Dunántúli Napló, 1985. május (42. évfolyam, 118-147. szám)
1985-05-11 / 127. szám
Húszéves az úttörő fúvószenekari mozgalom Pirosnyakkendős zenészek Fúvószene szűrődik ki mostanában délutánonként a zeneiskolák tájékán. A „pultok", vagyis a kottatartók mögött jobbára 10-:14 éves gyerekek buzgólkodnak réz- és fafúvós hangszereikkel, de akad köztük jócskán tíz év alatti kisdiák is; kislányok, fiúk, vegyesen. Úttörő fúvószenekaroink országszerte szorgalmasan készülnek a tavasszal kezdődő megyei versenyekre. (Baranyában május 18-án rendezik meg Szigetvárott a megyei válogatót.) Itt dönti el a szigorú zsűri, ki a legjobb, melyik együttes képviselheti megyénket (is) júniusban Zánkán, az országos úttörő fúvószenekari találkozón. Magyarországon jelenleg több, mint 200 úttörő- és ifjúsági fúvósegyüttes működik. Gyakran találkozhatunk velük ünnepségeken, fölvonulásokon, vagy önálló koncertjeiken, örömmel hallgatjuk, nézegetjük őket. Azután megszokottá válik a kép: a menetzenével vonuló, térzenét muzsikáló pirosnyakkendős úttörőzenekarok látványa. Kedvesek, aranyosak, ügyesek ... Zenei fül az esetek jó részében azon is élőmül, mennyire tisztán, stílusosan játszanak. Valójában azonban keveset tudunk róluk. Méltatlanul ke- rábban csak esetlegesen műveset. Pedig érdemes mélyebbre is pillantani. Oda, ami muzsikájuk s a külsőségék mögött van. Az úttörő fúvószenekari mozgalom éppen most két évtizede, a hatvanas évek közepe tájt kezdett szárnyra kapni. Ko- ködött néhány együttes, például az Úttörővasút égisze alatt vagy a bányavidékeken, így Pécsett is a Gyárvárosi Úttörő Fúvószenekar, amely éppen 27 éve alakult meg. De akkor még általában a maihoz hasonló — szervezett — zeneiskolai hangszeroktatás háttere nélkül muzsikáltak. A kezdeteknél külön is meg kell emlékeznünk a Pécs-gyár- városi Úttörő Fúvószenekar munkásságáról, aminek sok hasonló együttes köszönheti a létét országszerte. A hatvanas évek második felében - bizonyára sokan emlékeznek még — nemegyszer láthattuk őket a tévében is, amint nemzetközi labdarúgómérkőzések előtt eljátszották a himnuszokat. Sokfelé ismerték őket. Rendszeresen járták a Dunántúlt, az országot, a Balaton környékét, ahogyan korán efhunyt első karnagyuk, Rajnai Henrik emlegette: ún. loborzó hangversenyekkel. Leálltak egy-egy kiszemelt községben, s adtak egy félórás térzenét. Csodájukra összecsődült a falu apraja-nagyja. A Dunántúlon sokfelé állítják, hogy az ő hatásukra alakult meg s működik ma is falujuk, községük vagy városuk úttörő- csapatának fúvószenekara. Egy bizonyos: a pécs-gyár- városi (6-14 éves korú) gyerekek egyetlen koncertjükkel szétoszlatták a tévhitet, miszerint a fúvóshangszer „egészségtelen” e zsenge korban. Bebizonyítva, hogy kisgyerek is meg tudja fújni tisztán e trombitát, tubát, kürtöt. A hetvenes években a zeneiskolák is fölkarolták a mozgalom ügyét. Szakképzett fúvóstanárok jelentek meg a falvakban is. Megkezdődött az egyéni hangszeroktatás — immár szélesebb körben, szervezetten. Majd a szülők és a tanácsok áldozatvállalásából egy.e több helyen alakultak meg úttörőzenekarok. Legelőször ott. ahol a fúvósmuzsikának mintegy százéves hagyománya van: a felnőtt bányászzenekarok környezetében vagy az ország német nemzetiségi területein. (Baranyában pl.: Máza-Szászváron, Komlón, Bó- barcon, Sásdon s másutt is.) Előfordul azonban, hogy felnőtt fúvószenekari hagyományok nélkül is ma már országos rangú úttörőegyüttesek vonják magukra a figyelmet, mint Hajdu-Bihar megye, vagy Heves több községében. Berettyóújfalu ifjúsági fúvószenekara például tavaly Rostockban (NDK) értékes fesztiváldíjat kapott „kortórs magyar művek kimagasló színvonalú megszólaltatásáért". Abony (Pest megye) úttörő fú- vószen^kara pedig a csehszlovákiai Cheb városából hozott hasonlóképp rangos díjat. Legutóbb 1983-ban Veszprémben rendeztek országos úttörőzenekari találkozót. Itt Oroszlány, Abony, Berettyóújfalu, Budaiok és Pécs-Gyárváros együttesei bizonyultak a legjobbnak. űk valójában az országos élvonal elején haladnak. A minőségi fejlődést ellenben az ő szereplésüknél is ékesebben bizonyítja, hogy olyan kis lélekszámú helységekben is, mint a Mátra-vidéki. Tarnaleleszen (Heves megye), vagy a baranyai Palotabozsokon az igen jó képességű, nagyon szépen és tisztán muzsikáló úttörő fúvószenekar már országos fesztiválokra is eljuthatott. Jóllehet a követelmények nem alacsonyak. Egy-egy modern hangvételű népdalfeldolgozás, szvit, átirat vagy más előadási darab megszólaltatása bizony rutinos felnőtt együttesnek is a becsületére válna. Szép a fejlődés tehát a repertoárban is. Valaha csak a hagyományos zenét, a megszokott indulókat, keningőket játszották. Ma ezek a gyerekzenekarok Bachot, Beethovent, Weiner-műveket játszanak, s kortárs szerzők alkotásait is - versenyeken alapkövetelmény ez! — képesek jól előadni, nemzeti, nemzetiségi vagy szórakoztató fúvósmuzsikájuk mellett. Fúvószenénknek jó a híre a világban. Néhány éve, a fúvószenekari világszövetség első kongresszusán, Norvégiában, Trevor Ford, a szövetség elnöke így nyilatkozott: „A zenekari fúvósmuzsikálás évtizedeken keresztül egy helyben topogott. Hagyományt őrzött, de nem lépett előre. A holtpontról elmozdulás egyik legfontosabb tényezője a magyar lúvószene ugrásszerű minőségi fejlődése .. S ebben, minden bizonnyal, benne vannak a magyar úttörő fúvószenekari mozgalom két- évtizedes eredményei is. Wallinger Endre Portréfilm Makrisz Agamemnonról-Makrisz Agamemnon a forgatás szünetében a felszabadulási emlékműnél. Körtvélyesi László felvétele f Ejféli forgatás a Mecseken Hatalmas, fehér máglya világít a Mecsek-oldalban, a fel- szabadulási emlékmű körül. A fény már a harkányi útról látszik, mintha egy fényes csillag került volna hirtelen a dombra futó város lámpái közé. A kíváncsi pécsiek közül többen az emlékműhöz kapaszkodnak fel, s látják, hogy filmforgatás készül: erős reflektorok világítják meg Makrisz Agamemnon immár tízéves pécsi szobrát, a szárnyait a város fölé feszítő Nikét. Az utat a Magyar Televízió és a MAFILM teherautói torlaszolják el, az összeszokottság látszatát keltő népes csoport sürög-forog az emlékmű körül. A szerkesztő, Barnai Ildikó egy Volga motorháztetején szervírozta magának az estebédet. — Amikor Melina Mercouri, a híres filmszínésznő, Görögország kulturális minisztere legutóbb Magyarországon járt, fölvetette azt az ötletet, hogy a két ország televíziója működjön együtt a jövőben — kezdi ismertetni a forgatás előtörténetét. — Korábban csak bérmunkákat vállaltunk a görög tévéseknek. Ez az első koprodukció: portréfilm Makrisz Agamemnonról. A rendező görög, a stáb magyar. Jöjjön el az éjszakai forgatásra, egy kórus is szerepel majd -.teszi hozzá. 8. HÉTVÉGE Az emlékmű lábánál még. 72 évesen is szálfa termetű, markáns arcú férfi figyeli a technikusok hadmozdulatait: Makrisz, q hazai és az európai szobrászat egyik meghatározó egyénisége. 1950 óta él Magyarországon, korábban Párizsban töltötte az emigráció éveit. A pécsi Szárnyas Niké talán a legjelentősebb a hazai emlékművei közül.- Mi köti önt ehhez a tájhoz? Nem sokáig gondolkodik a válaszon.- Ez egy darabka Görögország ... Ez a szép lejtő, a dombhajlatok. Nagyon hasonlít Delphi környékére. Ez volt, ami azonnal megfogott. Ezért szeretheti a Villányihegység környékét is. Előző nap ott forgattak, a villányi szoborparkban és a siklósi kerámia alkotóházban. Ö ugyan csak vendégként járt ott az elmúlt évtizedben, de tanítványai, művésztársai jelentős műveket hagytak a bányakatlanban. Míg a stáb dolgozott, Makrisz riporterként kérdezősködött a munkalehetőségekről, a szim- pozionokról, az alkotóhózi feltételekről. Itt, a pécsi emlékműnél is megkezdődik a forgatás. Az operatőr, Czabarka Péter, éppen Dimitri Stoupis-szal, a görög rendezővel tanácskozik. Amíg a világosítók átállítják a reflektorokat, félrehívhatom a rendezőt, aki csuklyás kabátban is dideregve álldogál a májusi „télutóban". — Mindenekelőtt magáról mondjon néhány szót. . . — Semmi különös: Pireuszban lakom, elvált vagyok, a görög televíziónál dolgozom. Ezt a témát, mármint, hogy készítsünk a Budapesten élő Makrisz Agamemnonról portréfilmet, egy idősebb pályatársam ajánlotta. Nem volt könnyű megszereznem: még hatan aspiráltak a rendező! posztra. A tervem az, hogy magyar művészettörténészek közreműködésével meginterjúvoljuk a Mestert, s ezt a beszélgetést egészítik ki a különböző helyszíneken - Budapesten, Szek- szárdon, Baranyában, az Alföldön és esetleg Mauthausen- ben fölvett képek. A film 70-75 perces lesz. Nagyon sok vágóképre van szükségem, hogy aztán odahaza összeállíthassam a végleges változatot. Jóval elmúlt már éjfél. A Pécsi Nemzeti Színház operakórusa formaruhában reszket a hűvös szélben. Még szerencse, hogy csupán imitálniuk kell az éneklést, így Károly Róbert karnagy a play bock ütemezésére figyel. A Psalmus iHun- garicus fenséges harmóniái betöltik a teret. — Igen, így képzeltem - mondja boldog fáradtsággal a görög. Fönt a reflektorok árnyékterében magányos férfi tűnik fel. A szobrot bámulja, s alatta a várost. Makrisz Agamemnon ... Havasi János Denaturált egyszerűség és a mindentudó vasdrótok Székely Vera (Paris) térberendezése (installation) a Pécsi Galériában Az itt a bökkenő, hogy nincs ki eldöntse helyettünk: mikor érkezik el a pillanat, amikor - mert már nincs mit mondani, nem kell mondani, nincs kinek mondani - hallgatni kell. Furcsa helyzet elé állít néhány tizenéves művész világképet átrendezni készülő zseniális futama, és mellette a már megszentelt történeti értéket teremtő mesterek zavara. Illetlen, és majdhogynem lehetetlen elmagyarázni, megértetni, hogy mi a hang, a tónus, ami a kiválót, vadonatújat, megbízhatót és megnyugtatót elválasztja a kimódolt szabású ósditól, ami ráadásul frivol nyugtalanságot is kelt. A műkereskedelemben kompromittált tárgykészítés ellentételeként már a hatvanas évek végén érkeztek híradások a szakmai perfek- ció és művészettörténeti tradíció köreit átlépő cselekményekről. A talmi anyagok szépségének és elemi formateremtő eljárásoknak a „szegény művészetnek" az apológiái érzékennyé tették a közönséget a köznapi kreativitás „művészi" lehetőségeire. A kitalálók és krónikások valóban nem gondoltak többet e jellemző gyakorlatot szavakba csomagoló összetétellel, mint felidézni az alkotóképesség elemi értékű megnyilvánulásait. Ezek közül számosán elhagyták, mások delejesen őrizték a „művészies szép" megteremtésének vágyától fűtött lel - kesültségüket. Sokakban megmaradt a „teremtő” gesztus kissé öntelt beidegződése, mely az ihletett érintés poétikai körét csupáncsak nézőtérnyi vagy hangár- nyi kiterjedésekben vélte megvalósíthatónak. Az idő haladtában aztán ezekről is bebizonyosodott: abban a pillanatban, amikor a költői szárnyalósú és ihletett cselekvés teóriákra, eszmékre és rendszerekre kezd hivatkozni, elveszíti képességét, hogy szóljon igazi küldetéséről, „történelmi másféleségéről" 1 A retorikától való irtózásáról, A magányos motyogástól való félelméről. Vádaskodásairól és acsarkodósai- ról. Az eretnekégetö és különbségeket egyenértékűre csonkító „rendről”. Ha elveszítette ezt a képességét, akkor el lehet felejteni. Ha elfelejtették, akkor viszont tetszőleges pillanatokban tűnhet fel az újdonság álruhájában. Székely Vera egy nagy vállalkozás szépséges kockázatával, egy régóta ismert gondolkodásmód továbbho- nosításának eltökéltségével rendezte be a Pécsi Galéria dong a boltozatos terét. Csuklóvastagságú, kéreggel borított bükkfa husángok szálainak, kötegeinek, halmainak összeállítása jól követhető logikai lépésekben történik. Gondos kezekkel kifúrt lu. kokba jókora csavarok kerülnek, tipli a falba, arra drót. A megkívánt „rendben” kezd élni e kizárólag külső meghatározókkal működtetett szerkezet. Tartja a drót. Halványabb körvonalú, érzelmesebb tájakról csak keveset sejtető könnycseppek árulkodnak a fűrész nyoma mentén sorjázó méregzöld kéregdarabokon. Szembenéz közönségével. A mit sem kockáztató kibic jólin- formáltságával, a műítész előítéleteivel, a technokrata ajakbiggyesztésével, a díszlettervező ökonómiaigényével, az építész esetlegessé; geket és kerülőutakat megvető szakszerűségével. És Székely Vera szerkezete rendre le kell süsse a szemét. Mert az egész termet betöltő konstrukció naiv természetessége modoros esetlegességekkel, jelentős funkciójú szerkesztési ügyetlenségekkel párosul, a felidézett anyag tiszta hangja az észjáték semlegesítő hatásaiban halkul el. Igazán sajnálatos, hogy a közönség és a kritikus nem lehet tekintettel azokra az örömteli pillanatokra, melyek közepette — egy kis csapat lelkes segítségével — a mű elkészült. Akkor vált volna igazán meggyőzővé ez a térberendezés, ha a jóérzés, derű és értelmes cselekvés hangulatait továbbsugározhatta volna. Mert hiányérzetünk végül is a valódi, vagy képletes részvétellel kapcsolatban van. A mű alaphangja az idegenség és bizalom, megengedés és tartózkodás tónusait ellentmondásosan vegyíti, de ettől még igen jól megcsinált darab is lehetne. A „behatolás" során azonban visszatartanak a mechanikus csomópontok, a megmunkálás henyeségei, melyek nem romantikusak, csak csúnyák. És logikusak. Hiányérzetet megfogalmazni kötelező, ha a mű létrejöttének feltétele a szakmailag nem érintett résztvevőkkel való együttműködés. A kritikus tehát a „mi lett volna, ha" gondolatkísérletével játssza el a magamagót is „műbe fogalmazó” alkotó kooperációs ötleteit. Mindenekelőtt maga vágta volna ki a szükséges mennyiségű fát. (Az is lehet azonban, hogy szükséges mennyiségű fát ültetett volna.) A madárfüttyös tavaszi erdőben kisbaltával modellezte volna a történelemelőtti hajlék építésének kivitelezői megpróbáltatásait. Magasodorta lián-gurtnival kötötte volna gúzsba a husángokat. Hagyta volna, hogy mozdulatait videoszalagra vigyék, mondván, hogy ez is pontos, célszerű, tanulságos. Mindent felépített volna magának. Házat, hidat, utat a Teremtőhöz, ördön- gős csinálmányokat talány gyanánt. Szög, csavar, ütve- fúró, drót elfelejtve. És nem hagyott volna segíteni magának. Mindenért maga vállalta volna a felelősséget. Persze, erre 0 megoldásra mondhatjo bárki: na és? Mea, hogy miért idenesíte- nek? Hogyan értsem és mivégre mindez? És azt is, hogy ostobaság az egész. Aknai Tamás
