Dunántúli Napló, 1985. október (42. évfolyam, 270-299. szám)
1985-10-12 / 281. szám
Meteora Mikor a tenger levonult a thesszáliai síkságról, örök emlékként otthagyta a több száz méter magas hordalékkúpokat, Meteora sejtelmes világát. A XI—XII. században Bizánc belső zavarai elől menekülő remeték „foglalták el”. Még fél évszázaddal ezelőtt is a szerzetes közösségek görcsösen elzárkóztak a hétköznapok világától. A kolostorokba csak egy csörlős szerkezettel felhúzott hálóban, vagy a meredek sziklafal mel'ett lengő kötéllétrán lehetett bejutni. Ma már a görög idegenforgalom igényeihez igazított aszfaltútok vezetnek a kolostor lábaihoz, ahonnan a sziklafalba vájt lépcsők visznek tovább. A sziklalépcsőkön felkapaszkodva a kolostorudvarok és a fennséges panoráma nyújt felejthetetlen élményt. Fotó: Lauer Györgyi Nagynyárádon, egynél a kilenc hírmondó közül „A citrusla levelestül, ágastul Kisangyalom, hogy váljunk el egymástul?..." (Magyar népdal) Sárái János kékfestőmester Nagynyárádon él, dolgozik, immár hovatovább négy évtizede. Takaros, tágas udvar. Hátsó traktusában a mesterség vegykonyha-részlegei, közepe tájt egy karcsú törzsű citrom- ifácska, termése kétévenkénti özönével. Ez a fácska épp annyi idős, mint a mester oklevele: 39 éves. De, mint megtudom, csak 15 év után hozott igazi termést. Addig türelmesen gondozni kellett, nevelni. Most azután meghálálja, busásan. * Magyarországon utóbb — hajdan létfontosságú — falusi kismesterségek özöne halt ki vagy készül rá a fejlődés törvényei szerint. Egyiket-másikat, népi iparművészetként sikerült talán újjáéleszteni. S akad egy-kettő, amelynek - mint a kékfestésnek is — még élnek utolsó mesterei. Vállalkozó kedvű utód, tanuló azonban nemigen. Akiben volna rá tehetség, az is a gyorsabban megtérülő, hamarabb gyümölcsöző szakmák felé iparkodik .. . A harmincas években még több száz kékfestő dolgozott, főleg a Dunántúlon, s a konkurencia ellenére is megélt belőle. Azután lassan eltűnt a bőszoknyás viselet, s a mesterek is elöregedtek. Mára csak kilencen maradtak, miután egy idősebb mezőkövesdi mester nemrég adta be az ipart... Azt az ipart, amely patinás múltra tekinthet vissza nálunk is, mióta — kinőve a középkori kolostorok falain túlra - elsősorban az ország északi területein virágzott. Majd a XVIII. század második felétől — a német telepítésekkel — főleg a Dunántúlon élt és fejlődött. Szemnek örömére, lélek gyönyörűségére, s mindenekelőtt az emberek nagy hasznára. A kor divatja szerint ugyanis vásárokon a kékfestő anyagok térítők, kendők, ruhaanyagok formájában a városi polgárságnak éppúgy a lakásdíszítő és viseleti darabjai közé tartoztak, mint a népi használatban: az ágyneműtől a köznapi és ünneplős viseletig. A kékfestőműhelyek eleinte főleg a városokban működtek. Majd a múlt század elejétől a mesterek — nem bírva a versenyt az osztrák, cseh és morva gyárak termékeivel — a falvakba húzódtak; a rossz közlekedés miatt elzárt kis településeken remélve - és találva! — megélhetést. Legtöbbször apáról fiúra szállt a mesterség, dinasztiák alakultak ki. * Sárdi János nem ilyen család sarja. Édesapja falusi órás volt, így tőle „csak” a szakmaszeretetei örökölte. Ahogyan mégis ezt választotta, az a pályára irányítás pedagógiájának iskolapéldája lehetne: „Nagyanyám egyszer magá val hivott a kertbe a virágai közé. Szokott hétköznapi kékfestőjében volt, s miközben sétálgattunk, így szólt: ,Nézd csak ezt a ruhát. Ugye így, egyszerűen is milyen szép. Ezt a kékfestők csinálják ...' Azzal elkezdett mesélni nekem erről. Akkortól kezdve én