Dunántúli Napló, 1985. június (42. évfolyam, 148-177. szám)

1985-06-22 / 169. szám

Kiss Benedek

Állok virágban

Bodzafaillatos szeleket érzek, bodzavirágos nyarat várok, hajolok jobbra: leányra nézek, hajolok balra: asszonyra látok.

őszből tavaszba, tavaszból őszbe, jégről vizekre, vizekről sárra: vetem szememet fergeteg égbe: váltson pipacsba, búzavirágba I

Micsoda forgási (hajolok balra) teremtő isten!

(hajolok jobbra:) tetőtől talpig tajték a bodza, verejték csordul: bodzafa habja.

Bodzavirágos szeleket érzek, bodzafaillatos nyarat várok — te boldog isten: alig hogy élek s teremtő Isten: virágban állok!

Oláh János

Vándor

Amikor elereszt utad ölelése s eperfák állnak eléd, megpihensz alattuk, fölhúzott térdedben remeg a fáradtság.

Vézna kalászok közé telepszik a füst, hamu alá a parázs, nem ismered föl, pedig arcodba süt, az ég tekintetét.

Káldi János

Ismét Sikondán

Újra a fák, a fák és a teljes derű.

A régi domb-lomb-összevisszaság.

A levélkék közt — a nyílásokon át — az egyszerű,

mérhetetlen baranyai ég.

S rajta — akár négy év előtt — egy-egy

villámgyors fecskelövedék.

Tehát

újra a sűrű ágak világa, az éveket-szeleket legyőző rengeteg.

S a strandszegélyről úszó könnyű, reggeli zeneszó.

De:

én már nem úgy.

Nem a korábbi módon.

Egyre mélyebbről emelem és tartom föl a szivem.

Mikor nagyapa meghallotta, hogy az unokáját nem vették be katonának, nagyon elgondolkozott. Nem mintha kedve tellett volna katonáskodásban; akár a magáé, akár a fiaié jutott eszébe. S megértette azokat is, akik különböző ügyeskedésekkel igyekeztek elkerülni a katonai szolgálatot. De unokája alkalmatlansága megdöbbentette. Más dolog, ha valaki kijátssza a sorozóbizott- sógot, alkalmatlannak tetteti magát, s más, ha a sorozok szerint, valóságosan alkalmatlan. Pedig nem lehet valami magas a mérce. Ez a mai sok, hosszúra nyúlt szív-, tüdő-, izomnélküli gyerek — s méq inkább a születések csökkenése - eleve kényszeríti az orvosokat, hogy amennyit csak lehetséges, alkalmasnak találjanak. Akit kiselejteznek, az már nyomorék .. . Az ember mindent elkövet a gyermekeiért; s* a gyermekei gyermekeiért; s minél több az ajnározás, annál szomorúbb az eredmény. A fiuk leqalább meg jók voltak katonának, az ő fiaik már nem. Vagyis egyelőre a legnagyobb, Dezsőké. Talán éooen azzal kezdődött a baj, hiába mondta, hogy nem illik egy fiút még kamaszkorában is becézni. Még felnőttkorban is rajta maradt ez a Dezsőké. Felnőtt? Akit még katonának sem vettek be...

Ezen elráqódott nagyapa, s közben eszébe jutott, hogy van még eqv másik fiúunokája, Pétiké, ötéves. De mór olyan vézna és szőke, hogy látszik rajta az eljövendő alkalmatlanság.

S átvillant rajta, a egyetlen unokájából sem lesz katona, az o,'"'n, nvntha kihalna a családja. Nem, mintha ez a család éppen az öröklődő katonai erények által jegyezte volna fel magát a történelemben. Szerencsésnek sem mondhatta magát: az utolsó hadifogoly-szállítmánnyal jött haza negyvennyolcban. De a napi hetven kilométer gyalogolni tudás, meg az ügyes tetűirtás szüksége így is fontosabb volt előtte, mint akár a célzás, kúszás, fedezékkeresés. Na de ezekről nyilván maguknak a sorozótiszteknek sem lehetett fogalmuk. Egyszerűen a szív-tüdő-izom állapota tette Dezsőké számára megtanulha- tatlanná a nagyapa régen tudta vagy a tisztek mostanában képzelte legfontosabb ismeretek megtanulását. De hogy válhatna valaki húszéves korban egyszeriben alkalmassá arra, amit addiq nem tanult, nem gyakorolt?

