Dunántúli Napló, 1985. augusztus (42. évfolyam, 209-239. szám)
1985-08-17 / 225. szám
6 Dunántúli napló 1985. augusztus 17., szombat A magyar műszaki tudomány diadala volt Az Országház Száz éve rakták le az Országház alapkövét Európa első légkondicionált épülete A „Korunk kérdéseidről A törvényes munkaidő és a valóság Egy díszebéd és a hatodik pezsgő után megszólalt a nagy külföldi bank elegáns képviselője: „Ez az Országház az ország rangját igazolja. Higgyék el uraim, az ilyen rangos országnak szívesebben adunk kölcsönt!” — Négy éve történt ez a díszebéd és október 12-én lesz száz éve, hogy elkezdték a magyar Országház építését. Még 1843-ban a pozsonyi országgyűlésen tárgyaltak arról, hogy állandó otthont kellene már építeni. De az 1848— •49-es szabadságharc után újra ránehezült az országra az osztrák megszállás, a titkos- rendőrség terrorja. A nemzeti függetlenséget jelző nemzet- gyűlés házát építeni? — Ilyet nem szeretnek a megszállók. Aztán a kiegyezés és a honfoglalás közelgő ezredik évfordulója, az egyre erősbödő gazdaságú, nagy ország kötelező önbecsülése következtében az 1880-as országgyűlés törvénybe iktatta: „Az országgyűlés mindkét házát befogadó állandó Országháznak a főváros ötödik kerületében levő Tömőtéren építése elrendeltetik”. Az 1875-től 1890-ig hivatalban volt Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt a 44 éves Steindl Imre pesti műegyetemi professzor elnyerte a pályázatot. A pályázat iránti igényt Ipolyi Arnold műtörténész így fogalmazta meg: „...a nemzeti méltóságnak s egyszersmind magasabb monumentális Ízlés által, a nemzet e hazában való ezeréves létének méltó emléket kell állítani.” Steindl Imre magyar professzor, aki a kőművesmesterséget is kitanulta és gyakorolta, akkor már mint nemzetközi rangú tervező és építőmérnök építette — vagy építtette újjá — az ország sok remekét; a pesti Váci utcában az új városházát, Debrecenben az Arany Bika Szállót, a kassai dómot, az erdélyi Vajdahu- nyad várát, továbbá Pesten az erzsébetvárosi templomot, a Budapesti Műegyetemet. Kedvenc építészeti stílusa — a gótika. Amikor elfoglalta akadémiai székét, hangsúlyozta székfoglaló beszédében: ,,A középkornak e remek stílusa... lelkesedést keltő tökéletes szépségével, magasba törekvő határozott formáival az anyagi világnak a szellemi világgal való összeköttetését legszebben jeleníti ... s életünk minden egyes tevékenységét külsejében is teljesen kifejezésre juttatni engedi." Az első kapavágás 1885. október 12-én történt. De mindjárt jött az első gond, amiről Berkes Péter így írt idén megjelent kötetében: „A laza, vízzel átitatott talajra megfelelő alapozás nélkül elképesztő könnyelműség lett volna az óriási tömegű épületet felhúzni." A .megfelelő alap' végül is az Országház egyik különlegessége lett. A • maga idejében világszenzáció. Egyetlen hatalmas — kevés híján 20 ezer négyzetméteres — összefüggő betontányér, amely az épület két végénél kettő, a közepe táján — a kupola alatt — hozzávetőleg öt méter vastag. Három és fél hónapig tartó, éjjel és nappal megszakítás nélkül végzett munkával készítették el. A maga nemében világszenzáció az is, hogy a százesztendő alatt a déli kapu környékén mindössze két milliméter- nyi elmozdulást mértek. Feltehetőleg azért is csupán eny- nyit, mert a legkényesebb, a part felőli oldala nem a csupasz földön, hanem a földbe vert vörösfenyő oszlopokon nyugszik. A vörösfenyő a bár nedves, de levegőtlen földmélyben nem korhad el, hanem megkövesedik. Néhány éve amikor a rakpartot betoninjekciókkal szilárdították, egy megkövesedett vörösfenyő oszlop kicsorbította azt a fúrófejet, amely a betonon is simán átrágta magát. Az építkezésen átlagosan ezer ember dolgozott, 17 éven ót. Kétszáz kőfaragó több mint fél millió követ faragott az épület díszítésére. Negyven millió nagyméretű téglát raktak a falakba. Ragaszkodtak hozzá: a legtöbb építési anyag, és minden ott dolgozó ember magyar legyen. A magyar munkáskezek új iparágakat hoztak létre, új szakmákat tanultak. Országházunk kedvéért jött létre Magyarországon a márványbányászat, s alakult ki a márványfeldolgozó ipar. Az egységes nemzeti akarat folytán — bár maga az épület csak 1902-ben készült el —, de Magyarország fennállásának ezredik évfordulóján már megtartották benne a meghatóan ünnepélyes országgyűlést. És még mindig a számok, a tények: a Parlament építése idején a világ egyik legnagyobb épülete volt, hossza 268 méter és 32 centiméter. Szélessége — középen — 118 méter 13 centiméter, a kupola teljes magassága, a toronyvégződés a felső rakparti járdától 96 méterre van. Az Országház térfogata 473 ezer köbméter s ebben 50 darab, egyenként ötemeletes lakóház férne el. Nemzetközi hajósvélemény: a Dunán hajózó ember sehol nem kaphat ilyen építészeti látványosságot. A tetőkön levő páncélos vitézek, a párkányokon elhelyezett gótikus páviánok és csodalények platinahegyben végződnek és 96 villámhárítóból álló rendszert képeznek. Országházunk Európa első teljesen légkondicionált épülete. Mint azt avatáskor leírták: „A magyar műszaki tudomány diadala és mintául szolgálhat a külföldnek". A valóban bravúros berendezés belül télen—nyáron állandóan 20—22 fokos hőmérsékletet biztosít a kéménytelen épülettömbnek. Az összes fűtendő helyiség teljes térfogata 250 ezer köbméter és a berendezés óránként 200 ezer köbméter levegőt cserél ki, tehát majdnem a teljes levegőmennyiséget. Mindezt elsősorban nem léghajtó gépekkel, hanem a levegőelvezetés igen szellemes, változatos útjaival légmozgást hoztak létre. Például a csillárokból is áramlik a levegő, az ülésterem alatt pedig levegőpihentető aknák vannak. Egyáltalán: a légcsere önműködő és kétirányú, ha kell hűt, ha kell fűt, a ventillátorok többnyire csak biztonságos tartalékot jelentenek. S ami teljessé teszi a szenzációt: az évszázados rendszer ma is megbízhatóan, hibátlanul működik. Az építészeti és műszaki értékek egy része tehát világviszonylatban is egyedülálló volt. Ha ezekhez a nemigen látható értékekhez hozzávesz- szük az Országház szabadszemmel is élvezhető, épí.ő- művészeti, festészeti, szobrászati, faragóművészeti, aranymíves értékeit, akkor teljes a magyar Parlament rangja. A benne levő 160 hőmérő a 20— 22 fok közötti hőmérsékletet is egyszerre méri. A kivételes építészeti-műszaki értékekből csak o legérdekesebbeket soroltuk fel. Országházunk építésének százesztendős évfordulója alkalmából, építészeti rangjának jellemzése képpen már csak egyetlen ritkaságot említünk meg: Európában mindössze 12 darab van abból a 6 méter magas, 4000 kiló súlyú, egytömbű svéd vörösbarna gránitoszlopból, amiből 8 a magyar, 4 az angol Parlamentben látható. Nem vagyok híve a nyilvános vitának, de a Dunántúli Napló 1985. július 20-án Korunk kérdései, De te Fabula narrator címekkel megjelent Jóriné Kiss Magdolna írása alapján szeretném a kérdést más szemszögből megközelíteni. Nem hivatkozók másokra, csak a magam és sorstársaim problémáit sorolnám fel. A cikk írója elemzi, hogy a felszabadulás előtti időkben 10—12 órát dolgoztak a munkások, és ezért szükséges volt a korábban megállapított nyugdíjtörvény. Azóta eltelt 40 esztendő. A viszonylag békés évek, az általános társadalmi jólét Európa-szerte magasabbra emelkedett, ez így igaz, de az is igaz, hogy ma élő és fizikai munkát végző dolgozók munkaideje is megnövekedett a mai Magyarországon. Én és sokan más hozzám hasonló munkásember igen fiatalon, a felszabadulás után kezdtünk dolgozni. Konkrétan 1952. március 15-én kezdtem fiatalon, 14 évesen. Az akkori időkben is dolgoztunk 12—16 órában úgy, hogy hetente kötelező volt a minden másnapi 12 óra szombaton, a 16 óra és a vasárnapi 8 óra, azaz egy héten 68 órát dolgoztunk a 48 helyett, szinte pihenés nélkül. Megértettük mi, az akkori fiatalok, hogy ország- építésről van szó, nem vettük figyelembe az előttünk harcoló munkásság által kivívott 8 óra munkaidő, 8 óra szórakozás, 8 óra pihenőt, ez így ment 1956- ig. Utána jött a változás, csökkent a munkaidő, nem sokáig, mert újabb változások jöttek a munkaidőben, de hadd ne soroljam a folyamatokat, a mai időkig. Ma ott tartunk, hogy szinte minden iparágban bevezették a heti 40—42 órás munkarendet. Hogy ne felejtsem, én bányaiparban dolgozókról szólok, hiszen én is 34. évemet töltöm a bányászkodósban, egy üzemben, mint lakatos. A bányásztársadalom sokszor helyt állt és ma is helyén van, bár nem élvezi a régi kiemelt társadalmi megbecsülést. Az egyre fokozódó energiaigény a fiatalokat nem vonzó, keveset fizető bánya, egyre inkább megnehezíti a bányához sok szállal kötődő tősgyökeres bányászok életét, akiknek munkaideje már több éve újra felfutott és ma ott tartunk, hogy szinte január 2-tól december 31-ig folyamatosan dolgozunk, Hadd világítsam meg közelebbről ezt a tényt. A heti 40 óra helyett általában 56 órát dolgozunk, feláldozva a szabadszombatot és vasárnapot. Vannak dolgozók, akik az első félévben már 7—8 hónapnak megfelelő munkaidőt dolgoztak. Ezek után kérdezem, vajon a ma embere nem dolgozik annyit, mint a felszabadulás előtti dolgozók? És nem számoltam a munkahelyen kívüli, de a munkahelyhez szorosan tartozó gmk és más munkát, az oly sokszor igénybevett társadalmi munkát, az évi 2 vagy több alkalommal megszervezett kommunista műszakot stb. Nos nézzük meg az összehasonlítást a nyugati országok dolgozóival, ahol a nyugdíjkorhatár magasabb. Nem régen jártam Ausztriában egy IBUSZ - kiránduláson és mivel családiházaknál kaptunk elszállásolást, mód nyílt arra, hogy a házigazdával néhány szót váltsunk. A lényeg az, hogy pontosan napi 7 órát és heti 5 napot dolgoznak, amit szigorúan be is tartanak. S kérdés, hogy biztosítva vannak-e azok a munkafeltételek nálunk úgy, mint máshol? Szerintem nem, azaz nem mindenhol. Én úgy gondolom, csak akkor érdemes az ilyen irányú összehasonlítás, ha azonosak a feltételek. A cikk külön említést tesz a nők helyzetéről. Én úgy érzem, hogy a ma dolgozó nők helyzete, életkörülményeik egy kicsit sem irigylésre méltók. Különösen azoké nem, akik 3—4 gyereket nevelnek és mellette nehéz fizikai munkát végeznek. Nem tudom, hogy az ilyen dolA mi korosztályunknak többek között azért van csak 25— 30 év munkaviszonyban eltöltött ideje, mert 1946-ban volt az úgynevezett ,,B” listázás, ahol elsősorban a nőket bocsátották el, de nagyon sok családos férfit is. Volt egy úgynevezett „Ratkó" korszak, amikor szülni kellett még a nagymama korabeli asszonyoknak is, annak ellenére, hogy nem volt sem gyes, sem gyed. Az ötvenes években egy gyermek után 30 Ft, két gyermek után 75 Ft családi pótlékot kapott a dolgozó. Sok helyen egyáltalán nem volt sem bölcsőde, sem óvoda, tehát a gyerekeket édesanyjuk nevelte, aki kézzel mosott, nem volt gépesített háztartás. Sorba állt az élelmiszerekért sokszor 2—3 gyermekkel és próbált kijönni a férj fizetéséből. Amikor munkába lehetett állni a gyermekek iskolás korában, akkor még nem volt szabad szombat, keményen kellett dolgozni, mert még 1965-ben is érvényes rendelet volt arra, hogy ,,létszámfeletti"-ként bármikor bárkit el lehetett bocsátani 2 heti felmondási idővel és bérrel, sőt, ez azzal is járt, hogy 2 évig csak 65 százalék táppénzt kapott az illető. Ma senkit nem tehetnek az utcára „átszervezés” jogcímen, hanem gondoskodni kell az átképzéséről és más munkába elhelyezéséről. Keményen kellett dolgozni! Egy érettségizett gépírónőnek előírták a napi 60 oldal sűrűn gépelt — rotalemezre — normát, ellenkező esetben megkapta a fegyelmit. gozó nők kivánnak-e még tovább dolgozni, mint amit a jelenlegi nyugdíjkorhatár előír. Viszont tudom, hogy vannak olyanok is, akiknek a családi életük nem olyan kiegyensúlyozott és ragyogó munkahelyük van, jobban érzik magukat a munkahelyen mint otthon. Azt elhiszem, hogy ők ragaszkodnak a megszokott életritmushoz és nem kívánják a nyugdíjaztatásukat. Nem tudok és én nem akarok foglalkozni a szociológusok által kidolgozott tanulmányokkal, melyek tudományosan feldolgozzák a mai nők munkához viszonyított helyzetét, de úgy érzem és tapasztalom, hogy a nők java fiatalon, 19— 25 év között lép házasságra és addig az előre betervezett családalapítás is megtörténik. Ügy gondolom és érzem, hogy a dolgozó nők nagyobb száma, aránya a negyvenes korhatár előtt is igen produktív munkát tud végezni és erre van is lehetőségük. Én nem a munkavégzés, a munka ellen írok és írom a véleményemet, de aki becsületesen dolgozik 30—40 éven keresztül a munkapad mellett, az igen is kívánja azt, hogy a visszalévő életét nyugodtan, o család melegében töltsük el, legyen az férfi vagy akár nő. Kiss Sándor 7651 Pécs — Vasas I. A mai nyugdíjasok közül, aki még tud dolgozni, dolgozik s nem alakul ki benne „öregségtudat". És mindenhol szívesen foglalkoztatnak is bennünket, nyugdíjasokat. Kénytelenek is vagyunk, mert a „minimum" nyugdíjból, ami 25—30 év után jár, nehezen tudnánk megélni. Azt mi 60 évesek tudjuk, hogy a második világháború befejezése után nem a „mai általános jólét” következett. Nekünk az elmúlt 40 év nem történelemkönyvből, megtanult lecke, hanem megéltük. Magamról csak annyit: 60 éves, saját nyugdíjas özvegyasszony vagyok. 26 évi munka- viszony után minimum nyugdíjat állapítottak meg, sőt, elhalt férjem nyugdíjából — özvegyi — egészítették ki 4,60 Ft-tal. Felneveltem két gyermeket, — mindkettő diplomás — 13 évig ápoltam rokkant férjemet, 56 éves koromban nyugdíjba mentem. Gyes-éveket nem adtak hozzá a nyugdíjamhoz, de a kényszer munkanélküliség sem számított be éveimbe. 46-ban ,,B"-listáztak, 65-ben létszámfelettiként fölmondták. Ma sem csak „élvezem" kicsinyke nyugdíjamat, hanem dolgozom. Igaz, nem társadalmi munkában, hanem amit megfizetnek. Még most is leverek a gépemen naponta 20—30 oldalt, felnőtt gyermekeimet segítem és unokát gondozok. Tisztelettel: özv. Olosz Ferencné 7624 Pécs, Attila u, 17/B. Földessy Dénes A kupolacsarnok a tizenhat ágú csillagboltozattal (Archív képek — KS) Nem volt könnyű eljutni a nyugdíjig