kékfestő akartam lenni... Ámbár a konkurrencia miatt nagyon nehéz volt bejutni. Bolyban, a vásárban, mikor én inas voltam, 12 kékfestő sátra sorakozott egymás mellett -, mind baranyai -, rangsorolva. Az első, a legjobb helyen a rangidős mester árult. Általában nem voltak jóba, görbén néztek egymásra ... Engem a harmadik mester vállalt el, aki fiatal volt, még a pályája kezdetén. Olyan csakazértis-mó- don vállalt el, hogy egy kis borsot törjön az orruk alá - „ezeknek" —, mondta. így lettem én inas három és fél évig. A mesterség titkait úgy kellett ellesni; miközben gondozni, etetni kellett a mester 18 hízóját, 8-10 tehenét, két lovát, s elvégezni mindenféle munkát a ház körül. így is hamar lekent egy-egy pofont, ha rossz kedvében találtuk. Dehát ez az inasélet „tartozéka" volt akkor .'. * Háborús évek, anyaghiány... A kékfestés mellé megszerzi a kelmefestő és vegytisztító, majd a fonalfestő szakmát is, mert jó pár év eltelik még, amíg 1947-ben a mestervizsga utóin megnyithatja saját műhelyét. Nehéz évek jönnek. Jegyre adják a festéket, a vegyszereket; kevés a pamutvászon. Mégis kialakul a vevőköre. Az emberek keresik a nagynyá- rádi mester szép és színtartó áruit. Aztán még nehezebb évek, évtizedek következnek. A kisiparosnak bizony nem nagy a becsülete... Sárdi Jáinos mégis hűséges maradt a szakmához. Nem „adta le" az. ipart, mint annyian. Vajon mi kölcsönözte számára a megtartó erőt? „Eleinte, fiatalon, azt hiszem, a virtus ... Meg a szépség óhajtása. A szakma veszélye és szépsége. Mi veszélyekben, savak, gőzök, ártalmas párák között dolgozunk. Ugyanakkor elejétől végéig gyönyörködhetek, amíg a fehér anyagból mintás kék anyag kerül a vásárló elé... Miközben rengeteg ötlet kell legyen az ember fejében. A mintázáshoz... Ehhez azonban meg kell látni, tudni keli meglátni a szépet. Az utcán, a természetben vagy épp egy képzőművészeti kiállításon. Hogy a sok-sok közül mi az az apró kis motívum, amit én hasznosítani tudok . .. Amikor ebből a mintegy 130 mintából, ami életem során összegyűlt, a csillagok, ágak, levelek, virágok és más népi motívumok változataiból igyekszem kitalálni valami szép újat...” Búcsúzóul körbejárjuk ennek az évszázados indigószínű népművészeti mesterségnek a vegykonyháit. Érdekes, izgalmas lenne most itt leírni, akár címszavakban is, amíg a fehér pamutvászonból — az ún. katlanszobánál, az anyag kifőzésénél elkezdve a vegyszeres vagy vizes öblítéseken, a szárításokon át keményítőshez érkezik, majd a mintázóasztalra kerül a még fehér pamutanyag. S amíg a festőkádakba jut, ahonnan oxidációs folyamatok után mosások, öblítések, szárítások és mángorlás révén - szép fényű, mintás népművészet kerül elénk. Ám lehetetlenre vállalkoznék - ezt látni kell. Kilenc aktív kékfestőműhely maradt a sok száz közül. Az egyikben Sárdi János és felesége dolgozik. Munkáikat messze földön ismerik; zsűrizett anyagaikat kiállításokon láthatjuk. Mi lesz a sorsa ennek a fölbecsülhetetlen értéknek, amely materiális valóságában itt még tiszta népművészet, installációjában pedig féllábbal már a néprajz, a tudomány világában él? A mester bizakodva szól fiú- unokájáról, aki harmadikos közgazdasági szakközépiskolás, és nyaranta nagy ambícióval, élvezettel dolgozik mellette. Olykor már önálló folyamatokat is rábízhat. . . Amikor elköszönünk, pillantásom még egyszer találkozik a népdalbeli „citrusfával” Termése java sárgán ragyog a napfényben. Itt él az udvaron, fagyban és hőségben, immár 39 éve. Bőven terem, hálás fajta. Kár lenne érte. Wallinger Endre HÉTVÉGE 7. Tóth László felvételei
