Dunántúli Napló, 1985. augusztus (42. évfolyam, 209-239. szám)

1985-08-02 / 210. szám

e Dunántúlt napló 1985. augusztus 2., péntek Hirosimái napló Negyven évvel ezelőtt, 1945. augusztus 6-án Truman, az Egyesült Államok elnöke paran­csára ledobták az első atombombát. A célpont: Hirosima volt. A múlt évben az Atombomba áldozatainak OSAKA Egyesülése füzetet adott ki. A címe: „Naoki, Live Again!” („Naoki, térj vissza az életbe!") A szerzőt, Sacsuki Mikamit az egye­sülés elnöke, Shizuko Takagi így jellemzi: „Ő volt egyesülésünk első elnöke. Nyolc évig töl­tötte be ezt a funkciót, 1975-ben történt visszalépéséig. 1984-ben, 77 éves korában, amikor a japán hagyományok szerint a hosszú élet kezdődik, közreadta élettörténetét. Az olvasó megértheti ebből, hogy „a háború minden boldogságot elrabol" - ahogy ezt Mikami asszony kifejezi. A férje katona volt, meghalt a Csendes-óceáni csatában, 12 éves fia, Naoki, az első atombomba füzében égett el Hirosimában. Mély benyomást kelt, hogy ez az asszony, annyi szenvedés után, élete hátralevő részét a békének, az emberiség jólété­nek szenteli”. (írásunk az anya naplójának részleteit közli.) Vakító villám cikázott 1945-ben alig múit el nap, hogy Japán valamely részében ne rendeltek volna el légiria­dót. Érdekes módon Hirosimát mind ez ideig nem támadták. Mindössze egyetlen bomba esett a városra, márciusban. Emlékszem, éppen ágyban fe­küdtem betegen. Abban az időben kettesben éltem a fiam­mal, Naokival, a lányomat ta­náraival és osztálytársaival együtt evakuálták. A 12 éves Naoki megható módon ragasz­kodott hozzám. Augusztus 6-ón kora reggel egyetlen felhőcske sem volt az égen. Naoki, mint mindig, elin­dult az iskolába. De rövid idő múlva ismét a szobájában ta­láltam. A szekrényében rako­dott. „Menj már!" — mondtam a fiamnak. Később, amikor újra beléptem, a szoba már üres volt. Milyen szomorú, hogy ezek voltak az utolsó szavak, ame­lyeket egy anya a fiához inté­zett. Röviddel 8 óra előtt fel­búgtak a légiveszélyt jelző szi­rénák. Én nem siettem az óvó­helyre, és hamarosan le is fúj­ták a riadót. Naokinak másnap egyhetes nyári szabadsága kezdődött volna. Tekintve a helyzetet, nem sokat várt a szabadság­tól, így arra kért, készítsek va­lami finom ennivalót. Abban reménykedtem, hogy a szom­szédos kereskedőtől sikerül né­hány tojást szereznem. Útköz­ben találkoztam egy szomszé­dunkkal és beszélgettünk. Eb­ben a pillanatban vakító vil­lám cikázott, majd kiszúrta a szemem. Ezt tompa dörgés kö­vette. Rohanni kezdtem, s arra gondoltam, hogy a Jrözeli domb alatti alagútban védel­met találok. De egyszercsak betemetett valami — valószínű­leg egy ledőlt ház romjai. Nem tudom, meddig feküdtem esz­méletlenül. Amikor magamhoz tértem, fénysugár hatolt be az engem körülvevő sötétségbe. Megpróbáltam a deszka- és fadaraboktól megszabadulni. Hallottam, hogy néhány szom­szédom a nevemet kiáltozta. Az ő segítségükkel végül kiju­tottam. A hegyek felé indultam. Az úton élő kísértetek menetével találkoztam. Egyes emberek olyan iszonyatosan kikészültek, hogy a férfiakat nem lehetett a nőktől megkülönböztetni. Néhánynak csak ruhafoszlá­nyok fedték a testét. Botorkál­tak, előrenyújtott kézzel von­szolták magukat. A jelenet egy gyermekkoromban látott pok­lot ábrázoló képre emlékezte­tett. Hazaszaladtam, hátha Naoki visszajött már az isko­lából. A ház előtti bozótban több ember feküdt. Valamennyi szörnyen megégett, soknak szénné vált bőrdarabok lóg­tak a testéről. Megkerültem a házat és hátulról mentem be az udvarra. Ott három