Dunántúli Napló, 1985. június (42. évfolyam, 148-177. szám)

1985-06-15 / 162. szám

HUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT BE8TOK LÁSZLÓ; Magyar ejjigröiwaák 5*3 FÜST MILÁN í ftetxtiiel*» .* Fkon tői 51$. VASAD! PETER 525 KELEMEN LAJOS verse 526 KALÁSZ MÁRTON Teli bárány itegémj. SÍX.) 52? SZAPÜDI ANDRÁS- Hinőriá (dbc**3ás} 534 CSEH KÁROLY versei 540 FALVI ANDRÁS. Sdnháxi dőuLk-A BuA^pttton (Kádas Peter: Találkozás) 54! KOttAI TAMÁS PöPOptikuní (A kMoß és, & CőzHitdŐ kaposvári a!da<iám} 546 taejan tamás, me»h& 4(fci»kv&) sso ESŐS ZSUZSA verni 557 BACOSSY LÁSZLÓ versei 55» BODNÁR GYÖRGY A magyar tiuviemség 4il«ntuája (Mlep Latos frodabmessméuye) 550 KENYERES ZOLTÁN; „ZríayitSI Ajág,... JOm-í Attiláig'' (Lukács György wagyat tanulniáayai 1045-ig. HL m*.l 566 "&ÖC35RÁS SÁNDORj X«#áá&oam Bog? vOÁt" (UtssemliH ás poétikai változatok Radnóti kései lírájában, II.) 575 ' SOMLYÓ GYÖRGY; ÜJLoidan ,.. (Emlékezés és tanulmány, Tt. rcszi 552 RÁBA GYÖRGY ; Nagy luAtfa (taöulruáav) ; I9ÖS JÖMUS A Jelenkor júniusi száma A Pécsen szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának szépirodalmi törzsanyagában többek kö­zött Berták László, Cseh Ká­roly, Erős Zsuzsa, Kelemen Lajos és Vasadi Péter ver­seit, valamint Füst Milán, Kalász Márton és Szapudi András prózai írásait olvas­hatjuk. Az irodalmi tanulmányok, esszék sorában Bodnár György Fülep Lajos iroda­lomszemléletéről szóló ösz- szefoglalójo mellett Kenye­res Zoltán, Koczkás Sándor és Somlyó György írásainak befejező részletét közli a fo­lyóirat. Az „Európai fórum” — sorozatban figyelmet érde­mel Rába György: Nagy nyugatosok Európa- és ma­gyarságtudata c. esszéje. A művészeti rovatban Pályi András budapesti, Kői­től Tamás kaposvári színhá­zi beszámolója, továbbá Tarján Tamás filmlevele ka­pott helyet. A kritikai rovat élén Hamvas Béla Karnevál c. könyvheti könyvéről Szigethy Gábor ír, Tüskés Tibor Illyés Gyula könyvét Csűrös Mik­lós elemzi. BERTÓK LÁSZLÓ Magyar epigrammák RÉSZLETEK Helyből Ostoba, mért kell újra meg újra leverni a lécet? Helyből átviheted, hogyha tudod, hova tedd. Nyuszi \ Két tűz közt egyedül hagytak, s el mégse szaladtál. Bátor vagy nyuszi, és hogy magyar, az se vitás. Ügyesen Hány pecsenyét sütsz még meg a rád mért pálca tüzénél? S mennyi jutalmat vársz, mert ügyesen sütögetsz? Barátság Azt mondod, hunyjak szemet, és te se szólsz, te se látsz majd, mert a barátság szent, s mink, ugye, benne vagyunk. Bűzlik Azt hiszed, az van csak, mire rápotyogattad a piszkod? Bűzlik más nyoma is, mégse veszejti eszét. Gond Fájhat-e Bólogató János pici nyakcsigolyája? Vagy cöveket nyelt? Ó, mekkora gond az ilyen. Pofa Eszményt adj, kiabáltál és ütögetted a tányért. Állati zajt csaptál egy pofa bablevesért. Nem unod? Mást se csinálni örökké, mint veregetni a vállad? Hogy győzöd? Nem unod? S nem hasogat reumád? Fösvények Fösvények, kik a másik elől a ganét is elennék, s leggyönyörűbb, hogy ez azt, az meg emezt csepüli. Csoda Elvittek Budapestre tinóként, s régen ökör vagy, fogd hát föl valahogy, már ez a csorda sem az. Pannóniában így rotyogunk, papa, Pannóniában, a tábori üstben, és ki előbb puhul, azt most is előbb megeszik. Nagyzenekar Sokkol a hírközlés, dől ránk baj, terror, ijesztés, mintha a nagyzenekar jönne az ördög előtt. A szőke cigány cirkuszi mutatványosként bánt a labdával. Ez semmi, villogtatta lapát fogait apró bajuszkája alatt, ez semmi, kis barátaim. Látnátok Józsefet! És megláttuk. Ennek a ci­gánynak lecsüngő fekete baju­sza volt és megszólalásig ha­sonlított a Gyuri cigányra, aki két éve agyonszúrt és kirabolt egy részeg kupecet Fehértó határában, de ez mégsem a Gyuri volt’, hanem egy József nevű, és azt mondta róla a szőke cigány hogy majdnem úgy futballozik, mint a Puskás öcsi. Azt hiszem túl sokat vár­tunk tőle, így aztán a játéka némi csalódást okozott, ráadá­sul az első szereplésekor ki­kaptunk az eneseiektől. A szőke cigány azért jobban játszik, mondogattuk a Hódliról haza­felé menet (a Hódli nevű falu­részen volt a régi levente tér, most futballpálya), a követke­ző hét közepén pedig már új csillag tűnt fel, a fiatal tanító. Csézán érkezett. Barbacsi gye­rek volt, és olyan tizenegyese­ket tudott rúgni, hogy már Győrben tanítóképzős korában is megcsodálták érte a druk­kerek. Előreszaladt híre szerint az ETO-ban is megélt volna. Hát lőtt tizenegyest kettőt is a következő vasárnap; a be- ziek kapusa jobbra vetődött, a labda meg a bal sarok felé in­dult, csetlett-botlott az egye­netlen talajon, szinte vánszor- gott a lapáttenyerű bezi fiú, aki hason fekve, tehetetlenül nézte, a kisujjával is megállít­hatta volna, ha eléri, a közön­ség kiguvadt szemmel, léleg­zetvisszafojtva figyelt, majd mi­után a labda átevickélt a gól­vonalon, tombolni kezdett, éljen a tanító úr, kiabáltunk, mi, gyerekek is, és tótágast áll­tunk Hódli gyepén.. A legkedvesebb játékosunk mégis a korban hozzánk legkö­zelebb álló (tizenhat éves) Husvéth Laci volt. Meccs után falkában kísértük át a kocsmá­ba, ahol a szokásos áldomás­ra gyülekezett a csapat leg- vérmesebb drukkerei gyűrűjé­ben, boldogok voltunk, ha szólt hozzánk, vagy ha meg­érintettük izzadságtól csuromvi­zes dresszét. Szófukar volt és a bal kezét mindig a zsebében tartotta (játék közben a gatyá­jában, a combja fölött), mert a keze feje hiányzott. Tudtuk, felrobbant a markában egy kézigránát, amikor még a vá­rosban lakott és kézigránátok­kal halászott a Rábcán. Jobb centert nála elképzelni sem tudtunk. A fiatal tanító úr, két Csalafinta tizeneqyes között az ETO-ról mesélt neki, nálam húsz évvel idősebb unokabá­tyám. Dodó pedig a fülem hal­latára mondta egyszer a neve­lőapjának, hogy „nagy futbal­lista lehet a fiából, őrmester úri”. Dodó csalhatatlan szaktekin­télynek számított. Két-három hetenként látogatott haza a fővárosból, olyankor beállt a csapatba. Hatalmas, piros melegítés alakja valóságos pá­nikot keltett az ellenfél sorai­ban, különösen a kapus rette­gett félelmetes erejű lövéseitől. Ha tizenegyest rúgott, ő min­den csalafintaságtól mentesen megcélozta a kapu jobb, vagy bal felső sarkát, mire a labda tüzes mennykővé változott, s szinte megperzselte a kapufát. Dodó szögletről is tudott gólt rúgni, így a mi csapatunk szá­mára minden korner felárt egy tizenegyessel. Ez idő tájt körül­belül hétéves voltam, s szörnyen büszke az unokafivéremre, Csatáry Anna nagynéném fiá­ra. Az iskolatársaimnak min­denfélét összehazudoztam róla, azt állítottam például, hogy a világháborúban tábornok volt, s arany-ezüst kitüntetéseit nagy bőrzsákban hozta haza a front­ról. A gyerekek akkoriban még mindent elhittek nekem, talán, mert néhai apai nagyapám „üraság" volt, s mi az ő udvar­házában laktunk. A kúria öt tá­gas szobája megtelt a Csatáry- família férfitagjainak rossz közérzetével; leverten jártak- keltek a csontszínű kőkockák­kal kirakott folyóson, Ferenc nagybátyám hol a fejét,- hol a szívét fájdította, közben fürge ujjakkal cigarettát töltött ma­gának, Dénes bácsi önmagá­ba süppedt, szórakozottan fe­ledetett a kérdéseimre, ha a háborús élményeiről faggattam (,a francia fogságban füvet ettem gyerekem'), néha vívni tanított, olyankor a kardokat botok helyettesítették, „alap­állás, vívóállás", azután át­menet nélkül leengedte a kar­ját, maga elé meredt, és hul­lani kezdett a könnye; Dodó apja, a volt „hortysta főjegy­ző” a malomba járt admi­nisztrálni (amíg a malmot el nem vették jókedélyű vadászga- tó tulajdonosától), később éj­jeliőr volt a karrósi állami gazdaságban és avas szalon­nát hozott haza újságpapír­ban kéthetenként; a nyomasztó létbizonytalansággal Bálint nagybátyám törődött a legke­vésbé. És neki volt szerencséje. Egy nyarat töltött nálunk (a következő esztendőkben is min­dig nyáron és a karácsonyi szünetekben jött haza), csak ennyi ideig ólálkodott körülöt­te a kilátástalanság, ha jól em­lékszem, szeptemberben már visszatérhetett a rendházba és elfoglalhatta régi katedráját. Reverendát csak a templom­ban és vendégségben viselt, a házban, a kertben általában térdig érő klottgatyában, lyu­kacsos pólóingben, hajrisnya- tartóval rögzített régimódi fu- szekliben, fekete egész cipőben járt, sétálva breviáriumozott, szemüvege mögül oldalt ki-ki tekintgetve a válsággal terhes világra, sohasem tétlenkedett, a szellemiek után szerinte üd­vös fizikai munkát végzett a portánkon, bár anyám és nagy­néném háta mögötti összemo- solygásai e tevékenység hasz­nát minduntalan megkérdője­lezték, Csatáry Anna nagynéném boldogan főzte a vasárnapi ebédeket, Dodó ugyanis nagy „kajás” volt (Tőle hallottam először a „kaja”, a „pia” sza­vakat; amelyek ugyancsak nagyvárosiasnak vélt ízekkel tapadtak a nyelvemre), ked­venc ételéből, a meggyes és túrós rétesből egész tepsire va­lót vermelt be, közben folyton beszélt és harsogóan nevetett: „hót ez meq minek örül” je­lent meq nagybátyáim szemé­ben minduntalan a kimondat­lan kérdés, s bár udvariasan végighallgatták, de közben viszolyogva nézték a família többi tagjától elütő méreteit, széles gesztusait, vérpiros me­legítőjét, váratlanul föl-föl- csapódó nevetésére összerez­zentek, a „kaja”, a „pia”-sze- rü szavaira fölrántották szemöl­döküket, rosszallóan összenéz­tek, s amikor egy ebéd utáni beszélgetés közben azt találta mondani, hogy ezt az eldud- vásodott országot a kommunis­ták fogják rendbe tenni, min­denkinek elállt a lélegzete és az egész család napokig Dodó eltévelyedésén merengett. Ez a kijelentése engem is megdöb­bentett. Nemsokára gépállomás köl­tözött a szomszédságunkba, anyám ugyanis fölajánlotta a gazdasági épületeket. Ezt apátok is megtette volna, mondta nekem, legidősebb gyermekének, aki négyünk kö­zű] egyedül emlékeztem pa­pára, s arra a csikorgás janu­ári délutánra, amikor a vas­tag derekú akác mögött géppisztolyos nyilasoktól kö­rülvéve örökre eltűnt a sze­münk elől. Igen, megtette volna, mondtam lelkesen, — mert örültem a gépállomás­nak, iskola utón az istállókból átalakított műhelyek körül tébláboltam harangszóig, a gépállomás vezetője kedves, értelmes ember volt,’ összeba­rátkozott a famíliánkkal, a gyermekeivel együtt játszot­tunk a kertben, kosaraikat megraktuk almával, körtével, dióval (több száz gyümölcsfa ontotta a termést), s egy nap Dávid Ernő gépállomás-igaz­gató azt tanácsolta négy- szemközt az anyámnak, hogy mindent, amit csak lehet a portán, sürgősen értékesít­sen, mert közeleg a kilakol­tatás napja. Neki kellene dű­lőre vinni a dolgot, magya­rázta, de ő nem vállalta, te­kintettel a kedves családra, a négy kisgyerekre és apjuk­ra, akit a fasiszták gyilkoltak meg, azonban jön helyette más (őt elhelyezik Eszterhá- zára, ahol a hercegi kastély­ban kell majd traktorállo­mást berendeznie), aki nem lesz ilyen mimóza lélek, és könnyű szívvel elfoglalja a házat, a parkot, a gyümöl­csöst, letarolja a fenyőket, kivágatja a több száz éves platánokat, a gesztenye-al­lét, a templomkertig nyúló diófa erdőt, Hoffer-traktorok- kal tapossa szét a virágágyá­sokat, a bukszusokat — szó­val rágondolni is rossz, mivé lesz ez a kis paradicsom né­hány hónap múlva. Néhány hét múltán való­ban új vezető jött a gépállo­másra, bizonyos Zsanai elv­társ, akinek tüskés fekete ha­ja, szúrós kis gombszeme volt, és anyámmal mindjárt foghegyről kezdett beszélni. De a Dodó lakodalmát még a kúriában ültük meg. Az esküvő előtt két héttel jött haza mosolytalanul, szürkén. Nagy harcsaszájú cipője bo­rúsan ődöngött, piros mele­gítőjén fakó foltok jelentek meg, vidám hangja rekedtes­sé rozsdásodott, étvágya megcsappant. Többé sohasem megy vissza Pestre, mondta a mama, és Dodó másnap elkezdte szedni a diót, mert éppen a dióérés ideje volt. Az történt ugyanis, hogy Zsa­nai elvtárs kiszimatolta, hogy melyik vállalatnál dolgozik az unokabátyám, majd egy „bi­zottság” élén felutazott Bu­dapestre és elintézte, hogy kitegyék a szűrét. Nézd öre­gem, mondta a főnök négy- szemközt, suttogva, az égvi­lágon semmit sem tehetek érted, ez a barom földid, a horthysta főjegyző apádra hi­vatkozott, tudod, hogy én sze­retlek, becsüllek, Dodókám, fogalmam sincs, hogyan, ki­vel pótolhatlak, az atyaúris- tenit! A főnök verítékezett, a kezeit tördelte, az ajka sze­derjes volt, mint a szívbete­geké, Dodó megérezte, hogy szeretné mielőbb a kapun kí­vül tudni, mert rettenetesen fél. Zsanai elvtárs és a „bi­zottság" tagjai egy demizson „micsurin-borral" szálltak vo­natra és egész hazáig moz­galmi dalokat énekeltek. Do­dó pedig örökre elbúcsúzott Budapesttől. A menyasszonyt (a főtaní­tó úr szép szőke lányát) so­kan szerették volna fehér hosszú ruhában, fátyollal, mirtuszkoszorúsan látni, de Dodó kijelentette, hogy csak akkor hajlandó esküdni, ha a családtagokon kívül senki sem lesz ott a templomban. Nem bánja, mondta, tartsák a szertartást hajnalban, vagy éjfélkor, neki mindegy, de azt kijelenti, hogy ha valaki ide­gen odapofátlankodik, nem lesz esküvő. Őt ne bámulja senki. Ne röhögjenek rajta, hogy éppen most alapít csa­ládot, amikor „kihúzták alóla a gyékényt" és se kenyere, se reménysége. A Csatáryak értetlenül hallgatták (ők még mindig valami csodában re­ménykedtek), kívánságát sze­szélynek minősítették és egy­más között ki is fejtették rosz- szalló véleményüket. Még Csatáry Anna is ellene volt a „bánás ötletnek", holott ő, a férje szerint, mindig egy húron pendült „drágalátos fiacskájával”. De hiába volt minden ellenérzés, rábeszélő anyai szó, könnytől fátyolos menyasszony-tekintet, Dodó ban ezúttal a sokat emlege­tett Csatáry-csökönyösség ke­rekedett felül. De nem volt következetes. Az esküvőt ugyanis kívánsága szerint szervezték meg, mégis bot­rányt csinált. Akkoriban nekünk az Isten volt a szomszédunk, a ker­tünket a templomudvartól egy mohától zöldellő ódon kőke­rítés választotta el, aminek a főkapun kívül hátsó bejárata is volt (közvetlenül apámék családi sírboltja mellett); a szigorúan megválogatott násznép most errefelé tartott a fenyők és a diófák között. A templomban a plébános úr már . meggyújtotta a gyer­tyákat, összekulcsolt kézzel, karingben állt az eskető nagybácsi, Csatáry Bálint mellett, akinek a vállán vio­Szapudi András História Részlet laszín palást pompázott. Egy- szercsak Csatáry Anna fel­dúlt arca jelent meg a sek­restyeajtóban: vetkőzzetek le, szólt fojtott hangon, ez a bo­lond gyerek megmakacsolta magát, Bálint, a nagybátyám felvonta a szemöldökét, majd hangsúlyt teremtő lassúság­gal vetette le a palástot, stó­lát, karinget, a plébános úr pedig — egy kis mosollyal ajka körül — eloltotta a gyertyákat. Dodó a sírbolt mellett cö- vekelt le. Ránézett a kriptára, melynek cement lapja alatt porladt az apám, aki száz munkaszolgálatos zsidó és egy ló teteme alól került ide, merőn nézte a fenyőfából hevenyészett keresztet, elvö­rösödött, és egyetlen szó nél­kül visszafordult... Kemény lépte alatt dongott a temp­lomdomb, odalent a csontok összerezzentek, a gesztenve- fák lombja közül madarak rebbentek föl, nem nézett hát­ra, rohant, mint aki fél, hogy elkésik valahonnan, a roko­nok megrökönyödve néztek utána, percekig némán álltak, és csak lassan tértek maguk­hoz, majd, miközben a síró menyasszonyt vigasztalták, egyre több ránc jelent meg a homlokukon, a szemük kö­rül, és szavaikat a sértődött­ség elfakította. Három nap múltán meg­történt az esküvő. Csatáry Anna újra elkészítette az ün­nepi vacsorát, a Csatáry-ar- cok — talán utoljára — fel­derültek, mindenkinek jó ked­ve támadt, Bálint nagybá­tyám legalább ötven viccet mesélt el az est folyamán. Dodó is sokat nevetett, és megígérte, hogy igazi labda­művészt nevel belőlem. A következő vasárnap a dancsiakkal játszott a csa­patunk. Zsanai elvtárs erre az alkalomra új felszerelés­sel lepte meg a játékosokat, hófehér dresszeket, fényes fe­kete gatyákat és álomszép csukákat kaptak, a kapuk mögé pedig háló került. Zú­gott az éljen, a hajrá, a hur­rá, amikor a csapatunk a pá­lyára vonult, de nekem a tor­komon akadt a kiáltás. Dodó ugyanis megszokott piros me­legítőjét viselte (ami már csak az emlékezetünkben pi- roslott), futballcsuka helyett pedig vásott tornacipő volt a lábán. Az ellenfél is vadonat­új felszerelésben feszített (Dancson is volt gépállomás) és nagy önbizalommal, ferge­teges lelkesedéssel játszott. Dodó a védelemben egy min­denre elszánt bajvívó hig­gadtságával állta a rohamo­kat. Ketten, hárman támad­tak rá, és ő, a híres „labda­művész” most ragyogtatta igazán tudását. Hatalmas teste meg-meglódult, majd hirtelen megtorpant, cselt cselre halmozva két tehetet­lenné nyűgözött láb között gurította oda a labdát a ta­nító úrnak, vagy a sjőke ci­gánynak. A dancsiak agyre elszántabban topogtak körü­lötte, a kemény stoplik föl - szaggatók a pálya gyepét, én már nem tudtam odanézni . . . Végül valakinek mégiscsak sikerült a tornacipős lábhoz férkőznie. Dodó elvágódon. Fájdalomtól eltorzult arccal állt fel, de folytatta a játé­kot. Körülbelül húsz perc telt el az első félidőből, amikor Husvéth Laci leült a földre. Ép kezével kényelmesen leve­tette futballcsukáját és mosz- szire elhajította. A koppanás- ra olyan csend támadt, hogy a közeli temető hársai között bujkáló fuvalom lélegzetét is meghallottam. Laci most a tanító úr felé fordult, aki egy elnézést kérő mozdulatot tett a bíró felé és ő is levetette a cipőjét. Utána a szőke cigány és József, a csüngő bajuszú, aki a gyilkos Gyuri cigányhoz hasonlított. A bí­ró szétvetett lábbal állt, úgy tetszett, teli tüdőből fújja a sípot, de harfg nem hallat­szott. A dancsiak egy ideig zavartan álldogáltak, majd, mintegy parancsszóra, vala­mennyien az alapvonalon túl­ra küldték a reggel még dé­delgetett, agyon suvickolt csu­kákat. A mezítlábas küzdelemben három nullra győztek a mie­ink. * HÉTVÉGE 9. ________________

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom