülünkbe fognak du'rrogtatni! — méltatlankodott Péter. A töltetek alig voltak tízméternyire a fasortól. Szólni mégsem akart, mert tudta, hogy azok is csak a parancsot hajtják végre, meg aztán sorkatonák, s ki tudja, mit válaszolnának. Mint általában, ennél az alakulatnál sem voltak túl jó viszonyban az előfelvételisek a sorkatonákkal. Mindkét részről jókora adag előítélet nehezítette meg a közeledést. Péter belátta, hogy a gyakorlat idején különösen nagy baklövés volna kiélezni az ellentéteket. „Csak hadd vacakoljanak itt az Eke Janik" — fordult vissza az árokba. Amazok meg nyilván azt gondolták: „Most jól befűtünk a tudósoknak I" Alighogy a műszakiak eltűntek, újabb ógrecsegésre lett figyelmes. Ezúttal a háta mögött közeledett valaki a fák között. „Most már figyeljen, Horváth — mondta az őrmester -, hamarosan ideérnek." Cigarettája fényében időnként felvillant az arca. Széles orrával, ritkás bajuszával egy mongoloid kísértetre emlékeztetett. „Ha átmentek rajtunk, siessen ki az útra!" — tette hozzá és sarkon fordult. Péter hangosan fölnyerített: „Ha átmentek rajtunk?" Hát ilyen könnyedén megadjuk magunkat? . . . Semmi kézitusa, hősiesség, haláltmegvető bátorság?” Hirtelen támadt jókedvében elhatározta, hogy az „utolsó csepp véréig" harcolni fog, küzdeni, mint egy oroszlán. Megállítja az egész ezred rohamát! Gyors mozdulattal felhúzta a géppisztoly zárszerkezetét, majd a hajnali párától vizes fegyvert maga mellé fektette. Eszébe jutott, hogy a vaklőszer sokkal jobban körre, s kibomló sárgás fényében feltűnt a támadók egyik, rajvonalban közeledő csoportja. Olyan volt, mint egy álomkép. Az apró emberalakok között, mint lusta teknösbékák, páncélosok kúsztak a fasor irányába. A rakéta kihunyt. Péter jó- néhány másodpercig vakon bámult maga elé. A mozielőadás véget ért, lefutott a film, eltűntek a szereplők. Csak a hangkulissza vált mind erősebbé. Azon kapta magát, hogy idegesen markolássza a géppisztoly fogantyúját. Erősen nyugtalanította az a lehetőség, hogy az egyik harckocsi vezetője nem veszi észre a sötétben, és rávezeti a gépet. Elhatározta, amint látótávolságba érnek, lőni kezd mint a bolond, hogy a vezető legalább az apró torkolattüzet észrevegye. Újabb rakétajelre a támadók tüzelni kezdtek. A felvillanó fényeket pillanatnyi késéssel követte a hang. Félelmetes volt ez a hirtelen támadt, visszhangtalan puffogás, kelepelés. A fegyverek mintha feleseltek volna egymással. A félhomályból lassan előbukkantak a páncélosok szürke foltjai. Péter úgy látta, hogy az egyik egyenesen feléje tart. Nem tudta eldönteni, a félelem járatja-e vele a bolondját, vagy hihet a szemének. Nyugtalanul fészkelődni kezdett. A harckocsi orrából most hatalmas láng csapott ki, s ezzel csaknem egyidőben kemény dörrenés rázkódtatta meg a levegőt. Péter füle eldugult a légnyomástól. Félig ijedtében, félig dühében meghúzta a ravaszt. Addig tartotta, amíg ki nem futott az ugrándozó fegyverből az utolsó töltény is. Előtte a mező egyetlen morajjá olvadt detonáció, kelepelés, harckocsibőgés. A tankok között árnyak bukdácsoltak,.időnként el-ejtűntek, ilyenkor valószínűleg hasravágódtak. Gyorsan tárat cserélt, s újra lőni kezdett, hogy a rendületlenül közeledő harckocsi vezetője észrevegye végre. Nem akarta elhinni, hogy az nem látja már: itt egy ember fekszik. Elkeseredetten kaszált a géppisztoly csövével, hátha csak a bokor ágai miatt nem látszik a torkolattűz. A páncélos azonban semmi jelét sem adta, hogy irányt kívánna változtatni,' sőt, közvetlen közelről ismét elsütötte az ágyúját. Péter szinte eszét vesztve csusszant az árokba. Egy pillanatra elsötétült előtte minden. A hangzavart betetőzte, hogy a műszakiak egyenként rob- bantgatni kezdték a földbe dugott trotiltölteteket, s ettől szűnni nem akaró földeső támadt, ami teljesen elborította Péter sisakját. Egy másodpercre sem tudta fölemelni a fejét, amely zúgott, mintha harangoztak volna benne. A göröngyzápor csillapodtó- val végre kinyithatta a szemét. A harckocsivezető úgy látszik megelégelte a játékot, mert az utolsó pillanatban leállította az egyik talpat, mire a páncélos fülhasogató csikorgással elfordult, s fákat, bokrokat tönkrezúzva elviharzott a még mindig bénultan hasaló fiú mellett. A tankot követő lövészek is egészen közel értek már. Szök- delve futottak, s időnként félelmetesnek szánt, de inkább szánalmas „hajrát” kiáltottak. Ilyen közelről már jól ki lehetett venni a lompos, sisakos alakokat. Péterrel szemben egy sovány „fagottos'-’ loholt, lépten nyomon megbotlott idomtalan fegyverében. Gázálarctáskája, rohamásója mint egy-egy döglött nyúl himbálózott az oldalán. A látvány annyira komikus volt, hogy némiképpen föloldotta az iménti ijedtségét. Fölkapta a géppisztolyt, s a feléje botladozó figura hasától a fejéig végighúzott egy recsegő sorozatot. „Kampec, kisfiam" — nyugtázta elégedetten a lövést. A fagottos zihálva kapkodta a levegőt, sisakja félrecsúszott, de esze ágában sem volt felfordulni. „Makacskodsz?" - kiáltotta Péter, s most fejtől lefelé sorozta végig. „Ne lőj már, te állat! — fakadt ki amaz elfúló hangon. — Lepörkölöd a pofámról a bőrt!" Péter leejtette a géppisztolyt. Egy pillanatig azt hitte, hogy a pokoli hangzavar miatt hallucinál. „Ez nem lehet... — dadogta. — Étienne..." A páncélököllel birkózó figura, aki már majdnem elhaladt mellette, hirtelen megtorpant, s Péter kormos, maszatos arcába bámult: „Pierre!" Lecsapta a hosszú csövet, s tétova mozdulattal kinyújtotta a kezét. „Itt ... itt találkozunk?" Nevetni kezdett, de valahogy furcsán, mintha erőltetnie kellene. Zavarban voltak? Vagy az egyenruha, a fegyvercsörgés, a morbid szituáció tette darabossá a mozdulataikat? Egyszerre mindent azonnal el szerettek volna mondani egymásnak, s végül csak álltak, álltak. Étienne kapott észbe előbb- Fölmarkolta a páncélöklöt, s mint aki álomból ébred, akadozva kiáltotta: „Most rohannom kell . . . Ne haragudj, a többiek már elmentek . . . (Valóban, az ő harckocsija már messze a fasoron túl gyúrta a földet.) ...írok majd, Pierre! . . . Biztos! . ..." Elindult. Először csak lépésben, vissza-vissza nézve, majd futni kezdett. Időnként a fejéhez kapott, hogy el-elmaradó sisakját megigazítsa. Alakja hamarosan eltűni a hullámzó rajvonal távolodó figurái kö-zt. Péter a vállára dobta felhe- vült csövű géppisztolyát, $ a .dűlőút felé indult. Otven métert botorkálhatott, amikor egyik társa dugta ki a fejét a bokrok közül: „Adtunk a gu- lyászabálóknak, mi, caro Pietro?" — kérdezte vigyorogva. „Adtunk" - mondta Péter. Visszanézett. Már csak az üres, letaposott búzatáblát látta. Havasi János HÉTVÉGE 9.