Ebből született az a gondolat, hogy leqalább az ötéves Peti neveléséhez kellene idejében hozzákezdeni.

Bölcs qondolat. S még böl- csebb, honv e nevelő munkára egyedül ő alkalmas. De vi- avázat! Dezsőké anyukája, mondhatni, örvendezett eqyet- l®n fia szégyelnivaló alkalmatlanságának- Leqalább nem lesz katona.

Ostoba némber. Atomháborúban a bomba elkerüli a civileket? Nem kell qyalogolni? Nem kapnak tetűt?

Szóval... Pétiké szüleinek tudta nélkül veszi kezébe a jövendő katona nevelését. A lényeg, hoqy az eddigieknél sokkal gyakrabban találkozzon vele. Persze a gyerekek bent laknak a város közepén, ide csak kijönni is elég nagy vállalkozás. Autóbusz, villamos, még egy kicsit gyaloq is. Majd amikor Pétiké naavobb lesz, egyedül is elengedhetik, egyszerűbbé v-ál'ik. Hosszú esztendőkben kell gondolkodni. De addig ...

Körmönfont diplomáciával

Molnár Zoltán

NAGYAPA

azzal kezdte, hogy a fiatalok is megérdemelnek egy kis pihenőt; elvállalhatják a nagyszülők egy hétvégére Petikét.

Szabadságot a szülőknek. Ezzel mindenki meg volt elégedve. A mama is. Neki nem mondta, hogy valami kölün szándéka is van az unokájukkal, nemcsak a lányuk és vejük szabaddá tétele.

A fiatalok megilletődtek ekkora nagyapai-nagymamai figyelmességtől. Majd csak vasárnap alkőnyattájt jönnek a gyerekért, hoav időben hazaérjenek a fürdetésre. Mert azt meq kell adni, rend van náluk. Pétiké is meqszotóa, hoqy hétfőn ugyanúgy kell óvodába menni, mint máskor, tehát vasárnap is időben illik lefeküdni.

Nagyapa naqyon izgult, hogy a főszereolő mit fog szólni. Szólt. Állatkert, cirkusz, cukrászda - jelentette be iqényeit.

— Maid meqlátjuk - igyekezett türelmes lenni nagyapa —, mikor nálunk leszel. Attól is függ, milyen idő lesz. Leülünk, okosan meqbeszéliük.

A mama nem értette, miért ne lehetne megbeszélni az állatkertet Petikével. Ha esne az eső. kitalálhatnak valami mást.

Akkor méq nem volt minden szombat szabad, mire anyu útba eitve az óvodát, hazavitte Petikét, ebédeltek, indultak kiértek naavapáékhoz, mór nem volt érdemes elmenni valahova.

— Hintázunk a kertben - vélte nanvapa — reggel korán fel- költelek, egész nap kalandozni fogunk.

— Majd megkalandozlak — fenyegette mama ha Pétiké állatkertbe akar menni, miért ne mehetnénk az állatkertbe?

•>a nem csüggedt. Legyen állatkert; fő. hoqy Peti ideszokjon. Maid később lehet irányítani, mit szeressen, mit ne.

‘Pétiké harmadszor járt az állatkertben; tudta, mit akar látni, sőt azt is, hogy mi merre van. Nem volt hajlandó egy helyen sok időt tölteni de ha eszébe iutott, oqy valami érdekes volt, visszament. Mama alávetette magát unokája akaratának, naqyapa viszont azon csudálkozott, hoqv bírják ezek ketten ezt a tétova ide- oda járkálást, végül leült egy

padra. Épp, amikor Pétiké okos kérdéssel fordult hozzá:

— Nagyapa, a víziló mit eszik?

Nagymama látta meg a pádon; széttárt kezével mutatta, hogy ő nem tud helyette válaszolni. Mozdulatában az is benne volt, hogy minek viszi az unokáját állatkertbe egy olyan nagyapa, aki rögtön leül az első padra és semmi hasznát nem lehet venni.

Fürgén felpattant, utánuk loholt:

— Nem gondoljátok, hogy ideje volna nekünk is enni valamit?

— Te rontod el a gyereket. . . nem foa ebédelni.

Pétiké fogta a mami kezét, és fáradhatalanul húzta maga után. Nagyapa le-lemardva követte őket.

— Nem lehet vele kimozdulni ... — mesélte mami a gyerekeknek —, minden padra leül.

— Pétiké?

— Dehogy! Nagyapa.

Majdhogynem veszélybe került az egész vállalkozás.

— Méq is nagy teher már ez apáéknak.

— Ugyan kislányom, csak szerintem nem kell örökkön a gyerek nyakán lógni, hadd nézelődjön önállóan. Eléq szemmel tartani, hogy valami baja ne essen.

Valóban, gondolta, az önállóságot is szokni kell. Ne keletkezzen benne olyan érzés, hogy irányítás nélkül nem boldogul.

Legközelebb a hegyekbe mentek kirándulni:

— Nézzük meg az állatokat természetes környezetükben is!

Peti örömmel vállalkozott. Mami nem:

— Csak azt nem tudom, hol találsz ott leülni való oadokat?

Erre nem is válaszolt. Pétiké még megkérdezte:

— És ha oroszlánnal találkozunk? Vagy krokbdillal?

— Errefelé nincsenek sem oroszlánok, sem krokodilok.

— Hát akkor meq mi van?

— Szarvasok, őzek, sasok. Nem tudhatjuk, hoqy mivel találkozunk. Réméljük, szerencsénk lesz.

Szerencséjük is volt. Fácánnal, galambbal, szarkával találkoztak. S kökénybokrokkal.

Szatyor Győző: Artér (kőrajz)

Megkóstolták az érett kökényszemeket.

— A dinnyét jobban szeretem.

— De azért ezt is meq lehet enni ...?

Meq lehetett. Pétiké ette.

— Felmászunk ott a sziklán?- kérdezte nagyapa —, hátha találunk valamit.

— Talán dinnyét — válaszolt nagyapa tréfásnak szánt hangon, hogy ne legyen lelkiisme- ret-furdalása a hazugság miatt.

Pétiké az ötévesek ügyességével kúszott felfele; nagyapa igyekezett a nyomában maradni, hogy a lábát el tudja kapni, ha visszacsúszna. Szerencse, hogy mama nincs itt; nem macerái ja.

— Légy rám tekintettel — mondta neki fondorlatoson -, öreg vagyok1, nem tudok ilyen gyorsan utánad menni.

De Petinek tetszett, hogy a nagyapja nem bírja követni; még jobban igyekezett.

— Tekintettel voltam nagyapára - mesélte Peti -, nem naqyon hagytam le . . .

Szegény nagyapa ... De kétségtelenül kedvet kapott a gyerek a közös kirándulásra. A ISnya meq a veje is beleszoktak a szabad hétvégekbe.

Naqyaoának meq állandó foglalatosságot adott a következő utak megtervezése. S mit csináljanak jövőre? Meg azután. Mikor kell kerékpárt vásárolni, mikor korcsolyát.

Korcsolyázni csak elkísérte Petikét, s a korlát mellett nézte, hoqv esik hasra ... A kerékpár azonban más. S nemcsak a tüdő, az izmok, a kitartás ... hanem az országút és az ország ...

Nagyapa egészen megfiatalodott. Mind nagyabb teljesítményekre kényszerült, s már azt mondogatta maqának: engem talán már be is vennének katonának egy ilyen mai sorozáson. De hoav is állunk Péterrel? Mert már legalább az ő szemében Péter lett. Hosszú kilométereken át nyomta előtte a pedált. A karja, a válla, hm, már egészen férfias. Vajon mit tud a nagyapja valamikori vállalkozásáról? Hoqy mert az unokatestvére nem vált be katonának ... Tizenöt esztendő ...

— Mea vaav te bolondulva?

— kérdezték a barátai Pétert —, méq mindia a nagyapáddal jársz kirándulni?

— így lesz az öreg hosszú életű .. . Karban tartom az öreg szervezetéi, szívét, tüdejét, izomzatát. Megérdemli, nézzétek meg, milyen fiatalos ... Kö- zületek ki bírna velünk jönni?

S egyszer eljött az a pillámat is amikc-r Péter beszámolt katonáskodása legelső napjáról.

— Ébresztő ... sorakozó ... reqgeli torna .. . körülfutni a laktanyaudvart.. . nem olyan nagy kör három épület... de hát e-’ a társasáq, tudod nagyapa. Egyik a másik után ... a falnak dűltek, fákba kapaszkodtak. Volt, aki hányt. Vagy csak csüngött a fán szótlan- nul, sáoadtan, fehéren, mint az okácvirág . .

