Dunántúli Napló, 1985. szeptember (42. évfolyam, 240-269. szám)
1985-09-14 / 253. szám
Igényesség, nyitás és uitcatkozo egység Az uniiversítas szellemében Dr. Ormos Mária, a Janus Pannonius Tudományegyetem rektorának évnyitó beszéde Az universitas szó az ösz- szességet jelenti. Amikor őseink valamikor nagyon régen, még a kora középkorban megalapították az első universitasokat, ezt a nevet azért találták számukra, mert olyan magas rangú intézményeknek szánták őket, amelyek a bennük résztvevők egészét és egyúttal a tudományok összességét képviseli, műveli és terjeszti. Bár azóta a latin nyelv egységéta tudományokban is elseperte a bábeli nyelvzavar, az egyetem szinte minden nyelvben megőrizte eredeti gyökét és manapság is universitynek, uni- versitének, Universitasnak nevezik, a magyarok pedig a latin szó tükörfordításában ismerik. A gyermekek szétszaladtak A 12—13. században természetesen könnyű volt a tudományok ös'zességét képviselni. A tudomá' ;ok családja meglehetősen kicsi volt és a családtagok szépen megfértek egymással. Nem kellett integrálni őket, tekintve, hogy egyelőre a differenciálódás állt előttük, és a család számos tagja még meg sem látta a napvilágot. Interdiszciplináris erőfeszítésekre sem volt szükség, mert az ismeretek megfértek egyetlen diszciplína keretében. A világról, az emberről alkotott ismeretek összetalálkoztak az egységes filozófiában, ami akkoriban egyetlen, osztatlanul érvényes rendszert, a teológiát jelentette. Bár mindig, az olykor sötétnek nevezett középkorban is jócskán akadtak nyugtalan elmék, akik felkavarták a csendesnek tetsző vizeket, o tudomány első forradalmi hullámára majd csak a modern fizika megjelenésétől kezdve került sor. Ettől a perctől fogva viszont nem volt többé megállás. A fizika kivirágzása idején léptek fel az első önálló filozófusok is, akik a filozófiát végérvényesen elszakították a teológiától. Nemcsak a teológia, mint filozófia egyeduralma tört meg ezáltal, de megszűnt a tudományok egysége is. A 18. sz. végén viszont betört a biológia is a porondra, majd önálló tudományként jelentkezett és katedrát kért magának a földrajztudomány, valamint egy egész sor embertudomány. Krónikások helyett történésnek kezdtek működni, és egyesek rájöttek, hogy a társadalomnak is vannak szabályai. Olyannyira, hogy a 19. sz. elején A. Compte már a szociológiát hirdette a legfőbb tudománynak. Hamarosan 6. HÉTVÉGE ____ k m egjelentek azok a -gondolkodók is, akik tudománnyá avatták a közgazdaságtant. Közülük a legjelentősebb tudóst Kari Marxnak hívták. És így ment ez tovább, egyre gyorsu- lóbb tempóban a 19. sz. végén, amikor megszületett a kémia, majd a 2G. sz.-ban, amelynek fő tulajdonsága, hogy valamennyi már létező tudományág számos, vagy talán számtalan résztudományra bomlott, úgy, hogy ma már összeszámolni is nehéz hány ága van pl. a modern matematikának vagy a történettudománynak. Ami az utóbbit illeti, műveljük a gazdaság-, a társadalom-, a politika-, a művelődés-, a technikatörténetet, de önálló ággá vált a nemzetközi kapcsolatok és a vallások története is, miközben a történész kénytelen további tudományokat segítségül hívni: így az írástörténetet, a diplomatikát, az éremtant, a pecséttant, a demográfiát, a statisztikát, a néprajzot, a régészetet és — újabban — a számítástechnikát. Elmondhatjuk, hogy a helyzet a tudományok világában drámaivá vált. A család elszaporodott, és az egyetemek falai nem nagyon bírnak utánuk tágulni, a gyermekek szétszaladtak, és kétségbeesetten keresik egymás kezét. Több évszázados differenciálódás után alig ismernek egymásra, holott ma már mindegyikük tudja, hogy nem élhetnek egymás nélkül. Ha nem találják meg kapcsolódási szálaikat, vagyis az újraintegrálódás magasabb szintjeit, úgy mindegyikük és az egész további léte, fejlődése jut veszélybe. Összetartó kapocs Végeredményben minden tudomány tárgya egy és ugyanaz: az ember és világa, valamint ennek az összetartozó rendszernek a története. S ha bármily kicsiny is az ember a világhoz képest, tudománya középpontjában mégis önmaga áll: él vagy bukik. Ha a tudományok szétszakadnak és elveszítik azt az összetartó kapcsukat, amire nem találok jobb szót, mint a humanizmust, a szó nem moralizáló, hanem a legszorosabb értelmében, úgy megölhetik tárgyukat, az embert, azt, aki megteremtette és teremti őket és akiért vannak. Veszélyeztethetik és elpusztíthatják környezetét, amiből táplálkozik, a levegőt, amit belélegez. Az eszközök mai hatékony és bonyolult szintjén szinte semmilyen kockázatmentes lépést nem lehet tenni a szaktudományok egész sor képviselőjének szoros együttműködése nélkül. Vegyük példának az oktatáspolitikát. Milyen ismeretekre van szükség egy hosz- szú távú program kidolgozásához úgy, hogy a hibaszázalék a lehető legkisebb legyen? Ismerni kell természetesen az érvényes alaptörvényeket —, elveket, valamint rendeleteket —, vagyis szükség van jogászra. Ki kell számítani az iskoláskorúak jövőbeni adatait, azaz dolgot kell adni a demográfusnak. Tudni kell, hogy milyen anyagi eszközök fölött rendelkezünk, és azokat hogyan lehet a legjobban felhasználni. A pénzügyi és köz- gazdasági szakértő tehát nélkülözhetetlen. De vajon bol- dogulhatunk-e szociológus és pszichológus nélkül, aki mondani tud valamit arról, hogy egyfelől milyen társadalmi szükségletek jelentkeznek és másfelől miféle ambíciókkal, törekvésekkel kell számolni. Ártalmatlannak tűnő példát választottam, de ha a dolog jelentőségébe belegondolunk rájöhetünk, hogy nem is olyan ártalmatlan. Rossz együttműködés, vagy az együttműködés hiánya esetén óriási károkat lehet okozni több generációnak. Sokkal könnyebb ezt belátni, ha közvetlenül és gyorsan mérhető esetekről: egy lakótelepről, városfejlesztésről, kemikálizálásról van szó. Tudatosan mellőzöm ebben az összefüggésben az atombomba kérdését, mert úgy gondolom, hogy a tudományos eredmények ilyen vagy amolyan felhasználása nem a tudománytól függ. A tüzet, az emberiség egyik legnagyobb találmányát fel lehet használni a kandallóban, de lehet vele gyújtogatni is. A drog lehet gyógyszer és lehet méreg. Az ember eszközeinek, találmányainak, ismereteinek sokszor lehet áldásos vagy gyilkos hatása a szándéktól függően, amely az eszközt tartó kezet vezérli. Ha a tudósoknak — fizikusoknak és másoknak — lehet is, van is társadalmi és politikai szerepük abban, hogy az atomhalált az emberi társadalom megakadályozza, tudományos szerepük elsősorban abban áll, hogy — megint csak a legszélesebb integrációban — azt dolgozzák ki: miként lehet az atomerő segítségével leküzdeni az ember politikától függetlenül fenyegető hatalmas veszedelmét, a többi energiaforrás kimerülését. A tudományok együttműködését, újraintegrálódását, divatosan szólva: az interdiszcip- linaritást és ódivatúan mondva : a tudományok universitá- sát követeli tehát maga az élet, korunk, jelenünk és a jövőnk. Egység és egyetemesség De ha a kérdést nem gyakorlati, hanem tisztán tudományos szempontból vesszük szemügyre, úgy alighanem ugyanerre az eredményre jutunk. A szétszakadt diszciplínák úgy viselkednek, mint amelyek saját határaikhoz érkeztek és ennek megfelelően kezdik is átlépni e határokat. A bizonyítékot erre saját szakterületemről szeretném venni, amelyet mégiscsak a legjobban ismerek. Egyik bizonyítéka e határérzetnek — vagy ha kevésbé vagyok udvarias: zsákutca-félelemnek —, az ún. totális történelem, mostanában egyre többször felhangzó követelménye. Hiába ismerem a gazdasági trendeket, termelési feltételeket és eredményeket minden egyes korszakban ; hiába tudom rekonstruálni a társadalmi struktúrákat; hiába gyűjtöm össze a politikai adatokat; ha nem tudom, hogy dz emberek hogyan éltek, mit ettek, miként fohászkodtak, milyen betegségeik voltak, és azokat hogyan gyógyították, voltak-e iskoláik és azokban mit tanítottak, milyen volt a családi életük, mi volt a szórakozásuk, miben állt tudományuk és művészetük, mibe öltözködtek, milyen házakban éltek és így tovább és így tovább, akkor nem lesz igazi történelmi képem. De hála a társadalompszichológusoknak, a történészek számos új kérdést is feltettek maguknak. így a sok között például azt, hogy hogyan alakul és alakítható a nemzeti tudat, mi a jelentősége a közösségek önmagukról és más közösségekről alkotott képének, image-jének, miben áll a vezető csoportok és a társadalmi többséa közötti konszenzus és az miként mérhető. A politológusok jóvoltából is született jó néhány történetileg is vizsgálandó probléma: így pl. a politikai vezető csoportok kiválasztódása, ösz- szetétele, szerkezete, a politikai döntéshozatal média, a társadalmi érdekképviseleti formák átalakulásának vizsgálata és még számos más fontos kérdés. A legújabb bizonyítási eljárásra, az interdiszciplinaritás elkerülhetetlenségéről a 16. nemzetközi történészkongresZ- szuson került sor. Több mint 1500 tudós gyűlt össze Stuttgartban ez év augusztusának' utolsó hetében, hogy ott számos szekcióban egymástól nagyon jól elválasztható és elválasztott témát vitasson meg. Jellemző tünet: a nemzetközi kapcsolatok történetének bizottsága leszögezte, hogy a hagyományos diplomáciatörténet helyett olyan nemzetközi kapcsolattörténettel kíván foglalkozni, amely magába foglalja a politikai szintézisen kívül a gazdasági, kereskedelmi, kulturális, tudományos kapcsolatok történetét, valamint tekintettel van az egymásról alkotott véleményre, képre és további emberi tényezőkre. Azt hiszem, ennyi jel elegendő annak valószínűsítésére, hogy a tudományok jelenleg mind a kor gyakorlati követelményei, mind saját belső törvényeik következtében valóban az egység és egyetemesség új formái felé törekednek. Ez a reintegrálódás, a diszciplínák közeledése újra időszerűvé teszi az universitas fogalmát. Természetesen a sokszínűséget nem lehet, de nem is lenne szabad megszüntetni, vagy akár csak korlátozni is. És amikor azt mondtam, hogy a tudományok helyzete drámai, akkor pontosan az egyszerre fellépő továbbszakosodás és integrálódás ellentmondásos tendenciájára gondoltam. Nem vitás, hogy egyre pontosabb, elmélyültebb, szakszerűbb, tehát a legapróbb részlettel is ismerős szakemberekre és tudósokra van szükség, miközben az sem vitás, hogy nem lehet sem jó szakember, sem jó tudós, aki az interdiszcipli- naritásra nem képes, aki - hogy vulgárisán szóljak — nem lát túl az orra hegyén. Magától értetődik, hogy ez a helyzet súlyos feszültségeket okoz. Az egyetemek szerte a világban küszködnek vele és elszenvedik az újabb és újabb követelmények, az élet és a társadalom támasztotta igények becsapódásait. Tisztában vannak mindkét tendenciával vagy legalábbis érzik őket, de egyelőre többnyire úgy látják, hogy tehetetlenek vagy nem elég hatékonyak. A nyugati világban az egyetemek nemegyszer szakembergyárakká váltak, amelyek futószalagon hatalmas tételekben állítják elő a fiatal értelmiségi kádereket anélkül, hogy ellenőrizni tudják: egyáltalán szükség van-e rójuk, vagy milyen mértékben. Mint az utóbbi években Nyugat-Európa több országában - Franciaországban, az NSZK-ban, Angliában — kiderült: nincs. A fiatal orvosok, jogászok, közgazdászok, tanárok és tanítók tízezrei vannak munka nélkül vagy kényszerpályán. Franciaországban és Angliában az összes munkanélküli 40%-a 25 éven aluli. A főproblémán belül egy fontos álprobléma abban áll, hogy az erős szakosodás miatt a képzettség túlságosan egyirányú, a pályamódosítás még kismértékben is szerfelett nehéz, vagy egyenesen lehetetlen. Gyors és gyakori változás A magyar egyetemek helyzete gyökeresen eltér ettől, problematikájuk azonban néhány ponton mégis megtűri az összehasonlítást. Az elhelyezkedési nehézségek ugyan nálunk sem teljesen ismeretlenek, de szerencsére lényegében véve nincs, értelmiségi túltermelés. A probléma pedig abban áll, hogy az interdiszciplinaritás és a nyitottság hiánya a rendszerben anélkül áll fenn, hoqy a szakképzés eléggé elmélyült, eléggé korszerű, komoly és célirányos lenne. Másként szólva ezt úgy is fogalmazhatjuk, hogy néhány nagy iskolát, néhány tanszéket leszámítva a szakmai követelmény nem elég erős, és ugyanakkor a képzés szűkre zárt. Ebből, .ha megfordítjuk, azonnal következik a feladat is: egyszerre kell növelnünk a szakképzés hatékonyságát és keretet adnunk mind a szakmák együttműködésének, mind annak, hogy diákjaink képzése nyitottá váljék minden további, a változó társadalmi feltételekből eredő követelménnyel szemben. E feladatrendszerben részben a universitaseszme régi eleme: a tudományok egysége és egyetemessége lép vissza jogaiba, részben azonban korunk új mondandója érvényesül: készülj fel a gyors és gyakori változásra. Ezt azonban sokkal köny- nyebb kimondani, mint megvalósítani. Ha mégis azt mondtam, hogy a helyzet drámai, nem pedig azt, hogy tragikus, úgy ezt azért tettem, mert valóban azt gondolom, hogy feszült, problémáktól, nehézségektől és izgalmaktól terhes, de nem elveszett. Miért merem ezt állítani? Két okból. Az egyik gyakorlati ok; abban áll, hogy lépéseket eddig is tettünk és a tanárok, diákok java töpreng, vitázik a teendőkről szerte az országban és a mi egyetemünkön is. Az oktatás és benne a 'elsőoktatás ügye nemcsak a művelődési tárcát és az egyetemeket, de foglalkoztatta a parlamentet és bizonyos mértékjg az egész tudományos közvéleményt is az oktatási törvény előkészítése és elfogadása idején. A megbeszélések során sok értékes, használható gondolat merült • fel. . . ,,Az értelmiség kérdése nemzeti ügy’’ - hangzott el a 13. pártkongresszuson is. Az ország vezetőinek és a közvélemény különböző tolmócsolói- nak megnyilatkozásai jelentős társadalmi érdeklődést fejeztek ki, azt pedig jól tudjuk, hogy az egyetemek mindig ak- . kor virágoztak, amikor a vezetéstől és a társadalomtól megkapták a támogatást. Más időszakokban legfeljebb a túlélés maradt az érdemük. Másik oka viszonylagos derűlátásomnak egy történelmi alaptényből következik: az emberek a számukra létfontosságúvá vált feladatokat mindig megoldották, bár - azt .hozzá kell ehhez tenni - mindig úgy oldották meg, hogy közben újakat teremtettek. Márpedig az egyetem megújulása, a régi universitas és az új modernség szellemében létfontosságú mind a közösség, az ország, mind az egész szempontjából, Így tehát e feladatot nem lehet nem-megoldani. Dolgoznunk kell! Ez azonban nem változtat semrhit azon, hogy nehéz elhatározások, döntések elébe nézünk. Hozzáteszem ehhez, hogy e döntések csak kis részben szervezetiek, vagy adminisztratívak. Vannak ilyenek is szép számmal. Sokkal fontosabbak azonban ezeknél a belső emberi döntések, amelyekből összetevődik végül is az a valami, amit egy közösség szellemének, atmoszférájának lehet tekinteni. Az igényesség, a nyitás, a vitatkozó egység gondolata különösképpen érinti a mi egyetemünket, a JPTE-t, lévén, hoav régi magja, a Jogi Kar mellett egyszerre két új karral rendelkezik. A szervezeti feltételek megteremtése mellett emberi elhatározásokat kíván, hoqy hány bölcsész hallaatót láthatunk majd közaazdász, vagy joaász padsorokban és meafordítva, hányszor kell esetleq megdupláznunk azonos tárgyak oktatóinak számát csak azért, mert nem az úgynevezett meafelelő helyen van a aosztiuk, és az is, hoqy milyen mértékben beszélhetünk maid széles értelemben vett team-munkákról. Emberi döntéseket kíván a követelmény- rendszer kialakítása, mivel ezt rendeletekkel és előírásokkal soha sem lehetett igazán szabályozni. Minden eqves tanár és minden eqyes diák elhatározása, egyénisége, életfilozó- fiáia tükröződik abban, hogy hol és miként kristályosodik ki az egyetem színvonala. A leafontosabb előfeltételeink adva vannak. Dolgoznunk kell! És ezzel a felszólítással most különösképpen hallgatóinkhoz fordulok. A diplomáé^ és főleg a tudásért, amit kifeiez, dolgozni kell. Vannak juttatások, és helyes, hoqy legyenek. Van ösztöndíj, vannak kolléalumok, a diákoknak vannak jogaik. Éljenek velük és éljenek velük okosan. Az egvetem vezetői azon vannak, hogy feltételeik tovább javuljanak, tevékenységi körük és lehetőségük bővüljön és megkapjanak minden biztosítható feltételt a munkához, a sporthoz, a pihenéshez, a szórakozáshoz. Pártfogoljuk és támogatjuk az önálló munkálkodást, azt szeretnők, hogy kérdezzenek, alkossanak véleményt, és ellenvéleményt akár. De engedjék megmondanom azt is, hogy a civilizációk mindig a munkán alapultak és épültek fel. Munka nélkül nincs sem önállóság, sem egyéniség. Munka nélkül nem alakul ki vélemény, sőt még csak jól kérdezni sem lehet. A mi társadalmunkban megszűnt a jog és kötelesség szétválasztása. Megszűnt az a helyzet, hogy a sokaság dolgozik és a kisebbség élvezi a jogokat és juttatásokat, lógóssá vált viszont, hogy az élvezze őket, aki helytáll munkájában. Nagy baj lenne, ha az egyetem tanuló-robotokat próbálna előállítani. Értelmes, felkészült, gondolkodó fiatal szakembereket kíván kibocsátani kapuján, akik tudják, amit a mai világban szakterületük megkövetel tőlük, tudják, hogy miként képezzék tovább magukat szükség esetén, tudják, hogy hol találnak segítségforrásra, ha alkalom- adtán rászorulnak, nem ijednek meg új feladatoktól és akik politikailag-szellemileg műveli magyarok. Ennek az egyetemnek akkor van atmoszférája, akkor van színvonala és akkor felel meg az universitas szellemének, ha diákjai magukénak vallják, ha a munka dandárját ők maguk végzik el, s ha büszkék lesznek arra, hogy a kollektíva egyetemességéhez tartoznak.