felfú­vódott arcú embert találtam. Kettő közülük rettentő erőfeszí­téssel - arcát a vízbe merítve — ivott a szökőkútból. A har­madik tehetetlen volt: merítő­kanálban vizet nyújtottam ne­ki. El akarta venni, de közben beállt a halál: Megkövültem a látványtól. „Naoki, te vagy?" A hátsó ajtón mentem be a házba. A fiam nem volt ott. A házunk valósággal ingott. A fogadószoba padlóját üvegszi­lánkok borították. Egy komor érzés azt diktálta, hogy o fiam súlyosan megsérült. Dél volt. „Anya" — hallottam egy gyenge, kétségbeesett hangot az ajtó mögül. Kisiet­tem és a látvány, ami elém tá­rult, megrendített. Naokin csak az alsónadrágja maradt. Vér folyt a vállán, és a hátán, a haja eltűnt, az arcbőre telje­sen leégett. Naoki úgy elvál­tozott, hogy csak a jól ápolt fogsoráról ismertem rá. Az iz­galomtól alig tudtam megszó­lalni. „Naoki, te vagy?" — ez volt minden, amit mondtam. Naoki testéről mindenütt le­vált a bőr, annyira, hogy nem tudtam, hol fogjam meg. Besegítettem a konyhába, és leültettem a padlóra. „Vizet, vizet!" — könyörgött. Rohan­tam a csaphoz, de nem jött belőle víz. Eszembe jutott, hogy van hideg teám, abból adtam neki. Arról panaszko­dott, hogy fázik. Nem tudtam, mit tegyek. Közben egy, a szomszédban lakó katonatiszt jött néhány emberével. Azon­nal intézkedett, hogy egy ta­karót tegyenek egy kocsira, és a fiamat egy elsősegélynyújtó helyre vigyék. A katonaorvos rövid ideig vizsgálta Naokit, majd felszólított, adjak enni a fiúnak, amit kíván. Az égési sebek súlyosabbak voltak,' mint gondolták, küszöbön állt a ha­lál. Elkészültem a legrosszabb­ra. Naoki valamit enni akart. Egy közeli kertből paradicso­mot hoztam és odaadtam ne­---------------------------- * ---------------------------­ki. Amint beleharapott, szájá­ból ömleni kezdett a vér. A vér vörössége vörösebb volt, mint a paradicsomé — ma is a szemem előtt van. Megfogta a kezem és nehéz lélegzettel ezt suttogta: „Anyám, ne sírj! Élj a többiekért . . ." Szavait nem tudta befejezni. A fiam oly bátran halt meg, hogy nem tudtam sírni. Kap­tam egy gyékényt, amibe beta­kartam. Egy kocsin hazavittem. Az üvegcserepekkel borított padlón fekvőhelyet készítettem neki és arcra fektettem. Nem sokkal később három fiatal rontott be, Naoki osz­tálytársai. Egyikük, Fukuhara, az izgalomtól remegve kérdez­te: „Hol van Naoki?" Amikor meglátták őt holtan feküdni, a földre vetették magukat és ki­áltoztak: „Miért kellett meg­halnod?" „Miért?” „Meg fog­lak bosszulni, megteszem!" Én könnytelenül, némán néztem őket. Amikor elkísértem őket a megállóig, útközben még min­dig az égési sebektől eltorzult emberekkel találkoztam. Nem tudtam elviselni a tekintetüket, visszamentem, összeszedtem a fiam alsóneműit és szétosztot­tam az arra haladók, köztük a meztelenül járó fiatal lányok között. Naoki is bizonyára így akarta volna. Ezen az éjszakán virrasztot- tam a halott mellett, néhány szomszédom is ott volt velem. Nem égettünk tömjént, mert féltünk, hogy az ellenséges re­pülőgépek észreveszik a fényt. Másnap reggel oly egyedül és levertnek éreztem magam, hogy nem tudtam, mit tegyek. így maradtam augusztus 8-án dé­lig a fiam holtteste mellett. A hivatalos halottszemle után előkészültünk a halottégetés­re. Volt egy koporsónk és né­hány bambuszrudunk. Akik Hi­rosima akkori pokoli állapotát ismerték, csodálkoztak, hogy jutottam koporsóhoz. A Mit- subishi-gyár egyik asztalosa készítette kedves barátjának, Naokinak. A férjem vállalatától is jöttek néhányon. Egy domb­ról hoztak bambuszt és készí­tettek belőlük