Dunántúli Napló, 1985. augusztus (42. évfolyam, 209-239. szám)
1985-08-10 / 218. szám
Az uj titkárnő Miért csak a lejtő alján segítenek? " 1 * ■ ■ ■ U j titkárnőt választottak a pécsi Alkoholellenes Klubban: Eckert Györgynét. Fantasztatikus ez a nő — mondták nekem, mielőtt találkoztam vele. Fáradhatatlan. Nemcsak a titkári teendőket látja el kiválóan, de társadalmi munkát szervez, segít ahol és ahogyan csak tud. Ha valaki hosszú ideig elmarad a klubtól, utánamegy, megnézi, miért nem jött, csak nincs megint valami baj ... ? Ha tehetné, a még bizonytalanok mellett ott állna a nap minden órájában és vigyázná őket. Mert ő aztán tudja, mit jelent az alkohol. A legmélyebbről jött, ahová ember juthat. ■ « .... ■ —........— A nagyon vékony, szőke asszonyról nehéz elhinni, hogy ilyen tartalék energiákkal bír. Pedig az is kiderül róla, hogy beteg, már a múlt héten kellett volna befeküdnie a kórházba operációra. De épp most kapta meg a lakáskiutalást, megbeszélte az orvossal, hogy előbb költözik. A műtét szerencsére nem annyira sürgős. Amikor megkérdeztem, vállalja-e, hogy a története mellett a neve is szerepeljen, csak egy pillanatig gondolkodott. „Természetesen — mondta —, hiszen a sok segítség miatt, amit ért kaptam ahhoz, hogy talpra állhassak, úgy érzem, nem szabad eltitkolni a nevem. Meg azért sem, hogy mindenki okuljon az én példámból, hogy ne jusson el senki odáig, ahol én voltam. Talán rájönnek: előbb kellene segíteni, és nem kellene megvárni a lejtő legalját." Eckertné — Zsuzsa — keresi a szavakat. A régi dolgok felidézésével feltépődnek a sebek. Néha meg kell állni, a feltörő könnyeket nehéz visz- szaparancsolni. — Lánykoromban a Pécsi Bőrklinikán voltam segédápo- lónö, ott ismerkedtem meg a későbbi férjemmel, aki betegként feküdt bent. Huszonegy évesen mentem férjhez. Házasságunk első idejében nem volt semmi probléma. Akkor ittam csak, amikor vendégek jöttek, úgy mint bárki más. Megszületett az első, majd később a második kisfiam. Közben a férjemet vidékre helyezték dolgozni. Az első időben hazajárt naponta, később azonban csak a hétvégeken jött. Nekem nagyon rossz volt egyedül a két kicsivel. Nem sokkal ezután kezdték mondogatni a munkatársai, meg azok feleségei: jó lesz ha odafigyelek, mit csinál a férjem, mert presszókba jár szórakozni nőkkel. Nagyon szerettem őt. Ez a hír úgy mellbe vágott, hogy azon a héten csak szédelegtem, és csak gépiesen tettem a gyerekek körül azt, amit kellett. Esténként nem tudtam elaludni és akkor elkezdtem inni. Ügy éreztem, az ital feloldja a mellemben azt a fájó szorítást, amit a féltékenység miatt éreztem. Ezután mindennaposak lettek a veszekedések és én már rendszeresen ittam. Talán, ha nincs az ital, meg tudtuk volna beszélni a férjemmel az ügyünket, így azonban egyre rosz- szabb lett. Négy évig tartott ez az állapot. Enni már nem tudtam, a szervezetem nem fogadta be az ételt, csak az italt. A férjem végül otthagyott. — Ezután mentem el dolgozni a Patyolathoz. Azt hittem. ott az új munkatársak között majd más lesz, majd segítenek. Segítettek is, de visszájára fordult. Mondták, ne legyek mindig egyedül, hívtak, vittek presszókba, pincebulikba és itattak. Én pedig mindig mélyebbre és mélyebbre kerültem. Kikapcsolt az agyam, elfelejtettem, hogy a gyerekekért kell mennem bölcsödébe, óvodába. A dadák hozták haza a gyerekeket, én meg otthon aludtam részegen. Megfogadtam, hogy nem iszom, de csak rövid ideig bírtam. Volt, hogy bevásárláskor a boltban, amikor elmentem