Dunántúli Napló, 1985. július (42. évfolyam, 178-208. szám)

1985-07-13 / 190. szám

A mesterséggel vele jár: az újságíró leveleket kap, melyekben egyetért, de többnyire vitatkozik az olva­só, Szokásom válaszolni ezek­re a levelekre, már amelyiken van aláírás és cím. Ámbár ez sem jeleit sokat: gyakran jön vissza a válaszlevél - a címzett ismeretlen. Néhány hónapja arról töp­rengtem: miért, hogy életük­ben materialista elveket va­lóban valló emberek haláluk közeledtével istenhívőkké lesznek? • Vitára számítottam ebben az ügyben. Ám hiába írtam meg válaszlevelemet például Olvasó Jánosnak, az első hoz­zászólónak, őt nem találta a létező címen a postás. Ezen egy csöppet nem csodálkoz­tam: amilyen hévvel bizony­gatta isten létezését, oly­annyira vonta kétségbe elme­állapotomat. Miért irta volna aló levelét, mely felért egy becsületsértéssel? Nem venném soha magam­nak a bátorságot, ahhoz, hogy bármilyen vallású ember is­tene mellett tett megnyilatko­zását „hülye, kretén” szöveg­nek minősitsem. A januári Leletekben is megérteni igye­keztem egy hit okait: mert ugyan egy materialista szá­mára isten nem létezik, az is­tennek az a fogalma, melyet a vallások kialakítottak, na­gyon is. A kérdés számomra tehát nem az, hogy van-e is­ten vagy nincs, hanem az, hogy mi az alapja a világné­zetek sokféleségének. Isten Icgalmának jelenléte valóság számomra is, de ez messze nem azonos magának az is­tennek a jelenlétével. A ma­terialista következésképpen nem üldözi sem az istent, sem hívőjét, hanem megérteni igyekszik a fogalom kialaku­lását, s magát a hívőt. A tör­ténelem is azt bizonyítja: egy- egy vallás hívei inkább üldöz­ték a másik vallás híveit, s nem a materialisták. De a vita tovább gyűrűzött. A katolikus hetilap Cz. Zs. szignót használó jegyzetírója őzt is tudni véli, hogy kiről szólt ama írás. Elárulom ne­ki, többen is vannak mögöt­te, haláluk előtt közvetlenül megtértek. Az az öreg néni is, aki eltemette két férjét, majd fiát. A néni korábban sem volt materialista, de a maga módján tisztelt egy fel­sőbbrendű lényt, tudomásul véve, hogy ő és az a lény két külön világ, dolguk a földön nincs közös. Még a templom­ban sem. Szóval inkább volt nevezhető idealistának, mint vallásosnak. Saját halálának — remélhetően távoli — lehe­tőségével is szembenézett már. Ám fia halálakor így jaj- dult fel: „Istenem, mit vétet­tem ellened, milyen bűnömért büntetsz, hogy elvetted gyer­mekem?" S az újabb megpró­báltatásoktól való félelmében l.ívővé vált és templombajáró. Tudom, egy öregasszony is- tenképe nem mérvadó a val­lás, de még az újságíró szá­mára sem. Tudom, a büntető, bosszúálló katolikus istenkép valóban halványul. Az Új Em­ber jegyzetírója ugyanis a ka­tolikus lapban tiltakozik isten olyasfajta beállítása ellen, hogy az betegségekkel bün­tetné az embert: „Mi nem ebben az Istenben hiszünk, mert ilyen Isten nincs” írja. Nem értem Cz. Zs.-t: írá­somban ugyanis még csak nem is utaltam arra, hogy melyik vallás istenképéről van szó. Ha a katolikus hetilap jegyzetírója kikéri magának, ekkor bizonyára mégis van valami a dologban: a kato­likus istenkéD azonosítható, vagy azonosítható volt a bün­tető istennel; különösképpen a betegséggel büntető isten­nel. S ugyan továbbra sem a Dunántúli Naplóból kell hittant tanulnia senkinek, mint attól olvasóit óvja a jegyzet­író, ám neki illene tudnia, hogy a büntető isten helyébe csak az utóbbi években erő­södött fel másmilyen kép, mégpedig az, melyre ő hivat­kozik. Nem egy katolikus isten­képpel vitatkoztam, hanem próbáltam megérteni egy em­bert, akinek gyökeres változás állt be a világnézetében, mi­előtt létében magában állt be minőségi változás. 6. HÉTVÉGE A lehetséges okok közül egyet emeltem ki, a halálfé­lelmet, ezzel próbáltam ma­gyarázni, nem pedig ostoba­sággal és maradisággal, mint ahogy azt Cz. Zs. állítja az idézőjelek ügyes, de megha­misító alkalmazásával. Mert azon Cz. Zs. sem nagyon tud változtatni, hogy a halálféle­lem igenis fontos a vallásos­ság kialakulásában. Ha még­is kételkedne ebben, akkor ne csak saját egyházának a halállal kapcsolatos téziseire, szertartásaira gondoljon, ha­nem töprengjen el azon is egy kicsit, hogy a számtalan hitnek, vallásnak miért szinte egyetlenegy azonossága a túl- világi élet. De még ezen sincs köztünk nagy vita. Amit szóvá teszek, den zsidó nevében, miképp előbb a katolikusok nevében. Azzal is vitatkozik Kardos Péter, hogy valóban vittek-e el Magyarországról százezer­szám cigányokat. Egy „meg­nyilatkozásomból” ugyanis tudja, hogy a cigányokra gon­doltam, mint más etnikai csoportra, melyet koncentrá­ciós táborokba vittek. Félig - értesült: a cigányokra is gon­doltam — mégha abban téved is, hogy pusztán a magyar- országi cigányokért fájt csak a szívem. Mint ahogy ' téved, ha azt feltételezi, hogy csupán a magyarországi elhurcolta­kért. Téved, mert fáj a szívem őzért az ötvenmillió emberért, aki a fasizmus áldozata; azo­mazást, s így bizonyíthatatlan marad Kardos Péter és az Új Élet számára, méltatlan egy sajtóvitához. , Nem is beszélve arról, hogy ez az antiszemitizmus az „elv­barátaimra" is vonatkozik Nos, elvbarátaim sokan van­nak, még más világnézeten lévők is, ha az az elv példá­ul a humanizmus. Azok tar­toznak közéjük, akik csak em­berek, s akik például nem büszkélkednek olyan vélt vagy valós erényekkel, melyek szü­letésük, neveltetésük okán latiak az övék, de még azok­kal a tulajdonságaikkal sem revolverezik környezetüket, melyekre maguk tettek szert De főképpen közéjük tartoz­nak, akik a maguk nevében szólnak. az az állításom meghamisítá­sa és minősítése: „ Nemcsak nekünk, a társadalmunknak sincsen szüksége arra, hogy tájékozatlan és következetlen újságírók zavaros eszme futta­tásai miatt újból "O vallásos emberek ostoba maradiak« kritikátlan közhelyével dobá­lózzanak azok, akik a Dunán­túli Naplóból tanulják a hit­tant." — írja. Személyemben tehát tájé­kozatlan és következetlen va­gyok csupán, ám a mondat­ból arra is lehet következtetni, hogy bújtogató is vagyok: tu­datosan olyan képet akarok kialakítani a vallásos embe­rekről, mely rájuk nézve való­ban sértő, s igaztalan. Ezt még akkor is vissza­utasítanám, ha Cz. Zs. isten­képét valóban sértettem vol­na, de ezt nem tettem. Elis­merem azt a jogát, hogy ne értsen velem egyet általában a vallásosságról, s konkrétan a katolikus vallás istenképé­ről. Ám még egy sikamlós alanyú mondattal' se szám­űzzön „társadalmunkból” más nézetet, különösen, ha egyenlőséget csak Cz. Zs. tesz c vallásos ember és az ostoba maradi közé. Megfér ebben a társada­lomban Cz. Zs. hite is, fogadja be hát ő is a más meggyőző­désen lévőket! Más miatt haragudott mag rám, s rajtam keresztül a DN- re Kardos Péter, az Új Élet írója. Haragját azzal váltot­tam