hordágyat. A baráti asztalos hazavitt, mielőtt a tüzet meggyújtották volna, hogy ne kelljen elszenvednem a fiam elégetését. Másnap eljött a férjem egyik kolléganője és együtt mentünk el a fiam hamvait összegyűj­teni. Az asztalos ciprusfából készített urnát, abba raktuk a hamut. Visszatartottam a könnyeimet. Amikor azonban a japán hagyományok szerint az urnát fehér lepellel borítottam be, kitörtek a könnyeim. Nem tudom meddig sírtam . . , A robbanás gombafelhője Hirosima, 1945. Vili. 6-án, fél 9 Élők és holtak a támadás után órakor Bt* 2ÖOOm: Ztm* j K ff fi 13 V W» 30OOm: Zom weitgehender Zerstörung 1 Atomkuppd — Wahrzeichen der Katastrophe de* 8. August 1945 s» UwÄttta* «ff 4 Atombomben-Muieuro 5 Naoki* Schule 6 Wohnhaus der Familie Mikami A térképvázlat a Hirosimára ledobott atombomba hatását szemlélteti. A 2000 méteres körön belül minden elégett, a 3000 méteres körig az épületek súlyosan károsodtak, vagy összedől­tek. Az 5-ös számú nyíl Naoki iskoláját, a 6-os nyil a Mikami-család lakóházát jelzi. — * • — - ---------- ---------­O rvos lehetett volna Tovább éltem a félig lerom­bolt házban. Esőben esernyő­vel védekeztem. És a házban ott voltak halott fiam hamvai. Sokszor gondoltam öngyilkos­ságra. Volt egy üveg altatóm, már majdnem bevettem, és ak­kor leányomra, Taekora gon­doltam, aki távol van a háztól, és nincs kitéve a háborús ve­szélyeknek. Vele is törődnöm kell. Lázas voltam, de anyai erőm visszatért. Taekoért élet­ben kell maradnom . , . • Naoki iskolája Nakahiro- machiban, 1,4 kilométerre volt a robbanás középpontjá­tól, a mi házunk 2,5 kilomé­terre. Halálosan sebesült fiam tehát több mint egy kilométert rohant a lángtengeren keresz­tül. „A hirosimai atombomba pusztításáról" szóló jelentés IV. kötetének 390. oldalán ez ol­vasható: „A gimnázium első- és másodosztályú tanulóinak augusztus 6-án tanítási napjuk volt. A diákok reggel, az isko­laudvaron gyülekeztek, a ta­nárok a tanári szobában. A bomba légnyomása azonnal megölt néhány tanárt és tanu­lót, a többiek, akiknek sikerült magukat a romok alól kiszaba­dítani, annyira megsérültek, hogy képtelenek voltak gondol­kodni arról, hol találnak me­nekvést. Egy alkalmazott, akinek si­került kiásnia magát a romok alól, jelentette, hogy már csak kevés fiú van az iskolaudvaron. Egyesek olyan súlyosan meg­sérültek, hogy képtelenek vol­tak, akárcsak egy lépést is ten­ni. Haldokoltak. Mindent meg­tett a túlélők megmentésére, akit csak tudott, a folyóparton épített szükségmentőhelyre vitt. Késő délután jöttek a tanulók hozzátartozói. A szerencsések megtalálták gyermeküket és ha­zavitték. A többieket a Vöröske­reszt segítségével Kabe-Cho és Asa-Gun Kórházába szál­lították. A tanulók többségének azonban, akik az iskolaudva­ron voltak, súlyos égési sebeik ellenére sikerült hazakerülni. Egy közülük (Mikami), akinek arca az égéstől felismerhetet- lenül elváltozott, kői lakásukra érve, halála előtt elmesélte anyjának a történeteket. Min­den diáknak, aki nem viselt sapkát, leégett a haja, az in­gük rongyokban lógott. Kezük- lábuk megdagadt. Minden túl­élőről gondoskodtak. De égé­seik és daganataik szinte f.elis- merhetetlenné tették őket. Ször­nyű kép volt, amelyhez a Sebe­sültek nyögése és vízért való kiáltozása járult..." Ősszel, amikor a város kül­területén egy épen maradt épületben ismét megnyílt az is­kola, gyászünnepséget tartot­tak a halott diákok emlékére. Az igazgató sírva kért bocsána­tot, mert nem tudta megvéde­ni a bombáktól diákjait. Né­hány szülő ismeretlen áldoza­tok hamvait vitte haza. Az én Naokim legalább a karjaim között halt meg . . . Ha nem ölik meg, jó orvos lett volna belőle. Amikor beteg voltam, azzal biztatott, hogy orvos lesz, hogy engem gyó­gyíthasson. Lehet persze, hogy ezek csak egy anya túlzásai. Családi orvosunk annyira szerette a fiamat, hogy több­ször így biztatott: ha a férjem­mel a fronton a legrosszabb történik, ő fogja segíteni Nao­kit, hogy jó orvos legyen be­lőle. Az atombomba nemcsak az én fiam életét oltotta ki: doktor Junzo lto is meghalt, egész családjával együtt. Naoki tudta, hogy az apja a fronton van, és ő az egyet­len fiú a családban. Sokszor elmondta, hogy ha az édesap­ja elesne is a háborúban, ne essek kétségbe. Ö mellettem lesz. A fiam nincs többé, a férjem sincs, csak ketten maradtunk életben: Taeko, a leányom és én . . . Dollárnézőben Ki fizeti ki az amerikai költségvetési deficitet, ha a dollár árfolyama tovább csökken? Ismét emelked­nek-e emiatt a kamatlábak? Ilyen és hasonló kérdéseket firtatnak mostanában a nemzetközi pénzpiacokon, a dollár hirtelen színeváltozá­sát, árfolyamcsökkenését fi­gyelve. Mert bárhogy is van, ha a dollár „tüsszent”, a világgazdaság megfázik, még akkor is, ha az Egye­sült Államok politikai és gazdasági vezetői nem is járnak el mindig a dollár történelmileg kialakult nem­zetközi tartalékvaluta jelle­géhez mért nemzetközi fe­lelősséggel. Tavasz végéig a dollár re­kordarányú erősödése ag­gasztotta a világ gazdasági közvéleményét. Miközben a dollár drágult, más orszá­gok, főként a nyugati szö­vetségesek dollárban szá­molt importja mérhetetlenül megdrágult, semmissé téve például az elmúlt évek no­minális olajárcsökkenését. A tőke viszont a fejlett tőkés­országokból és a fejlődő or­szágokból tavaly már évi 100 milliárd dolláros ütem­ben áramlott a dollár emel­kedő árfolyama miatt jól jö­vedelmező amerikai befekte­tésekbe és állampapírokba, finanszírozva az amerikai deficitet. Az amerikai köz­ponti hiteligény miatt a nemzetközi hitelpiac feszült­té vált. A partnereknél így pénzügyi vonalon keletkezett nehézségeket sokuknál még az sem egyenlítette ki, hogy szinte minden ország nagy­mértékben hövelhette ame­rikai exportját, saját valutá­ja leértékelődése következ­tében. Csupán az adósok helyzete könnyebbedett né­mileg azáltal, hogy a dollár megerősödése után az utób­bi időben a kamatlábak va­lamelyest csökkentek. De mi lesz most, ha meg­fordul a dollár irányzata? Ami az amerikai befekteté­seket illeti, a láz még nem múlik: a jelek arra utalnak, hogy idén még a tavalyinál is többet, vagy 125 milliárd dollárt helyeznek el külföl­diek az Egyesült Államok­ban. Ugyanakkor a dollár árfo­lyamának esése együtt jár­hat az amerikai infláció nö­vekedésével. Bár megfigye­lők hozzáteszik: minden 1,5 százalékos inflációnövekedés­hez — kétéves periódusban 10-10 százalékos árfolyam- csökkenés kellene. Márpe­dig a dollár az utóbbi két hétben csupán 15 százalék­kal esett vissza. A dollár ár­folyama a fő tőkés valuták­hoz képest 60-65 százalék­kal értékelődött fel 1980 óta, úgyhogy legalább 30 száza­lékos esés kellene ahhoz is, hogy a külföldi exportőrök elveszítsék árelőnyüket az amerikai piacon. Úgyhogy a frontok gyors átrendeződé­sére még nem kell számíta­ni. De kit nyugtatnak meg ezek a válaszok, amelyeket a szakértők a bevezetőben fölvetett kérdésekre adnak manapság? Az eddigi vesz­teseket eszerint nem. Ha pe­dig gyorsabban jönnek a kérdésekben előrejelzett vál­tozások, akkor - lesznek más vesztesek.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom