Dunántúli Napló, 1985. augusztus (42. évfolyam, 209-239. szám)

1985-08-10 / 218. szám

Vendégségben:

Pest megye

A

z egy tájban élő írók alkotásait nem lehet elválasztani az irodalom egészétől: akár a múltra pillantunk vissza, akár a jelent idézzük. Az a szándék vezette

I

a Pest Megyei Hírlapot, amikor jó két esztendeje a Táguló Körök keretében baráti kézfogásra nyújtotta a kezét az ország más tájain élő írók, költők felé, hogy időnként kölcsönösen szálláshelyet adjunk egymásnak lapjaink hasábjain. Arra gondoltunk éppen, hogy ily módon széles körképet adhatunk a mai irodalmunk újszerű törekvéseiről, művészi igazságáról, mely hagyományokban mindenütt gazdag tele- vényből táplálkozik.

Természetesen, ha nem is beszélhetünk külön egyes tájak irodalmáról, de a színeket és hangulatokat akarva, akaratlan befolyásolják a szülőföld meghatározó élményei vagy az a környezet, amelyben időlegesen vagy huzamosan a művészek életüket töltik. Hiszen még Arany János is, ki átmenetileg Nagykőrösön ütött tanyát, belopta keserédes indulatait az időben született műveibe. Vagy Móricz Zsigmond, aki lányfalusi tusculánumóban álmondta újra lelkében melengetett regényhőseit. Ám említhetnénk a mába lépve Karinthy Ferenc, Fábián Zoltán, Szeberényi Lehel, Szakonyi Károly, Mesterházi Lajos és mások nevét is.

Legutóbb a Baranya megyei alkotók írásait fogadhatták a Pest Megyei Hírlap olvasói meleg vendégbarátsággal, sőt mondhatnám rokoni szeretettel. Viszonzásul ez alkalommal Pest megye nyújt át az itt élő művészek alkotásaiból egy szerény csokornyit. Van, aki már túl van az első szárnypróbálgatáson, de akad olyan is, aki csak nemrég mutatta meg oroszlánkörmeit — tehetségükhöz nem férhet kétség. Mi is csak azt kérhetjük olvassák szeretettel, — megértőén a szép szó igézetében fogant soraikat.

Sz. E.

Bartl József: Fejfák

J

Szakonyi Karoly

Ignácz bácsi

Vékony kis ember; kerékpárral jön, kora reggel. Biciklijét az út menti cseresznyefa derekához támasztja az árnyékba. Leoldozza róla a kaszáját, a pengét ráveri a nyélre, megfeni. Csontos derekán laffog a tokmány a keskeny nadrágszíjra fűzve. Az idegen, üres telken jó nagyra nőtt a tarackfű, nem nyúlt ahhoz senki tavaly óta. Sűrű, erős; itt-ott csomókban lucerna is tarkáll benne. Ignácz nekilát a rendnek; élvezet nézni, ahogy vágja könnyedén, komótos suhintásokkal, ütemesen. Süt a reggeli nap, sehol árnyék, csak néhány csenevész fácska:dió. meggy, fenyő erőlködik az életért ebben a gaztengerben. A kasza vág, mint a beretva. Az ember mellényben, kék ingben, ellenzős sapkában, verejtékezés nélkül dolgozik. Megáll; élezi a pengét, surran- csetten a kő.

Aztán suhint tovább.

Jó óra múlva a fa aló telepedik, kicsatolja a biciklikormányra akasztott táskát, kenyeret, szalonnát vesz elő; reggelizik. Köhécsel kicsikét, kö- hécsel hosszabban — abbahagyja. Falatozgat, nézelődik; ráér. De megint csak köhög, finoman, halkon, szárazon.

Elmegyek hozzá az árnyékba; ismerem tavalyról. Akkor láttuk itt először, akkor fedezte fel ezt a rétet.

— Mennyi lesz? - kérdem.

— Hót... meglesz, vagy két mázsa.

— Jól van?

— Jól vagyok. Ez nem múlik .. . - A mellcsontjára bök. - Ez megvan, ez meg is lesz nekem most már, amíg élek. De amúgy jól vagyok. A télen kicsit feküdgettem, de most nem kell. Mozogni kell. Jó levegő meg mozgás. Az kell. Kúra.

Rágyújt: köhög, de rágyújt.

— Nem kéne dohányozni, Ignácz bácsi.

— Mindegy az. Erről nem mondok le, meg a feketekávéról se. Enni kell jól, erősen. Meg mozogni a levegőn . . . Hát maguk? Megvannak?

— Megvagyunk.

— A télen már azt hittem, nem jövök erre maguk felé. Eléggé odavoltam. Kaptam az injekciókat, rossz bőrben voltam. Na, gondoltam, úgy látszik, be kell fejeznem . . .

— Affenét! De most nincs baj?

— Mostan nincs. A köhögés az megvan, és az is, hogy nem tudok eleget enni. Volna, de

csak keveset kívánok. Meghízni - azt mondja az orvos. A feleségem etet, mindent belém tömne, de nem veszem he, akármilyen jól főz is. Lássa, már ennyi elég is volt. Egy pár falás. Ez a legnagyobb bajom, kicsi a gyomrom, vagy mi? Szid a feleségem, hogy egyél, hát nem akarsz élni? Dehogynem! Hogyne akarnék, nem igaz? Nagyon is szeretek élni. Elbiciklizgetek így egykét telekre, lekaszálom a füvet ... ez nagyon jó. Szeretem így reggel... itt is szép. Ez a domb itt maguk fölött az erdővel ... Meg a füvek szagát is szeretem. Ezt az erős szagot, ezeknek az illatát. Azt mondja az orvos, csak csináljam, ha bírom, csak csináljam. Ugye, pénzem is van belőle a nyugdíjhoz. A tulajdonos is örül, rendben lesz a telke.- Mennyit tud pénzelni ebből?- Hogy ebből, itt?- Mondjuk, ebből,- Hót. . . talán hétszáz forintot. Egyszer még eljövök forgatni, aztán másodjára gyűjteni. Száraz idő van mostan. Még a fuvarossal is eljövök, akinek eladom. Ennyi csak a vesződségem vele.- Veszik?- Veszik-e? Hogyne vennék! Szemetet nem kaszálok én! Aztán meg: miből áll nekik? Eljönnek a készre, felrakják a boglyát a kocsira. Kell nekik a takarmány. Felrakni én is segítek . . . Ezen a pénzen megvan a téli tüzelőnk, meg ez- az. Mert a nyugdíj nem sok. Leszázalékoltak, ugye, a gyárba nem mehetek vissza kisegítésbe, ottan a rossz levegő. Zárt hely. Nekem a levegő kell, a kúra. Azt mondja az asszony, ne csináld, megizzadsz, meghűlsz, nem kell az a te betegségedben. De én nem izzadok. Lássa! Száraz nekem az egész bőröm. Mert nem hajszolom magam, csak szépen ... Néha sírdogál az asszony. Hogy meghalok, aztán mi lesz vele? Mondom neki, ha semmit sem csinálok, akkor biztosan meghalok, így meg elhúzom még egy ideig. Élni akarok én, nem kinyúlni! Elsiratott már, de hányszor! Mert ott tartottam már, ugye... mint most télen is. Nem hisz már nekem. Tudja, ő egészséges asszony, öt gyereket szült, kövérkés asszony, jó étvágyú, nem is volt beteg, no, hála istennek, mert két beteg ember együtt, az mór csapás . . . Ápolt ő engemet. Szerettük

egymást mindig, tudja csak az a baj, hogy letett már a hitéről, sirdogál, sóhajtozik . . . persze, amikor azt hiszi, nem látom. Tudom én jól! Nem bizakodik ... az elég nagy baj, ugye? De már megszoktam ezt is. Valamikor féltem . . . amikor megkaptam ezt a betegséget, nagyon meg voltam ijedve, de mostanra már megszoktam. A köhögést is megszoktam, nem is veszem észre, hogy köhögök. Ö meg fölém

hajol éjjel, megráz, mi van, azt mondja: Rosszul van? - azt mondja. Hót én meg mit szólok erre? Hagyjál aludni, a ménkűbe is! - mondom...

Nevet: úgy nevet, ahogy köhécsel: finoman, halkan, szárazon.- így beszél vele?- Hát! Szándékosan mondom így, hogy megharagudjon és elaludjon, ne riadozzon ott nekem! Eriggy el az unokákhoz, nógatom, eriggy kicsit közéjük, a gyerekeidnek is segítesz ezzel, meg neked is jót tesz. Na, elmegy. Akkor aztán jobban van, kedve van, nem olyan sápitozó. Csak, ha hosz- szan velem van, akkor ilyen. Sokat foglalkozik ezzel a dologgal, azt hiszem. Hogy mi lesz, meg hogy lesz, ha egyedül marad ... - Ignácz feltá- pászkodik a fa alól, megigazítja derekán a kitüremkedett inget. - Nem azt mondom, hogy ne nézzen előre az ember. Mert az se jó. Megértem az asszonyt. Harmincnyolc . . . nem, harminckilenc évet éltünk együtt eddig. Az ember azt akarná, hogy örökké így legyen. Este átnyúl a kezemért az ágyba, megfogja, azt mondja, szerbusz, aludjunk. Néha ottfelejti a kezét a karomon, úgy alszik el. Azt mondom: annyi baj volt eddig körülöttünk ... a háború, a bombázások, ugye, amikor dőlt föli- bénk a ház ... meg amikor én a fronton . . . hót ott lelőhettek volna, hányán hagyták ott a fogukat? Aztán amikor elvitték az embereket. Mi kellett ahhoz? Volt, kit csak úgy lelöktek az emeletről, amikor kísérték kihallgatásra. Aztán megírták, hogy véletlen baleset.. . Ajaj! Tudok ilyenekről. Annyi minden volt, belekerülhettünk volna, de mi megélhettük az időnket, felnevelhettük a gyerekeinket, már unokáink vannak . . . ennek kell örülni, nem? Én ezt mondom mindig. Meg, hogy kaszálhatom ezt a füvet itt, ni! Lássa, hogy békességben lefekhetünk este, a feleségem meg átnyúlhat hozzám, megfoghatja a karomat, hát mór ez is nagy szó ebben a húszadik században! Már ez is nagy szó! Ez már szerencse, azt mondom... Na, jó meleg lett! Meleg lesz máma. Lássuk, miből élünk!

Megy; szisszen a kasza, szagosfüvek illata csap fel a tarlóról. Ignácz bácsi lendít, vág, lendít, vág . . . Halad előre a kis vékony ember, a kis szívós ember.

Szeberényi Lehel

Nehéz az elnök élete

A tanácselnök elégedetten szemlélte vendégeit, akik a panorámába egészen belefeledkeztek. A domb kopasz volt, mint azoknak a bölényeknek domborodó idomai, melyeket az ősember barlangjairól ismerünk: s a fiatal, sűrű fenyves, mely éles, hirtelen határral kezdődött és a kontúrokat haragoszölden követte: a bölény sörénye. Alant kuporgott a falu, melyet e dombbal a kálvária fehér kefülkéi kötöttek össze, mindenik egy-egy öreg hárs sátra alá húzódva. Jobb oldalt, a domb pereme fölött a középkori kápolna állt: a csupasz égbolt kék mezejében lebegve egészen megnőtt, egészen rátelepedett a tájra, a szürkésfehér öreg kövek marokra fogták a borzongó szívet.

A vendégek elbűvölten nézték a kék párában remegő messzeséget. Lenéztek a mélybe. A folyó ezüst szalagja egészen közel volt, s mintha teljes hosszúságában beleférne a szem látószögébe. Követni lehetett a hegyek közé, s a síkság fölött a ködökön túl is tükrözött.

A vendégek ilyennek képzelték azokat a szent dombokat, melyek a népek mondáiban szerepelnek, s melyekről a honfoglalók betekintik az országot.

— Kell ennél ideálisabb hely? — szólt a tanácselnök, midőn kifújta magát. — Lejártam a lábam, hogy tegyenek ide egy szanatóriumot, vagy üdülőt.

Lefelé ballagtak a dombról. A tanácselnök vigyázva beszélt, nehogy a döccenőknél a nyelvét elharapja. Azt mondta, hogy nem talál senki illetékest, aki hajlandó lenne ezt a helyet felfedezni, s most örül, hogy valakit is felhozhatott ide.

Ezután betértek a vendéglátóipar új egységébe. Még festékszaga volt a falaknak. A geometria ábrákról fel lehetett ismerni a modern falfestési irányzatot. Mint a pitypang pölyhe, melyet távoli és lehetetlen helyekre elhord a szél. Szék, asztal szintúgy modern és műanyag.

Leültek egy sárga asztalhoz üveg kövidinka mellé.

— Pillanat — mondta a ta- nácsfelnök alighogy helyet foglaltak. Felállt és átment egy másik asztalhoz. Szemével intett, hogy rögtön jön.

Az asztalnál, mely piros volt, magányos férfi ült. Fiatal, borostás arcú, kopott öltözékű. Sildes sapkája hátracsúsztatva a fején, félig ivott poharába bámult. Némileg megmozdult, mikor a tanácselnök mellé telepedett. Arca, hogy er- rébb fordult, bárgyúnak tetszett. E bárgyúságot a vigyor- gó kifejezés okozta, mely furcsa és merev volt, rászáradt a csontokra, mint valami állandósult szokás, amitől sohase lehet már szabadulni, semmiféle helyzetbe.

Három nappal ezelőtt ott ült annál az asztalnál, amelyik sárga. A cimborák is ott ültek. Kövidinkát ittak, itt az megy. A cimborák nagy hanggal voltak. Ő jelentéktelenül ült közöttük és vigyorgott. Hallgatta, ki kinek tippel. A Fradinak vagy a Vasasnak.

A cimborák alig vették észre, hogy ott van. Mindegyik a maga góljával volt elfoglalva, amiket hajdan a libalegelőn rúgott.

Egyszer mégis észrevettük, hogy ott van közöttük. A pohár fölött egy jelentéktelen fej gúggolt. — Ő maga, némileg lecsúszva székén egészen kicsi volt.

így szóltak hozzá: — Láttál-e már labdát, Jani?

— Láttam hát — mondta Jani, s a vigyorgó arca belepirult.

A cimborák ismerték, milyen pirulás. Ismerték és szerettek azzal játszani, hogy húzzák. —

Rúgtál is?

— Hogy rúgtam-e ... — nevetgélt tétován és pirosán Jani.

— Lukat, igaz-e Jani. — Nevettek, Jani is velük nevetett. Az asztal, mely sárga volt, velük ingott.

Aztán ittak a kövidinkából. Jani sűrűn kinézegetett a gyorsan leszálló estére. Majd pirulva szabadkozott, mondogatni kezdte: „menni kell". Vigyorgott hozzá és tétova mozdulatokat tett, hogy felálljon.

— Hova sietsz, Jani?

Jani elpirult. — Menni kell.

— Félsz a sodrófától?

— A — vigyorgott Jani, El is pirult.

— Röhögj csak, majd nem röhögsz. — összekacsintottak.

— Vannak akik látták is.

— Akkor látták — mosolygott csendesdeden Jani: hangja némileg lepedékes volt, arca égett. — És hol látták?

— Akárhol. Érdekes az?

— Érdekes.

— Hát hol látták, gyerekek?

— Kérdezték mintegy egymástól.

— A málnásban bujkált minap is. Ott is látták például.

— Hát akkor látták — mondta Jani. Vállat vont és vigyorgott. A füle is piros volt.

— Biztos vagy benne, hogy a gyereknek te szegted be a fülét? — kérdezték, mikor a fülére néztek.

— Ti talán biztosak vagytok?

— Mi egyáltalán nem vagyunk biztosak — mondták. Aztán megint a futballról kezdtek beszélni.

Jani egy darabig még nevetgélt ott, haloványan, majd megkapaszkodva az asztal szélébe, felállt, s elment.

— Ez bevette — mondták a cimborák az asztalnál. Nevettek. Egy perc múlva már el is felejtették.

Jani nem nevetett, mikor hazaért. Félrelökte a gyerekeket s odalépett az asszonyhoz, ki mit sem sejtett. Csak csodálkozó, nedves szemmel nézett, mikor előbb az egyik, majd a másik arcát megütötték.

— Ez mért volt?

— Tudod te.

Ez volt minden, a férfi becsapta maga után az ajtót. Míg a téeszbe sietett, eszébe jutott, hogy a gyereket félrelökte. Eszébe jutott, hogy ott állt a gyerek megszeppenve a sarokban. Látta a nevetős arcát, ahogy eléje jött. Nem akarom látni, mondta magának, de tovább is látta. A gyereknek éppoly nevetős volt az arca, mint az övé. A téeszben hatszáz forint előleget kért.

A tanácselnök otthagyta a piros asztalt és visszajött a sárgához. Vendégeihez hajolt, hogy megértsék, miről van szó,

— Reggel' találkoztam ennek a feleségével. Kérdem: hogy van? Nem jól. No miért? Hogy az ura válni akar, három napja nem volt otthon. Egy végtelenül rendes asszony ennek a felesége, köztudottan tisztességes. Hát most lelkizünk egy kicsit a komával. Úgy látszik, sikerült elültetni a bogarat a fülébe, s hazamegy.

A vendégek lopva pillantottak az asztal felé, amely piros volt. A férfi nem vette észre, hogy nézik. Arca mozdulatlanul meredt a pohárba. Látszott, nehezére esik kezét megmozdítani, de mégis megmozdította. Ezt néhányszor megismételte, Most mint aki lemondott róla, hogy a pohár helyzetén bármit változtathat, ernyedten hogyta heverni a kezét.

A vendégek visszafordultak a tanácselnökhöz, ki körülmutatott a hangulatos termen, mely teljesen új volt.

— Azt kellett volna látni — mondta — honnan indultunk el. Itt nem volt egyéb, csak egy szűk kis butik. Az egész felszerelés három pohár, s két félliteres üveg. Ha inni akartál, meg kellett várnod, míg más megissza a magáét, s elmossák a poharat.

8. HÉTVÉGE

Sáros András Miklós: Tollak Fotó: Gajzágó Jolán