az italospult előtt, elhatároztam, nem veszek italt. Kétszer-háromszor is elmentem mellette és győzködtem magam: nem szabad. Később mégis betettem a kosaramba. Aztán visszatettem. A pénztártól pedig az utolsó pillanatban mégiscsak visszaszaladtam az üvegért. — Odáig jutottam, hogy ha nem ittam, reggelente olyan rosszul voltam, hogy nem tudtam felállni. Zsibbadt a nyelvem, öklendeztem és gyenge volt az egész testem. Úgy éreztem, az ital ad erőt, biztonságot. Később megkaptam a papírt, hogy a férjem beadta a válókeresetet. A békítő tárgyaláson én nagyon szerettem volna békülni, akartam, hogy segítsen ... Ö persze nem. Sőt, a tárgyalás után felfeszítette a lakást és kirámolta. Még a hűtőszekrényt és olajkályhát is elvitte, pedig ez a gyerekek miatt nagyon kellett volna. A péntek délelőtti műszakban teljesítette az ötéves tervben előirt termelési feladatát a Mecseki Szénbányák nagy- mányoki brikettüzeme. A félezer tagú munkáskollektivát a vállalat vezetői köszöntötték a kiemelkedő teljesitmény elérése alkalmából rögtönzött- Munkahelyet változtattam, a kertészeti vállalatnál a dísznövénytermesztéshez kerültem. Nagyon szerettem. De itt is akadtak ivócimborák, tehát semmi nem változott. Végül az apám és a gyermekeim orvosnője intézte el, hogy Mohácsra kerüljek elvonókúrára, a gyerekeket pedig elvették, az apjukhoz kerültek. Mohácson először a teljesen legyengült szervezetemet erősítették fel. A harmadik héten kezdték a „robbantást". így hívják az alkoholisták azt, amikor gyógyszerre itatják az embert és ez hányást és borzalmas rosszul- létet okoz. Nálam különösen. Halálfélelmem volt, az eszméletemet is elveszítettem, a pulzusom kihagyott. Az utolsó kezelést emiatt már nem kaptam meg.- Amikor kiengedtek, anyá- mékhoz mentem, mivel lakásom sem volt. A Búza téri lakásomat ugyanis már előbb elcseréltem egy Tettye utcaira, ezt pedig részeg állapotban 10 000 forintért és egy udvari szobáért odaadtam. Mint kiderült, ez az udvari szoba egy magántulajdonú házban volt és amikor be akartam menni, a tulajdonos kizavart. A 10 000 forintot pedig még az este a Halásztanyán ellopták tőlem.- Anyáméknál egy darabig rendben ment minden, jobban lettem, dolgozni is elkezdtem. Ügy nézett ki, rendbe jövök. A gyermekeimet rendszeresen nagygyűlésen. Az év végéig további 140 ezer tonna mecseki brikettet kívánnak készíteni Nagymányokon. A brikettgyár 1979 óta minden évben száz százalék felett teljesítette tervét, s fél évtized alatt csaknem megduplázta korábbi termelését. látogattam. Egyszer búcsú-ás- kor az egyikük sírt — anyu vigyél haza, miért nem viszel el. Amikor eljöttem tőlük, egyenesen bementem egy presszóba és elindult a pokol. Hetekig csak ittam, csavarogtam, nem mentem se haza, se dolgozni. Hol a vasútállomáson a pádon ébredtem, hol valamelyik szőlőhegyen, hol árokszélén, hol itt, hol ott töltöttem az éjszakát. A férfiak kihasználtak, aztán eldobtak, taxiból kilöktek. Többször kerültem éjszaka a kijózanítóba, de ez jó volt, mert legalább megfürdettek. Istenem, ha most így visszagondolok . . . — Csak köszönettel tartozom a Kertészeti Vállalatnál annak a telepvezetőnek, aki végül a rendőrség segítségét kérte, hogy keressenek meg. Állítólag az Alkotmány utcai kocsmában találtak rám két férfi társaságában. Ez a telepvezető kezdeményezte végül, hogy Nagyfára kerüljek. Ha ő nem segít, mi lenne már velem? — Nagyfa otthont adott, ami akkor nekem már régen nem volt. Elbeszélgettek velem, gyógyítottak. Egy évig voltam bent. Azóta, 1980 óta egy kortyot nem ittam. Sokan kérdezték honnan van bennem ez a nagy akaraterő. Az élni- akarás, és a gyerekeim adják. Most étteremben dolgozom és nem tudom elmondani milyen csodálatosan jó érzés: állok a pult mögött, mérem a sört másoknak és én nem iszom. Nem is kívánom. Az a mélység, ahonnan én jöttem . . . csak most látom milyen mély volt. Isten mentsen meg mindenkit az alkoholtól. Eckert Györgyné persze azóta visszakapta a gyerekeit. A nagyobbik most 17, a kisebbik 14 éves. A nulláról kezdte, semmije sem volt. Albérletek, végül komfort nélküli szoba-konyhás szükséglakás. Hogy bútort vehessen, a munkaidőn túl takarítást, vasalást vállalt. Az Alkoholellenes Klubban megtalálta azt a baráti társaságot, akikhez kötődni lehet. A klub tagjai választották meg titkárrá. A komfort nélküli lakás helyett most kapott egy szoba-kony- ha-fürdőszobás lakást. Majdnem kisebb, mint ez a szükséglakás, ő mégis örül a fürdőszoba miatt. Igaz, ott egy szobába kényszerül a nagyfiaival, itt a konyhában elfért egy heverő az ő számára. Azt mondják, ez csak átmeneti lakás lesz, azt ígérik, egy év múlva kap jobbat. (Miért nem most? — A szerk.) Ö hálás, végtelenül örül és nevek sokaságát sorolja, akiknek a segítségét köszöni, hogy idáig eljuthatott. Sarok Zsuzsa Brikettgyári te r vte I j es ítés Mi hová tennénk Hunyadit? Hiányoznak a szobrokat befogadó igazi terek Lvov-Kertváros most épülő városrészeit barangoltam be minap, s ahogy gyűjtöttem a benyomásokat, figyeltem az új területek formálódását, akkor hasított belém a címbe foglalt gondolat. A kérdés — számunkra — természetesen akadémikus, hiszen „a Hunyadi" elhelyezésével nincs már gondunk, azt annak idején letették — más kérdés, hogy a legjobb helyre-e — a Széchenyi tér jobb alsó sarkára. Hogy jön akkor ide Hunyadi? Megmondom. Pár hete figyeltem a vitát a rádióban: hová tegyék a kecskemétiek új köztéri szobrukat, ami a törökverő Hunyadit ábrázolja. A vita amiatt volt, hogy a hivatalos elgondolás szerint nem a Hunyadi nevéhez kötődő városrészbe szánták az emlékszobrot. Nyomban megértettem a kecskemétiek aggályát, hiszen láttam a „hírős városban" Széchenyi szobrát. A legnagyobb magyar emlékművét, ami különben egyike a legjobbaknak, a Széchenyi- sétányon helyezték el, amit olyan utcák körítenek, mint Hitel, Világ, Stádium, Lánchíd, Lóverseny, Gőzhajó utca. A hely hatalmas tér, amit szemlátomást egy ilyen szobor elhelyezésére is szántak. És it': jön a címben jelzett gondolat, de most máf oly módon változtatva, hogy . . . ... mi hová tennénk egy monumentális emlékszobrot? Tudom, a kérdés még így is akadémikus, hiszen — legjobb tudomásom szerint — nemhogy szó, de gondolat sincs arról, hogy monumentális emlékszobrot kívánna állítani bárkinek is Pécs. Az emlékszobrok elintéződnek egyszerűbben, s eleve úgy, hogy nem monumentális jellegűek. (Lásd Doktor Sándor szobrát.) Dehát a kérdés lényege — hadd mondjam már ki — nem is a szobor, hanem a tér. Hiszen mindenképpen kell előbb egy tér, hogy aztán szobrot is lehessen oda állítani. Amikor úgy kiáltottam fel. hogy mi hová tennénk Hunyadit, tulajdonképpen az alkalmas tér — pontosabban terek — hiánya miatt tettem ezt. Mert lassan felépül Pécsett egy városnyi városrész, amelynek nincs egy igazi, hagyományos értelemben vett tere. Tér, pontosabban térszerű alakulat ugyan van, dehát hol van azoknak a hagyományos értelme? Krisztina tér, Diana tér, Testvérvárosok tere, Apáczai Csere János körtér... Ne mondja tehát senki, hogy nincs tér — hallom az ellenvetést. És én mégis mondom, mert a felsoroltak egyike sem hasonlítható — hogy csak pécsi példáknál maradjunk — a Széchenyi térhez, a Kossuth térhez, de még a meszesi Szeptember 6-a térhez sem. Mintha a mai várostervezés számára valamiért ellenszenves lenne a klasszikus tér. Vagy talán nem is ellenszenvről van szó, hanem egyszerűen csak megalkuvásról, amit »az alkalmazott építési technológia kényszerít ki belőlük? Mert kétségtelen, hogy a nálunk is tömegével épített panelházakról nehéz elképzelni, hogy klasszikus értelmű tér alkotóelemei legyenek. De ha nem lehetnek, hol van az előírva, hogy ne lehetne egy városrészben legalább egy olyan közterületet létrehozni, ahol a térfalakat másmilyen technológiával épült házak alkotják. Egyébként érdekes, hogy a nagy városépítési buzgalomban született Lvov-Kertváros. ban egy formáció, ami igazi tér lehetett volna. De nem lett és feltehetően már soha nem is lesz azzá. Arra a térségre gondolok, ahol ma a 39-es autóbusz végállomása van. Évekig titokban abban bíztam, hogy térré válik, ha egyszer odáig jut a városrész fejlődése, hogy az autóbusz-végállomás itt megszűnhet. Aztán lehangolt, amikor a PIK felépítette a tér felső harmadában a házke- zelőségét (bár azóta sem értem, miért éppen ide kellett építeni, mint ahogy azt sem értem, hogy a kertvárosi lakásszövetkezetnek miért egy Sarohin tábornok úti üzletházban kell székelnie . . .). Utána abban bíztam, hogy eljön majd az idő, amikor önmagától megszűnik itt az autóbusz-végállomás. A nagy lélektani pillanat el is érkezett tavaly és túl is léptünk rajta. Amikor Mólomnál megépült az új autóbuszforduló. Akkor kellett volna ezt a végállomást felszámolni, a 39-es vonalát meghosszabbítani (és nem új járatot, s vele átszállási kényszerűséget teremteni a városrészen belül) és ott építeni új végállomást. De lehet, hogy ha így történik, akkor sem születik tér, hiszen — a házkezelőség példája is mutatja — remek hely szabadult volna fel valaminek a gyors odaépítésére. Voltaképpen ezért nem tér egyik sem azok közül, amiket felsoroltam, hiszen, azt a helyet, ami különben a tér jellegét kidomborító „objektumoké" — szökőkút, köztéri szobor, stb. — lenne. más „fontos" dolog foglalja el, nevezetesen óvoda, iskola, piac, OTP-fiók, vendéglő, stb. így aztán nem csodálható, hogy Lvov-Kertváros mindmáig nem kapott igazi köztéri szobrot, csak térplasztikákat, amelyeket tulajdonképpen bárhol el lehet helyezni. Sőt, igazában akkor mutatnak jól, ha nem épített teret kell díszíteniük. Hadd tegyem fel ismét a kérdést: mi hová tennénk Hunyadit? Nem most. Majd egyszer. Éppen minap, a salgótarjáni szabadtéri szobortárlat kapcsán hallottam: a mai viszonyok közt a városok alig-alig rendelnek köztéri szobrot. Ez viszont nem ' jelenti azt, hogy öt-tíz év múlva is így lenne. Akkor pedig a legnagyobb zavarban lesznek azok, akik Lvov-Kertvá- rost köztéri szoborral díszítenék és nem fogják megérteni, miért nem találnak hozzá helyet. De — hangsúlyoznám ismét — elsősorban nem is a szoborról van szó. Hanem arról, hogy egy városnyi területen nem alkottak igazi teret, miközben évtizedek óta arról megy a vita, hogy az új lakótelepek — de nem szeretem ezt a kifejezést! — miért nem otthonosak, miért hiányzik belőlük a közösségteremtő erő . . . Lehet, hogy ezért is? Hársfai István < v.v; v> I ■■■■■■■ wKM Baranyai tájak. A mecseknádasdi völgy a várhegy — a Schlossberg felől. Hársfai I. felvétele A legmélyebb mélységből j||||§| fel..,