ki, hogy a Szerepek című, februári filmjegyzetemben a Társasutazás című film kap­csán le merészeltem írni azt a tényt, miszerint a náci ha­láltáborokban nemcsak zsi­dó származásúakat ölt száz­ezerszám egy embertelen rend, hanem másokat is, s azon vé­leményemet, hogy emlékeze­tünkre ők is méltók. Nem vi­tatom, hogy soraimba bele­érthető volt, amit én ugyan oly konkrétan nem fogalmaz­tam meg, mint Kardos Péter, miszerint: ,,mi, zsidók, ki akar­juk, vagy már ki is sajátítot­tuk magunknak Auschwi- tzot. . ." Idáig én nem mentem, nem is mehettem a később rész­letezendő okok miatt, az vi­szont tény, hogy írtam: ,, . . . olykor nemcsak a társa­dalom oszt lellebbezhetetle- nül szerepet, hanem - talán ellenhatásként — a társadal­makban lel-leltűnhet egy ré­teg, mely előszeretettel sajátí­tana ki magának bizonyos sze­lepköröket .. ." — ami azért mégsem azt jelenti, hogy a zsidók kisajátítják maguknak Auschwitzot. Ismét egy ing, amit felvettek — ráadásul min­kért is, akiket ténylegesen nem szállítottak koncentrációs táborokba, de a falujuk szélén lőtték őket tömegsírba, vagy éppen felgyújtott házuk maga lett krematóriumukká. S igenis fáj azokért is a szí­vem, akik nem születésük okán, de választott meggyő­ződésükért haltak meg, mint ahogy azokért is, akik életü­ket áldozták e borzalmas rend szétzúzásáért, Rövid szó az is, de nem elhanyagolható. Ahogy próbálom megérteni a halálfélelem szülte istenhi­tet, éppen úgy próbálom' meg­érteni Kardos Péter indulatát. Megértem, hogy az évezredes zsidóüldözések gyanakvóvá, bizalmatlanná tesznek egyes embereket — hangsúlyozom, az újabb félremagyarázások megelőzéséért: egyes embere­ket —, de nem vagyok arra hajlandó, amit Kardos Péter tesz, s amire engem is rá akar venni. Mégpedig arra, hogy egy­részt rangsoroljam az egyes népcsoportokat, világnézete­ket csak az alapján, hogy hány képviselőjét semmisítet­ték meg, s főképpen arra nem vagyok hajlandó, hogy e számszerű rangsort . átalakít­sam minőségivé. Mert mégha ezt úgy is kívánná az Új Élet jegyzetírója, félő, nem azo­nos eredményre jutnánk, s nem tudom, minek minősítene azután. Ezek a' kérdések mindany- nyiunkat izgatnak, s izgatott­ságunk mértéke, mélysége, megnyilváníilásának hevessé­ge természetesen attól is függ, hogy hová és kinek született az ember. A pontos, szaksze­rű választ a szakemberek fel­adata kimondani. Amit én le­írtam — laikusként — azzal lehet vitatkozni, s- vitapartne­reim között Kardos Pétert is számon tartom - néhány fel­tétellel. Az első: aki nem az ő ál­láspontján van, azt ne minő­sítse antiszemitának. Idézve ugyanis Lendvai C. Ferencet, — miszerint: ,,Manapság né­hány őrült hangoztat csak nyíltan antiszemita nézete­ket ..." - ezt cselekszi. Hoz­záteszi ugyanis: ,,Bodó László nem tartozik közéjük." A ma­gyar nyelv törvényei szerint a „közéjük" egyértelműen az előző mondat alanyára, tehát az őrültre vonatkozik. Marad az antiszemita nézetek han­goztatása - mint állítás. Már­pedig aki ilyent hangoztat, az maga is antiszemita, tehát egyértelműen rám vonatkozik, ami azon túl, hogy kimeríti a sajtó útján elkövetett rágal­Elvbarátaim sem, s én sem tulajdonítunk sem pozitív, sem negatív jelentést annak a szónak, hogy zsidó, mert mi úgy gondoljuk, úgy tapasz­taljuk, hogy e szó nagyon sok­féle embert takar: olyant, aki szembeszáll az üldöztetések­nek, s olyant, aki abba bele­törődött. Jelent olyant, aki ortodoxán vallásos, s aki ma­terialista. Ki tudatosan harcol egy kizsákmányolástól mentes világért, s olyant is, aki ki­zsákmányoló. Jelent olyant, aki zenét szerez, képet fest, regényt, újságot ír, s aki pa­lesztin gyermekeket mészárol. Olyant, aki ősei mártíromságá- ból próbál előnyt kovácsolni, s aki testvéreinek tekinti az ül­dözötteket mind . . sorolhat­nám a végtelenségig. Hát ezért sem gondolható bele soraimba az, hogy a „zsidók" ki akarják sajátíta­ni maguknak Auschwitzot. Kardos Péter egyetért velem talán abban, hogy hasonló listák nemcsak a „zsidókról", de a „magyarokról", sőt még az „újságírókról" is összeír­hatok. Ezért az ilyen gyűjtő­nevek többnyire hazudnak, ha nem arra használjuk, mire va­lók - egybemosnak minden embert, olykor még a fasisztát és áldozatát is. De megbo­csásson Kardos Péter: ha va­laki nem azt a jelentőséget tulajdonítja ezek után annak a szónak, mint ő, akkor az illető még nem antiszemita. Különösképpen nem az, ha egy film kapcsán minden ál­dozatra emlékeztetni kíván. Mert az ilyesfajta megköze­lítéseknek van egy másik ve­szélye is, mégpedig, hogy el­feledteti a fasizmus lényegét. He a fasizmust csak a hitleri fasizmusra egyszerűsítjük le, ha a hitleri fasizmust is csak a zsidóüldözésekre, vagy a szlávüldözésekre, vagy akár a kommunistaellenességére, ak­kor a másik oldalon mások a munkalehetőséggel, a köz­renddel, a nagyarányú építke­zésekkel azonosíthatják a fa­sizmust . . . De a fasizmus alapjaiban más, mégha mindezek saját­jai is voltak a 20-as, 40-es években. A lényege más: a finánctőke nyílt diktatúrája volt a hitleri, ha úgy jobban tetszik, de ma tanúi lehetünk akár demokratikusan uralkodó finánctőke-diktatúrának is. Áldozatai lehetnek négerek, lehetnek palesztinok, lehetnek repülőgépek, vonatok, minden rendű és rangú, s akár még vallású utasai is, lehetnek áruházak bevásárlói is: ha utazunk a világban, lehet Kardos Péter.és Bodó Lász- lá is. • Minden fasizmus minden ál dozata az ember, — vitáink között erről elfeledkeznünk nem szabad. Minden ember­ért, akit a fasizmus pusztított el, fájnia kell a szívünknek, s minden ember életéért küz- denünk keli. Együtt. Bodó László Mohácsi Regös Ferenc rajza Hetvenhárom éve együtt — Miért költöztek Király- egyházáról Pécsre? — Hát nem volt, aki fát vágjon ... - mondja Bori né­ni, s bevallja, hogy siratta a házat, a szobába zárt, ottha­gyott fehér-cifra macskát. — Ez itt a mennyország. Sok helyen laktam gyerek­koromban, így nem volt fur­csa az elköltözés. — De közben eltelt hetven­három év, Józsi bácsi — ve­tem közbe. Ö csak legyint egyet. Akkor is neki ez a menny­ország. A Hajdú Gyula ut­cai tízemeletes panelház har­madik emeleti másfél szobás lakása. Bori néni húgának az unokája és annak felesé­ge vette magához tavaly no­vemberben a család öregjeit, a Göncz házaspárt, akik mindketten túl vannak 90. életévükön. A körzeti orvos­hoz elvitték Józsi bácsit és Bori nénit, ott alaposan meg­vizsgálták őket. Az asszisz­tensnő és az orvosnő, ha er­re járnak, be-benéznek, hogy vannak, nem kell-e újabb gyógyszer. — Megtáncoltattam volna a doktornőt a februári nyug­díjas-találkozón, de nem bír­ta a lábam. Ez a lábfájás még az 1916-os sebesülésből maradt meg. Az albán-front­ról maláriával jöttem vissza 18-ban s emlékszem, két évig húztam. — Ekkor már több éve há­zasok voltak. Mikor