— És te?

— Hát én . . . semmi . . . körülfutottam.

— Hányán nem bírták?

— Eavharmada.

— Szóval eqyharmad. Azok közül, ckik pedia alkalmasak. Alkalmasak, de mire?

Péter mosolygott. Egész fel- nő'.tesen:

— Azokat a nagyapjuk nem vitte már gyerekkorukban hegyre, fára mászni, futni, kerékpározni. Nem maradt velük együtt az unokája kedvéért fiatal.

Hm, világos — gondolta nagyapa — a korán megöregedett nagyapák a felelősek.

Tüskés Tibor útikönyve

UTAK EURÓPÁBA

Évek folyamán összegyűlt útirajzait szedte egy kötetbe Tüskés Tibor, és tette közzé Utak Európába című könyvében, amely pár hete jelent meg a Kozmosz Könyvek sorozatában.

Ez a cím jelképes tartalmakat hordoz: érzékelteti a magyarság azon törekvéseit, hogy eltaláljon hazájából a nagy kulturális történések színhelyére. És a címben ott sejteni a történelmi eseményeket is, amelyek nem kevéssé fontos színhelyekre ragadták honfitársainkat a századok folyamán. Tüskés Tibor szeme előtt lebeg az Európa-járó Szepsi Csombor Márton alakja vagy a nyomdászatot Európában kitanuló Tótfalusi Kis Miklósé. A szerző megáll egy pillanatrag Amerigo Tot műve, a római Termini pályaudvar fríze előtt, és megemlékezik a firenzei Casa Buonarottí egykori gazdájáról, a Fülep-ta- nítvány Tolnay Károlyról.

Vagy Zrínyi Miklós nyomait keresi, akit magyar és a hor- vát nép egyként vallott költőjének, politikusának, s aki irodalmi ambícióit félretéve e két nép felszabadításának szentelte életét.

Tüskés Tibor felrajzolja tulajdon kiindulópontját is: „Ha egy képzeletbeli körző szárát leszúrjuk Körmenden, és a másik szárával húzunk egy harminc kilométer sugarú kört, akkor ebben a körben családom története

mindkét ágon századokon át elfér1’. Ebből a körből először a vasutas apai nagyapa lép ki, hogy a monarchia vonatait vezesse Prágából Bécsen át Triesztig — míg a másik nagyapa sok más honfitársával együtt csak az első világháború idején indul el „világot látni”.

Ma viszont a tömeges turizmus korát éljük, tudja ezt az Utak Európába című könyv szerzője is. A közhelyekkel teli bédekkerek ideje jött el, és Tüskés Tibor éppen ezek jó ismeretében akar valami mást adni. Kötete elsősorban a művelt utazónak szóló szíves kalauz. Az első útijegyzetek a közvetlen szomszédságban születnek: Kolozsváron Gy. Szabó Bélát, a nagyhírű fametszőt keresi fel a szerző, Farkaslakán Tamási Áron öccsével, Gáspárral beszélget a szlovákiai magyar irodalmi életbe enged bepillantást, amikor Pozsonyban lefordított könyve nyomán indul útnak. Zrínyi-kutatásai nyomán keresi fel Horvátországot, a pannóniait és a dalmáciait, hogy mint a többi alkalommal, itt is azt mutassa meg, miképp éltek együtt Közép-Európa népei a századok folyamán.

Ezután a távoli észak következik, Leningrád és a magyarok számára mindig elgondolkodtató példa, Finnország, hogy utána a klasz- szikus úticélok jöjjenek sorra: Itália és Párizs. Majd a hazatérések örökös utolsó állomása - Ausztria. Az utazások apró örömei, bosszúságai mellett a minden utazónál megújuló rácsodálkozó* Mona Lisára, a Mes- trovic vagy a Michelangelo- szobrokra. A személyes élmények mellett a szerző mindig meamutatja azt is, ami magyar vonatkozású, és amit a művelt hazai utazónak tudnia illik Európa bizonyos pontjairól.

Tüskés Tibor szép elképzelése valósult meq a kötet illusztrációi esetében: nem fényképeket találunk a könyvben, a pár év után avulttá váló ruha- vagy autódivattal, hanem régi, több száz éves metszetek részleteit, amelyek szinte időtlenné teszik az egyes városképeket.

Gállos Orsolya