Dunántúli Napló, 1985. október (42. évfolyam, 270-299. szám)

1985-10-12 / 281. szám

KU I IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT CSERES TIBOR: Két üzenet közi (dráma, I. rész) 833 * WEÖRES SÁNDOR: Másvilág (Ven) 847 KAROLYI AMY versei: A bűvész, Joyce 848 DALOS MARGIT: Kirándulás (elbeszélés) 849 KALÁSZ MARTON; Téli bárány (regény, XXJL) 858 GALAMBOS! LÁSZLÓ versei 80S MAKAY IDA versei 8<>4 FUTAKY MAJNA: Színészportrék pécsi háttérrel ö,- Btínfly György 865 ARATÓ KAROLY verni 8.72 NEMETH G. BÉLA: Az Erosz teljességének vágya (Babits Mihály: Titnár Virgil fia) 874 MELÍORISZ BÉLA verni 880 TOSKES TIBOR.- Pilinszky János (tanulmány, I. rész) 881 KANTOR LAJOS: Jékeiy Zoltán kolozsvári testamentuma (tanulmány, 1L rész) 889 CSORBA GYŐZŐ; Egy verscskouyvveí kezemben ({Cáimky László halálára) 895 LATOR LÁSZLÓ: Kaluoky László ravataláuál 897 DOMOKOS MÁTYÁS: Káinok? télen' (A versestíopló margójára) 899 : TAKATS GYULA: Levél Kálnoky László után (vers) 904 POSZLER GYÖRGY: A világ „nevelő iskolája" (esszé) 906 1905 OKTÓBER A Jelenkor októberi száma A Pécsett szerkesztett iro­dami és művészeti foyóirat új számának szépirodalmi anyagában Cseres Tibor Két üzenet közt c. Kossuth-drá- mójának első részét, Arató Károly, Calambosi László, Károlyi Amy, Makay Ida, Metiorisz Béla és Weöres Sándor verseit, Dalos Mar­git elbeszélését és Kalász Márton regényrészletét ol­vashatjuk. A nemrég elhunyt Kálnoky László költőt és műfordítót búcsúztatja Csorba Győző és Takáts Gyula költemé­nye, Domokos Mátyás ta­nulmánya, valamint Lator László nekrológja. A „Színészportrék pécsi háttérrel” sorozatban Banffy Györggyel beszélget Futaky Haina. — Az irodalmi ta­nulmányok esszék sorában Jékeiy Zoltánról Kántor La­jos, Babits Mihályról Németh G. Béla, Pilinszky Jánosról pedig Tüskés Tibor írását közli a folyóirat. Az „Európai fórum” soro­zatban figyelmet érdemel Poszter György: A világ „ne­velő iskolája” c. esszéje. — A kritikai rovat élén Csorba Győző új verseskötetét elem­zi Rába György írása. Weöres Sándor Másvilág Köszöntés a csekélységnek, ahonnét előtörnek a mindössze csak megálmodottak, köszönet a semmiségnek, ahol váltják alakjainkat a levegő alakjai, üdv a folytonos kőzuhatagnak, hullámoknak és orsóknak, ahol a kő kivirágzik. Fritz János: Pávás nö (Fotó: Nádor Katalin) A kkor is szép ősz lehe­tett. Nem, nem, má­jus. A gesztenyeág miatt. Miért, mi volt a gesz­tenyeágon? Talán virág? Nem Ez az egy biztos. Gondoljunk bele: Szúrós gesztenyeág és könnyű, virágos grenadinruha. Legbiztosabb az augusztus. A tüske akkorra már megtüské- sedik, ha nem is annyira, mint szeptemberben. De szeptem­berben ki garantálja a gre- nadinruhát? Ha még olyan szép is, hosszú útra már koc­kázatos. A Trabant ablakát menet közben lecsavarom, begyakor­lott, biztos mozdulattal. Nem kell már a szememnek is részt venni a műveletben, a moz­dulatok nagysága, iránya, lendülete a bal karomban van. Mint a csurgatott méz, me­lyen átsüt a nap, úgy ömlik ez a szép ősz mindenfelé. A hegy tetején a kálváriatemp­lom nem más, mint egy mé- zesbödön, és folyik-folyik be­lőle a fényes, átlátszó méz, végig a hegyen, utakon, kö­veken, s a városban összegyű­lik. A Jakab-templom tetején madarak ülnek. Lejjebb nem merészkednek, jó lesz vigyáz­ni ezzel a gyanús mézzel. Egy városnyi madárlép. A sarkon a szálló már ak­kor is állt. Hotel Korona. Vagy Alpesi Szálló. Vagy Hotel Sas. A tulajdonos alacsony, kövér ember lehetett, nyírt fekete bajusszal, a felesége félfej­jel magasabb nála, szőke, on- dolált hajú, s novembertől márciusig fekete perzsabun­dában járt. A taxiállomás tu­lajdonosa jóbarátjuk volt, s ezért a zippzáras hócipő — amit a Mária Hilfer strassén vettek egy minden szempont­ból kifogástalan lábbeli-ke­reskedésben — havat sosem taposott. A hócipőt mégis ré­gen kidobták, mert a két szá­ra a szekrényfiókban úgyösz- szeragadt, mint a félig meg­olvadt selyemcukrok. (Árusí­tásuk a Dreher cukorkaüzlet­ben, piroscsíkos kivitelben, 20 fillérért 10 dekáját.) A per­zsabunda épebb darabjai át- mentődtek egy minden igényt kielégítő elegáns fekete kosz­tümre gallérnak és kézelőnek, amit a szállodásné középső unokahúga varratott, hogy a jobb temetéseken és családi ünnepségeken a mai szegény világban is méltóképp jelen­hessen meg. Az unokahúg ne­ve Schmidtné, vagy Wapler- né, vagy éppenséggel özv. Scharfné. Most fekete pulóveres lány szolgál fel, mini fodros kö­tényben. Kávét lehet kérni, rö­viditalt, esetleg füstízű desz- szertet. (Holnap hozzák a fris­set, s azután három napig szerencse dolga, hogy a gon­dosan összekevert szeletekből régit emel-e ki a felszolgáló, vagy újat. Utána már teljesen mindegy, mert az ízük egyfor­mára érik.) És szól a vurlicer. Kicsi gye­re velem rózsát szedni. Olyan hangon, hogy az ember ön­kéntelenül kifújja az orrát. Hová lettek innen a gyön­gyös lámpák? A bordó, feke­te rojtos függönyök? Volt egy hosszú, nagy pult, sárgás-bar­nással flóderozva. Az augusztusi délben a függönyöket félig elhúzták, a falban forgott a ventillátor, a hátsó folyosó felé az ajtót ki­támasztották, s a lomhán mozduló huzat-féleség hol langyos túróscsusza szagot, hol boros pincelehelletet ho­zott. Fiákkeren jött meg a társa­ság. A taxisok is kimentek a vonathoz, a két magomobil tárt ajtóval várt, de nyilván­való, hogy a társaság kisstílű volt, vagy maradi, vagy csak utálták a benzinszagot? No de mennyivel jobb a lószag? Hofmeisterné Haás Katalin nem bánta a lószagot. Úgy volt ezzel, mint az emberbe fészkelő maró bánattal, a csöndes rögeszmével, amitől jószerivel szabadulni nem le­het, mígcsak be nem fut egy nagyobb, komolyabb bánat. Mert hová lett az ő jó leven­dulaszaga? Három csokor le­vendula között tartotta hetek óta a ma fölvett fehérneműt, harisnyát, a gobelin retikül al­jába elrejtett néhány szár nél­küli virágot. A hajnal és a koradélelőtt frissességében még tán virágnak is érezhette ma­gát, tejfehér, telt karja alól is üde illatok szálltak. Aztán egy­re hegyesebb sugarak jöttek a napból, a vonat tetejébe be- leálltak, s a vonat úgy gurult tovább, mint egy megnyilazott, nagy fekete állat, fújtatott, hörgött, ördögszagot lehelt a világba. S ahogy a belseje egyre forróbb lett, úgy vált a légnemű, lenge levendulaillat cseppfolyós, szúrós szagú ra­gaccsá. Te boldog isten, mit nem adott volna egy lavór vízért! — A szobákhoz van fürdő­szoba? — Hogyne, tíz éve alakítot­ták át az egész szállót. Van Is üres szobánk. Parancsol talán? A portásnál kell bejelenteni. A fekete pulóveres, mini köté- nyes mór lépne el, félig utána forduló mozdulatomra még túl­kiabálja az orrhangú vurlicer- dalt: — Fáradjon a portáshoz, mindent elintéz. ' Ügy. Portás. De fölvitte az isten a dolgukat, ül naphosz- szat a kulcsos fal előtt, s úgy néz, mintha dolga lenne. Bez­zeg annak idején a tulajdo­nos maga adta a kulcsot, s hozzá a jászát. Csókolom a kezét, azt a hófehéret, egészen könyékig. Kalmár János: Barátom portréja (Fotó: Nádor Katalin) Dalos Margit KIRÁNDULÁS (Részlet)- Hát a régi márvónylapos mosdók? A porcelán mosdótá­lak a nagy kancsóval?- Tavaly még találtunk hár­mat a padláson, a szombathe­lyi bizományi vette meg.- Milyen színű volt? Virá­gok voltak rajta?- Egyre emlékszem csak, a sötétlila árvácskásra. Bár csak elsőre hittem, hogy árvácska, mert a szára hosszú volt, és te- kergett, mint egy futónövény. Isten, aki tudja, milyen virág volt az. Na, fürdőszobás, vagy anélküli?- Köszönöm, semmilyen. Ta­lán legközelebb. Fischerné halványkék, nagy­virágos ruhája mélyen szétnyí­lik, ahogy ül. Telt nagy mel­lei a zakatolás ütemére ringa­tóznak. Hát ezért jött ide Ni- coleti Tóni. Látta, hogy már alig van hely, de csak bepré­selte magát Kálmán meg Ca­sa Beti közé. Most szoroskod- hatnak ebben a förtelmes, széngázos kánikulában. Mit akar ez a Fischer Liza? Tavaly ősszel halt meq az ura, jól- menő vendéqlőt hagyott rá, állandó, azóta is kitartó ven­dégekkel, az új. HÉV-megálló- nak köszönhetően egyre nö­vekvő jövedelemmel. Kit akar ez? Ezt az áqrólszakadt Nico- leti Tónit? Mért nem igazítja már meq a ruháját? Bár hát úgyis mindegy a halványkék, nagyvirágos ruha grenadinból van, még az erek lüktetése is átvibrál rajta. N,i, ennek a Ni- coletinek mindjárt a nyála csu- roq. Az orra is vörösben ját­szik, nemcsak az arca. A sze­me nedvesen fénylik, s időn­ként a sarkait megtörli a zseb­kendőjével. Ha most Casa Beti úgy ül­ne, hogy láthatná! Mit meg nem beszélnének egymással eqy-két néma pillantással is! Hirtelen úgy érzi, hogy vala­kivel mindenképpen pillantást kell váltania ez ügyben, s já­tékosan megérinti k'-'m'-n ke­resztbe tett lábát. Kálmán elő­ször nem is rezdül, maid kér­dőre emelt szemöldökkel fordítja felé az arcát. Felé, fe­lé, de nem eléggé. Katalin pillantása elcsúszik az orra mellett. Különben sem könnyű Kálmán mélyen ülő szeméhez férkőzni. De a szemöldök kér­dő, hát jobb híján ennyit mond: meleg van. Fischerné a kézitáskájából fehér batisztzsebkendőt vesz elő, s egy kis ezüstkupakos üveget, a zsebkendő csücskét megnedvesíti, s végigtörli ve­le a homlokát, arcát, nyakát, a bő ruhaujjak alá is fölnyúl, egészen mélyen. Meghökkentő intim mozdulat. Katalin úgy ta­lálja. Majd megkérdezi Casa Betit, hogy ő mit gondol erről. A kupében mandulavirág illat támad. Az utak akkor még kövek­kel voltak kirakva, már nem macskakővel, a vasúttól a fő­térig egyenletes kockaköveken zörgött a fiákker. Már dél is elmúlt, s a nyílt nap erősen támadott, legalább járt a le­vegő. A köpcös szállodás és ma­gas felesége személyesen se­gédkezett a társaság elhelye­zésében, két szobát is meg­nyitottak; egyet az uraknak, egyet a hölgyeknek, toalett­igazításra, futó tisztálkodásra, az útikosarak elhelyezésére. A vékony Poólné egy dívá­nyon végig dőlt, s úgy döntött, hogy nem megy le ebédelni. — Mielőtt indulnánk, küldjék föl értem az uram, nehogy itt hagyjanak. Jó volt az ebéd. Az egész felszolgálás, tálalás nagyon elegáns volt. Hadd lássák a kiskocsmák, mi az az étterem! Tanuljanak a vendéglősnékI Italnak két pohár, nagy villa mellett kis villa, csészében hű­tött gyümölcsleves. Amikor a citromkarikás kesernyés italt itták, a köpcös tulajdonos így szólt: — Nagy szeretettel köszön­tőm a hölgyeket és urakat a messzi Promontóból, melyet, mint az újság is megírta, vá­rosi rangra emeltek. A régi vá­ros köszönti az újat. Boldog vagyok, hogy vendéglősöket vendégelhetek - nevetett, mint a jó tréfán. - Éljenek a ven­déglősök. Piros-kék zászlót helyezett a hosszú asztal közepére, az új város zászlaját. Ez szép volt, ezt meg kellett tapsolni. — Ami a vendégelést illeti, elhiszem, hogy boldog — súg­ta Katalin Casa Betinek — 5 koronáért? — Várj, még nem tudod, mi lesz — Casa Beti arca rózsál- lott, egész lelkesült volt. Hát sok már nem lett. Egy tisztességes vasárnapi menü, amiért otthon senkinek nincs képe 3 koronánál többet kér­ni. — öt órára várjuk a tisztelt társaságot uzsonnára. - Ezt az asszony mondta. Indulás előtt még Katalin fölszaladt a „lepakoló" szobá­ba, a haját már nem volt ide­je ebéd előtt megigazítani. Poólnéval és az urával az aj­tóban találkozott, siettek lefe­lé. így hát Katalin sem tol­lászkodott sokáig, pedig za­varta, ha nem tudta tökélete­sen rendben külsejét. „A ha­jad legyen fésült, a cipőd fé­nyesre pucolva, és a zsebken­dőd frissen mosott." Ó, sze­gény mama, ha látná a ha­jam csapzottságát. Mégiscsak több cukor kellett volna a víz­be, most jobban tartana. De Ida kisasszonynak beszélhet az ember. S kinek volt ideje haj­nalok hajnalán utána sütö­getni. Lám, lám, ezért jobb a konty. Nem baj, ha nem divatos. Bár a fejem baloldalán lazulást ér­zek, idegesítő lebegést az ar­com felé. Persze az ablak nyit­va, vág a levegő. A legköze­lebbi drogériában veszek egy WU 2-t, jól befújom a hajam, s mehetünk. Látod, Katalin, né­hány biztos előny van az én korom javára. Nem kell a fod­rászoláshoz cukrosvíz, puha ke­rekeken gurulok, ahová én aka­rok (bizonyos határok között); s látod, az úttest mór sima beton. Az első fiákkerek már las­san megindultak. Kálmán az utolsóban ült, s ideges arccal fordult hátra: Jönnél? A kezét sem nyújtotta, Casa Beti se­gítette föl a túl magas lép­csőkön. Katalin csak jóval később vette észre, hogy az egyik el­ső fiákkerben muzsikálnak, s a völgy felé menet, ahol nagy kanyart vesz az út, meglátta a feketemellényes cigányokat, ketten voltak, mindegyik hege­dűs. Ott volt mellettük a hal­ványkék grenadin, Nicoleti Tó­ni s még valaki, akit a cigá­nyok takartak. Aztán a kanyar után már nem látta őket, csak hangfoszlányok érkeztek hátra. A GESZTENYEFAHOZ KÖZEL MENNI ÉLETVESZÉLYES ÉS TI­LOS! Persze, már évekkel ez­előtt hallottam, hogy a nagy fa kiszáradt. Áll a dombolda­lon, már csak egy törzs, itt-ott megcsonkított ágmaradékok­kal. Mint egy nagy szürke kö­vület, s egy mozdulatlan öreg elefánt keveréke. Úgy áll, mint a Salamon-toronv. Még abla­kai is vannak. Fekete odvak. A felülete az őskori földfelszín a hegyek keletkezése pillana­tában. Gyűrt hegyek, földcsu­szamlások, egymásra torlódá­sok. S mindezen Van Gogh-i szenvedély. A vonalak meggyö­töri kanyarítása, görbítése, egymásba bújtatása! Megnéz­ted jól, Katalin? S mit gondol­tál róla? A társaság vidám volt, mint egy kiránduláson illik, húzatták a két cigánnyal, néhányon énekeltek hozzá, s a nagy fát heten átkarolták. Először csak néayen kezdték, s háromszor kurjantottak egyre erősebben, hogy „no még egyet!", „Kati­ca, jöjjön!”. A hívásért hálát érzett. Vele már zárult a kör, de oly feszesen, hogy arcát félre fordítva a fához kellett szorítania, magába szívta a langyos, napsütötte gesztenye- fa-szagot. Szeretett volna még sokáig így maradni, a fának dőlve, de már nem volt rá ürügy. HÉTVÉGE 9.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom