Dunántúli Napló, 1985. szeptember (42. évfolyam, 240-269. szám)
1985-09-07 / 246. szám
JELENKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT VAS ISTVÁN; Szerelraes versek 737 KABDEBÖ LORANT: Az idő metszeteiben (Jegyzetek a hetvenöt éves Vas Istvánról) 739 FODOR ANDRÁS: Találkozás a hídon (vers) 745 * ÁGH ISTVÁN verse 747 BOTÁR ATTILA verse 748 SÁNDOR IVÁN; Napfényes reggel Budán (elbeszélés) 749 VIRÁG KAROLY; Ma a Nagyraanus ossza (elbeszélés) 755 KALÁSZ MARTON« Téli bárány (regény XX!) 761 TAKÁCS ZSUZSA versei 769 POSZLER GYÖRGY; Éva airaaja és Hermész botja (esszé) 771 NÉMETH LAJOS: Fülep Lajos és a modem művészet (tanulmány) 782 KOVÁCS PETER« A IX. Országos Kisplasztikái Biennálé 793 CZXGÄNY GYÖRGY versei 795 MÁTYÁS CYÖZO: „Helyett" (ttmdori Dezsőről a Cel/Aus ürügyén) 797 DOBOSS GYULA« Nyelv és kép (Tmtdórí Dezsőről a Celsius ürügyén) 797 BöRONDI LAJOS versei 815 KANTOR LAJOS« Jékcly Zoltán kolozsvári testamentuma (tanulmány I.) 816 VÉSZI ENDRE verse 821 TUSKÉS TIBOR: Kezemben zöld ég (Csőért Sándor új verseshéieiéról) 323 SZENDX ZOLTÁN; Számadás múltról és jelenről (Ágh István: Dani urasadnak) 826 198S SUPTIMBIR A Jelenkor szeptemberi szama Sándor luőn Napfényes reggel Budán A Pécsen szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén összeállítás köszönti Vas Istvánt 75. születésnapja alkalmából. A költő versciklusát, Fodor András Találkozás a hídon c. költeményét és Kabde- bá Lóránt tanulmányát olvashatjuk az összeállításban. A szépirodalmi rovatokban emellett Ágh István, Botár Attila, Czigány György, Takács Zsuzsa és Vészi Endre versei, továbbá Kalász Márton, Sándor Iván és Virág Vas István Károly prózai írásai koptak helyet. A tanulmányok és esszék sorában figyelmet érdemel Kántor Lajos Jékely Zoltán kolozsvári testamentuma, Németh Lajos Fülep Lajos és a modern művészet, valamint Poszter György Éva almája és Hermész botjo c. közleménye, A kritikai rovatban Csoári Sándor új verseskötetéről Tüskés Tibor ír, Tandori Dezső költészetét és új regényét pedig Mátyás Győző és Doboss Gyula írása elemzi. Ilyen reggelem nem volt azóta, hogy mindketten odahagytuk Krakkót, s igen, most gondoltam arra, miért nem lövök többször Budára, miért fosztom meg magamet ezektől a percektől. Wanda visszasietett szobájába. Nem húztam papucsot, a talpamat végigborzolta a szőnyeg, fölfutott a melegség a lábamon, a tükör előtti támla nélküli ülőkére telepedtem, rugózata új volt, bársonya némileg hasonló bécsi öltözőszékem huzatához, más tónusú, de ugyanaz a liliomos minta. Hagytam, hogy köntösöm a vallómra csússzon, ujjaimmal nem segítettem, de meg sem akadályoztam abban, hogy még tovább a szőnyegre hulljon, néztem magamat a tükörben és arra vágyódtam, hogy amit látok, annak a hangján kapjon most megnevezést, akit vártam, és bár egyáltalán nem képzeltem úgy, hogy Ferdinánd netán már mögöttem áll, és tenyerével hátamat simítva beszél, sőt elválasztottam tőle a hangját, így mintha belőlem szólalt volna meg, és a szavak képzésével járó, alig érzékelhető légmozgás, belülről kifelé hatolva az én ajkam közét súrolta volna végig. De mégis azt kívántam, hogy amiről sohasem beszéltem, azt most ő mondja ki, és nem ám a nyakam, a vállam, a mellem, a combom, vagy amint széttárulkozva és kissé hátradőlve kényelembe helyeztem magam a mély tükörben látható fekete göndörség megnevezését vártam, talán azért, mert az ilyesmi olyan lett volna számomra, mintha ő a saját testéről beszélne, vagyis önzéssel járó, főképpen pedig ismerős, mert ugyan mit mondhatott volna szavakkal arról, amit én olyan pontosan ismertem őbelőle, hogy csak rá kellett gondolnom, s máris a formát, mindent, amihez különben csak tapintással lehetett volna kapcsolatot találni, teljes kiterjedésében éreztem, nem, azt szerettem volna inkább, és ezért úgy is képzeltem a tükör előtt, hogy az arcomról beszél. Hajamról. Szememről. Államról. Az orromról. A számról. Ezeket én csak nézni tudtam a sárga reggelben, de hogy amit nézek, abban mit látok, azt csak tőle tudhattam volna meg. Hangosan fölnevettem arra a gondolatra, hogy amint megérkezik, rögtön megkérem rá, mondja el, milyen az arcom, csakhogy mire idáig. jutottam, rá kellett jönnöm, mégiscsak úgy képzelem el, hogy ő is mezítelenül áll mögöttem, szemben a tükörrel és így beszél. Éreztem, hogy elpirulok, s ezen újra, most még hangosabban elnevettem magam. Nővérkém meg is jelent a kacagásra, megállt az ajtóI ban, láttam rajta, hogy szépnek talál. Miért jössz Budára oly ritkán, kérdezte, és bár igyekezett, hogy a hangjából semmi mást ne lehessen kiolvasni, mint amit valójában mond, de az önfegyelme ellenére is láttam a köntöse hirtelen hullámzásán, hogy hevesebben lélegzik, bizonyára ettől elnyújtotta a szavakat, olyan ívet kapott a mondat, mint valami keringő dallama, ő pedig a pillantásomtól felbátorodva ugyanúgy felnevetett, ahogy az imént én, és nevetve fejezte be, amit félbehagyott, itt aztán bármikor tudnál vele találkozni valahol. Együtt nevettünk, most ugyan hangtalanul, de úgy, ahogy csak régen, testünk minden részét átjárta a vidámság, olyan nevetés volt ez, amely a csöndben is mozgásba hozta a szobát, másnak nem tulajdoníthatom, hogy egyszerre világosabb lett, a hangok nélküli vidámság mintha fénnyé változott volna, szétfutott a bútorok között, megkapaszkodott a halványszürke falakon, a stuk- kós mennyezet ívein. Csupa édes íz permetezett, én meg, mint mikor csókolódzás közben már olyan hosszan fürdött a szánk egymáséban, hogy a tapadások elszívták a tüdőtől a levegőt, s bár éreztük, hogy a csók meghosszabbításával éppen oda tartunk. ahová már nem juthatunk el, mert annál, amit még kívánunk, erősebb lesz a fájdalom, ám mégsem szakadtunk el egymástól, nos, Így folytatva a néma kacagást, nővérkémre pillantva, siettem a szomorúságig, vagy inkább a nevetés habjaként megjelenő keserűségig, mert nem az jutott eszembe, hogy miért nem lehet nekem, mindig így élni, ilyen reggelekre ébredni, sokkal kevesebb: m'iért nem lehet nekem élni? Hogyan, hogy vagy férjemhez, a Báróhoz kell visszatérnem Bécsbe, vagy apám ügyeiben kell híradást vinnem Krakkóba, nem az én életem az életem, azzal vagyok csak azonos, akivé ők kigondolnak. Nővérkém szerencsére nem érezte meg, milyen légszomj várt a nevetésem határán. Annyit mondott, hogy ad majd tanácsot, hol találkozzam titokban azzal, akit várok, megcsókolt, kisietett. Akkor vettem észre, hogy még mindig meztelenül ülök a tükör előtt. Volt egy kis könyvecském, még kislány koromból, bőrbe kötött üres lapok, nem volt nehéz bárhová elrejteni. Az első éjszaka után, amit Ferdinánddal töltöttem, beírtam az egyik lap jobb oldalára a napot. Később, balra, a hitvesi ágy eseményeinek időpontjai kerültek, mert nővérkém figyelmeztetett rá, hogy ha gyermekem lesz, tudnom kell, kihez számoljam vissza a kilenc hónapot. Most beírtam előre, még ott a tükör előtt a jobb oldalra a nap dátumát, és elégedetten visz- szacsúsztattam a naplót a szekrénybe, a selyemszoknyák fölé, ez a beírás járt az eszemben, mikor a körbástyát elhagytam, és befordultam a templom mögött nyíló utcába. Gyerekek futottak el mellettem, csizmácskájuk nyomán fröccsent a sár, a tarkaságban telítve éreztem magam örömmel, pusztán a várakozástól. Valaki megfogta a karomat. Hátulról nyúltak felém az ujjak, éreztem: férfikéz. Nem rántott vissza, de gyengéd sem volt az érintés. Mint egy váratlanul érkező üzenet, átadójának bár nincs ideje rá, hogy mondanivalóit előkészítse, ezért ügyel arra, hogy a határozottsága ne tűnjön durvaságnak. De lehet, hogy nem is az én karomat akarta a tömegben a kéz megragadni? Elnyújtottam magamban az érzést, ez segített abban, hogy egyensúlyomat megtaláljam. Olyan örömmel siklottam a várakozás fényein, szükségem volt rá, hogy valami véletlennek, nem nekem szóló mozdulatnak tekintsem a kéz érintését, csak akkor fordultam meg, amikor eltelt már egy kis idő, és még mindig éreztem az ujjakat a karomon. Losonczy gróf állt mellettem, azonnal továbbvezetett a járókelők között, nem nézett rám, s miközben elengedte a karomat, úgy beszélt, mintha a szavakat nem is hozzám intézné, mint aki maga elé teríti csak gondolatait, választ nem is várt, én meg oly nevetségesnek találtam, hogy azt feltételezni rólam, tökéletes figyelemmel kísérem ezt a jelentkezést, nem jutott eszembe, miért nem úgy beszél velem, mint máskor, miért nem nyilvánítja először is örömét, hogy láthat, miért nem érdeklődik szokása szerint udvarias mosollyal hogylétemről. Any- nyira szokatlan volt a merev arc, a maga elé mormolt szavak, hogy semmi sem emlékeztetett belőle arra, akit ismertem, így hát hagytam, nem szóltam közbe, nem tettem fel kérdést, azt vártam, hogy miként, mintha tudomást sem venne rólam, beszél, ugyanúgy alvajáróként tovább is lépked, így hót megálltam. De ő Is megtorpant. Nagyon kérem Báróné, haladjunk tovább, tegyen úgy, mintha régi ismerősöm volna, vagy még jobb, ha úgy viselkedik, mint aki véletlenül halad mellettem, igen, tartsunk egy kis távolságot, annyit talán, hogy azért hallja, amit mondok. Valamiféle hálózatról beszélt, ígéretről, melyet kapott, de amelyet valahol valakik nem tartottak be, hogy én jól tudom, kikről van szó, mindez nem vonatkozik ugyan a férjemre, a Báróra, tart tőle, hogy neki tudomása sincs az eseményekről, de ez nem változtat azon, hogy őt kelepcébe szorították, ne féljek, nem a férjem segítségét akarja kérni, ez a legnagyobb hiba lenne, de nem titkolja a véleményét, az a hatalom, bárki is képviselje, amelyik nemcsak ellenfeleit, de még híveit, sőt saját fizetett megbízottait is tönkre akarja tenni, megérett a pusztulásra. Nekem meg az jutott az eszembe a lázas szavaitól, s talán attól is, hogy éppen annak a kis kastélynak a terasza alatt haladtunk el, ahol két és fél esztendeje a bálon Fer- dinánddal megismerkedtem, hogy itt volt valahol a közelben, valamelyik épületben a lázadó tiszti küldöttség fölötti törvénykezés, itt mondtak le ők ketten rangjukról, innen léptek ki együtt ő is és Fendi- nánd is azon a délelőttön, ő, ahogy annyiszor hallottam, Lo- sinczy kapitány, a Graeven huszárok parancsnoka lobogó fehér ingben, így képzeltem el a hősöket, amint a vérpadra lépnek, és ez annyira szép kép volt, miközben most megjelent előttem, az arcóba pillantottam, de folytatta anélkül, hogy elfogadta volna a tekintetemet, vigyázzon, súgta, mindenkit erre kényszerítenek, előbb a szembeszállós, aztán a viszSzerelmes versek Ki vagy, szépség? Egyszer már láttalak. Én vagyok a szerencse. Mért hagytál el? Te hagytál el, bolond. S te mit tettél? Behúnytam szememet. Hol vagy? A túlparton. Oda néz az ablak. Egy városban élünk. Sohasem láthatlak. Rám untál? Hogyisnel Ezer év — Nem, annyi se volna elég. Furcsa dolog-a mi igeragozásunk, Rendkívül rendhagyó: A bevégzett múlt nem ismeretes nálunk, Ami egyszer lehull, újra kivirágzik, Jelen cselekvés nem meghatározható, Jövő időre itt nincs szükség, úgy látszik, Egyremegy már, még, most, cselekvő, szenvedő, A mi igéinkhez nem kell mód, sem idő, Csak a Hosszú Folyó. Goe and catche o falling starre Donne No menj és fogj egy hullócsillagot I • Megvolt, de a kezemen átfutott. Még álmainkban látjuk néha egymást; Csak hull s hulltában hozzám felragyog. Ez még a szerelem? Ez még...? Ideát mi lehet még? Ezen a határon túl Követ vagy visszafordul? Mi fűd megélni e ködben? Figyelj I A ködben, a csend alól Történni közted és köztem? Egy biztató tücsök halk hangja szól. Gyönyörűség sohasem kötött Veled össze, úgy mint a lemondás. Osváth Mária: Fülep Lajos (Részlet) szavonulás, a megadás, a beletörődés, az alkalmazkodás, és ha még beérnék ennyivel. Most ő állt meg, de csak egy pillanatra, máris továbbindult, nem törődött korábbi intésé- * vei, türelmetlenül megragadta karomat, magával vont, valamiféle vizsgálatról beszélt, amit csak úgy kerülhet ki, ha elfogadja kihallgatói ajánlatát, Ferenc császár rendőrminiszterének parancsára még ma reaktiválják, újra huszártiszti egyenruhát kell húznia, ha nem vállalja, az élete is veszélybe kerülhet, az lesz a feladata, hogy a hamarosan Budára érkező egykori századát Lengyelországba vezesse, kér, hogy ne időzzek itt tovább, azonnal induljak apámhoz, Krakowsky herceghez, számoljak be neki minden eseményről, figyelmeztessem arra is, ami vele történt. Nevettem, már bocsásson meg kapitány, nekem intéznivalóim vannak Budán. Hogy én, úgy látszik, semmit sem értek abból, amit most elmondott, lehet, hogy a korábbi levelek küldőjét sem ismerem, akinek híradását vittem már apámhoz? Átadott egy borítékot, rejtsem el máris, adjam át sürgősen Krakkóban, induljak, induljak, induljak, ő is orra tart, amerre én, de mór nem őrizheti tovább az üzenetet, az egyetlen megoldás én vagyok, a szabadság nevében mondja ezt, ami tudja, hogy apámnak, reméli, nekem is a legszentebb. Még mindig nevettem, de persze hangok nélkül, és ha valaki látta volna az arcomat, biztosan észreveszi, hogy minden izom megfeszül rajta, rohadt, rohadt, rohadt, ezt ugyan nem rá értettem, aki mellettem haladt, szar, rohadék, állatok, szarok, ezt bömböltem magamban mindenkire, aki kigondolt valamit, kinek, minek a nevében, oersze a szabadság, én csak hagyjak itt mindent azért, mert ők . . . ás még csak nem is ordíthatom az arcukba, mintha igazán most ragadta volna meg a karomat, hogy rámkiáltson, legyen szíves, drága, ne hisztériázzon, pedig hozzám se ért és hallgatott, én meg azzal voltam elfoglalva, hogy a levelet a ruhám kivágásába csúsztassam, ahogy a főúri futárok, a királyi kurvák. A pocsolyákat azért igyekeztem kikerülni, a ruhámat, gondoltam, ezek miatt mégsem fogom tönkretenni, szabadság persze, ez a küzdelem tárgya, amolyan egyórás, komornák- nak iáró szabadság, istenem, bár azon a bizonyosságon kívül, hogy magamban átkozó- dok, semmit sem tudok biztosan, de érzem, hogy hiába süt oly erősen a nap, Budán most már nélkülem lesz tavasz, legfeljebb itthagyom azt, aki én vagyok, és vár a hintó, mert aki máris sógorom, a főkamarás háza felé tart, aki ott majd összekapia holmiját, útikocsit szerez nővére segítségével, már nem én leszek, pedig apámhoz is az akart néhány nap múlva elindulni, aki valójában o lánya, nem a magam küldöncnek kiátkozott kreatúrája. S most már tetézte a fülembe sugdosott elfojtott szavakat, hogy nővéremnek hagyjam meg útvonalamat, mert barátunk, így mondta, elosztva öt kettőnk között, akkor követhet majd leggyorsabban. Gondolja, hogy Ferdinánd utánam jöhet? Meglepődtem magamon, mert úgy kérdeztem, mint aki a bizalmasához fordul. Követnie kell magát, felelte határozottan, ezt is üzenje meg neki a nővérével, Fer- dinóndnak el kell tűnnie Budáról, mert megkezdődtek a letartóztatások. HÉTVÉGE 9.
