Dunántúli Napló, 1985. szeptember (42. évfolyam, 240-269. szám)
1985-09-28 / 267. szám
Cirógatással formált kövek Fotó: Körtvélyesi László Bocz Gyula — Egy szobor a bonyhádi kiállításról Egy korszerűtlen szobrász avagy „a Bocz- jelenség” Vajon hányán mentek el Bocz Gytrto tisztelői közül □ pécsi Bányászati Múzeumba, hogy egyik legjobb szobrát, a Tektonikus mozgások-at megnézzék, sőt megtapogassák? Félek, igen kevesen tudják, hogy egyáltalán odamehetnek. A szűk pincében álló, monumentális mű kantavári fekete márványból készült, abból az anyagból, omelyre annakidején azt mondták okleveles szobrászok, hogy „nem lehet faragni, törik, mint az üveg"! Mire Bocz: „Persze, hogy törik, ha nekiestek, mint tót az anyjának. Nem favágónak való kő ez! Beszélgetni kell vele, mint a szűz lánnyal, hogy a kő is akarja az átváltozást. Ha már jóban vagy a kővel, az segít abban, hogy a legszebb formáját vegye (el ..." S megfaragta a Tengert, a Virágot, első olyan szobrait, amelyekről úgy éreztük, nemcsak körplasztikák, hanem „befelé" is van kiterjedésük. A hatvanas évek közepén jártunk. A társadalomban és a művészeti életben ígéretes szelek fújtak. Bocz Gyula a Sopi- ana Gépgyár karbantartó laka- toso, ha néha egy-egy nagyobb követ vagy fát szerzett magának rávert a kalapáccsal bal kezének valamelyik ujjára, hogy bekötött ujjal, néhány napos táppénzzel, éjjel-nappal faraghasson. Remény utcai műteremkonyhájában. Közben azt dünnyögte: „Végül is három— négy óra alvás úntig elég egy embernek.” 1966-ban volt Bocz első egyéni kiállítása a pécsi József Attila Művélődési Házban, a szobrász lakásától két háznyira. Nemcsak a belvárosból zarándokoltak ki a jólértesültek, hogy többször megnézzék az akkor még szenzációnak számító, „nem óbrázolósköz- pontú" kiállítást, hanem bejöttek a szomszédok, a gyerekkori haverok, öreg és fiatal munkások, nyugdíjasok... És az izguló népművelő-házigazda meglepetten látta, öreg munkások simogatják a faragott követ. Nem botránkoznak meg, eszük ágában sincs. Simogatják és azt mondják: „Ezt a Gyuszi faragta! A Krisztusát, volt munka vele, amíg ilyen lett." Mert bőre volt a kőnek, és sütött. 1971-ben, amikor a mainál nagyabb rangja Volt a Pécsi Kisplasztikái Biennálénak, polírozott bronz Virág-jával első díjat nyert az autodidakta szobrász, akiről aztán hazai és világlapok írnak, „kis színeseket", mert éppen a hegyet faragja a villányi alkotótelepen. Aztán kisstílű pletykák száll- dosnak, s Bocz, aki sohasem akart egyebet, minthogy a következő követ vagy fát is megfaraghassa —, kiszorul a művésztelepről, majd a villányi szőlőhegyről is elköltözik. Hosz- szúhetényben dolgozik egy parasztházban. Az 1979-es Kisplasztikái Biennálén észre sem veszik gyönyörű Csigaszerelem című, szürke márvány szobrát. Ugyanebben az évben Budapesten, a Szürenon második kiállításán —, a Kassák Művelődési Házban — egy diófadobozokból eszkábált, acéldróttal átkötött és megbilincselt „piramist” mutatott be. Igen kevesen tudták, hogy a ládikákban csudaszépen megmunkált kövecskék vannak: hegyikristály, őscsigakövület és cseppkő ékszerré csiszolva. Féldrágakövek. Közben ugyanis teljessé vált a művészeti közélet tudatzavara. Az avantgárd törekvések -, amelyek közepén a hatvanas években Bocz pályája is feí- fénylett —, a nevetségességig hígultak. Ám minél blődebb gegre épült egy új irányzat, annál nagyképűbb ideológiát gyártottak hozzá divatos teoretikusai. És az irányzatok már évente váltották egymást. Bocz azonban — ebben az értelemben korszerűtlen szobrász. Mit sem tud kezdeni a naprakész teóriákkal. A kövekkel, fákkal, virágokkal van meghitt nekszusban, s a han- dabandázás helyett a bensőséges alkotómunka az életeleme. Ezen művelődött, nem idézetek citálásán . persze, hogy otromba piramisba rejtette cirógatással formált köveit. S -most, 1985 júliusában Bonyhádon egész hónapban Bocz szobrai várták a látogatót. A megnyitóra autókaravánok indultak Pécsről, autóstopposok jöttek Pestről, mint a hatvanas években, amikor még komolyan vette egymást művész és közönsége. A látogatók mély megnyugvással vették tudomásul, hogy Bocz Gyula semmit sem talált ki az elmúlt húsz év alatt. Nem akart „megújulni". Ezért nem is hígult föl. Friss szobrai teljesen azonos világot mutatnak, mint a hatvanas évek elején születettek. A köveknek ma is emberi arányrendszerük, simo- gatásra ingerlő bőrük, belső kiterjedésük van, s a szépségen túl képesek bonyolult érzelmi állapotok indukólására — ha van még látogató, aki nem felejtette el, hogy nem elég futó pillantásra méltatni a műveket, hagyni kell őket hatni ránk. A Bonyhádi Művelődési Ház kiállítótermében az ilyen látogató úgy érezte, hogy a konzum-művészet mindennapi vásárából a művészet áhitatos hajlékába érkezett. Nem fricskák, hanem műalkotások veszi* körül. Bükkösdi László „Életem legtermékenyebb éveit töltöttem Pécsett0 Találkozás Takács Jenő zeneszerzővel Eleven kapcsolatban a hazai zenei élettel Takács Jenő zeneszerző járt az elmúlt napokban Pécsett. A mester, aki ezen a héten tölti be 83. életévét, hosszabb ideje szülőfalujában él, az ausztriai Cinfalván azaz Sie- gendorfban — pár kilométerre a magyar határtól és Soprontól. Itt keresi fel most a pécsi televizióstúdió. Filmet készítenek a mesterről, oki 1941—48 között a pécsi zeneiskola igazgatója volt. Az intézmény az ő vezetése idején alakult konzervatóriummá. Életútja, amelynek egyik állomása Pécs volt. szinte .az egész világot behálózta: 1927- tól a kairói konzervatórium professzora, ide tér vissza rövid Fülöp-szigeti tartózkodás után. Ekkor adja ki egzotikus dallamgyűjteményét. A harmincas évek végén a soproni konzervatóriumban tanít, 1941 —48 között Pécsett, majd a lausanne-i és a genfi konzervatórium, utána a cincinnati egyetem professzora. Balettzenék, zongoraversenyek, zenekari művek, kamara- és kórusművek, dalok születtek tőle. Ezúttal a Nádor Kávéházban adott találkozót, ahol így beszélt pécsi éveiről: — Engem is Esztergár Lajos polgármester hívott ide 1941- ben, hogy egyik kivitelezője legyek az ő kulturális programjának. Esztergár elhatározta, hogy kulturális központtá fejleszti Pécsett, s ezért adott itt állást Weöres Sándornak, Bórdosi Németh Jánosnak. ekkor iött ide a színház élére Székely György, a konzervatóriumba Maros Rudolf zeneszerző, Sirio Piovesan olasz hegedűművész; 1945-ben Pécsre érkezett Kodály, és itt kezdte el kidolgozni szolmi- zóciós iskolájának alapjait. Többé kevésbé sikerült, hogv Pécs a vidékre is kisugározza a kultúrát. Ennek a pezsgésnek sajnos véget vetett a háború, óm utána ismét intenzív fejlődés következett. Megalakítottuk a művészek szakszervezetét, amely számos rendezvényt szervezett. Ezt a fellendülést azután a személyi kultusz időszaka törte meg. — Milyen művei születtek a pécsi években? — Ittlétem idején mutatták be Nílusi legenda című balettemet az Operaházban a budapesti filharmonikusokkal, Fe- rencsik János vezényletével. Pécsett született 1944-ben Weöres Sándor A holdbéli csónakos című költői játékához írt kísérőzeném. Németh Antal. a budapesti Nemzeti Színház akkori igazgatója kész lett volna a darab bemutatására, ám erre, mint tudjuk, csak 1979-ben került sor Pécsett. Teljességgel pécsi produkciót láthatott akkor a közönség. Ez volt az utolsó nagy együttműködésünk Weöres Sándorral, és a díszleteket megtervező Martyn Ferenccel. — Úgy tudjuk, idén a mű német változatát is bemutatták ... — A burgenlandi fesztiválon, majd Bécsben és Linzben játszották nagy sikerrel A holdbéli csónakos kísérőzenéjét, a kettőt együtt pedig hangjátékként az osztrák rádió is műsorára tűzte. Ennek úgyszólván folytatása, hogy szeptember 29-én Egy költő és egy zeneszerző barátsága címmel matinét ad az osztrák rádió Weöres Sándor általam megzenésített verseiből. A Szilágyi Erzsébet Női Kar Csajbók Terézia közreműködésével pedig Kismartonban azaz Eisenstadt- ban tartja Weöres verseire írt női kari műveim ősbemutatóját. Az előadást magam kísérem zongorán. — A mai magyar zenei élettel milyenek a kapcsolatai? — Nagyon sok személyes kapcsolatot ápolok. Műveim nagy részét előadták Magyar- országon. Haydn emlékének szentelt szimfóniámat Fertődön mutatta be a Győri Szimfonikus Zenekar lancsovics Antal vezényletével, maid játszották Budapesten, Győrben, Sopronban és Székesfehérváron is. Közeli és távoli országok zenéje címmel 21 legújabb darabomat mutatta be májusban a Magyar Rádió. Kiadóim Bécsben és Amerikában foglalkoznak műveim megjelentetésével, és mivel a bécsieknek kapcsolataik vannak Budapesttel, a darabok automatikusan napvilágot látnak Magyarországon is. — És Pécs...? — Martyn Ferenccel és Csorba Győzővel való kapcsolatom negyvenöt évvel ezelőttről datálódik. Darabjaimat játssza a Mecsek Fúvósötös. Valahányszor itt járok, a Baranya Megyei Könyvtár zenei részlegébe mindig eljuttatom o kottáimat, most is hoztam 15 füzetet és lemezeket is. Szívesen gondolok vissza a Pécsett töltött hét évre, mert ez volt életem legproduktívabb időszaka. A mai város persze más, mint a régi, lármásabb, forgalmasabb, és én elszoktam ettől, mert falun élek, és vidéken éltem amerikai éveim alatt is. — Min dolgozik mostanában? — Az utolsó 15—20 évben úgyszólván kizárólag felkérésre dolgoztam. Nagy felfedezésem az akkordeon, azaz a harmonika, de annak nem a kla- viatúrás, hanem nagy, mindkét oldalon gombos változata. Erre szinte egyáltalán nem írnak szimfonikus darabokat, bár azt hallottam, hogy Kur- tág György komponált ilyesmit, és állítólag az orosz zenei életben is nagy reneszánsza van ennek a hangszernek. Most jelentettem meg harmonikára írott első kompizicióimat, amelyre egy hannoveri előadó- művész, Elsbeth Moser játéka inspirált. Elektromos zenével és ilyesmivel nem foglalkozom, ez már kívül esik az érdeklődési körömön. Az én pályámra Bartók Béla gyakorolt nagy befolyást, í926-tól kezdve álltunk személyes kapcsolatban, sokszor találkoztunk, nagyszámú Bar- tók-levél van a birtokomban. Német nyelven jelentek meg róla írott emlékeim, és visszaemlékezéseim szerepeltek Bó- nis Ferenc nek a centenáriumra megjelentetett: így láttuk Bartókot című kötetében. Egész életemben az ő befolyása alatt dolgoztam azzal a különbséggel, hogy kairói, manilai tartózkodásaimból eredően az én zenémben a Közel- és Távol- Kelet zenéi is nyomot hagytak. Gállos Orsolya Oláh Zsuzsa és Holl István Fotó: Cseri László Doktor Csehov Ott van még a fényesre szi- dolozott réztábla moszkvai rendelőjének ajtaján, amely most irodalmi múzeum. A. P. Csehov a kortársak egybehangzó véleménye szerint megfontolt, biztos ítéletű orvos volt, s magánemberként is egyfajta tartózkodó higgadtság jellemezte. Már ünnepelt szerzőként is mindig zavarba jött például, amikor a próbák szünetében körbefogták a színészek és a szerepeikről kérdezgették. — „Én ott megírtam mindent pontosan, kérem szépen!" Szerénységét és racionalizmusát sokan szenvtelenségnek hittW*. Többek között a «felfedezője és pártfogója, a Novo- je Vremja nagyhatalmú fő- szerkesztője, Sz. Szuvorin is. Neki írja egyik levelében. — „Gyakran hangoztatják, hogy én túlságosan is .okos’ vagyok. Igen, ,okos' vagyok. Legalábbis nem hazudok magamnak, nem titkolom magam előtt is a betegségemet, és nem takargatom a lelki ürességemet idegen rongyokkal, arriilyenek például a hatvanas évek eszményei." Bizonyára nem véletlen, hogy ez a Csehov lett a világszínház legtöbbet, legjobban játszott modern szerzője az utóbbi két évtizedben. A világ csalódott dilettáns „megváltóiban", a korlátolt optimistákban. A Pécsi Nemzeti Színház Csehov egyik legkegyetlenebb darabjának, a Vány a bácsinak bemutatójára készül. Az irodalomtörténészek tudják persze, hogy ez a mű fiatalkori darabjának, a Manónak átirata, amelynek szeleburdi körorvosát nemrég oly sikerrel játszotta a fővárosi Katona József Színházban Cserhalmi György. A nézőt ez azonban nemigen érdekli. A Ványa bácsinak, amit ő lát majd, Holl István alakításában egy negyvenhét éves „lateiner ember" a címszereplője, aki a munkája, az eszméi, az élete értelmét keresi. Azt hajszolja egyébként az - időközben szintén középkorúvá lett — Asztrov doktor is Balikó Tamás megformálásában: a megerőltető körorvosi munkában, hobbijában a környezet- védelemben, s Oláh Zsuzsa unatkozó szépasszonyában, aki viszont - Ványa bácsi szerelme. Nem lesz könnyű dolga Nógrádi Róbert rendezőnek, s a szereplőknek, amikor sorsukat, a darabot meg akarják majd oldani. Doktor Csehovot meg az irodalomtörténészeket ezúttal is hiába kérdezik. — „Én ott megírtam mindent pontosan, kérem szépen!” P. N. L.