Dunántúli Napló, 1985. október (42. évfolyam, 270-299. szám)
1985-10-26 / 294. szám
Könyvről könyvre Bertók László Hóból a lábnyom Marafkó László Válogatott és új versek gyűjteménye ez a kötet; a költő decemberben lesz ötvenéves, jó alkalom nyílik tehát valamiféle ünnepi számvetésre az írónak és az olvasónak egyaránt. A költő a válogatással ösz- szegez, vagyis mérlegel, áttekinti, amit addig írt, s elkezdi a rostálást, melyet az idő folytat mGjd kérlelhetetlenül. . . Bertók László szigorú, már-már kegyetlen válogatással mintha elébe akarna menni az utókornak. Kezdeti versei közül alig néhánynak kegyelmez, a harmadmagával megjelent közös első kötet, a Lengő fény- hidak tizenhat verséből mindössze kettő került a válogatottba. Ez a két vers, a Nagyanyám (1958) meg a Sárga őszi vers (I960) képviseli voltaképpen a „zsengék” időszakát, de a 60- as évek termését is igencsak erősen ritkította a válogatás. Az első önálló kötet, a Fák felvonulása hatvanegy darabjából is csak huszonnégyet vesz fel Bertók a mostaniba. A válogatás akarva-akarat- lan átrajzolja, módosítja a költő pályájáról alkotott korábbi képünket. Az eredeti pályakezdés, az ötvenes évek időszaka helyett a hatvanas éveket, a Fák felvonulása (1958-1971) ciklus két tucat versét érezzük most — igaz, rendkívül érett, magas színvonalú — bevezető szakasznak. Ez, mint egy zenemű nyitánya, nemcsak csírájában, hanem jórészt motivikusan is magában foglalja, legalábbis jelzi, előlegezi a hetvenes évek három igen jelentős kötetének — itt ciklusának — olyan magasfokú kiteljesdését, mellyel Bertók László - látszólag késetten, valójában bölc^ magaérleléssel — nemzedéke legjobbjai közé emelkedett. A vállalt pályakezdés tehát a valóságosnál későbbre kerül, az indulás nehézségeit, a hatvanas évek helyzet- és életforma-váltását, továbbá az ezzel is összefüggő csaknem egész évtizedes művészi válságot, amikor már-már a teljes és végleges elnémulás bénította a költőt - az ötvenhez közeledő érett író tárgyilagossággal alárendeli most a maradandó életmű-építés minőség-elvének. Pályáját, korábbi műveit — ritka erény — nem az érzelmes ön-dokumentáció, hanem a jelen és a jövő kegyetlen — a magánélet alakulására nem tekintő —, magasabb érdekei szerint kezeli. Az első, előkészítő ciklusba kerül ilyen módon az 1965- ben, harmincévesen Somogybái Pécsre települt, hosszú évekig albérletben sínylődő könyvtáros-költő nagy belső konfliktusa: találkozása a Várossal, ahol a faluról hozott mérték és igény, a világ és önmaga megújításának szándéka nekicsapódik a magány, a részvétlenség, a kiszolgáltatottság falának. Vaskorszakká szürkül a fiatalon álmodott aranykor, hűlőben a fészekmeleg, megkopik az édes szerelem és fogyóban a költői szó. „Az ember összefogódzik”, az ember „holnap újra kezdi” - zárja reménykedőn ezt a másfél évtizedes szakaszt az első ciklus, de csak lassan oldódik ai görcs. Még a második, az Emlékek választása (1971—1977) ciklus is nyolc évből közöl mindössze ötven verset, s az elsővel együtt számított két ciklus 22 éve fedi el valójában a csaknem évtizednyi hallgatást. Azért időzünk hosszasan a pályakezdés gondjainál, hogy érzékeltessük: igen mély válságból emelkedik fel, s növekszik naggyá Bertók László költészete a hetvenes évek közepétől. Olyan válságból, belső feszültségből, valóságos drámából izzott, égett másrészt közérdekűvé ez a líra, amely nem csupán egyetlen ember személyes sorsát sűrítette magába. A falusi életforma felbomlása, a városba özönlés, az elsivárosodás veszélye és az új közösségek megteremtésének igénye társadalmi méretű és történelmi érvényű folyamat volt Magyarországon azokban az évtizedekben. Ez a mélyebb és általánosabb társadalmi-történelmi krízis — forradalom?! — volt az egyéni- sors véletlenjei mellett ennek a költészetnek valódi kohója. Az utóbbi évtizedben kialakult jellegzetes Bertók-versmo- dellt egyetlen szóval talán „vi- lágérzés”-költészetnek nevezhetnénk. Lényege, hogy a benne megszólaló lírai személyiség szubjektív hitelességű, de az egyéni esetlegességektől eltekintő közösség-érzékelés, az egyéntől az emberiségig vezető hierarchikus láncolat - lakóhely, város-ország, nemzet-világ, emberiség - ösz- szefüggéseinek lírai elemzése, azaz felismerések, megérzések és sejtelmek sajátos képi megjelenítése áll a versek középpontjában. Ettől válik egyre homogénebbé ez a líra, s nyit utat egyszersmind a globális és az egyetemes felé. Az általánosabb érvényűség, a magasabbra nézés igénye ugyanakkor veszteségekkel is jár. A szőkébb személyes magánéleti szféra néhány területe Bertók Lászlónál szinte teljesen ismeretlen marad, leple- ződik, szublimálódik. Közösségi indulatait nem rejti el a költő, de a „szív viharairól” alig értesülünk, a „szerelmi líra" például a hetvenes évektől szinte teljesen elapad. Hozzátartozik viszont az ember és a világ lírai elemzéséhez a történetiség rendkívül erős érzékelése. A „helyzet” vagy „állapot” feltárása sohasem statikus, hanem dinamikus ebben a költészetben, a dolgok lényege nem ritkán azonos kialakulásának és történetének megragadásával. Saját létezésének értelmét csakúgy, mint a világét — történeti folyamatában keresi az író. Kiváltképp a Tárgyak ideje (1977-1979) és az Ágakból gyökér (1979-1982) bővelkedik a történelmi jellegű, néha már-már „magánmitológiai" és- „történelemfilozófiai" lírai elmélkedésekben (Dédapám, március, Nehezebb részem, Éltük a szép, boldog jövőt ciklusok). Ekkor és itt formálódik egyrészt az a József Attila és Pilinszky szellemét idéző igen tömör, édes-fájdalmas-szomo- rú tónusú, egzisztenciális mélységeket közelítő verstípus, amelyet leginkább sajátos szonettjei és ciklikus építésű versei képviselnek. A Hóból a lábnyom nem csupán összegzés, hanem főként Új versek (1982-1983) ciklusával a jövőt is sejtetni engedi. A benne érzékelt és ábrázolt világ komorabb és szomorítóbb talán minden ko- rábinól — s ez így hiteles. Felelősen, közösségben gondolkodó költőtől e komoruló világban hazug lenne a pacsirtaszó. Az utóbbi idők összefoglaló igényű, nagy ciklikus verse, az Egyik rímtől a másikig ereje teljességében és a mai magyar líra legmagasabb szintjén mutatja Bertók László költészetét. A közelgő 50. év, írtuk már, számvetésre, ünneplésre és köszöntésre egyaránt jó alkalom. Bertók László maga is számon szokta tartani jelesebb és kerekebb évfordulóitverset írt már a harmincadikon [Adóm, kapun kívül), de ez kimaradt a válogatásból. Benne van viszont a negyvenedikre írott Forog tovább meg a negyven- ötödikre szóló Születésnapi páros. Ennek néhány sora köszöntésül Is, őrs poeticának is idézhető: „és tudd, hogy éppen annyi vagy, amennyit megfog a fogad, és néha kihagy a szíved, de semmi sincsen nélküled, és felelős vagy, minthacsak te szülted volna önmagad ...” Szederkényi Ervin kapunál virágot vett. ffj) Emlékezett: ha a felső bejáratnál elindul, akkor a gesztenyesorból balra leágazó második vagy harmadik úton, a fenyőfák közelében van a sír. Az olcsó parcellákon, ahova a hozzátartozó nélküli elhunytakat temetik. Júlia nénivel a véletlen hozta össze: kint üldögélt a téré". a kisfia labdája odagurult ahhoz a pádhoz, ahol az idős asszony pihent, beszédbe elegyedtek. Szép öregasszony volt, nyugodtan fogalmazhat így, hiszen hetven fölött is megőrizte fiatalkori vonásait, s főként szellemi frissességét: ha viszont valamire nem emlékezett, azt rögtön bevallotta. Bár nem volt gyermeke - egy fiatalasszony-korában szerzett betegség után meddő maradt —, a kisfiúval rögtön hangot talált. Az apró emberke tágra nyílt szemmel figyelte a beszédét, kacarászott rajta. És lovagként segített neki, amikor Júlia néni felállt. Bár a felesége először bizalmatlanul fogadta az ismeretlen öregasz- szonyt, a harmadik látogatáskor már régi ismerősnek számított. Volt, hogy nem a legalkalmasabb időpontban érkezett, Péter, a kisfiúk már lefeküdt, Júlia néni viszont későn fekvő rossz alvóként, megfeledkezve a kisgyerek életrendjéről, újra felébresztette a gyerek játszi kedvét, hogy alig tudták utána ágyba dugni. Felesége ilyenkor feddő pillantásokat vetett feléje — „Mikor megy már el?” — sugárzott a tekintetéből, de az öregasz- szony olyan ártatlan jószándékkal követte el apró figyelmetlenségét, hogy nem tudta határozott szóval kitessékelni a gyerekszobából. Mert hát voltak nagyszerű mentőakciói is. Egyszer a feleségének több napra el kellett utaznia, s ő is nagyon be volt fogva a munkahelyén, gondoskodni kellett Péter óvoda utáni felügyeletéről, „Júlia néni!” — kiáltottak feí egyszerre, s mqr ment is a közeli utcába, ahol a néni lakott. Addig még nem járt nála, csak azt tudta, melyik házban lakik. Olyan volt, mint a lakótelep tucatnyi hasonló panelépülete. Csöngetett, Júlia néni csak hosszas várakozás után nyitott ajtót, de aztán nagy örömmel tessékelte be, hiába szabadkozott, hogy siet. Talán ezek a hosz- szas nekikészülődések, csevegések voltak a legfárasztóbbak a kettejük kapcsolatában, mert ő legszívesebben a lényegre tért volna, de Júlia néni leültette, és mesélt. A régi» sötét színű, nehézkes, meghatározatlan stílusú bútor bántóan terpeszkedett a szűk lakásban. Júlia néni belevágott két házassága történetébe, bár ezt egyszer már a téren elmondta. önálló és harcias asz- szonyka lehetett valaha, többre érdemes, de tanulmányait félárvasága miatt hamar abba kellett hagynia. Első férje dzsentroid hajlamokat őrző kis- hivatalnok volt, akit iszákossá- ga miatt olyan hamar kiakol- bólított, hogy mire az felismerve felesége jó tulajdonságait jobb belátásra tért volna, máris túl voltak a válás procedúráján. Második férje a vasútnál dolgozott, s a háború előtti időkben a fix fizetés biztos létalapja mai ésszel nehezen felfogható vonzerőnek számított. Viszonylag fiatalon, hatvankét éves korában halt meg. Két évre rá Júlia néni elcserélte a nagy lakást egy lakótelepi kicsire. Idáig jutott a mesélés-. ben, amikor közbevágott: — Kedves Júlia néni, kényszerhelyzetben vagyunk, nem tetszene elvállalni néhány napra Péter esti felügyeletét, addig, amíg én hazaérek? Júlia néni felvillanyozódott, hogy megbízatása lesz. Alig tudott elköszönni tőle. S másnap jött is. Egy még soha nem látott ruha volt rajta, apró ajándékokat hozott a kisfiúnak, még ők restellkedtek, hiszen azt sem tisztázták, milyen módon viszonozzák Júlia néni felajánlkozását, anélkül, hogy megsértődne. S attól kezdve Júlia néni volt a kinevezett megmentő, ha színházba mentek, ha vendégségbe hívták őket. Előtte mindig lelkére kötötték, hogy rögtön telefonáljon, ha valamit nem tud megoldani, s megadták a tartózkodási helyük számát, címét. Talán egy évig tartott a pót- nagymamai kapcsolat. Egy kora tavaszi influenzajárvány döntötte le a nénit a lábáról. Otthon betegeskedett, s ők rendszeresen jártak hozzá. A szövődmény alig egy hét alatt tüdőqyulladásba torkollt; alig gondoltak bele, hogy a helyzet súlyosra fordulhat, s Júlia néni már a kórház intenzív osztályára került. Arca beesett, időnként zavarosan beszélt. Még mindig bíztak abban, hogy felgyógyul, egymás közt arról is szó esett: ha kikerül, jobb lesz, ha hozzájuk költözik lábadozni. De erre már nem került sor. Kint a temetőben, ahol rajtuk kívül csak a kerületi népfront egyik középkorú nőaktivistája volt ott, az elszáradt koszorúk és letört fenyőgallyak halma mellett álldogálva döbbentek rá: Júlia néni még eltávozásának módjával is megkönnyítette az ő dolgukat. Következő évben, halottak napján még rendbehozatták a sírját, de azután bizony megfeledkeztek róla. Most, három év után, egy ismerős halála adott alkalmat arra, hogy Júlia néni sírját is meglátogassa. A fenyőcsoportot látja, de új, aszfaltozott út vezet arra, megszűnt a temető alvégi jellege, eltüntették a közeli szeméthalmot. Hányadik is lehetett akkor a sír? az úttól beljebb, talán az ötödik vagy hatodik. Egyszerű fakereszt került rá, az talán eligazítja, bár a többi fejfa ugyanilyen szerény volt itt a környéken. Kereste a nevet: özv. Jánosi An- talné. Sehol nincs. Tévedett volna? A parcella túlsó oldalán is megy egy út, ott is meg kellene nézni, mert ott is vannak fenyőfák. Gimnazista korában volt egy tanára, aki mindenáron Janus Pannonius sírját akarta megtalálni. Az ötven fölötti, ösztö- vér, kopasz emberke minden fellelhető szakirodalmat elolvasott, ami bármi utalást tartalmazhatott arra vonatkozóan, hova temették a Medvevárban elhunyt, s Pécsre szállított költőt. Ha az osztály nem akart felelni, csak Janust kellett szóba hozni, s az amúgy zárkózott tanárban felnyíltak a zsilipek, ömlött belőle a szó, a latin szövegek megfejtéséből származó adalék. Tanév vége felé beadványokkal ostromolta a hivatalokat, ezekben felajánlotta: diákcsoportokat szervez az ásatások megkezdésére, természetesen önkéntes jelentkezés alapján. Terve szerint, ha minden nyáron, meghatározott rendben a történelmi városmag szóba jöhető pontjain elvégzik a szükséges kutatóárok ásását, lehet, hogy néhány éven belül, de pár évtized alatt biztosan előkerül a sír. A hivatalok konok meg nem értéssel, nevetségesen hétköznapi érveléssel — „a közművek állapotának megkímélése miatt”, „az Országos Műemléki Felügyelőség szerepe nem tisztázott a tervezetben", stb. — rendre visszaverték a javaslatokat. A gesztenyésről ráfordult a másik útra, és böngészni kezdte a fejfók feliratát, özv. Jánosi Antalné neve nem került elő. A tanárukról már elfeledkezett, amikor húszéves érettségi találkozójukon az egyik fiú kibökte: „Hallottátok? A Kapa meghalt.” „Kapa" volt a beceneve, mert mindig azt hajtogatta: „Csak az első kapavágást kell megtenni, a többi már megy, mint a karikacsapás.” Ki tudja, mikor lesz megint egy tanár, aki meg akarja találni a sírt. Egyáltal valaki, aki erre tenné fel az életét? És meg lehet találni Janus sírját, ha ő még Júlia néniét sem tudja? árom év után már elvész a nyom? Persze, Janus Pannonius más, ott századokon átível a költészet ereje. De mit tett Júlia néni, azonkívül, hogy vigyázott Péterre? Előtte végezte a maga dolgát, a kétszemélyes családot összefogó kis munkáját. Semmiség. Semmiség? De hát akkor miért keresi? Kötelességből? Ki kérte rá? S fogja-e majd a fia keresni az ő sírját? S gyűlölte a szokást, hogy síremléket állítanak a halottaknak. Ha ez nem volna, most nem kellene itt bóklásznia. De tovább bolyongott benne a rossz érzés, vajon mit ér egy hétköznapi élet? Mire megtudja, talán már fölébe is fejfát tűznek. Pandur József rajza Takács Dezső litográfiája
