Dunántúli Napló, 1985. június (42. évfolyam, 148-177. szám)

1985-06-22 / 169. szám

Itt a nyár. Egy félnapnyi szépségeit szeretném idézni ezekkel a képekkel mintegy kedvcsinálóként a túrákhoz.

A napokban jártam az óbányai völgyben. Az útikönyvben azt olvastam előzőleg, hogy „vízesésekkel tarkított pisztrángos patak kisér bennünket, partján hajdani vizimalmok dülede- zö épületeit, az erdőben szénégető boksák maradványait találjuk ... A Mecsek egyik legszebb részén járunk ..." Én a vízesésekre csodálkoztam rá leginkább. Két-három kilométer hosszan, miközben a pataknak hol ezen, hol meg azon az oldalán mentem, a viz egyszer csendesebb, másszor lármásabb csobogása kisért néhol fantasztikusan szép sziklafalak között. A kevésszámú épület szemlátomást lakott — állandóan vagy nyaralóként, s csak hátul, a völgy legmélyén, csaknem Kisújbányánál láttam a dús növényzetben megbújva egy romos falat, valaminek

— talán egy vízimalomnak?

— a maradványát.

Sok szépsége révén kiváncsivá tett a völgy: hogyan, mikor alakult ki ilyenné? Geológiai korok során, évmilliókkal ezelőtt „születtek” a völgyet jellemző kőzetek

— mészkő, márga, homokkő

— és a hegységképző erők mozdították ki azokat eredeti vízszintes helyzetükből, az. tón megjelent a viz, völgyet vájt, s íme, „máris” kialakult szeszélyes formájú vízeséseinek a sorával, az óbányai völgy, Baranya megye egyik legszebb — a maga nemében egyedülálló — természetvédelmi területe. A vízesések völgye.

Hársfai István képriportja