Dunántúli Napló, 1985. július (42. évfolyam, 178-208. szám)
1985-07-20 / 197. szám
NAGY LÁSZLÓ Jártam én koromban, hóban Jártam én koromban, hóban, húzott az álom. Mást kerestem s mellém te álltái, kardél mellett felnőtt virágszál, sebzett virágom. Húszévem elveszett, s érzem, te lész a vigasz. Mord kültelken, hol a füst szárnyal, szádról szóló harmonikáddal föl-fölviditasz. Engem a szépség, a vigság csodásán éltet. Érte égek, hogy megmaradjak, bár úgy kelljen szivnom, mint rabnak kócból a mézet. Köröttem kúsza az élet, kúsza a sorsom. Vértezz hittel, hűséggel állig, akkor én a haláloságyig belédfogódzom. Nagy László évtizedei A költő születésének hatvanadik évfordulójára Hatvan éve született Nagy László, a felszabadulás utáni magyar költészet egyik legkielmelkedőbb képviselő, je. Mely napon született, maga a költő sem tudta bizonyosan: „Születésem napját nem tudom. Míg otthon éltem, július 14-ét mondtam, így tudtam anyámtól. Később anyakönyvi kivonat kellett, s ez ámulatomra 17-én jegyezte. Papír szerint július 17-én születtem Felsőiszkázon, Veszprém megyében. Születé" semkor aratás volt, szent munka, éjszakák, nappalok egybeestek, az én dátumom pedig elveszhetett a sok tennivaló közt. Mégis, ha a Bas- tille-börtönt 14-én döntötték le, illett volna ezen a napon születnem." (Életem). A születésnap legendásítá- sa a mítoszkedvelő költő műve természetesen de az már e költészet jellegére is fényt vet, hogy a nagy francia forradalommal hozza kapcsolatba ezt a napot. Az életút első évtizedében a parasztgyerekek átlagos életét élte Nagy László, s éppen tízéves volt, amikor későn felismert csontvelőgyulladás támadta meg szervezetét. Kétszer kellett operálni, s a második rosszul sikerült, attól kezdve járógéppel járt. További életútját ez is befolyásolta: ha mesterember lehetett is volna, földművesmunkára nem volt alkalmas. Szerencsére szülei taníttatták a jóeszű gyerekeket, így került a pápai református kollégium kereskedelmi iskolájába. A diákévek éppen 1945- ben fejeződtek be, az ország felszabadulása utáni nyáron. Ekkor már verseket ír és fest a fiatalember, készül valamire, de még nem tud pontosan tájékozódni sem tehetsége természetét, sem a társadalom változásait nem látja portosan. Ezt az állapotot tükrözi huszadik születésnapjának megörökítése is: .Most fekszem a fűben, < diákságnak vége, / ettem, ittam, élek / nem tudom mivégre.” (Húsz évet betöltve.) A fényes szellők korának kibontakozó lendülete Nagy Lászlót is magával ragadja, de amikor egy évtized múlva újból születésnapi verset ír, már a magyar társadalom tragikus torzulásainak megörökítésére törekszik, i Az 1950-es évek derekán nagymértékben átalakul az egész magyar költészet. Többféle szemléleti-poétikai költői forradalom zajlik le, s a legnagyobb hatású az, amely Juhász Ferenc és Nagy László nevéhez fűződik, s amelyet kialakult állapotában látomósos-szimbolikus költészetnek szoktunk nevezni. A költői átalakulás legjelentősebb eredményeit 1965- ben a Himnusz minden időben című kötet összegezte. A huszadik századi magyar költészet egyik legjelentősebb könyve ez. Olyan versek találhatók benne a címadó mű' vön kívül, mint a Ki viszi át a Szerelmet, a József Attila!, a Tűz, a Mennyegző, A Zöld Angyal. Ez az utóbbi vers 1965-ből való, s egyik ösz- szegzője a költő és a világ viszonyának. A Zöld Angyal a burjánzó vegetáció az „érzéketlen" tenyészet jelképe. Ez a tenyészet hálózza be, szövi át az embereknek és a társadalom egészének a történelmét, ez teszi múlttá, társadalmiból természetivé azt az ezeréves paraszti kultúrát és életformát, amelyben nemcsak Nagy László apja-anyja, de maga a költő is felnőtt, s amely a hatvanas években egész Magyarországon radikálisan felszámolódott. A költő ezt a hatalmas életformaváltást olyannak láttatja, amilyen a valóságban volt: szükségszerűnek, de tragikus elemekkel is telítettnek. Tudja, hogy értékek is pusztulnak, s tudja, hogy idős emberek szemléletét már nem le. hét megváltoztatni. Nemcsak az emlékek végelodása de sirató is ez a vers: siratja a visszahozhatatlant, s ugyanakkor belátja a korábbi életforma elmúlásának halaszthatatlanságát. A Zöld Angyal nemcsak abban személyes, hogy a szülői házat, a szülőket, a gyermek- és ifjúkori emlékeket is megidézi. Azt teszi végérvényesen személyessé, s a személyiség legbelsőbb rétegeit is megmozgatóvá ezt a nagyszabású költeményt, hogy egyúttal a költő egyik nagyszabású ars poéticója is. A vers zárórésze általánosítja a személyesen is átélt társadalmi tapasztalatokat, s a történelem mindenkori „ravaszságából" kiindulva bontja ki azt a költői magatartást, amelynek gyökérzete az ötvenes években alakult ki: a minden helyzetben helytálló ember mégis-morálját: „Tovább a reményen, ha a Lehetetlenért is, tovább, / hogy verejték-uszályon a Tejúthoz legyen hasonló, / hogy a végső sújtás utón a föloldozóst a Zöld Angyal hozza / s magasan játszón szívem: a fényből kitéphe- tetlen levél!” A költőnek már nem volt szüksége a születésnap alkalmára ahhoz, hogy számot vessen, összegezzen. Nem a kerek évfordulók a lényegesek már, hanem az összegezhető tanulságot kínáló léthelyzetek azok. A Zöld Angyal is ilyen volt, s ilyen a pálya egyik kései nagy verse, a Szólitlak, Hattyú, amelyet ötvenévesen írt o költő. Ez az Énekes Budai Ilonának ajánlott vers még közvetlenebbül ars poetica. A költő úgy erősíti fel társadalombírálatát, hogy a tossz vonásokat kiemeli, látomássá szervezi. A torz emberi létről szóló rémálom itt is és sok más versben is a prófétáknak, vagy még inkább o reformáció prédikátorainak az át- kozódásait és intelmeit idézi emlékezetünkbe. Ugyanez a módszer: a tossz felnagyítása, s ugyanaz a cél: az ember megjobbitása. Ennek a jónak itt a tisztaság, a köl- tőiség régi jelképe, az énekes hattyú a meghozója. A versben a mégis-morál hőse közvetlenül maga a költő, s a látomás bibilikus-mesei közegében kérlel és bizakodik. S Nagy László első és utolsó szava ez a remélő igen. Bármennyire a hitben megingató, az elbizonytalanító rossz, a végső válasz a létigenlés, az emberi értékek eszményítése. S ez az, ami verseit olvasván azok legáltalánosabb tartalmaként megmaradt bennünk. Vasy Géza KERES2TURY DEZSŐ Sóhaj Minden szavam szeretném kemény kőbe vésni, de csak vetem vizekre; szivem hangját szeretném hü szivekbe szőni, de csak szórom szelekbe; amit kezdtem szeretném tiszta törvénnyel tenni, s teszem csonkán, bitangba; életemet szeretném jó emlékül éltetni, s viszi világ viharja; mag ha lenne szeretném puha földbe temetni, hogy jöjjön el Húsvétja. MÉHES KÁROLY Nem biztos, hogy így lesz Kutyák és macskák szegődnek nyomomba, mintha sülthús vagy tej-illatot hordoznék, mintha elhatározták volna: ök most követni fognak, fontos vagyok nekik, utam — bárhová vezessen is, hisz ismernek — nem hagyja őket érzéketlenül, zöldes városokon, villámló mezőkön vághatunk át, szűkölhetnek s nyivákolhatnak idegen vidékek reszkető s vad állatai, nem érdekli őket, menetelünk illemtudóan, fáradhatatlanul, talán mert ők is tudják, hogy egyszer — s nem félnek, ha bekövetkezik — elérjük a tengert, ahonnan nincs tovább, s nem is kényszeríthet senki, leülünk az olajos fövenyre, s várjuk, hogy szétnyíljanak a hullámok. MIHALIK ZSOLT Ébredés Szorongva érkezik a reggel. Ki koccant neki a fénynek? Krisztust kímélik aranyszegget? A kések egymáshoz érnek. A létnek széle nincs. Csak éle. Arcunkon gyémántvíz pereg. Magáért hull mindenki vére. Sötéten néz a kisgyerek. Zágon Gyula rajza Deák Mór • • EZUSTSIP Az asztal fölé görnyed, mozog a szája. Bünteti magát: ír, azaz emlékszik. Fölidézi azt, aki volt, aki talán szeretne lenni, s nem lehet; egyszer-egy- szer elmosolyodik, többször a plafonra bámul, mintha onnan várna ihletet — holott csak önmaga előtt is széqyellt köny- nyeit nyeli vissza. S már léptek kopogását hallja, már fü- työrészik . . . „Jókedve volt. Fizetést kapott, megivott két üveg sört is, s hiába, hogy későre járt a délutános műszak után, biztosan tudta, hogy nincs még vége a napnak. Valami jónak még történnie kell, valami jó még történik — dúdorószta —, trikómat fordítva vettem föl ma reggel." Most hátradől, tarkóra teszi a kezét. Az a kis villanás a lámpaoszlop tövében . . . fölgyorsul újra a lélegzete, ahogy eszébe idézi. „Kis ezüstsíp volt, akkora, mint a kisujja. Nem fújt bele, csak amikor már besettenkedett az albérleti szobába, s a feleségének megmutatta, akkor. Gyerekesen magas hangon szólt, elnevették magukat. — No, te aztán nagy szerencsét csináltál — kacagott rá az asszony, azzal elkérte, s belefújt ő is. Egyszer. Kétszer." Most elakad. Nem tudja pontosan, hihetően leírni azt a hangot. A gyomrán újra végigremeg, mint akkor — mégsem tudja megfogalmazni, hogyan a földhöz nyomta őket a síp siví- tósa után meqszólaló, barlangmély hang. Mintha egy mennydörgés visszhangzott volna bennük. ,,— Mit kívánsz? — S hogy rémülten összebújtak, választ nem adva, újra, a belekig rezegve: — Mit kívánsz?" Most elmosolyodik. Kihúzza magát, mint akkor, a Csalód Védelmezőjeként, s remegő hangon kérdezi: maga kicsoda?! „— Azzal te ne törődj — dörgött át minden porcikójukón a hang. — Bármit kívánsz, én teljesítem. — Gondolkodási időt kérek — mondta ekkor, megérezve, hogy fölényben van. Hiszen az ő kívánsága teljesül, s a Hang teljesíti . . . bekapcsolta a magnót, és azt kérte: — Majd hívlak, holnap ilyenkor. A síppal. Addigra eldöntjük, mit szeretnénk. S talán előlegként egy üveg konyakot . . . — Kívánságod parancs — hallatszott a földöntúli hang..." Fölemeli a fejét, a semmibe réved. Újraéli a pillanatot, a konyakot az asztalon, s azt, hogy a szalagon nincs semmi .. . semmi, csak a saját hangja . . . ,,— No, asszonykám, mi van a szerencsével? — oldotta föl a csöndet. Ahogy töltött, az üveg a pohárhoz koccant. — Halljuk, mit kívánsz! Az asszony fölriadó holdkórosként, görcsösen kapta el a kezét. — Dobd el a sípot — kö- nyörgött —, félek. De a férfi már újra nyeregben volt. — Miért? — kérdezte értetlenkedve. — Azt kérünk, amit akarunk. Én például úgyis híres író leszek egy-két év múlva, nem? Te is tudod. Miért ne kérhetném mondjuk azt, hogy holnaptól legyek? Az asszony fölengedett férje bohóckodásától, elmosolyodott. — Akkor én meg azt kérem — ment bele a játékba —, hogy a világ legszebb nője lehessek. Hogy ne únj meg soha. Meg egy ilyen híres íróhoz a legszebb nő való, nem? — Nem a — billegette meg ujját a férfi. — Vagy egyik, vagy másik! A nő elkomolyodott. — Akkor egy zsebben hordható rétet kérek. Amit ha kiterítek, akkora lesz, mint gyerekkorom rétjei. Tele virággal, pipaccsal, pitypanggal . . . hogy szerettem hemperegni a réten . . . — Én inkább egy kastélyt szeretnék — mondta maga elé a férfi. — Móron, ahol születtem, volt egy .. . tele félhomályos zúgokkal, ismeretlen kamrákkal, olyan jólesően borzong- tam bennük mindig. Nagy szakállt növesztenék, kéket — itt az asszonyra kacsintott —, és egy egész komornahadsereg szolgálna ki téged. — Én meg sikoltoznék éjjelente, és átszaladnék hozzád — mosolygott huncutul az asz- szony —, minden éjjel, szellemek nélkül is!” Az asztali lámpa megvilágítja arcát ■— fölemelte a fejét, mosolyog. Megkavarodnak benne az, emlékek, egybemosódnak a napok. Amikor a hajuk szálát adták oda egymásnak: fújj ró háromszor, s melletted termek . . . Amikor egy papírra fölírta: „nézd meg az asztalfiókot", arra azt, hogy „a másikat", s fölforgatva az albérleti szobát, az asszony a tizedik cetlin megtalálta: „szeretlek”. ,,— Vagy talán egy gyereket szeretnék legjobban” — előrehajolt, írja az asszony szavait — „egy gyereket, de egyből olyan időset, mint mi, hogy a jóbarátunk is legyen. Mondjuk, délelőtt pici lenne, délben nagyobb, estére meg akkora, mint mi...“ „Vagy kérjük azt, hogy mindig így együtt tudjunk játszani." „Vagy kérjük azt, hogy ne csak egyetlen kívánságunkat teljesítse . . ." „Miért? Holnap aronyalmát hozok . . ." „Én azt kérem, hogy ne igyál . . ." „Én azt, hogy ne maradj k. . . ." „Hogy ne csalj meg . . ." „Hogy ne váljunk el.. Hátradőlt, kiejti kezéből o tollat. Szeretne megkapaszkodni valamiben a tekintetével, de az asztalon idegen, rideg a rend. Fölkapja szemét a plafonra, s megpróbál fütyörészni — de nem megy, nem megy, sírásra torzult szájjal nem megy: nem megy, hiszen arra gondol, már végleg ki von fosztva: se ezüstsípja nincs, se aranyalmája, a hajszálait hiába fújja szét, s ha lenne is, és lenne kivel megosztani, fél — fél, hogy már csak neki szorulna össze a gyomra-.