és hol ismerkedtek meg? — Egy lakodalomban ta­lálkoztunk Szentgólon május­ban. Szép szál legény volt — állítja Bori néni —, fekete göndör haja, piros arca első­re megtetszett. Azt mondtam az édesanyámnak, ha ez a kisdéri nem lesz az uram, akkor nem megyek soha férj­hez. Így aztán elmentek ko­csival Kisdérbe megkérni férjnek. Csak azért vett el, mert gazdag voltam, nem azért, mert szép voltam. — Szép kislány volt. Nem a földér1 mentem hozzájuk — jelenti ki Józsi bácsi. S az előszedett képek ta­núsága sezrint: szép lány volt Bori néni valóban. — 1912. január 31-én kez­dődött a négynapos lakoda­lom. Vágtunk egy marhát, a kocsmáros fia főzött, két szakácsnő segédkezett. Az­tán kibeszéltek ám a falu­ban az eskövő után, mert a koszorúm mirtusz helyett ró­zsaszín szegfűből volt. De a barátnőm, aki divatlapban látta, azt mondta, ez a dí­vái: ... — nevet Bori néni még hetvenhárom év múltán is az akkor kellemetlen hely­zeten. Bori néni 32 hold földet vitt a házasságba, Józsi bá­csi vett hozzá még 10-et. Ál­latok mindig voltak, 7 ló, 5—6 tehén, bika, disznók. Hajnal­ban keltek, késő este feküd­tek. Sokat dolgoztak. A leg­nehezebb éveik? Amikor ku- lákok voltak. Végül is 67 évesen Józsi bácsi belépett a tsz-be, hetvenéves koráig dolgozott. Kezdő nyugdíjként 260 forintot kapott havonta, ma 3100-at. — Nehéz volt a gyermek­korom is. Négy apám volt! Kérdő tekintetemre Józsi bácsi mesélni kezd. — Két és fél éves voltam, amikor meghalt az édes­apám, aztán meghalt az el­ső mostoha apám, a máso­dik, ekkor tizenkét éves vol­tam. A negyedik apámat mór felnőttként temettem el. Ezért költöztem én sokszor gyerek­koromban. Hogy milyen gye­rek-voltam? Tíz-tizenegy éves lehettem, amikor édesanyám és az apám megígérték, hogy elhoznak Pécsre. Felébredek, hát nincsenek otthon. Erre utánuk eredtem mezítláb. Tél volt. A Korona vendéglőnél találkoztunk. Meglepődtek, hogy kerültem ide Kisdér­ből. Nekem meg alaposan bedagadt a talpam, de más baiom nem lett. S hogyan telnek ma a nap­jaik? Bori néni például IPM- et olvas, Józsi bácsi sétál­gat, ha jó idő van, akkor lent az utcán, rossz időben le-fel a lépcsőházban. Mi tartotta őket össze a hosszú házasság alatt? Gye­rekük nem volt. Gondjuk így is akadt, nehéz sors, nehéz korszak - össze kellett fog­niuk. S alkalmazkodni egy­máshoz. Bori néni szerint ez a legfontosabb és a legnehe­zebb. Királyegyháza két falu megszűnésével jött létre, ami­kor Vásárosszentgált és Ma- gyarszentivánt egyesítették. Szentlcrinc felől közelítve Szentgál széles utcája tűnik fel először. Több mint ötven éve van itt a Petőfi utcában járda — korábban tégla, most aszfalt —, és ugyanolyan rég van villany a faluban. A leg­szebb akkor volt az utca, amikor még gömbakácok sze­gélyezték a kocsiutat - em­lékeznek az itteniek. A Petőfi utca 215. alatti ház öreg, de jó állapotban van. Már 1912-ben megvolt az utcafronti része, s azóta ez a helye a szülők által nászajándékba készíttetett faragott bútoroknak. Hetven­három évet élt itt le együtt a Göncz házaspár, a 93. évét élő Göncz József és a 92 éves Horváth Borbála. Bori néni unokaöccsének Skodája beáll a ház' udva­rára. Hazahozta az örege­ket: meglátogatni a macs­kát, a házat, Szentgált, ösz- szeszedni a még be nem vitt szükséges holmikat. L. Csépányi Katalin (fotó: Palotásné Andor Ildikó)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom