Dunántúli Napló, 1985. július (42. évfolyam, 178-208. szám)
1985-07-06 / 183. szám
IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT A Jelenkor július-augusztusi száma Gazdag, változatos tartalommal, értékes szépirodalmi, művészeti és kritikai közleményekkel jelentkezik a Pécsen szerkesztett folyóirat kettős nyári száma. A lírai rovatban többek között Bisztray Adóm, Csíki László, Csorba Győző, Kál- noky László, Rába György és Weöres Sándor verseit, a prózai írások sorában Albert Gábor, Hallama Erzsébet és Mándy Iván elbeszélését, valamint Kalász Márton regényének új részletét olvashatjuk. Nagy László születésének 60. évfordulójáról megemlékezve közli a folyóirat Szántó Piroska Adósság c. elbeszélését és Vitányi Iván: A hűség jegyében c. tanulmányát. — Érdeklődésre tarthat számot a folyóirat két interjú-közleménye. „A népe sorsáról írjon" címmel Cseres Tiborral írói pályájáról beszélget Bertha Bulcsú. A köz- művelődés kérdéseiről Vitányi Iván nyilatkozik Vekerdi Lászlónak. A művészeti rovat élén új sorozat indul a folyóiratban ,,Színészportrék pécsi háttérrel” címmel. Futaky Hajna írja, s elsőként Koós Olgát mutatja be. — Pályi András budapesti; P. Müller Péter pécsi színházi előadásokról közöl beszámolót, Tarján Tamás pedig folytatja az új magyar filmek szemléjét. E gy termékkiállításra terelték be őket, A libucik ásítoztak, sodródtak, dünnyögtek — rengeteg fotó a falakon, grafikonok, kis zacskókban gabona, lécekből mintasor, gépek és alkatrészek. De aztán ruhák és cipők és táskák és hozzá prospektusok: a társaság felélénkült, a vendéglátók hűsítő italokkal kedveskedtek, rögtönöztek egy divatbemutatót is, ígérvén, hogy azután egyes kiállított tárgyakat a hölgyek föl is próbálhatnak. Piroska kiosont, akadálytalanul kijutott az épületből, egyenesen a tér túlfelén álló műemléktemplom felé tartott. Odabent éppen az a félhomály, puritán méltóság, amit remélt. Megbámulta a díszesen faragott szószéket, egy finoman hímzett fehér térítőt, aztán leült az egyik hátsó padba. Ha megszólalna az orgona! Ne félj, én megsegítelek, monda ez Úr. Luther híveinek kemény koponyáján megcsillan a gyertyák fénye, nyakuk egyenes, szorosan zárt ajkaik megnyn* nak az énekre, perelj uram perlőimmel, követelik, szavukban önérzet és sértettség, kikezdhetetlen a meggyőződésük, hogy a világ, amelynek ellene fordultak, amely ellenük fordult, csak megvetésükre érdemes. Én se- qedelmemre állj elő, szólítják fel az Urat újabb keresztes háborúra, avval a gőggel, ami csak az alullévőktől telik. Itt ült valamelyik ősöm, gondolta Piroska, magába szívta a dallamokat meg az odaadásnak és az önérzetnek ezt a fenséges vegyületét, megerősítette a szívét, és hazament. Poros botját a sarokba állította és prédikálni kezdett. Egyre hevesebben és egyre hangosabban, miként a gyermek, aki hangjával akar úrrá lenni a rémisztő sötétségen: szivét marokra fogta a kétség, lompos fejek közt forgolódott, lábikrájába belekaptak a félvad kutyák, talán olykor egy-egy éjszakán térdre is hullott, de a térdelésből zuhanás lett, hason feküdt a puszta földön, ujjai belekapartak a talajba és várta, csak várta, hogy megszólal a hang: Ne félj, én megsegítelek. Mire volt jó mindez, gondolta Piroska. A hűvös homályban némán bámultak rá az orgona sípjai, csend volt, csak a nyár szöszmötölt odabent, vagy talán kint, ahol emberek jártak — egyedül volt a templomban. A sötét fapadok mint a csukott szemek. Egyszer - nos, több ilyen estéje is volt, talán tucatszám. de ez az egy, ez örökre emlékezetes — hirtelen sötétedett rá kint a község határában, ahol magányos tanyaszerű házak álltak, letért az útról, és nem talált rögtön vissza, gödörbe lépett, megrántotta a lábát, az égen villám vágott keresztül, arra a pillanatra bevilágítván a környéket. Az alvilág volt ez, fenyegető árnyak, különös formák, rá leső rémalakok birodalma. Fájós lábán, sántikálva menekült tovább, ku- tyaugatás állította meg, még mindig félt a kutyáktól, de most egyenesen az őrjöngő állat felé indult, élőlény volt, ha ellenség is, ebben a holttá vált pokolban. Itt fogok meghalni, gondolta akkor és a felismerés, hogy őrült, éppen úgy bevilágította a bensejét, mint ahogyan a villám o külvilágot. Kirekesztettem magam a civilizációból, kiabált benne egy hang, otthagytam a jogaimat, a lehetőségeimet, a védelmet, ami megilletett! Tudathasadásos, de kikezdhetetlen érzés volt: azt a civilizációt ő teremtette '— az anyja bőrében, aki térítőkkel párnókkal-konyha- szekrénnyel-villanyszámlókkal bélelt ki számukra egy biztos lakhelyet, meg a nagyapja bőrében, akinek parányi borbély- üzlete - sárral tapasztott fecskefészek — a város egyik fókusza volt, meg a dédanyja bőrében, aki kilenc gyerekét úgy rakta le óvatosan, mint hal az ikráit, gondoskodván sorsukról, benépesítvén velük az emberi közösség egy darabját, meg az ükapja bőrében, aki talán idegenből hozott forró eszmékkel vetette be azt a földet, hogy a magok majd újabb és újabb magokat hozzanak. És ő, aki vetett és aratott és épített és hordta a virágport a kaptárokba, végül föladta jogait! Elment a pusztába, lemeztelenített gyönge ember, fegyvertelenül, odahagyva a biztos várat, ki egyenest a pusztába, ahol kódorgásainak értelme sincsen, hiszen pusztába kiáltott minden szó. Te bolond vagy, mondta az egyik barátnője, hiszen beülhetett volna bárhová, papírok, asztalok, forgószékek, villanykörték, kávéfőzőgépek közé, jó kis falak közé, dilis vagy, hiába, mondta a barátnője. Hát igaza volt. Az újabb villámot közeli, fülsiketítő mennydörgés kísérte, szóval itt csapkod már, szóval most meghalok, gondolta és eleredtek a könnyei. Elsiratta magát, aki íme, fölöslegesen hal meg. A kutya őrjöngve ugatott tovább, ő meg botladozott feléje, az eső hatalmas csöppekben hullom kezdett, a föld azonnal mocsárrá változott, csúszkált a sárban, beleesett, föltópászko- dott, ment a kutyaugatás felé, ahonnan már fény is szivárgott, át az esőfüggönyön. A fény nyitott ajtóvá szélesedett, egy gyerek, majd egy férfi tekint- getett ki rajta, aztán egy lámpa világított a szemébe, s a kutya szüntelen vinnyogásán egy éles vékony hang tört ót: de papa, ez a tanító néni! örült, hogy azt hiszik, csak az eső oz, ami eláztatta az arcát. Megérintette a simára koptatott fát. Rengeteg érintés kellett, hogy ilyenné váljék. Kezek tízezerszám az időben. Valamiképp mind jelen volt ebben a simaságban. De minek, gondolta Piroska, egy holt fadarabért? Odakint a nyárban is jeges lehellet. Helgák hidegvére, jégnyilak a szemekből, jégnyilak ütötte sebek milliárdjai. És mind érzékenyek vagyunk, nincs ami a sebeket begyógyítsa. Következmény? Lassú elvérzés, csaknem észrevétlen, mellesleg: élet, amely végigbotorkál véletlenszerű útján. Sivár síkságon kanyargó kitaposott utacskók, jól látszik, hogy nem vezetnek sehová. Az ember eleinte bátor, de csak mert nem tud semmit. Aztán (a mennyiség minőségbe!) a felismerések félelemmé sűrűsödnek. Ne félj, én megsegítelek, mondó az Ür. Hol mondta, mikor mondta? Nekem nem mondta senki. Nagyon sajnálom. A sajnálat — a felület minden fehér foltja, amelyen még nem ömlött el a félelem fekete tintája. Ennyi maradt. De az csak egy hasonlat. A tinta alatt rángatózó izmok, lüktető remény. Piroska nézte az öreg padokat — megannyi csukott szem — és félt visszalépni a kinti idegen nyárba. A lengyelek is vendégek voltak, s mint a haláltáborok egykori lakói, afféle díszvendégek. A himlőhelyes sziléziai volt, annak idején mindössze egy nyilatkozatot kellett volna aláírnia, hogy németnek vallja magát. Négy testvére, anyja, apja elpusztult, ő harmincnyolc kilósán életben maradt. Félévi idegszanatórium hozta helyre. Egyízben kiütéses tífusszal be is oltották, kísérletképpen. A német ápolók segítségével élte túl, mondta az ünnepséget követő fogadáson. Közben ivott, úgy itta a konyakot, mintha víz lett volna, himlőhelyei ragyogtak, mint a kifényesített rendjelek. Mauthausen, május ötödiké, mondta révülten és bólintott. Mind a két lengyel önfeledten ivott, pajzán vicceket meséltek, hatalmas étvággyal tömték magukba az ételt, el- pusztíthatatlannak látszottak. Minthogy az ünnepségen méltatták érdemeiket, utána egyesek udvariasan faggatództak a részletekről. Az egész nem tett ki tíz percnél többet. Akkor került szóba a villanyrezsó is, amire a himlőhelyes szemmel Kálnoky László Hívatlan látogatók Aradnak a napok és feldagadnak hullámaik a szűk folyómederben. Sárszínű karjuk bárkit elragadhat, sodruknak ellenállni lehetetlen. Csillogó fémvödörben fel-felvöröslik a horogra csalt nap fanyar képe, mint torzító tükörben. Barátkoznék az este a beteggel, ki emélkezve lomokat lapátol, s ha maga hívogatta nem is egyszer, mégis visszariad az éjszakától. Alma hajdani utcákkal, terekkel s régi járókelőkkel népesül be. Csak a lányok arcát takarja fátyol, ha megjönnek s eltűnnek a szelekkel, a szoba négy falára rávetülve. Későn jön meglepő felismerése a látszatnak, mit elföd a valóság, a teljes egésznek ezrednyi része, vagy annyi sem, a rothadás a rózsák illatán túl, a bőr alatt enyészve az élő szervezet, önmaga foglya. A farakás fellobbanó kanócát szemlélheti, de el sosem tapossa az öntudatlan részecskék egésze. És látja sorát szárnyas alakoknak, formájuk nem is ember, nem is állat. Föl-alá mozgó szájukkal makognak, furcsállják külsejét, bámészan állnak. A szemük fénytelen, mint a vakoknak. Feltárulnak ablakok s kapuszárnyak, míg az ismeretlen közegnek lakosai lassan felbátorodnak, s hamiskásan, egy ujjal integetnek. Rába György A föld alatti folyó A föld alatti bősz folyó sodra fülembe zúg vetődjem bárhová fölötte visz az út Cserkésszem nyomot tévelyegjek nomád talpam alatt mint kényelmetlen új lakónak feldörömböl az áradat Itt fönt burjánzani együgyű buzgalom míg az elfojthatatlan harsogást hallgatom Hallama Erzsébet- részlet láthatólag nagyon büszke volt. Ű lopta vagy barkácsolta a láger lakatosműhelyében, ily módon amikor aztán az élelmiszerszállítmányból a rendetlenséget kihasználva tetemes mennyiséget el tudtak emelni, főzni is lehetett. A másik lengyel, az öreg régi ellenálló volt, aki álnéven került a lágerbe. Később tudta meg, hogy akkor már két éve halálra ítélték egy háromperces tárgyaláson. Piroska dermedten figyelte, de nem látott az arcán semmit. Furcsa szögletes feje egyenesen ült a nyakán és elmélyültem sőt. bizonyos elérzé- kenyült szeretettel bámulta a kezében tartott karcsú, csiszolt talpaspoharat. ,-A . v°l»agu rózsák mögött untek fel, el óbb eltakarta őket egy vastag márványoszlop, az- *a" “Jh®1 előbukkantak, észre- vettek okét, szélesen mosolyog, tok, integettek. Piroska vissza- intett. Mellettük volt még hely SKS ° K, az? - kérdezte Helga, j nem varta meg a választ odafordult. A lengyelek neki aaált^1^' d|f Helga nem re- fOgalt, visszahajolt a tányérja katEZAe\'S.d,ÖILfÖtte a ‘ovóbbia- túlsó JéríÍ leült ° terem ulso vegebeH, a pincérek már kezükbe ,s adták az étlapot. Piroska sóhajtott. Vonzották a lengyelek, a napok fogytak s ° le.he,tosé9' h°gy valamit még kenfAL ' íme' °ira csök kent. Sóhaja önkéntelen volt ae amint megszületett, ő is ész- revette. Utólag úgy hangzót, a J. mint egy szemrehányás. Ha meggondoljuk, futott ót az agyon, az is volt. Helga is meghallotta, de «ak szemhéjának rebbenése °zo na if ' l PKr°Ska mÓr 02t hitte, o nelkul h°gyia a dolgot. . „ r.er,sz mé9 valamit? — for- dúlt Helga Smitthez. Smitt a fe- M razta es engedelmesen k^9 £r fe'éje t0,f Palóc- k°t Míg töltött, Helga simán hangsúlytalanul azt® mondta:’ kát agy00 Un°m már a hadfiaPiroska hallgatott. De hiába. Helga jól tudta, mit csinál. Szábamha P°ntosan hevált. Smitt bambán ránézett: — Kiket? tai^'r, a '«"gyelek távoli asz- fala fele billentette a fejét Smi t arrafe|é ,ordulti kérdezte!0tt' ** ^ meg‘ — Miért? — Körülhordozzák itt a sebeiket, mint holmi érdemren— Mit akarsz ezzel mondani? ~ A Yi,á9nak meg az a dola lóh L° yi u° Helga -■ hogy a lábuk ele boruljon és csodálJ° oket' ok addig élvezkednek. Egen; - mondta Smitt tanacstalanul. net Jön"ek-mennek,‘ élvezked- , . Helga elfogulatlanul Piroskara nezett. - Nem így Hogyhogy nem vettem eddig eszre, milyen hüllőszeme van gondolta Piroska rémülten. Egyáltalán nem is pislog. Ő bezzeg pislogott, szemhéjai valóságos táncba kezdtek. — Nem hinném, hogy élvezkednek — motyogta ügyetlenül. Smitt a nyakát nyújtogatta. — Mi von az élvezkedéssel? — ízléstelen az egész - folytatta Helga Piroskának. - Mutogatják itt őket, mint a törpéket a vursliban. Piroska a tányérjába menekült a zöld szemek elől. Micsoda gyáva szar vagyok, gondol- ta. — A protokoll az más kérdés — motyogta. — De ettől még ... — Tudniillik ez az egész már senkit se érdekel — jelentette ki Helga. — Majdnem huszonöt éve, ki kiváncsi rá. — Ha kíváncsi, ha nem — nyögte Piroska —, mégiscsak volt. — Ugyan! Nekem is meghalt Auschwitzban egy nagynéném meg két unokatestvérem, mégse tűzök a fejemre mártírkoszorút. — Minek is tűznél, nem te haltál meg — csattant föl Piroska, de nyomban meg is bánta. - Bocsánat, nem akartalak ... — A jelen számit — mondta Helga szánakozva —, nem a múlt. Naftalinszag és préselt virágok! — A tények számítanak — mondta Piroska.,— Nem a magyarázat, — Hát én is ezt mondom. De mi köze a tényeknek ehhez a két lábon járó lelkifurdaláshoz? — A tényeket olyan könnyű kiforgatni, ha csak a szöveg és a szöveg . . . — Annak van igaza, aki el tudja hitetni. — Ez nem igaz! Farkasszemet néztek a vajszagú rózsák fölött. — Micsoda érzelmes lélek! — kiáltott fel Helga. Őrület, gondolta Piroska, teljesen olyan, mintha igaza lenne. — Mi van? — követelőzött Smitt. - Mi bajotok? Helga hátradőlt, megrázta nagy vörös hajtömegét és Smittre .mosolygott. Mintha fürdés után lenne, friss és laza volt. — A lengyel hadfiakról tárgyaltunk, Smicikém. Én nem szeretem őket, ő meg szereti őket. Világos? — Ja? — nevetett föl Smitt. — És melyik tetszik neki, a ragyás? Vagy mind a kettő? — Talán mind a kettő — mondta Helga. — Ilyenből kettő se olyan sok — vihogott Smitt. — Sőt! Ha aztán úgy gondolod, majd szólsz nekem, jó? - Kitartóan és félreérthetetlenül Piroska arcába bámult. Piroska nem akart elpirulni, de hiába erőlködött. Smitt győztesen nevetett. — Nem bontunk asztalt? — kérdezte társalgási hangon Helga— Hát hogyne, csibém — jelentette ki Smitt, és egyszerűen kinyúlt, megfogta Helga combját. Közben kitartóan fixírozta Piroskát. Helga hívta a pincért. Miközben beszélgettek, a pincér tekintete megrebbent, ahogy Smitt kezének céltudatos haladását fölfogta. Helga szoknyája erőteljesen mozgott, de az arcán diplomáciai fogadósra sereglettek a szeplők. Ezenközben Smitt, már egészen oldalra dőlve, még mindig Piroskát ostromolta ajánlatokat tevő tekintetével. Tulajdonképpen röhögnöm kéne, gondolta Piroska, ha nem volnék olyan istentelenül elkeseredve. HÉTVÉGE 9. Kóldi Judit rajza FÁKLYÁK
